Full text of "Rapaics Rajmund - A Magyarság Virágai 1932."

See other formats

A MAGYARSÁG VIRÁGAI

RAPAICS, RAYMUND

Created by XMLmind XSL-FO Converter

A MAGYARSÁG VIRÁGAI

RAPAICS, RAYMUND
Publication date 1932

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli
engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

Tartalom

I. 1. Kökörcsin 1

2. 2. Isten fája 10

3.3. Rózsa 24

4. 4. Viola 38

5. 5. Margaréta 59

6. 6. Gyöngyvirág 80

7. 7. Szegfű 94

8. 8. Rozmaring 106

9. 9. Nárcisz 118

10. 10. Büdöske 131

II. 11. Tulipán 146

12. 12. Narancsvirág 165

13. 13. Árvalányhaj 176

14. 14. Muskátli 191

15. 15. Krizanténum 199

16. Irodalom 212

iii

Created by XMLmind XSL-FO Converter

1. fejezet - 1. Kökörcsin.

Magyar mythologia virágai - Honfoglalók ornamentikája -
Állatkultusz - Növényi személynevek - Kökörcsin - Gyopár -
ősmagyar virágkultusz hiánya.

Hozott-e magával valamilyen virágkultuszt a honfoglaló magyarság?

Erre a kérdésre a mult században, amikor inkább a regényes képzelet szabad csapongásával, mint komoly
tudományos kutatás alapján igyekeztek megfelelni, könnyűnek látszott a válasz. Akkoriban adatok híján az
ember a jelen bizonyos elemeit visszavetítette az ősmultba és ha még eszményítenie is sikerült, biztosan
számíthatott arra, hogy állítását helyesnek és alaposnak fogadták el. így halmozódott egyre magasabbra és
szélesebbre a ma turáninak mondott keleti romantika csillogó dombja és ebben természetesen a feltételezett
ősmagyar virágkultusznak is több elmélete szerepel.

Sajnos, a hőn óhajtott magyar hitregék nyomozói, Ipolyi Arnold és Kandra Kabos, inkább csak általánosságban
a növénykultusszal foglalkoztak és így azt sem tudjuk, vájjon mi volt ebben a tekintetben határozott néztük. így
például Kandra nem kevesebb mint 82 olyan népiesnek mondott gyógynövény nevét sorolja fel, amelyek
szerinte az ősök gyógyszertárához tartoztak s bár ezek között virágnevezetüek is vannak, mint Boldogasszony
rózsája, gilisztavirág, Szent György-virág, külön mégsem vizsgálja, volt-e a magyarság körében a pogánykorban
valamely nyoma a virágkultusznak. Még jobb alkalom kínálkozott erre a pünkösdi és szentivánéji népünneppel
kapcsolatban, mert mindkettőn díszként szerepel a virág és az ott mondott virágénekekben is többféle virág neve
fordúl elő. De sem Ipolyi, sem Kandra nem érdeklődött aziránt, hogy ezek a virágok hagyományai-e az
állítólagos ősvallási kultusznak.

Mindenesetre bizonyos, hogy azoknak a virágoknak neve és használata, amelyek helyet kaptak a Magyar
mythologia című munkákban, nem ősmagyar eredetű, hanem görög-római füveskönyvek és a keresztény
kolostorok közvetítették ismeretüket a magyarsághoz. Ez a ma már pontos történelmi adatokkal igazolható s a
magyar hitregék nyomozóinak képzeletét ma már csak azzal menthetjük, hogy koruk divatja szerint mindenben
ősmagyar hagyományt szimatoltak, ami népies volt, vagy amit annak mondtak, és hogy sem hiteles régészeti,
sem tárgyilagos nyelvészeti adatok nem állottak rendelkezésükre.

Kevésbbé menthető az a kavarodás, amelyet ezen a téren a honfoglalók sírjaiból időközben előkerült tárgyak
ornamentikájának némely magyarázója, elsősorban Huszka József támasztott. A fáklyatüz ebben is a régi, a
feltételezett eszményi ősvallás, rekonstrukciója. De Huszka a honfoglalók sírjaiban lelt tárgyak kétségtelen
perzsa-szaszanida iparművészeti stílusa alapján a nyugatázsiai pogány vallás gyanánt. Képzeletének játszi
termékeiből leginkább átvette a köztudat a tulipnához fűzött, bár később magától Huszkától is elejtett elméletet,
amelyet közben Hermán Ottó is igyekezett bizonyítani.

Mi állja meg helyét Huszka turáni elméletében, mi nem, annak megítélésére nem érzem hivatottnak magam. De
az kétségtelen, hogy a honfoglalók ránk maradt tárgyainak dísze semmiféle ősmagyar virág-, sőt még csak
ősmagyar növénykultusz feltételezésére sem jogosít. Ezeken a tárgyakon, még a legjellegzetesebb
tarsolylemezeken is, csak stilizált ornamentika látható (1. kép).

Stilizált vonalakból áll a növényi eredetű ornamentika is, amelynek motívumai között legnevezetesebb a nyugati
irodalomban életfának, szentfának nevezett palmetta-dísz. Huszka - járatlan lévén a magyar nyelv növénytani
szókincsében - egészen önkényesen istenfának nevezi a nyugatázsiai pogány kultusz úgynevezett életfáját és
ebből messzemenő következtetéseket von le. Ámde a honfoglalók tarsolylemezein kivert levéldíszről éppen a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kökörcsin.

stilizáció miatt még csak az sem állapítható meg, miféle növényről származnak. Mind a levélalak, mind a
levelek elhelyezése, kompozíciója annyira elszakadt már a természettől, hogy csak a teljes önkény láthat
ezekben a motívumokban akár pálmát, akár más növényt.

Éppen ezért az is kétségtelen, hogy azok a tárgyak, vagy növények és állatok, amelyekről valamikor ezeket a
motívumokat mintázták, a honfoglaló magyarság kultuszában semmiféle szerepet nem játszottak. A honfoglalók
sohasem jártak olyan helyen, ahol pálmák és ciprusok nőnek, a tarsolylemezekre sem magyar kezek verték ki a
perzsa-szaszanida stilizált ornamentika figuráit. És akik ezeket a vonalakat formálták, azok már maguk sem
tudták, miféle természetes elemek rejteznek benne. Ilyesmi már nem is érdekelte őket, hanem pusztán csak a
stilizált vonallal űzött művészi játék, e vonal újabb és újabb kombinációi.

Ennyi kudarc eléggé elkedvetlenítheti a kutatókat és szinte céltalannak tüntethet fel minden olyan vállalkozást,
amely az ősmagyar pogány-barbár kultusszal kapcsolatos kérdés megoldására irányul. Az emberben felmerül az
a kérdés, vájjon lehet-e ebben a tekintetben egyáltalában mást elérni, mint a megcáfolt képzeleti játék helyére
más játékot költeni?

De talán mégis nyílik kilátás komolyabb eredményre, ha szerényebb kívánsággal állunk elő. Ha nem keresünk
görög-római irodalmi tökéletességű ősmagyar hitregéket és a magas fejlettségű nyugatázsiai népek pogány
kultuszaihoz hasonló valláselemeket. Ha nem gondolunk rögtön valamely felgazdagodott és művészi lélekkel
kificamított virágkultuszra, hanem megelégszünk ilyesminek némi csírájával. Hiszen az ősmagyarság a halászó-
vadászó ugor-korszak után valószínűleg már az Ural keleti oldalán török népmozgalmak forgatagába jutott és
bolgár-török keveredés után mint lovas-nomád nép Levediába vándorolt, ahol bizonyos fokig megtanulta az
állattenyésztést és növénytermesztést is. Lehet, hogy ez a korszak rövidebb ideig tartott, hogysem elnyomhatta
volna a korábbi hagyományokat és lehetségessé tette volna valamely nagyobbfokú növény- és ebben
virágkultusz kifejlődését. De ahol megtaláljuk a növénytermesztést, ott megindul a növénykultusz kialakulása is,
ennek tehát maradhatott valami nyoma a magyar hagyományokban.

Nyelvészeti kutatások alapján kétségtelen, hogy a pogány-barbár magyarság kultuszában állatok, főként
madarak játszották a főszerepet. Hogy az állatkultusz milyen mértékben függött össze totemizmussal, ma már
nehéz tisztázni. De mindenesetre az állatkultuszból maradhattak az Árpád-korra olyanféle magyar
személynevek, mint Héja, Karvaly, Kánya, Sas, Ölyv és Ölyved, Keselyűd, Keselyűs, mindezek és kivált a
Sólyom kedvelt személynév még a Duna-Tisza földjén is az első századokban. Gombocz Zoltán hasonló
jelentőségű török személyneveknek is egész sorát számlálta elő az Árpád-korból, mint Ákos, magyarul fehér
sólyom; Karcsa, karvaly; Kartal, sas; Tiván, sólyom; Bese, kánya; Torontál, ölyv; egyéb állat neve is, ilyen a
Kaplony (Káplán), párduc Thonuzóba, disznó-apa; Kurd, farkas; Tege, bak; Gyalán, kígyó.

Van az Árpád-kori török személynevek között ezeken kívül olyan is, amely tulaj donságjelző és olyan is, amely
az ásványvilág tárgyairól származik, mint Tas, kő; Tömör, vas; Ajtony, arany. Tulajdonképpen az utóbbiak is
tulaj donságjelzők, legalább bizonyos esetekben kétségtelenül annak tekinthetők és a felhozott példák eléggé
beszédesek ebben a tekintetben.

Együtt pedig ezek a nevek határozottan pogány-barbár színezetűek. Az állatnevek legalább részben
totemisztikus eredetűek, bár kérdés, hogy milyen emléke élt a honfoglalók körében és korában a sokkal korábbi
totemizmusnak. A tulaj donságnevek dicsőítő jelzők, ilyenek részben az ásványtaniak is, másrészt a barbár népek
pompaszeretetét idézik emlékezetünkbe.

Ezen a példán elindulva nem látszik kilátástalannak, ha a középkori magyar személynevek között szemlét
tartunk a növényi jelentésűek fölött. Hátha akad közöttük olyan, amely ősi magyar növény, vagy egyenesen
virágkultuszra utal? Könnyen érthető ebből válogassuk szét a férfineveket a nőiektől, utóbbiak között leginkáb
remélhető olyasmi, ami virágkultuszra vall. A nevek legnagyobb része a XIV. és XV. századból mutatható ki
írásban, a régi magyar női neveket már régebben összeszedte Jakubovich Emil, női névsorunkat munkája
nyomán közöljük.

Férfinevek: Alakor, Almás, Árpa, Árpád, Atracél, Bab, Babos, Babszem, Bodza, Bogyó, Bojtorján, Bors,
Borsod, Borsos, Burján, Buza, Búzád, Búzás, Csenkesz, Fű, Hagymás, Kapuszta, Kapusztás, Kender, Kobak,
Kökény, Köknédik, Kökörcsin, Kőris, Kölesd. Labodás, Lapu (már 1095-ben), Lencse, Lencsés, Meggyes, Mog,
Mogud, Mohar, Mok, Mokud, Rózsa, Rózsás, Sáfrányos, Som, Somod, Torma, Tormás, Ürmös, Virág, Virágos,
Zab.

Női nevek: Buza, Cseperka (Cseperke), Gilvád, Liliom, Rózsa, Szömörcsög, Viola, Viracsk, Virág (Virád).

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kökörcsin.

A növényről származó magyar személynevekkel már Pais Dezső is foglalkozott és azokat részben azzal a
pogány szokással magyarázza, hogy az újszülöttre gyakran annak a tárgynak nevét ruházzák, amely a születés
után először került szóba. Ujabban Kerényi Károly a növényi termést jelentő személynevek eredetét abban az -
esetleg az ősvallással kapcsolatban álló - gondolatban keresi, hogy a pogányság több esetben misztikus
párhuzamot tételezett fel a gyermek és a mag (termés) között. Ha áttekintjük a fent közölt férfinévsort, inkább
más vonatkozás ötlik legelőször szemünkbe, az, hogy ezek a nevek részben foglalkozást, részben tulajdonságot
jelentő, mondjuk ki magyarán: gúnynevek. Feltűnő ebben a tekintetben, hogy tulajdonosuk többnyire jobbágy,
földmíves, vagy szolga. Lehetne-e más mint gúnynév az Atracél, Bodza, Bojtorján, Borsos, Burján, Csenkesz,
Kobak, Kökéndi, Kökörcsin, Labodás, Lapu, Torma?

A növényről vett férfinevek ugyan részben későbbi beszivárgások kétségtelen szláv hatás alatt, mint Atracél,
Bodza, Burján, de más részük még levediai hagyaték is lehet, hogy a Bojtorján, Borsos, Kökény, Kökörcsin,
Torma stb. Ebből arra következtethetünk, hogy növényi férfineveink (később gyakran családnevek) már a
legrégibb pogány-barbár korban is részben foglalkozást (Borsos, Hagymás, Tormás, Ürmös), másrészt gyakran
tulajdonságot jelentő nevek, így a lencsés jelentheti azt is, aki nagyon szereti a lencsét, a hagymás azt, aki
folyton hagymára vágyik, legfőként azonban gúnynevek. A kicsinységet jelző nevek, amelyek nagyrészt
azonosak a Kerényi által kiválasztott növényi termést jelentő nevekkel, bizonyosan szintén főként gúnynevek.

Találunk gúnyneveket a régi magyar női nevek között is. Talán a Buza is ilyen, természetesen ebben az esetben
is a csöppséget jelentette, még inkább a Cseperka, Gilvád és Szömörcsög. De a női nevek között szereplő
virágnevek kétségtelenül éppúgy dicsőítő jelzők, mint a férfinevek között több esetben az állatnév, tulajdonság
és ásványnév. Ha nő hordja a Virág, Liliom, Rózsa, Viola nevet, egészen más a jelentősége, mint ha férfi a
tulajdonosa a Virág névnek. A női személynevek között talált virágneveknek lehet bizonyos kapcsolata
virágkultusszal. Ilyen jelentőségük nem is vonható kétségbe, csak az a kérdés, kimutatható-e ez a kapcsolatuk
már a pogány-barbár korszakban is? Feltehető-e, hogy már a kereszténység előtt is szokásban volt a magyarság
körében nőket virágnéven szólítani?

Liliom, Rózsa, Viola - mint a latin hangzás elárulja - a kereszténységgel került a magyarság nyelvkincsébe,
egyedül a Virág szóban kereshetünk támaszt ahhoz a feltevéshez, hogy mint női név a pogány-barbár korszak
maradványa és talán bihzonyítéka annak, hogy már akkor is szépet, kellemest jelentett a magyarság szemében a
virág szépsége. Ez ugyan még ebben az esetben sem tekinthető virágkultusznak, de legalább előfeltétele és
esetleg csírája lehet.

Nyelvtanilag nem valószínűtlen, hogy virág szavunk valamikor a pogány korszakban keletkezett, de nem is
bizonyítható. Még kevésbbé bizonyítható, hogy az ősi időkben is azonos volt a jelentése a latin flos szóval,
avagy más valamit jelentett, mondjuk csupán általában díszt. Egyáltalában nem tarthatjuk lehetetlenségnek azt
sem, hogy ilyenféle volt az ősi jelentése és csak a magyar kereszténység foglalta le a latin flos nemzeti
helyettesként. Azonban az is lehetséges, hogy valamely virágos növénynek volt a neve és így használták női
névnek is, később azonban általában a latin flos magyar megfelelőjévé idomult.

Vagyis végeredményben az előtt a kérdés előtt állunk: ha a magyarság már a pogány-barbár korban
megkülönböztetett valamilyen virágot, melyik lehetett az? Azon az alapon, amelyen elindulva ehhez a kérdéshez
jutottunk, nem látszik lehetetlenségnek az sem, hogy erre a kérdésre megfeleljünk. Csak meg kell keresnünk az
ugor és török rokonságú növényneveink között azokat - ha vannak ilyenek -, amelyekről valamely
tulajdonságuk révén feltehető, hogy virágnak voltak tekinthetők.

Erre a célra a kökörcsint kell legelőször megvizsgálnunk, annál inkább, mert ez a korunkban bokrétába is kötött
virág személynévként is használatos volt, bár Demetrius Kekerchen neve csak 1478-ban bukkant elénk a
középkor homályából, és mint férfinév semmiképpen sem tekinthető megtisztelőnek, hanem csakis gúnynévnek.
De így is mond valamit, annyit mindenesetre, hogy szélesebb körben ismerték és megfigyelték. Ez nagyon
feltűnő abban a korban, amikor a magyar nyelv növénygyűjteménye még csak főként fákat, kerti növényeket,
gabonát, hasznos füveket és gyomokat ismert.

Hogy a kökörcsin török eredetű szó, már Munkácsi Bernát kimutatta, később Gombocz Zoltán is megerősítette,
végül Palló Margit nyelvészeti elemeit is megvilágította. Virágunk neve a köztörök kök szó származéka, a kök
pedig azonos a magyar kék szóval. A török nyelvben gyakori eset, hogy színeket jelző szavakból különféle
kicsinyítő képzővel állat- és növénynevek származnak. A kék szó - miként Gombocz Endre már régebben
figyelmeztetett erre - eredeti alakjában is használatos növénynév gyanánt és például a magyarság a
szójegyzékek tanúsága szerint az egész középkoron át kéknek nevezte a salátát. A lactuca magyar neve mind a
XV. század első negyedéből maradt schlágli, mind a XV. század végéről származó besztercei szótár szerint kék.
A XV. század végén a most a római Casanate -könyvtárban őrzött Korvin-kódexbe írt magyar glosszák között a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kökörcsin.

mezőn talált salátaszerü növények magyar neve vadkék. A kék szó ma már nem használatos a magyarban
növénynévként, de most is nagyon gyakran emlegetjük a növénynevek között származékait, a kökényt, amely
szintén a kék, vagy törökösen kök továbbképzés és a kökörcsint.

A kökörcsin szó ma is előfordul a török nyelvekben és pedig kögürcsün és kögülcsin módosulatban. Mindenik a
kök kétszeres kicsinyítése előbb az „r", végén a „csin" kicsinyítő képzővel. Ez a szó tehát mai nyelvszokás
szerint kékecskét jelent. Azonban annyiban mégis különbözik a szónak magyar és a török nyelvben betöltött
szerepe, hogy a török állatnévnek használja, a magyar növénynévnek. Törökök a vadgalambot nevezik
kögürcsinnek, a magyarok pedig azt a növényt, amelyet a tudomány Pulsatilla néven ismer.

Kék, vadkék, kökény, kökörcsin azt bizonyítja, hogy a magyarságnak vannak olyan növénynevei, amelyek nem
nyugati hatás alatt keletkeztek, hanem az ősi pogány hozományhoz tartoznak. Ez a szócsoport valahol messze
keleten alakult ki török hatás alatt s eredetét valamikor a VIII. században kereshetjük. Későbbi története a Duna-
Tisza földjén szintén arra vall, hogy mindenkor az élő magyar szókincshez tartozott, sőt még itt is
továbbfejlődött, gazdagodott.

A középkori latin-magyar szójegyzékek készítői, a magyar irodalom és tudomány iskolai terjesztésének úttörői,
jól ismerték ezt a szócsoportot, benne a kökörcsint is, noha bizonyos jelek azt mutatják, hogy idővel elveszett a
köztudatból a szó tövének kék színt jelző eredete és a középkor tudós szerzetese már más színű növényre,
virágra is ráruházta a kökörcsin nevet.

A schlágli szójegyzék készítője, aki kwtwrchw betűkkel igyekezett leírni a kökörcsin szót, a magyar latin
egyenlőjeként titipus-t írt. A besztercei szójegyzék írója szerint a növény magyar neve kikerchen, a latin szintén
titipus. Noha a szóban forgó két szójegyzék valamely bajor-osztrák származású latin-német szójegyzék
átdolgozásaként keletkezett korábbi, de elveszett szójegyzékünk némileg szabad másolata, mégis az ismert
középeurópai középkori növénynevek között a titipus szót nem találjuk. Kissé hasonlít azonban hozzá a ma
Euphorbia néven ismert kutyatej némely középkori latin neve, így a titimallum, timila, titimula és titimalus.
Ebből azonban a kökörcsin XV. századbeli jelentésére aligha következtethetünk, sokkal valószínűbb, hogy a
kökörcsin és titipus csak a növénytanban járatlan szójegyzékkészítő önkényéből került egymás mellé. Annyi
mindenesetre bizonyos, hogy a titipus szó soha többé fel nem bukkan a magyar botanikai irodalomban, sem a
szótárakban. Egészen másként használja a kökörcsin szót az említett Korvin-kódex glosszátora. Ez a
valószínűleg pálosrendi szerzetes, aki pedig receptet is közöl a kökörcsinről, tehát bizonyára jól ismerte, latinul
primula veris néven említi növényünket. Valami sokat nem mondott vele számunkra, mert a XV. század
botanikai irodalmában különféle növények viselték a primula veris nevet, főként a kankalin és a százszorszép.

Vajon a szójegyzékkészítők és glosszátorok keverték-e el a kökörcsint valami bizonytalan növénynévvé, avagy
a nyelvi közhasználat, ma már meg nem állapítható. De kétségtelen, hogy ez a jelentésbeli bizonytalanság még a
nyomtatott irodalom korában is kimutatható. Bejthe István, aki a XVI. században még kétségtelenül a középkori
szerzetesi szójegyzékek növénytani szókincsével igyekezett megírni nagyfontosságú nomenclatorát, mely 1854-
ben Clusius pannóniai flóramüvével Európaszerte elterjedt, nem kevesebb mint háromféle kökörcsint ismer,
valamivel később Szikszai Fabricius Balázs, sárospataki tanár és Pesthy Gáspár, nomenclatorának sajtó alá
rendezője s bővítője, már négyet. Bejthe István szerint:

Anemone silvestris kekerchen, feyer veragu, kikeleti fiu Helleborine Matthioli, sárga kökörchin. Pulsatilla
dilutior praecociorque, lo Kökörchyin. Pulsatilla saturatior serotina, lean Kokorchyn.

Szikszai Fabricius és Pesthy nomenclatorában még:

Narcissus, kökörcz, kígyóhagyma.

Ugyanebben az időben Melius Juhász Péter, kinek Herbárium-át sokat forgatták a füvészek, ismét más
növényeket kapcsol össze kökörcsin néven. Melius ezt írja: „Anemone. Kökörcsin. Anemone, azaz szélindító
kökerchin, kétféle. Egyiknek veres virága nagyon, igen hasonlít a pakocshoz, a mezei mákhoz, de a levele mint
egy köménynek. A másiknak kék és egyiknek szederjes virága vagyon, ez kicsin, hamar kinő tavaszszal.
Németül Küchenschell."

Ezekből az adatokból azt látjuk, hogy bár többféle növényre alkalmazták az írástudók a kökörcsin nevet, mégis
még a XVI. században is tulajdonképpen csak a ma Pulsatilla néven ismert növény viselte azt jogosan, ez a
növény minden kökörcsin-névhalmazban a központ, minélfova nem vonható kétségbe, hogy ez tekintendő az
ősi, hagyományos kökörcsinnek. Hogy a XV. században annyira eltérők latin nevei, nem vezethet félre ebben a
tekintetben, azon egyszerű okból, mert a XV. században még sehol sem volt latin neve a kökörcsinnek.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kökörcsin.

A tudományban használatos Pulsatilla név elször Matthioli munkájában, a Dioskurides-kommentárok második
kiadásában, 1558-ban bukkan elő a botanikai irodalomban. Minthogy Matthioli állítása szerint pulsatilla a
növény olasz neve, arra is gondolhatnnák, hogy a pulsatilla népies olasz növénynév. Ennek azonban semmi
nyoma az olasz botanikai irodalomban, azért valószínű, hogy Matthioli, aki már ismerte a kökörcsin német
Küchenschelle nevét, amelyet Brunfels, az első német füveskönyv szerzője, vezetett be az irodalomba, ezt a
német nevét igyekezett latinizálni. (Pulsare, rázni; Schelle, csengetyü.)

Mint ebből látjuk, a kökörcsin ismerete Magyarországon sokkal régibb, mint a nyugati irodalomban. Nálunk
már a középkori szójegyzékekben szerepel, nyugaton ilyesminek semmi nyoma és ott csak a XVI. században
jeletnkezett. Az ókori füvészek nem ismerték, vagy legalábbis nem különböztették világosan. Sem
Theophrastus, sem Dioskurides, sem Plinius munkájában nem találunk ilyenféle növényre. Csak a XVI.
században tűnik fel a neve, de akkor egyszerre Németországban és Italiában is majdnem ugyanazon időben.
Németországban Ottó Brunfels 1530-ban megjelent Herbarium-ában részletesen elmondja, hogy ennek a
növénynek nem találja nevét az ókori füvészek munkáiban, ezért csak a német gyógyszerészek által használt
német nevét tűzheti a közölt kép fölé. Itáliában Gherardo Cibo (1512-1600) a XVI. század harmincas éveiben
gazdag növénygyűjteményt készített, amely mai napig fennmaradt s ebben ma is látható a kökörcsin legelső
szárított példánya.

Tehát nyugaton a tudomány felfedezése a Küchenschelle és a Pulsatilla, Magyarországon már évszázaddal előbb
ismeretes a kökörcsin.

A XVII. és XVIII. században az irodalomban csak szótáraink tartják emlékezetében a kökörcsint, de a XVIII.
század végén újból jelentékeny szerepet játszik s ettől kezdve egészen korunkig nevezetes. Csapó József
füveskönyvében még mindig többféle növény szerepel ezen a néven, a Pulsatillá-n kívül a Colchicum autumnale
és a Primula veris, mint sárga kökörcsin. Csapó többféle módosulatban jegyezte fel a kökörcsin szót: kükörits,
kükirtz, kükerts és kökörtyén. Ezek a változatok már a régi irodalomban megtalálhatók. Később Diószegi és
Fazekas ezek közül választották a Colchicum magyar nemzetségnevét. Előttük ugyanis vadsáfrányt írtak a
füvészek erre a célra. Diószegi-ék a kükörics nyomán kikerics néven iktatták be füveskönyvükbe a Colchium-ot.

íme, ilyen hosszú utat futott meg ezer esztendő folyamán a Duna-Tisza földjén a levediai származású kökörcsin
szó! A magyarság nem felejtette el, hanem hűen őrizte ezt az ősi hagyatékát még a nyugati hatások alatt
keletkező növénynevek áradata idején is, sőt fejlesztette, alakította és ilyen módon még új szóval is gazdagította
a magyar nyelv szókincsét.

Nyilvánvaló, hogy az a szó, amely több mint ezer éven át élő eleme a magyar szókincsnek, olyan növényt jelölt,
amely egész időn át ismeretes volt a magyarság körében, mert csakis a növény használata biztosíthatta a szó
életét. Ha a kökörcsin nem foglalkoztatta volna a magyarságot, neve már régen az elavult és elfeledett szavak
közé fakult volna.

írás bizonyítja, hogy a magyarság már a középkorban hasznos növénynek tartotta a kökörcsint. A római
Casanate-könyvtár Korvin-kódexe, amely tulajdonképpen Itáliában orvosok számára készült természetrajz, nem
a latin szöveg növényneveihez írt magyar növénynevek között őrzi a kökörcsin nevét, hanem külön a kódexbe
írt állatorvosi receptben. A receptek végére függesztett megjegyzésből tudjuk, hogy ezeket a recepteket Mátyás
király könyvébe budakörnyéki pálosrendi szerzetes irta, aki valószínűleg olvasásra kölcsönözte a királyi
könyvtából a kódexet, aztán nem juttatta vissza.

Contra hymle: ad comedendum debent eis dare radicem kekerczin vulgariter scilicet latiné primula veris,
conterendo cum sale; - így hangzik eredetiben a kökörcsin-recept. Magyarul így fordítható. Himlő ellen:
életükhöz adják nekik (a juhoknak) a közönségesen kökörcsinnek nevezett gyökeret, tudniillik a latinul primula
veris-nek nevezett növényét, összetört sóval. Ma bizonyos ellentétet látunk a recept magyar és latin nevében,
mert a kökörcsint máshol a nyugati országokban nem hívták később sem primula veris néven, ámde nem
kétséges, hogy a recept irója a kökörcsint ismerte, s a latin nevet csak értelme szerint használta, nem pedig
abban a szigorú botanikai jelentésben, mint Linné óta szoktuk a tudományos növényneveket. Akkor - s ezt ezer
és ezer példával igazolhatjuk - a tudományos neveket egyszerűen értelmük szerint igyekeztek alkalmazni, a
Primula veris nem jelentett többet, mint tavaszi első virágot, ez pedig Magyarországon egyebek között nagyon
illik a kökörcsinre.

Honnan vette a pálosrendi szerzetes ezt az állatorvosi receptet? Semmi alap nem kínálkozik annak
föltételezésére, hogy valahonnan nyugatról? Hiszen ebben az időben nyugaton még ismeretlen a kökörcsin.
Egyáltalában később sem használták orvosságnak a gyökerét. Brunfels adatai szerint nyugaton a kökörcsin a
desztillálás révén lett gyógynövénnyé, leveleinek párolt nedvével sebet tisztítottak és gyógyítottak. Később már

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kökörcsin.

nálunk is ajánlják erre a célra a nyugati tanultságú füvészek, Bejthe István lókökörcsin (2. kép) nevének
magyarázatát így olvassuk Csapó füveskönyvében: „lovaknak nehezen gyógyuló fekélyeit ez fűvel meg lehet
tisztittani és gyógyítani." A XVIII. században Anton Störck, akitől a Pulsatilla nigricans megkülönböztetése
származik, Mária Terézia udvari orvosa, a régi füveskönyvek nyomán sokat foglalkozott a kökörcsinnel és
kísérleteket végzett használhatóságára; főként szembajok gyógyítására ajánlotta.

A magyarság azonban még legújabb időkben is a gyökerét használja. Beluleszkó Sándor azt írja 1905-ben, hogy
a húsvéti tojás festésére használt sárgafesték némely vidéken kökörcsinből (Pulsatilla) készült. Ebből értjük
meg, miért kerestek némely füvészek sárgavirágú növényt a kökörcsinben.

Mindezek alapján nagyon valószínű, hogy a Korvin-kódexben őrzött kökörcsin-recept hazai eredetű s benne kell
keresnünk a kökörcsin ősi használatának valamilyen hagyományát. Úgy látszik, messze keletről hozta magával a
magyarság a kökörcsin gyökerének használatát és ennek az ősi ismeretnek utolsó nyoma a XV. századbeli
recept és az újabban közölt festékrecept.

Tagadhatatlan tehát, hogy a kökörcsin a magyarság ősi növénye, amelynek neve és használata nem nyugati
szerzemény. Ha nevet adott a magyarság ennek a növénynek még Levediában, vagy előbb tovább keleten, azért
tüntette ki, mert valamire felhasználta s az ősi használatnak módjára is következtethetünk a kései
feljegyzésekből. Juhok himlőjét orvosolták a kökörcsin gyökerével és festéket készítettek belőle.

Ezzel eljutottunk az utolsó kérdéshez: volt-e a kökörcsin virág is? Napjainkban szívesen szedik meg a kökörcsin
virágját bokrétába, sőt a fővárosban is árulják a mezőn szedett kökörcsint. Milyen régi ez a szokás, nem tudjuk.
Hogy a Bejthe által megőrzött, de bizonyára már régibb leánykökörcsin név (3. kép) valamelyes
virághasználatot rejtegetne, nem tudjuk, de nem valószínű. Inkább csak a „másik" kökörcsint jelenti, amire a
görög füvészek nyomán gyakran használták a „női" jelzőt. De éppen így valószínű az is, hogy a kökörcsin
alkalmilag már a régi időkben is fel-feltünhetett szép virágával. Ha virág szavunk arról tanúskodik, hogy már
keleten lehetett virága a magyarságnak, a kökörcsin pedig arról, hogy ugyanott ismerte és felhasználta ezt a
növényt, lehetséges az is, hogy akadt néha már az ősmagyarok körében olyanvalaki, aki észrevette a kökörcsin
virágának szépségét. Talán éppen ezért viseli a „kékecske" vagy „galambvirág" nevét? Talán a kék, kökény,
kökörcsin szócsoportban valami költőiséget képvisel, valami csíráját soha ki nem teljesedhetett pogány-magyar
virágkultusznak, amely kénytelen volt megszületetlenül meghúzódni a barbár kedélyek állatkultusza mögött?

Kétségtelen, hogy növényneveink átvizsgálása révén még más, hasonlóan ősiségre valló virágneveket
találhatunk. Példaképen álljon még itt a gyopár. Aki manapság ezt a szót hallja, egészen bizonyosan a havasi
gyopárra gondol, holott a gyopár mint havasi gyopár (Leontopodium alpinum) csak a mult század elején
Diószegi-ék fűvészköny vében jelentkezik először és csak néhány évtizede kapta fel ilyen értelemben a
közhasználat, amióta tudniillik széles körben divattá lett Magyarországon is a hegyi turistáskodás.

Amennyire azonban bizonyos, hogy a gyopár mint havasi gyopár és turistajelvény német és pedig kétségtelenül
tiroli eredetű, - ma ez a virág a tiroli irredenta jelvénye - azonképen kétségtelen, hogy maga a gyopár szó ősi
kincse a magyar nyelvnek és minden bizonnyal már Levediából hozta magával a magyarság, természetesen a
pusztai környezetnek megfelelő jelentésben.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kökörcsin.

Származását Fischer Ignác 1878-ban így magyarázza: „A gyopár (stoechas citrina. Molnár Albert; gyopártapló,
fűnek neme, melyet ha megszárítanak, könnyen belé akad a tűz, Szabó Dávid; amint üszőgölöd gyopárod, úgy
ütsz belé, Dugonics) alapja lehet a gyopon-, gyaponbeli (exardescere, succendi), gyöp-; jelentése tehát annyi
volna, mint gyúló (t. i. fü)."

A gyappan ma is él a nép ajkán. Erre vonatkozólag ezt írja Simonyi Zsigmond 1881-ben: „Szakácsnénk, aki
Papkesziből való, Veszprémmegyéből, nagyon apróra vágva a száraz alágyújtófát, azt mondta: ebbe aztán úgy
bele gyappanik (a szikra, a tűz), mint a gyújtóba (újmagyarul gyufába). Kérdésemre azt felelte, náluk sokszor
mondják, hogy belegyappantanak valamibe. Tehát a gyapon, gyopon, gyapont, ardescit, ardere facit igék, melyet
különben csak írott nyelvemlékekből ismerünk, mely tehát negyedfél századon át lappangott, itt ismét
megjelenik, mint egyik vidékünk közdivatú szava." Wichmann Gy. 1908-ban több példát említ, hogy a
gyaponok szó ma is él, egyebek között a moldvai csángók körében is.

A Teleki-kódexben, amely a XVI. század húszas éveiben készült a marosvásárhelyi ferences beginák számára, a
harmadszerzetbeli húgok regulái között ezt olvassuk: „Olvassad szenteknek életeket és tanulságokat, hogy
innéten ájtatosságra gyaponjál."

Ámde van a magyar nyelvnek más gyap-szótöve is, amelyet Gombocz Zoltán derített ki 1907-ben. Ugyanis a
magyar gyapjú rokona a kún jabooli-nak, amelynek töve, a jap, azt jelenti: befedni. Az ozmán törökben is a
gyapjú japagi. Származtatható tehát a gyopár a gyapjú és gyapot szavakban őrzött gyap-tőből is; ebben az
esetben a gyopár eredetileg gyapjas vagy gyapotszerü növényt jelenthetett. A gyopár gyapjassága annyira
általános a köztudatban, hogy néhol ma is gyapjúfü a neve, így franciában herbe á cotton.

A gyopár szót írott nyelvemlékeinkben először mind helynevet találjuk. Az első adat az oklevélszótár szerint
Gyparthethew 1346-ban, a ma helynévként legismertebb alak, a Gyopáros, 1493-ban tűnik fel. Napjainkban
legnevezetesebb a békésmegyei Gyopáros-fürdő Orosháza mellett. Ismervén a magyarság ama szokását, hogy a
helyneveket többnyire személynévként is szerepelt a középkorban, de ennek írott nyoma nem maradt.

Mint növénynév először a XV. században jelentkezik. A schlágli szójegyzékben: cicadus, gopar, a
beszterceiben: secatus, gyopár. Mind a cicadus, mind a secatus a középkori stoechas rontott írásalakja, ez pedig
görög-római hagyományok alapján a mediterrán országon a gyapjas levelű és sárga, szalmás fészkű
Helichrysum arenarium nevű növényt jelentette.

Ismerjük a gyopár használatát; az ókori és középkori botanikai irodalom megőrizte, mi hasznát vették. Például
Plinius, aki heliochrysum néven írja le, ezt tanítja róla: „Agai fehérek, levelei hasonlítanak az abwtanum
leveleihez és fehérlők, körben álló virágcsomói a napsugárban arany módjára fénylenek és sohasem hervadnak
el, ezért szívesen koszorúzzák velük az istenek szobrait, különösen Ptolomaeus, Egyiptom királya, használta
erre a célra. Cserjék között nő; borban véve vizeletet és hószámot hajt, eloszlatja a keményedéseket és a
gyuladásokat, mézzel égési sebekre rakják, valamint kígyómarás és ágyékfájás ellen isszák." Ilyesmi az, amit a
görögök, rómaiak és a középkori szerzetesek tudtak a gyopár hasznáról.

A magyarság azonban egészen másnemű hasznát ismeri elsősorban s mint már a szó nyelvtani magyarázata
közben idéztem taplópótléknak használta és használja valahol eldugott szegény helyeken napjainkban is. Ez
pedig határozottan arra vall, hogy a magyarság körében a gyopárnak nemcsak nyelvészeti, hanem használati
eredete is messze keleten keresendő. A füvekből készített taplópótlék kétségtelenül pusztai találmány. Erdős-
hegyes vidéken elég taplógombát szedhetni a kovához és acélhoz. Ellenben a pusztán hiányzik az erdő és a
fákon növő taplógomba, ott tehát másként kell gondoskodni a szikra felfogásáról és a tűz megőrzéséről.

Sajnos, a tapló legkevesebb figyelemre méltatott darabja a tüzgerjesztő hármas szerszámnak. Az utazók és
népismertetők figyelme főként az acélra és a kovára fordul. Népkutatóink közül csak Timkó György
foglalkozott a taplóval, kimutatván, hogy a magyarság körében a különféle taplótestű fagombákon, valamint a
reves fán kívül növények szárított molyha is használatos taplónak, így az ürömé és a gyékény buzogányé,
amelyet a nép némely vidékén páklya (fáklya) néven ismer.

A páklyatapló következőképen készül: „Megszedték az érett páklyát - írja Timkó - s azt vízben jól kifőzték.
Kifőzés után a vizet kifacsarták belőle s napon megszárították. Azután lúgot készítettek hozzá szőlő
venyigéjének, bab búgájának, vagy lemorzsolt kukoricacsutkának hamujából. E lúgban áztatták félnapig a már
kifőzött páklyát, majd innen is kivéve, újból kifacsarták, megszárították és kitisztították. Ekkor készen volt a
sárgásszínü, sercegve égő, kellemes szagú páklyatapló, amint az Alföldön nevezik. Ugyanezt páklyatapónak
hívják a Bodrogközben Zemplénben, örménytaplónak másutt."

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kökörcsin.

Az ürömtaplóról sokkal régibb feljegyzéseink is vannak. Már a XVIII. században feltűnt mint a magyar nép
körében elterejdt taplópótlék. Raymann Ádám, eperjesi orvos külföldön ismertette: „A Tisza környékén lakó
köznép, - írja 1730-ban latin nyelvű költeményében - amely ott a széltében elterülő mezőkön éveken át szokta
legeltetni barmait, vagy a környékbeli hegyeken napszámba dolgozik, véletlen folytán vagy valamely mester
útmutatása nyomán megismerte az ürmöt, és azon kívül, hogy könnyen ég, azt is, hogy kitűnő a tüzfogó
képessége, ezért ezt tapló módjára használja igen szerencsésen, amihez nem kell semmiféle olyan fáradságos
előkészítés, aminőt például a kínaiak moxája kíván, hanem elegendő, ha a fehér üröm száraz leveleit a belső
kéregig meghántják, amit egyszerűen kézben való dörzsöléssel érnek el, mert közben a leveleken lévő gyapjú
leválik és azután a kovából kicsiholt szikrát könnyen felfogja. E tapló segítségével készült lánggal élesztik a
szükséges tüzet, vagy a dohányt gyújtják meg vele, amelyet most már széles körben használnak, hogy elűzzék
vele a hosszú idő unalmát, a napi gondokat, vagy hogy könnyítsék vele a kemény munka terhét, sőt akkor is
rágyújtanak, amikor éhségüket akarják elűzni."

Raymann tudósítása óta a magyar füveskönyvekben többször elírták az ürömtaplót. Csapó József 1775-ben ezt
írja róla: „Ürömtaplót ezen a földön a pusztákban ebből - vagyis a fekete ürömből (Artemisia vulgáris), -
készítenek: tudniillik a száraz kóróit megégetik, a meleg tüzes hamvát a tenyerek között, az előre
megdörzsöltetett fekete üröm levelei közepébe teszik és ismét azon módon dörzsölik a két tenyér között, míg a
levelek úgy össze nem mennek, mint egy sodrott szösz vagy fonál."

Kissé rövidebben, de ugyanezt írja Veszelszki Antal is 1797-ban: „Az alföldi pusztán lakó emberek a kóróit
megégetik s a hamvát az üröm leveleivel mindaddig dörzsölik, míg jól meg nem szöszösödnek és ezt
ürömtaplónak hívják." Az újabb irodalomban már csak a névvel találkozunk a fekete és fehér üröm népies nevei
között, így Wagner János növényhatározójában: tapló és kálomista tapló. Drávetzky Béla 1931-ben levélben
közölte velem, hogy az Érmelléken is használatos volt az ürömtapló: „Egy alkalommal látom, hogy az egyik
vincellér pipára gyújt, acélt, kovát vesz elő és valami kócszerü holmit tesz a kovára s úgy csiholja.
Megkérdeztem mi az. Ez, fiatal úr, ürömtapló."

A pusztai taplópótlékokról ázsiai vonatkozású adataim nincsenek, de kétségtelennek látszik, hogy hasonló
taplók: páklyatapló, ürömtapló, gyopártapló, az ázsiai pusztákon is használatos és használtak ott ilyesmit már az
ősidőkben is. Ennek feltűnő bizonyítéka a moxa, amely a magyar ürömtaplót messze kelettel köti össze és már
Raymann említi az ürömtapló meg a moxa hasonlatosságát, sőt tulajdonképpen a moxa európai megjelenésének
köszönhetjük Raymann feljegyzését is. Erről olvasván, gondolt az ürömtapló leírására.

Az Ázsiában elterjedt moxa nevü gyógymód lényege, hogy a betegséget a test bizonyos helyein a kínai üröm
gyapotszerü, könnyen parázslásra bírható szőrzetéből készült apró göngyölék elégetése által előidézett égési
sebbel űzik el. A kínai üröm szőreit úgy gyűjtik, hogy a szárított növény leveleit és virágzatát kézzel finoman
összemorzsolják, a morzsalékból pedig addig válogatják a durvább részeket, amíg szinte csak a szőrök
maradnak az edényben. Ázsia más részein más anyagot használnak moxának, a kamcsadálok és lappok taplót, a
hinduk sásbelet, az arabok kék gyapotkendőből hasított rongyot égetnek el a testen üröm helyett.

Európában többször hírt adtak az utazók a moxáról. Az arat moxát Prosper Alpini már 1580-ban megismerte
Kairóban és 1591-ben le is írta. A kínai moxáról az utrechti Hermanus Buschovius (Buschof) küldte az első
híreket 1674-ben és Kornmann hesszeni orvos derítette ki, hogy a moxa anyaga ürömlevél szőrzete. így fordult
Raymann figyelme a magyar ürömtaplóra. Ujabban Molisch bécsi botanikusnak köszönhetünk részletes
tudósítást a moxáról.

Azt hiszem, Raymann nem alaptalanul hívta fel a figyelmet a moxa és az ürömtapló párhuzamára. A magyarság
még Ázsiából hozta magával a pusztai taplópótlékok ismeretét, sem az ürömtaplóét, sem a páklyataplóét, sem a
gyopárét nem itt tanulta vagy szerezte. Bizonyára kuruzsolt is vele valamikor régi időkben, mikor még a nyugati
gyógyszerek nem terjedtek el a középkori kolostorokból a nép körében.

Az ezek alapján kétségtelenül keleti hozománynak mondható gyopár: mind a szó, mind a növény, a Duna-Tisza
földjén sem veszett el, hanem tovább fejlődött a nyugati tudomány hatása alatt. A XVI. században a német
füveskönyvek tudományát magyarba átültető protestáns papok és tanárok már háromféle gyopárt ismernek,
kétféle sárga és egy fekete gyopárt. A sárga gyopár nem más, mint a középkori stoechas, tehát a már említett
Helichrysum arenarium, de Bejthe István nomenclatorában 1583-ban a Sedum minus causticum, vagyis a Sedum
acre. A fekete gyopár a ma szurokfü néven ismert Origanum vulgare, melynek nevét és használatát Bejthe így
magyarázza: „Origanum silvestre, cuius decocto ungaricae muliercaulae ad filum lanamque pullo colore
inficiendam utuntur, fekete gyopár." Melius részletesebben leírja a növényt és használatát. Csapó pedig így
tolmácsolja Betjhe szavait: „Lúgjával a gyapjat s fonalat feketés színre változtatni lehet."

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kökörcsin.

A sárga gyopár a magyar botanikai irodalomban a nyugati füveskönyvek ismertetése nyomán főként mint
orvosság szerepel. De Veszelszki 1798-ban mást is ír róla: „Itt nálunk a száraz homokos kaszállókban, kivált
Szeged és Pest között levő pusztákon legtöbbet láttam szedni és teremni, a tetején bokrosán állanak a szép
fénylő sárga virágok, ezek a színeket mindétig megtartják, ahonnét a téli lakodalmakban, midőn a föld népe a
bokréta- és koszorúkötésben foglalatoskodik, akkor majd csaknem első helyet visel a sárga gyopár."

A XVIII. század vége felé Benkő József, aki elsőnek kísérelte meg Linné rendszerét átültetni a magyar
botanikába, a Gnaphalium növénynemzetség magyar neveként javasolta a gyopárt és ezzel gyopárrá lett a
botanikában mindaz a növény, amelyeket Linné a Gnaphalium nemzetségbe foglalt össze. így született meg
Diószegi-ék füvészkönyvében a sokféle gyopár, közöttük a „havasi gyopár" is, amely később egészen lefoglalta
magának a közhasználatban a gyopár nevet, az ősi gyopár pedig, a sárga Helichrysum arenarium, amely több
mint ezer éve szolgálta a magyarságot, most még a növénytani munkákban is a németből fordított,
müvirágmühelyekből származó, gyári műszóval, a szalmavirág névvel kénytelen megelégedni.

Miként a kökörcsin esetében, a gyopáréban is felvethetjük azt a kérdést, vájjon nem történhetett meg, hogy bár
ismeretét a keleti pusztaságokon taplóvolta tartotta fenn, szép aranysárga fészekvirágzata is magára hívhatta
olykor-olykor egyik-másik magyar ős figyelmét? Bizonyos igennel nem felelhetünk erre a kérdésre, mert a
Veszelszki leírásában megőrzött gyopárvirág kétségtelenül nyugati hatás alatt keletkezett. De nemet sem
mondhatunk rá.

Virág, kökörcsin és gyopár szavaink ősisége még nem bizonyít valamely ősmagyar virágkultuszt, a pogány-
barbár magyarságnak nem volt semmiféle olyan virágkultusza, amely határozott alakot és testet öltött volna.
Ilyesmi csak hosszú ideig megtelepedett életmódot folytató, növénytermelő, kertészkedő nép körében alakulhat
ki. A magyarság addig, amíg meg nem keresztelkedett, hü maradt az állatkultuszhoz és a turulmonda a tanúság,
hogy még a Duna-Tisza földjén sem felejtette el hamarosan, amikor már régen megnyitotta szívét a nyugati
virágkultusznak.

De virág, kökörcsin és gyopár szavaink ősisége kötelességünkké teszi, hogy a magyarság virágkultuszának
csíráit már a pogány-barbár ősmagyarságban feltételezzük. Nem a magyarságon mult, hogy a virágkultusznak
ezek a sejtelemszerü kezdetei sohasem ölthettek véglegesen alakot, hanem nyom nélkül felszívódtak a
középkori nyugati keresztény virágkultusz áhítatába. A magyarság erejénél nagyobb erők döntötték el a Duna-
Tisza földjén a magyarság sorsát s ezek hozták magukkal azt a virágkultuszt is, amely később egészen elfoglalta
a magyarság szívét és elültette abban a magyarság legkedvesebb virágait.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

2. fejezet - 2. Isten fája.

Kolostori kultúra - Kert - Kolostorkert - Növénykert - Capitulare
- Pray-kódex növénynevei - XV. század szójegyzékei -
Capitulare és szójegyzékeink flórája - Középkori herbák a
parasztkertben és falusi temetőben - A népies herbák
egyetemessége - Isten fája - Ciprusfű - Kövi rózsa.

Abban az időben, amikor a magyarság megjelent a Duna-Tisza földjén, már régen eldőlt az Alpoktól és a
Himalájától északra lakó pogány-barbár népek állatkultuszának sorsa. A barbárok nyers ereje romba döntötte a
pogány Róma hatalmát, amely akkor Hispániától Indiáig terjedt, barbár csapatok özönlötték el mind Itáliát,
mind Nyugatázsiát, mind Indiát, de az állatkultusz, ez a talán még paleolit örökség, mégis pusztulásnak nézett
elébe s csakhamar el kellett oszlania az ókor civilizált népeinek békés növénykultusza mögött.

Civilizáció, béke, növénykultusz a barbárok támadásai elől a kolostorokba menekült, nyugaton a keresztény,
keleten a buddhista kolostorokba és ott sikeresen ellentállott a rombolásnak. Az ókor pazarló gazdagságú
virágkultusza sem veszett el egészen a barbárok támadásai nyomán, hanem az a kevés, ami elfért a kolostorok
lakóinak lefokozott igényű életében, megmenekült és tovább hirdette az ember és a virág elmúlhatatlan
barátságát.

Rövidesen sor került a kolostori civilizáció előretörésére is. Körülbelül a VI. századtól kezdve megindul az
északi barbárok megtérítésének munkája. Mind Európában, mind Ázsiában. Itt a keresztény, ott a buddhista
hittérítők hozzák északra az új hitet és ezzel a növénykultuszt. S miként előbb Nagy Konstantinus, most az
Alpoktól és a Himalájától északra uralkodó fejedelmek veszik pártfogásukba a kolostorokat és megindul a
végleges letelepedés nagy átalakulása.

A kolostorban a növénykultusz székhelye a kert. Miként a kolostori kultúrán épült fel egész civilizácónk,
azonképen egész kerti kultúránk is a kolostorkerten alapul. Nem mintha a barbár népeknek nem lettek volna
kertjeik, hanem mert ezeket az alárendelt szerepet játszó gyümölcsösöket egészen elfeledtette a gazdag
kolostorkert. Amennyire ugyanis megállapítani sikerült, a hittérítés és kolostorok alapítása előtt az Alpoktól
északra kertnek nevezték a többé-kevésbbé elkerített s néhány gyümölcsfával beültetett pázsitos teret (4. kép).

A magyarság utolsónak hajtotta meg fejét a kereszt előtt, nyugaton akkor már többfelé zöldültek a kolostorkert
növényei, amelyek megjelenendők voltak a Duna-Tisza földjén is. De a magyarság sem itt tanulta meg a
kertészet első elemét, a kertnek használt föld elkerítését. A kert is azon szavaink közé tartozik, amelyeket a
magyarság már Levediában ismert és használt. Csak az a kérdés, milyen értelemben. Nagyon primitív népek is
ismerik a kerítés fogalmát, mert a vadállatok ellen a kerítés egyik legfontosabb védelmük. Sőt azok a törzsek,
amelyek kártékony vadban bővelkedő vidéken élnek, sokkal nagyobb mértékben használják a kerítést, mint a
civilizáció magasabb fokára jutott, de olyan területen élő nép, amely már kiirtotta a kártékony vadakat és teljes
mértékben tiszteli a magántulajdont.

Kerten tehát kezdetben nem értettek egyebet, mint kerítéssel védett helyet. Hogy azonban mit védett a kerítés,
lényegtelen volt a kert szó használata tekintetében. Győrffy Itván megállapításai szerint a magyarság a régi
időkben főként azt az elkerített helyet nevezte kertnek, ahol a jószágot teleltették. Azt tartja, hogy a magyar
városi település alapja a régi nomád kor téli szállása, ahol középen foglaltak helyet hajdan a sátrak, később a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Isten fája.

házak, ezek körül terültek el a kertek, ahol a jószág telelt s itt halmozták fel természetszerűleg a takarmányt, a
tüzelőanyagot, nádat, szalmát. Később a kertekben épültek az ólak a jószág számára s itt végezték a cséplést. Ezt
a települési rendet Győrffy több magyar város mai alaprajzán is felismerte. Mikor Mária Terézia megszüntette a
földközösségeket és a magántulajdonba kerülő szántókra, szőlőkre kirajzott a tanyák népe, a régi „kertek"
beépültek és a szabálytalan településű belváros körül felépült a sugárutas külváros.

A kerítés tehát a magyarság körében is kétségtelenül főként a háziállat védelmére készült a régi időkben. Ez
azonban nem zárja ki, hogy már nagyon korán néhány gyümölcsfa is állhatott volna a régi magyar kertben. Sőt
nagyon valószínű, hogy alma- meg körtefa már Levediában sem hiányzott a magyar kertekben, ugyanis alma és
körte szintén a török rokonságú szavaink közé tartoznak s tudjuk, hogy már a neolit kor ősembere ültetett
Európában almafát. Egyébként ma is gyakran látunk ólak, istállók mellett néhány gyümölcsfát a legkopárabb
magyar udvarokban is.

Hosszú időbe került, amíg ebből az ősi, még teljesen az állatkultusz hagyatékaként őrzött kertből a Duna-Tisza
földjén házikert, majd a tehetősek körében virágoskert lehetett s ennek a fejlődésnek elindítója, évszázadokon át
irányítója a kolostorkert volt (5. kép.).

& S» íf :#'(tm >nsüamn JJ

Nem mintha a magyarság mindenféle kerti növényét a Duna-Tisza földjén ismerte volna meg. A hagymát és a
tormát, e szavak török rokonsága nyomán már messze keleten is ismerte és használta. De ez még nem
bizonyíték arra, hogy kertben termesztette. Még arra sem, hogy egyáltalában termesztette, mert a természetben
is könnyen megszedhette. Azokon a tájakon, ahol a magyarság a pogány-barbár korban élt, ma is szokásos
ezeket a fűszernövényeket a természetben szedni. Még inkább mondható ez a salátaféle növényekre, amelyeket
az ősi magyarság kék néven ismert. Levediában bizonyára kereskedelmi úton is szerzett fűszert, tanúsítja a bors,
amely szintén régi török eredetű szavunk s a melyet a keleti kereskedő éppúgy eljuthatott Levediába, mint a
nyugati országokba.

Azonban főzelék-, fűszer- és gyógynövénynek arra keleten nem sok szerepe lehetett a magyarság életében,
mindennek csak a Duna-Tisza földjén nőtt meg a jelentősége, mikor a letelepedés új életmódot parancsolt.
Néhány szláv szavunk bizonyítja, hogy itt legelőször szláv közvetítéssel jutott a magyarság a kolostorkerti
növényekhez. Csombor, varádics, ister, bab, káposzta kolostorkerti növények és szláv nevük ma is kicseng a
magyar szavak közül. Ebből akár azt is következtethetjük, hogy eleinte és sokáig a meghódított szlávok köréből
kerültek ki a magyarság első kertészei.

Ámde ennek a jelenségnek nem kell különösebb fontosságot tulajdonítani. A szlávok csak közvetítői voltak
ezeknek a neveknek és ebbe a helyzetbe azért jutottak, mert közelebb esvén nyugathoz, hamarább hajtottak fejet
a kereszt előtt és mire a magyarság megtelepedett a Duna-Tisza földjén, a szlávok körében már éreztette hatását
a kolostorkert. Közvetlenül a latinból kölcsönzött sok növénynevünk bizonyítja, hogy a kolostorkert milyen
hosszú ideig hatott a magyarságra közvetlenül is.

Sajnos, Magyarországon mindeddig egyetlen feljegyzést sem sikerült felkutatni középkori, egyébként nem
szegényes és ma már jól ismert irodalmunkban a hazai egykori kolostorkertekről, noha természetesen a
magyarországi kolostorokban éppen úgy telepítettek kerteket, mint másutt nyugaton és délen. Mivel azonban a
középkori szerzetesek élete alapjelenségeiben egészen nemzetközi volt, kétségtelen, hogy a magyarországi
bencések kertjeinek flórája sem különbözött az átlagos kolostorkerti növényzettől és így a nyugaton felkutatott
kolostorkerti adatokból joggal következtethetünk arra, hogy milyenek voltak a magyaroszági kolostorkertek és
azt is megállapíthatjuk, hogy milyen lehetett azok hatása a magyar kertre és a magyar növény- és virágkultuszra.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Isten fája.

A kolostorkert eredetében a császári Róma hagyatéka, kertészeti rendszere és növényei azonosak az itáliai ókori
parasztkertekkel, ami római kertészeti írók munkáiból, például Columellá-éból könnyen megállapítható. A
gazdagok díszkertjei, a császárok és hatalmasok villakertjei szinte nyom nélkül elpusztultak a népvándorlás
áradataiban, de a római parasztkert nemcsak hogy helyet kapott a kolostorok lakóinak életében, hanem több
tekintetben alapvető fontosságot nyert. Bizonyos fejlődésen is átment a római hagyaték, kivált mikor az
Alpoktól északra új klima alá kerültek a mediterrán növények. Itt sok római növény nem honosodhatott meg,
ezeket újakkal kellett pótolni és a változó környezet is éreztette hatását.

A kolostorkert növényeinek jegyzékét legbővebben őrzi az a királyi rendelet, amelyet a VIII. század végén
valahol nyugaton vezérfonalul adott ki birtokai igazgatására valamelyik Karoling-király. Valamikor azt vélték,
hogy Nagy Károly, de ma már sokkal valószínűbbnek látszik, hogy Jámbor Lajos kiadója a kezdő szavairól
Capitulare de villis néven ismert királyi rendeletnek és körülbelül 795-ben kelt. Az a terület, amelyre utasítást
ad, Franciaország déli része, bizonnyal Aquitania. De már néhány év múlva lemásolták és a másolat révén
ismeretessé vált Németországban is.

Azonban a Capitulare látszólagos nagy hatását az egész európai kertkultúrára első sorban nem a királyi parancs
magyarázza. Annak a körülménynek, hogy a középkorból - még jóval későbbi évekből is - ismeretessé vált
kerti növényjegyzékek flórája kivétel nélkül mind párhuzamos a Capitulare növényjegyzékével és hogy sokáig a
németek is úgy tekitnették a Capitulare szövegét, mintha az Németországban is királyi rendelet erejével bírt
volna, más a magyarázata. Nem a királyi szó fontos történelmi és kertgazdasági tekintetben a Capitulare
szövegében, hanem a bencések kertészeti tudománya. Kétségtelen, hogy magát a Capitulare-t is valamelyik
nagytudású bencés fogalmazta, aki a rendeletbe mindazt a gazdasági tudományt beleöntötte, amelyet a bencés
kolostorok Itáliából magukkal hoztak s amely a mediterrán klímájú Aquitániában egyáltalán nem szorult
módosításra.

A Capitulare ama része, amely a kerti növények jegyzékét adja, következőképen hangzik eredetiben:

Volumus, quod in horto omnes herbas habeant, id est lilium, rosas, fenigraecum, costum, salviam, rutám,
abrotanum, cucumeres, pepones, cucurbitas, fasiolum, ciminum, rosmarinum, careium, cicerum italicum,
squillam, gladiolam, dragantea, anesum, coloquentidas, solsequiam, ameum, silum, lactucas, git, eruca alba,
nasturtium, parduna, puledium, olisatum, petresilinum, apium, levisticum, savinam, anetum, fenicolum, intubas,
diptamnum, sinape, satureiam, sisimbrium, mentám, mentastrum, tanaritam, neptam, febrefugiam, papaver,
betas, vulgigina, ibischa, maivas, carnitas, pastenacas, adripias, blidas, ravacaulos, caulos, uniones, britlas,
porros, radices, ascalonicas, cepas, aha, warentiam, cardones fabas maiores, pisos maurisicos, coriandrum,
cerfolium, lacteridas, sclareiam et ille hortulanus habeat super domum suam Jovis barbam. De arboribus
volumus, quod habeant pomarios diversi generis, pirarios diversi generis, prunarios diversi generis, sorbarios,
mespilarios, castaneanos, persicarios diversi generis, cotonarios, avellanarios, amandalarios, morarios, lauros,
pinos, ficus, nucarios, ceresarios diversi generis.

Hajdanában, mikor még nem vették figyelembe a kolostorkert egyszerűségét, a középeurópai klima alatt
szabadban nem tartható növények előfordulását e jegyzékben azzal igyekeztek megmagyarázni, hogy a
szerzetesek azokat üvegházakban tartották. Ámde kétségtelen, hogy az üvegház sokkal későbbi szerzemény
Közép-európában és a római kert amaz elemei közé tartozik, amelyek a népvándorlásnak áldozatul estek s
később, a renaissance folyamán az irodalmi emlékek hatása alatt újultak meg. Hogy tehát a Capitulare növényei
között olyan nevek is előfordulnak, mint rozmarin, babérfa, pinia, csak azt jelenthetik, hogy a Capitulare
mediterrán táj számára készült.

Ez egyszersmind részben a magyarázata annak is, hogy más középkori kerti növényjegyzékek szegényebbek,
mint a Capitulare, bár kétségtelen, hogy a középkorban még nem vették olyan mértékben figyelembe a klima
hatását, mint ma és eleinte például a szőlőtermelést olyan északi övekben és magas helyeken is erőltették, ahol
már nem érik meg rendesen a szőlő. Ennek következménye, hogy a középkor óta délre tolódott a szőlőtermelés
középeurópai északi határa.

Már a Capitularéban is szerepelnek olyan növények, amelyeket a rómaiak nem ismertek, legalább a római
botanikai irodalomban nem találjuk nyomukat. Ezek eredetét részben már nevükkel elárulja a Capitulare
szerzője, amikor a piros maurisicos-t említi. Vagyis a kolostorokban ekkor már olyan növényeket is
termesztettek, amelyek ismeretét az araboktól szerezték. Ilyen lehet a mór borsón kívül a dragantera is. Egyesek
szerint a Capitulare dragenteá-ja az ókori Arum dracunculus, mások azonban a tárkonyt vélik benne, amelyet
szintén az arabok hoztak magukkal keletről.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

2. Isten fája.

Azonban más új, az ókorban ismeretlen növény is akad a Capitulare névjegyzékében, így a vasrádics, amely a
jegyzékben tanarita néven szerepel. Ez minden bizonnyal középeurópai szerzemény a kolostor-kertben és
elsőnek tekinthetjük azok sorában, amelyek később a kolostori növénytudomány fejlődése folyamán egyre
gazdagabbá tették a kolostorkerti növények jegyzékét.

Magyarországba valószínűleg nem jutott el Capitulare még másolatban sem, de a bencések itt is megjelentek és
Szent István körülbelül ugyanolyan szerepet juttatott nekik az ország megszevezési munkálataiban, mint vagy
kétszáz évvel előbb nyugaton a Karoling-ok. Kétségtelen tehát, hogy a kolostorkerti növények Magyarországon
is már korán megjelentek s a kolostorokból idővel éppen úgy kijutottak a nép közé s ott éppen úgy
meghonosodtak a kertekben, mint másutt nyugaton, Németországban, Franciaországban, Angliában és az
északibb országokban.

Ennek következtében bizonyítékát nem adhatjuk, de közvetve több adattal igazolhatjuk. Ahány növénynév latin
vagy magyra nyelvű középkori kódexekben hazánkból ismeretes, kevés kivétellel mind olyan növényre
vonatkozik, amely a kolostorkerti növényjegyzékekben nyugatról is közismert. Mint már említettük, sok kerti
növényünk magyar neve a latin név átvétele, mint rózsa, liliom, zsálya, ruta, kömény, csicseri, ánizs,
petrezselyem, léstyán, fénik, menta, mályva, pasztinák, naspolya, gesztenye, mandula, füge, cseresnye. Végül
miként nyugaton, azonképen Magyarországon is mai napig is őrzik a parasztkertek a középkori kolostorkerti
hagyatékokat.

Növényneveket szórványosan sok középkori iratunkban találunk, kivált fák neveit, amelyek a határok
megállapításában nagy szerepet játszottak. De olyan középkori szöveg, amelyben kolostorkerti növények
nagyobb számmal említtetnek, csak az első magyar szövegű nyelvemlékéről nevezetes Pray-kódexben
olvasható. Ez a XII. és XIII. század fordulóján készült kódexünk egyebek között naptárt is őriz azokból az
időkből és a naptári részében minden hónaphoz egy-egy egészségügyi szabály is csatlakozik, amely előírja,
mikor ajánlatos és mikor nem az érvágás, mikor kell hideg, mikor meleg fürdőt venni, mely hónapban milyen
étellel kell élni és milyen teákat inni, hogyan kell a gyomrot rendben tartani.

A nagyon egyszerűen fogalmazott, néhány soros egészségügyi szabályok eredete ókori szerzők munkáiban
található, de közönségesen Beda Venerabilis (647-735), a középkor nagy bencés enciklopédistája szerepel
közvetlen forrás gyanánt. Azonban mai napig vitás, vajon a Computus vulgáris seu Ephemeris című munka,
amelynek hónapokra elosztott egészségügyi szabályaiból, miként Zalán Menyhért kimutatta, a Pray-kódex
egészségügyi szabályait kivonatolták, valóban Beda müve-e. A mi szempontunkból ez a kérdés mellékes lévén,
csak annak megállapítására szorítkozunk, hogy első naptárunk egészségügyi szabályai, amelyek a később mind
népiesekké váltak, a bencések egyszerű életének voltak előírt egészségügyi szabályai.

Ezek a szabályok vetnek világot arra, miért volt szükség a kolostorkertekben azokra a gyógynövényekre,
herbákra, amelyeket minden kolostor kertjében tartottak és miért jutottak idővel ezek a herbák a nemesek és a
nép kertjeibe is, mikor a kerti kultúra a várakban és a községekben is meghonosodott. A szerzetesektől
eltanulták ezeket az egyszerű egészségügyi szabályokat és az életmódot a legkülönfélébb körökben s annak
kielégítésére elengedhetetlen volt a kolostorkertek minden herbája.

A Pray-kódex egészségügyi szabályaiban 27 növény nevét találjuk: gingiber (gyömbér), reuponticum
(rebarbara), agrimonia (apró bojtorján), radix (retek), ruta (ruta), levesticum (léstyán), vetonica (botanika),
bibinella (földi tömjén), absincium (fehér üröm), funiculum (édes kömény), lactuca (saláta, középkori nevén
kék), sinape (mustár), salvia (zsálya), savina (nehézszagú boróka), apium (zeller), uve (szőlő), caulis (káposzta),
malva (mályva) pulegium (csombormenta), dara (skarlát, zsálya), costum (Boldog Anya mentája), mastix
(mastix), piper (bors), gariofilum (szegfűszeg), cinnamonum (fahéj), gysopus (izsóp), satureia (csombor).

A felsorolt 27 növényt kell az első magyar gyógynövényjegyzéknek tekintenünk, amelyek - eltekintve a
főzeléknövényektől - a kolostorok „gyógyszertárában" nemcsak a szerzeteseknek, hanem mindazoknak
rendelkezésére állottak, akik lelkük egészségén kívül testi egészségüket is a szerzetesekre bízták. A jegyzékben
több olyan növény nevét is olvassuk, amelyek terméke messze idegenből származott s származik manap is
Európába. Ezeket akkoriban arabok közvetítették nyugatra. Ilyen a gyömbér, rebarbara, mastix, bors, a
középkori kereskedelem egyik legfontosabb, még értékmérőnek is használt cikke, a szegfűszeg és a fahéj.

A többi azonban a kolostorkertek növénye. Ezek közül 15 már a Capitulare növényei között is megtalálható,
mások azonban későbbi szerzeményei a kolostorkertnek, noha ismeretük szintén nagyrészt az ókorra
visszavezethető. Új szerzemény az apró bojtorján, botanika, földi tömjén, melyre később Csaba íre néven a
magyar mondák között nagy jövő várt, fehér üröm és az izsóp.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Isten fája.

A későbbi időkből a magyar kolostorok növényeire nézve legfontosabb forrásaink a XV. század szójegyzéke, a
század eleji schlágli szójegyzék (6. kép), amelyet a felsőausztriai Schlágl falu premontrei rendházában találtak
és Szamota István 1894-ben tette közzé; valamint a besztercei szószedet, amelyet Besztercenaszód vármegye
levéltárában őriznek és Finály Henrik adta ki nyomtatásban. Ezek a jegyzékek, mint említettük, valamely bajor-
osztrák származású latin-német szójegyzék átdolgozásai latin-magyarra és mindkettő tankönyvül szolgált az
iskolai latin tanításhoz, a középkor legfontosabb iskolai feladatához. A schlágli szójegyzék bővebb, 2140 szót
tartalmaz fogalomkörök szerint, tehát didaktikailag elosztva. A növénynevek jegyzéke meglehetősen gazdag, de
nem teljesen azonos a kettőben, egyesek a schlágliben, más növénynevek a beszterceiben hiányzanak. A két
szójegyzékben együtt körülbelül 200 növény nevét találjuk.

Nagyjából a besztercei szójegyzékkel egykorúak azok a glosszák, amelyeket a római Casanate -könyvtárban
őrzött Korvin-kódexben lelt és közölt 1905-ben Schönherr Gyula. Casanate bibornok könyvtárát ma a római
állami könyvtárban tartják fenn. A glosszázott Korvin-kódex tartalma a természet három országának termékei és
azok alkalmazása az orvosi tudományban. Lexikonszerű összeállítás, amely a tárgyakat betűrendben sorolja fel.
Itáliában körülbelül 1937-ben Vencel cseh király számára készült s Prágából került Budára Zsigmond
könyvtárába. A glosszák magyar növénynevek, amelyeket Mágocsy-Dietz Sándor fejtett meg. A növényneveken
kívül két állatorvosi receptet is írtak Magyarországon a kódexbe, melyek végén következő szavak olvashatók:
„Premissa omnia sunt probata per heremitas sancti Pauli", vagyis hogy az előrebocsátott recepteket kipróbálták
szent Pál remetéi. A glosszák két bejegyzőtől származnak, egyik azonos a receptek írójával. A receptek közül az
egyik a kökörcsin középkori használatát őrizte meg számunkra, ezzel az első fejezetben foglalkoztunk.

A római Korvin-kódex glosszái több mint 70 növény nevét jelentik, amelyek legnagyobb része azonos az
említett szójegyzékek megfelelő növényneveivel, azonban eltérések is mutatkoznak, s olyan neveket is találunk
a glosszák közt, amelyek itt először jelennek meg a magyar irodalomban, mint a medvetalp (Acanthus i/?.j,bazár
vagy bazsár (Paeonia) stb.

Ha most egybevetjük a Capitulare növényjegyzékét az első latin-magyar szójegyzékekben és a római
glosszákban őrzött növénynevekkel, kiderül, hogy a nem egészen 200 magyar növénynévnek törzse olyan
növényeké, amelyek neve már a Capitularéban megtalálható, világos bizonyságául annak, hogy még a XV.
században is a kolostorkert növényei volt a törzsállománya a növényismeretnek. Szójegyzékeinket hat századnál
hosszabb idő választja el a Capitulare időszakától, mégis a magyar szójegyzékek kerti növényeinek alig-alig
nagyobb a száma, mint a 89 kerti növényről rendelkező Capitulare flórájában.

Az alábbi táblázat részletekben is feltárja a Capitulare és a XV. század latin-magyar szójegyzékeinek nagyfokú
növénytani párhuzamát. A zárójelben foglalt nevek a Korvin-kódex glosszái közül valók.

Capitulare Latin-magyar szójegyzékek Modern név

1. XV. század

1 . lilium lilium: lilium Lilium candidum

2. rosa rosa: rosa Rosa centifolia

3. fenigraceum (iva: gewregpaffywe) Trigonella foenum graecum

4. costus (herba sancte Marié: Bódog anya mentaya) Chrysanthemum balsamita

5. salvia saluia Salvia officinalis

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Isten fája.

6. ruta ruta Ruta hortensis

7. abrotanum ritimenium: feier irem Artemisia abrotanum

8. cucumer cucumer: vgurca Cucumis sativus

9. pepeo pepo: dinné Cucumis melo

10. cucurbita cucurbita: thewk Lagenaria vulgáris
M.fasiolus - Vigna catjang

12. ciminum comenum: kémen Cuminum cyminum

13. rosmarinus - Rosmarinus officinalis

14. careium - Carum carvi

15. cicer italicum cicerpisum: chicherborso Cicer arietinum

16. squilla - Urginea maritima

17. gladiola - Iris germanica

18. dragantea piretum: tarkon Artemisia dracunculus

19. anesum (anesium: anis) Pimpinella anisum

20. coloquentida - Colocynthis vulgáris

21. solsequa solyuum: kathang Cichorium intybus

22. ameum - Ammi május

23. silum siler: menta Laserpitium siler

24. lactuca lactuca: kek Lactuca sativa

25. git (carm: borskemin) Nigella sativa

26. eruca alba - Eruca sativa

27. nasturtium nasturcium: torma Lepidium sativum

28. parduna drága: baytoryan Arctium lappá

29. puledium pellegium: kakufiw Mentha pulegium

30. olisatum - Smyrnium olusatrum

3 1 . petresilinum petrosolum: petrosolum Petroselinum hortense

32. apium - Apium graveolens

33. levisticum leusticum Levisticum officináié

34. savina - Juniperus sabina

35. anetum coaltum: capor Anethum graveolens

36. fenicolum fenicillinum: kémen Foeniculum vulgare

37. intuba - Cichorium endivia

Created by XMLmind XSL-FO Converter

2. Isten fája.

38. diptamnus paliurus: ezeriofiw Dictamnus albus

39. sinape (synapum: mustár) Brassica nigra

40. satureia saturnea: chombor Satureia hortensis

41. sisimbrium - Menthy crispa

42. menta menta: menta Mentha aquatica

43. mentastrum - Mentha silvestris

44. tanarita dancena: varadic Chrysanthemum vulgare

45. nepta carpana: menta Nepeta cataria

46. febrefugia - Chrysanthemum parthenium

47. papaver papauver: mak Papaver somniferum

48. beta bleta: cecla Beta vulgáris

49. vulgigina - ?

50. ibischa subremus: mazala Althaea officinalis

5 1 . malva solesquum: apro malva Malva silvestris

52. carnita - Daucus carota

53. pastenaca pastinaica Pastinaca sativa

54. adripia atriplex: ister Atriplex hortense

55. blida bileda: labda Amarantus blitum

56. ravacaulis - kalarábi

57. caulis caulis: cauzta Brassica oleracea

58. unió cepe: hagma Allium fistulosum

59. britla - Allium schoenoprasum

60. porrum porrum: par Allium porrum

61. radix raphanus: retek Raphanus sativus

62. ascalonica ascola: monyaro hagma Allium ascalonicum

63. cepa cibulus: veres hagma Allium cepa

64. alium aleum: foghagma Allium sativum

65. warentia - Rubia tinctorum

66. cardo - Cynara scolymus

67. faba major fabum: bab Vicia faba

68. pisus maurisicus citrulus: bagolborsó Vicia narbonensis

69. coriandrum (coriandrum: zobragbors) Coriandrum sativum

Created by XMLmind XSL-FO Converter

2. Isten fája.

70. cerfolium - Anthriscus cerefolium

71. lacterida eleboms: zektete fix Euphorbia lathyris

72. sclareia - Salvia sclarea

73. Jovis bárba - Sempervivum tectorum

74. pomarii diversi generis pomum: alma Malus pumila

75. pirarii diversi generis pirus: keruelfa Pirus sativa

76. prunarii diversi generis prunus: ziluafa Prymus domestica

77. sorbarii sorbellus: berkenefa Sorbus domestica

78. mespilarii nespula: nespulafa Mespilus germanica

79. castaneani castanea: gestenie Castanea sativa

80. persicarii diversi generis persicus: barzcfa Prunus persica

81. coloniarii eoctaneum: bisalma Cydonia oblonga

82. avellanarii auellanus: maniarofa Corylus avellana

83. amandalarii amigdalus: mondolafa Prunus communis

84. morarii morus: szeder Morus nigra

85. laurus laurus: borostyanfa Laurus nobilis

86. pinus - Pinus pinea

87. ficus ficus: fige Ficus carica

88. nucarii nux: dio Juglans regia

89. ceresarii diversi cerasius: cheresinefa Prumus avium
a. merosius: megfa Prunus cerasus

Ebből az összehasonlító táblázatból kiderül, hogy a Capitulare 89 növényéből vagy 60 azonosítható a XV.
század latin-magyar szójegyzékeinek növényneveivel. Az egybevetés természetesen csak hozzávetőleges értékű
és az eltéréseknek könnyű magyarázatát adni. Hogy a latin-magyar jegyzékekben a fagy iránt különösebben
érzékeny növények nevei jórészt hiányzanak, könnyen érthető, mert a XV. században még nem használták
Magyarországon a virágcserepet és virágvedret. Némely a Capituláréban szereplő mediterrán növény neve
Középeurópában korán más növényre ruháztatott vagy a növényt más növénnyel helyettesítették.
Magyarországon feltűnő ebben a tekintetben a kerti zsáza és a torma helyettesítő szerepe. A torma ismeretét,
mint erről szó volt, a magyarság keletről hozta magával a szlávág és a germánság is keletről kapta. Ugyanakkor
nyugaton és délen a Lepidium sativum szolgált olyan feladatokra, mint keleten a torma. Ezért a magyar
botanikai irodalomban a torma neve már korán megjelenik, a zsázsáé csak később, a XV. században. Eleinte
mind a tormának, mind a zsázsának levelét és gyökerét is használták, később a tormának csak a gyökere, a
zsázsának csak a levele került a konyhára. Mindenesetre tény, hogy a zsázsa a magyarság körében sohasem lett
népies növény, aminek az is oka, hogy nem a kontinentális klima alá való. A Capitulare pinus-a mediterrán
mandolafenyő, a pinea. A középeurópai szójegyzékekben szintén már nagyon korán megjelenik ez a szó, ámde
természetesen a középeurópai fenyőket jelenti, ezért olvassuk a magyar középkori szójegyzékekben is: pinus,
zurukfa: pix, zuruk.

Még a fentieken kívül is figyelembe kell venni egyetmást. így különösen azt, hogy a latin-magyar szójegyzékek
növénynevei nagyrészt nem annyira növényfajok, mint inkább növénycsoportok nevei, ellenben a Capitulare
nevei kétségtelenül szűkebb értelműek, növényfajok nevei. Különösen vonatkozik ez két névre: a köményre és a
mentára. A comenum, kémen a latin szó alapján a Capitulare ciminum-ával azonosítható, de a magyar kömény

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Isten fája.

már akkor is jelentette a középeurópai Carum carvi köményt is. Mentának a középkorban és még sokáig azután
is sokféle, rendszertanilag egészen különböző erősillatú növényt neveztek. Például még Melius is ezt írja: „Az
házi ménta: egyik az hedyosmus görögül, az az gyönyörűséges illatú. Ez egyik a Bódog Asszony Méntája, a
másik a fodorménta, harmadik a veres ménta, fekete és vizi ménta. A fodorménta jobb mindeniknél." A
szójegyzék magyar neveinek ennél a botanikai kimüveletlenségénél fogva elmondhatjuk, hogy tulajdonképen
nemcsak 60, hanem ennél nagyobb számú az a Magyarországon is elterjedt középkori kolostorkerti növény,
amely már a Capitularében kimutatható.

A kolostorkerti növények négy csoportba osztályozhatók. A Capitulare elején találjuk a középkor két virágát,
amelyekről a következő fejezetben külön lesz szó. Végén olvassuk a gyümölcsfák neveit. A többi közül könnyű
kiválogatni a zöldség- és főzeléknövényeket. A maradék a herbák, amelyekről a herba-kertet herbarium-nak
nevezték a kolostorban (7. kép).

A középkori herba névnek emlékét ma legjobban a herbatea őrzi, amely a régi európai teákat különbözteti a
kinai teáktól. A herbákat ma gyógynövényekknek nevezzük, hajdan azonban a fűszernövények is ez alá a név
alá tartoztak. Ennek magyarázata szorosan összefügg a középkori virágkultusz alapjaival.

A herbák ugyanis, kivált a középkorban, csupa erősillatú növény. Az illat akkor legfontosabb ismertető jele volt
a növény gyógyító tulajdonságának, erejének. A kolostorkert herbáinak ősi törzsállománya a legerősebb illatú
mediterrán növények, különösen az ajakosak, fészkesek és az ernyősök családjának fajai, ezek a növények
illóolajaik kellemessége és üdítő hatása folytán váltak az ember jóbarátaivá a növényvilágban és a
legerősebbeket tekintették a leghatékonyabbaknak. A középkori ember a maga együgyüségében a növényt az
orrával vizsgálta, miként a földet a nyelvével.

A herbák azért lettek nagyon becsesek a szemében, mert erősillatúak voltak s így erős gyógyító hatásokat
tulajdonítottak nekik. S a herbák éppen illatuknál fogva bizonyos átmenetnek teknithetők s a virág felé, a
középkori herbakultusz az egyik első lépcső a virágkultuszhoz. Ez a magyarázata annak, hogy mai napig is
gyakran találhatunk a virágos kertekben olyan növényeket, amelyek a középkorban a kolostorkert legfontosabb
herbái, gyógynövényei voltak és ez a magyarázata annak, hogy a parasztkertekben, ahol még ma is élő valóság
az együgyű herbakultusz, amelyeknek gazdái ma is az orrukkal becsülik a virágot, az újabb, tarka virágok között
gyakran ráakadunk a régi herbákra.

Nem hiányoztak a herbák szinte a legújabb időkig az úri kertekben sem. A középkor későbbi századaiban, a
lovagkorban, viszontlátjuk ezeket az erősillatú növényeket a várkertekben, bár itt már elkülönültek a díszesebb
virágoktól és a háttérben kellett meghúzódniuk. De a botanikai irodalomban nemcsak a középkorban, hanem
még a renaissance idején is a főszerepet játszák s bár a XV. század legjellemzőbb botanikai munkái, a Hortus
sanitatis-ok után a XVI. században a füveskönyvek némi haladást jelentenek a növényismeretben, a
herbakultusztól sohasem szakadhattak el. A barokk kor között, ennek következtében például a mi Pozsonyi
kertünkben is a herbák már a második részbe, a veteményes kertről szólóba kerültek, de miként a barokk
díszkertekben sem tünt el nyomtalanul a középkori herbák emléke, azonképen a Pozsonyi kert -ben is előkerül a
virágokról szóló részben a rozmaring és a majoránna, a két legkedveltebb koszorú-növény, és a veteményes kert
herbái közül nem egyről azt olvassuk, hogy vele az ágyak szélét ékesítik.

Ilyen utalásokban több mai kerti dísznövény szereplésének találjuk ősi kezdetét és magyarázatát. Például a
kolostorkert herbái között fontos helyet foglalt el a skarlát zsálya (Salvis sclarea), amely azonban nemcsak erős
illatával ötlik az ember szemébe, hanem színpompájával is, nevét is rikító vörös színéről kapta. Pártája kékes,
alsó ajka sárga, virágzatát feltűnővé teszik a pirosló vagy ibolyás murvák. A középkori várkertekben ennek
megfelelően már úri virággá, dísznövénnyé lépett elő s a virágos kertben kaptot helyet. Később, mikor
megindult a külföldi növények áradata a kertekbe, újabb és újabb, élénkebbnél-élénkebb színű „skarlát" zsályák
kerültek melléje versenytársként, majd annyira kiszorították a középeurópai kertekből is, hogy hírmondó is alig
akad belőle. Helyette most mexikói és délamerikai fajok vöröslenek kertjeinkben, főként a Salvia splendens.

Ez és más alább elmondandó példák bizonyítják, hogy a kolostorkert herbáinak éppen a díszkertészet, a
virágkultusz terén milyen fontos szerep jutott s kétségtelen, hogy az alapot ezekben kell keresnünk. Nem
egészen összefüggéstelenül, nem véletlen folytán kerültek még az úri díszkertekbe sem az újabb idők exotikus

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Isten fája.

virágai, hanem mint a kolostorkerti növények, kivált a herbák díszesebb és pompásabb pótlásai. Aki azonban
ismeri a virágok történetét, tudja, hogy nincs a legmodernebb díszkertnek, a legragyogóbb virágkereskedésnek
sem olyan növénye, amelynek ne lett volna valamilyen előde az egyszerű kolostorkertben. A parasztkert és az
úrikert között napjainkban látszólag olyan nagy az eltérés, mintha más és más világból erednének. De a
kolostorkert olyan kapocs közöttük, amelyből mindkettő származik, csak a parasztkertben ma is gyakran
szerénykedik a kolostorkert ősi növénye, herbája, az úrikertben pedig már díszesebb helyettesei pompáznak s az
igénytelen ősszukkulenst, a falusi nádfedélen őrzött Jupiter szakállát, mai nevén kövi rózsát, a „százéves" áloé,
az Agavé americana szégyeníti meg hatalmas méreteivel.

Hogy az európai parasztkertek a középkori kolostorkert közvetlen folytatásai, arra Anton Kertner, a botanika
magyarországi történetében is nevezetes szerepet játszó, osztrák botanikus már 1855-ben felhívta a figyelmet.
Hogy jutott a sok kolostorkerti régibb és újabb növény a parasztkertbe? Az úrikertek őse, a lovagkori várkert
legtöbb esetben szerzetesek közvetlen, vagy legalább közvetett felügyelete alatt állott, tehát egészen
természetes, hogy a kolostorkert folytatása, és a középkorban még alig gyarapodott néhány növénnyel. A
parasztkertekben a herbák ismeretét sokáig szintén a szerzetesek tartották ébren. Különösen nagy szerep jutott
ilyen tekintetben a kolduló barátoknak. Veszelszki Antal írja a lómentáról 1798-ban: „Sárgaság ellen pedig kész
orvosság: tudják ezt a Maróthi lakosok, akiket erre egy kolduló barát tanított meg. Erre a végre a lómentát
lábasban mindaddig lassú széntüzön fedő alatt párolgatják, míg a levét jól elfövi, osztán két ruha között a
gyomor fejére, de legjobb a köldök völgyére kötni. Probatum is Maroth." Tehát még a XVIII. században is a
kolduló barát terjesztette néhol a ma népiesnek mondott gyógyszer-receptet s bizonyára a gyógynövények
magvait is. Az olejkárok, a barokk kor házaló gyógyszerárusai a felvidéki jezsuiták gyógyszertáraiból szerezték
be a gyógyszereket, a jezsuiták pedig amit lehetett, a maguk kolostorkertjében termeltek. A protestantizmus sem
tért el ebben a katolikus vidékektől. A protestáns lelkész hozzáforduló hívének a német Krauterbuch-bó\ szedte
össze a gyógításra használt receptet és Gulyás Pál kétségtelenül helyes nyomon jár, mikor Mélius Herbáriumá-
nak eredetét ilyesmiben keresi. De a XVI. század füveskönyvei egyenes folytatásai a kolostorkerti kultúrán
alapuló Hortus sanitatis-dknsk s így természetes, hogy a parasztkertekben protestáns vidékeken is viszontlátjuk
a kolostorkerti ősi herbákat.

A herbákkal még a falusi temetőkben is gyakran találkozunk, a szegénység ma is gyakran ősi kolostorkerti
növényeket ültet a sírokra, vagy a kereszt vagy fejfa mellé. Ennek természetesen szintén a primitív
herbakultuszban találjuk magyarázatát. Alább az Isten fájáról szóló sorokban ezzel részletesebben foglalkozunk.
Magyarországon is nagyon jellegzetes a falusi temetők herbaflórája. Erről mindenki meggyőződhet, aki a falusi
temetőkben sétálgat. Hogy a nagyváros hatása sem ölheti ki egészen a nép ragaszkodását a kolostorkert ősi
herbáihoz, bizonyítja, hogy Budapest közvetlen környékének falvaiban is mindenütt találunk a házikertekben és
a temetőkben régi emlékű herbákat. Alábbi táblázat mutatja, mit találtam 1931 augusztusában a főváros
környékén fekvő 12 faluban a házikertekben és temetőkben. A karika a házikertben, a csillag a temetőben látott
növényt jelzi. A csombort a házikertben nem jegyeztem, mert mindenhol látható a házikertekben.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

2. Isten fája.

J5
—

■

r)
D

._
-f

z. ~

c
_iJ

A
E
E

E
=

■j

||
a -

i4 —

—

a
'»

'= 1

■u —

>- -

II
= >.

ír-

9
C

P.
c
S

'■2
1-

~ Ed
S £

w
a

V' '/

= ~

'rjj

s « ;

i = .

~ /.

TOrfik bálini

rr-

1 ! 1 i' 1 -i L' ■ - ü :

■ JJ %* * * I ■ V L - rám — - - - - - - — —

Solymár

ÓV-
VA

■A

■K?

Cföiu

•>;■

Békásmegyer ... ...

-V

l'nmáz . t

■x-

Szentendre ]

1 i

Izbég .

Szigetmonostor

•

■

Dnnakcm — ---

.JásnáfoksKátlis ...

■

Nógrád

Kolostorkerti herbákat tehát minden magyarországi falusi temetőben találunk, ahol a virágkultusz bevonult a
temetőkbe. Ez ugyan még ma sem mondható egészen általánosnak, sok helyen még napjainkban is
gyümölcsösnek és kaszálónak tartják, kivált a régi temetőt. Ez középkori hagyomány. A szentgalleni aptáság a
IX. század első negyedéből származó, valószínűleg valamely délvidéki táj számára készült, kolostori tervrajzot
őriz, amely a sírokat a gyümölcsöskertben helyezi el (8. kép).

□

.1 L ■

C6J7Q-J

ClltUf

1 ^_ ■

coli and fwK

lactuca.

7 ' -'.-.c-T"

rncxgonej

:. . lőj

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Isten fája.

Magyarországon is a temetőkről szóló irodalom bizonyítja, hogy a középkor még nem ismerte a temetői
virágkultuszt, ebben az irodalomban sok szó esik címerkőről, posztóról, a koporsóra szegezett címerekről, de
virágról egy sem. A nevezett községekben nagyon városiasán virágos Dunakeszi temetője, ellenben
Szentendrének mindhárom temetőjében sok a virágtalan sír, bizonyára a rác lakosság körében élő bizánci
hagyományok következtében, Szigetmonostor két temetőjében a régi részek valóságos akácliget s bizony
nemcsak az akácok alatt, hanem a fátlan új részeken is vajmi kevés a virág. Pedig ugyanakkor a házikertekben
minden falusi virágot megtalálunk. De Magyarországon csak a XVIII. század vége felé kezdett a virágkultusz a
falusi temetőkbe bevonulni s úgy látszik, még ma sem ért el mindenikbe.

A felsorolt 12 község bizonyítja, hogy a kolostorkerti növények elterjedése független a nemzetiségektől,
Törökbálint, Üröm, Solymár, Békásmegyer sváb lakossága éppen úgy őrzi a herbákat, mint Nógrád tótsága és
Jászárokszállás meg Szigetmonsotor magyarsága. Mindenesetre a legfeltűnőbb a solymári temető öreg sírjainak
nehézszagú boróka, középkori néven sabina dísze. Ez olyan jelenség a temetőben, amely egyenesen a Capitulare
sabiná-j át juttatja eszünkbe. A régi magyarok is ismerték, Veszelszki azt mondja: „a nép között Boldog Asszony
ága". Nagyon valószínű, hogy Solymár népe egyenesen németországi hazájából hozta magával. Az újabb
sírokról azonban már hináyzik.

Általában megállapítható, hogy az újabb sírokon már sokkal ritább a középkori kolostorkerti herbahagyaték. A
magyarországi temetőkben leggyakoribb még a varádics, Isten fája és a csombor. Ha adatainkat összehasonlítjuk
Hans Scherzer középeurópai adataival, aki sok német falusikert és temető virágflóráját közölte, hasonló jelenség
ötlik a szemünkbe. Tehát nem valamely magyarországi, hanem általános európai átalakulást látunk a temetők
virágflórájában. A magyarázat kézenfekvő. Az elvárosiasodás kiöli a régi hagyományokat, a modern
gyógyszerek fölöslegessé teszik a régi herbákat. Egyedül a csombor dacol a modem időkkel, ez ugyanis ma már
nem gyógyszer, hanem fűszer, minélfogva minden falusi házikertben szaporítják s mint a hajdan nagytekintélyű
herbák utolsó hírmondója ma is gyakran kijut a sírokra.

A tótság herbáiról nagyon részletes közlést köszönünk Holuby József botanikusnak 1875-ből. Ebből azt látjuk,
hogy a tótság herbáinak is a régi kolostorkerti gyógynövények a törzsállománya. Holuby jegyzékében sorra
viszontlátjuk a már ismert herbákat, amelyek közül álljanak itt (magyar nevükön) a következők: varádics, fehér
üröm, menta, zsálya, majoranna, kakukfü, méhfü, rozmaring, izsóp, lavandula, botanika, kömény, zeller,
petrezselyem, édes kömény, léstyán, kapor, turbolya, kövi rózsa, torma, mályva, fehér mályva, ruta, apró
bojtorján. Ha pedig elolvassuk, miként és milyen betegségek ellen használja a tótság a maga herbáit, kiderül,
hogy receptjei semmiben sem különböznek a németség és a magyarság körében elterjedt receptektől, tehát a
tótság körében éppen úgy a kolostorok terjesztették el a herbákat és használatukat, a tót parasztekrt éppen úgy a
középkori kolostorkert maradványa, mint a német és a magyar.

A temető kétségtelenül utolsó menedéke a középkori kolostori herbáknak. De mindenesetre mégis feltűnő, hogy
kerültek ezek a növények a temetőbe. Ezzel a kérdéssel tudomásom szerint eddig senki sem foglalkozott, holott
ez a jelenség nagyon mélyen belevilágít a mult században sokat hangoztatott népies botanikai ismeretek
világába. Nem egészen ok és cél nélkül kerültek ugyanis a herbák a temetőben a sírokra. Nemcsak pusztán
díszítésre szolgálnak, hanem ott határozott feladatot töltenek be. Erre nézve érdekes felvilágosítással szolgál az
Isten fájának története, amellyel itt éppen ezért részletesebben akarunk foglalkozni.

Az Isten fája, amelynek nevéből Huszka József olyan szerencsétlenül akarta levezetni a „turáni magyar
ornamentika" palmettáját, mediterrán, ürömféle növény, mai tudományos neve Artemisia abrotanum. Az ókori
botanika abrotonon néven ismerte és már a görög füvészek használták gyógyszernek. Dioskurides ezt írja róla:
„Aki az abrotonon magját főzve, vagy nyersen is vízben eldörzsölve, issza, azt megsegíti lélekzési nehézség,
belső törés, görcsök, derékfájás, nehéz vizelés és a hószám elmaradása ellen. Borban véve, halálos mérgek
ellenmérge. Olajjal kenőcs a hideglelés ellen. Mint alom és füstölő meggyújtva, elűzi a kígyókat, borban véve
harapásuk ellen is megsegít. Különösen jó a hatása pók és skorpió csípése ellen; szemgyuladásnak a gyógyszere,
ha főtt birssel vagy kenyérrel rakják a szemre. Finom árpakásával főzve eloszlatja a daganatokat, az íriszolaj
készítéséhez is használják." Plinius körülbelül ugyanezt írja az abrotanumról, de végül még hozzátesz valamit:
„Aki az abrotanum ágát párnája alá teszi, azt szerelemre ingerli és a fü a leghatásosabb eszköz mindenféle olyan
varázslat ellen, amely a szerelmet akadályozza."

Mint a rómaiak fontos herbája, bejutott a kolostorkertbe is és a Capitulare növényei között is megtaláljuk régi
nevét. Miként az ókorban, azonképen és nem ókori hatás nélkül, a középkorban is nemcsak gyógyszer, hanem
fontos varázszser is volt. így keletkezett a Középeurópa keleti felében elterjedt Isten fája neve is. Ugyanis a
latinhoz közelebb álló román nyelvekben az eredeti abrotonon, vagy latinos alakja, az abrotanum módosulatai
terjedtek el nemzeti neveként, a német, szláv és magyar nyelvterületeken azonban lefordították az abrotonon-Y

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. Isten fája.

és így nevezték el a félcserjés növény ágát Isten fájának. Németben Gotteshölzl, néhol Herrgottshölzl, lengyelül
Boze drzewko, oroszul Boshje djerewo, hasonlóképen a többi szláv nyelvben.

A középkori és a későbbi botanikai irodalomban többnyire Dioskurides nyomán írták meg orvosi hasznait.
Magyarban a schlágli és a besztercei szójegyzékben még ritimenium, feier irem néven találjuk, legalábbis erre
vall, hogy a ritimenium bizonyára az abrotanum elrontása, továbbá, hogy a többi ürmöt más néven külön
találjuk, a ma fehér ürömnek nevezett absynthium-oX is, amely a schlágli jegyzékben egyszerűen üröm. Az Isten
fája név először a Casanate-könyvtár Körvin-kódexében bukkant fel: aprotanum, Isten faya. így ismerik az
abrotanum-ot a XVI. század szójegyzékei és Melius Juhász Péter is, aki a német füveskönyvek nyomán ezt írja
róla: „Az Isten fájának ha magostól az ágait borba vagy vízbe főzöd, mézzel ölgited, háromszor vagy négyszer
iszod egy nap, igen jó fulladástól, szakadástól, görcstől; zsugorodott inakat, tagokat, farzsábásokat gyógyít,
vizelletet indít. Midnenféle hasfájást, csömört meggyógyít. Az Isten faya füsti kigyót, mérges állatot elűz, vize
pedig póknak, skorpiónak, kígyónak harapását meggyógítja." így jutott el Dioskurides abrotonon -receptje a
magyar nyomtatott irodalomba is hosszú közvetítéssel.

A hosszú használat ideje alatt újabb és újabb módját is kitalálták az Isten fája értékesítésének. Később már
nagyobb mértékben eltérnek az abrotonon-receptek a Dioskurides adta mintától. így például Lippay Pozsonyi
kert-jében ezt olvassuk: „Abrotanum, Isten fája. Agas-bogasan nő, az ágai mint a vékony vesszőcskék, akik
rakva vannak vékony levelekkel. Ezt jobb gyökéren egymástul elszaggatván ültetni, hogy sem mint magul vetni.
A táblákban szélrül ültessék s ékesíti; meg is nyirhetni. Középszerű földet és eget kíván. Igen jó szaga van,
csakhogy nehéz valamennyire. Nem étekbe vagy salátának való, mert elvesztegeti gyomrát embernek, hanem
orvosságnak s patikában. Ha kinek torka fáj belől, vegyen Isten fáját, zsályát, egy kevés rutát, kevés timsót,
főzze meg friss vízben jól, szűrje ruhán által, avval a vízzel korogtatva, mossa meg gyakran a torkát. Ismét:
ennek magvából egy korona arany nehezéknyit vévén, azután egynehány levelecskéjét s egy diót, hozzá fehér
bort, bolus armenust: törjék meg, szűrjék által, igya meg a beteg; hatalmas főorvosság a pestis és mindennemű
méreg ellen."

Hogy ilyen nagyszerű növény a népies varázslatban sem vesztette hitelét az ókor óta, magyarázatra alig szorul.
Az alapot ehhez szintén a régi Dioskurides-féle recept szolgáltatta, amelyben az Isten fája mint füstölő is
szerephez jutott. A füstölő füvek között ma is első és Ausztriában Mária mennybemenetelének napján bokrétát
kötnek az Isten fájából, varádicsból és más ilatos füvekből és karácsonykor meggyújtják az istállóban, hogy
füstje elűzze a gonosz szellemeket. Ez a szokás máshová is elterjedt s fenntartja az Isten fájának erejébe vetett
hitet ott is, ahol különben már nem használják orvosságnak.

Érdekes módosulata él az Isten fájával űzött varázslatnak Tolna vármegyében Sárköz község református vallású
lakosságában. Erről Kovách Aladár közölt tudósítást 1904-ben. Sárköz népe ma is gyakran ülteti az Isten fáját a
házikertben és a temetőben a sírokra. A szobákban is többnyire az ajtó mellett lóg egy-egy Isten fája. De a
füstölésről már senki sem tud, vagy pedig olyan titokban végzi, hogy nem jut a népélet kutatójának tudomására.
Ellenben ma is a legfőbb varázsüző, erőt adó növény. „Érdekes az Isten fájához kötött balhit, - írja Kovách
Aladár - mely szerint annak bátorító tulajdonsága van s a félelem ellen hathatós büvszer. Ez már a nők és anyák
titka. Mikor a fiú vagy leánygyermek az iskolai vizsgára megy, leszakítanak egy zöld ágacskát és a gyermek az
ingén belül keblén hordja: bátran tud feledni a vizsgán; a menyasszonynak, mikor esketőre megy, az öreg szüle
egy ágat ád, hogy keblébe tegyed: bátor lesz ha a szentegyházba megy és a tiszteletes meg a násznép előtt
elmondja a holtomiglan-holtáiglant. A nők, az öreg szülék törvénybe menéskor egy zöld vagy télen száraz ágat
keblübke dugnak, hogy a törvény előtt eszüknél maradva, bátran tudjanak beszélni. Ezen kívül az élet bármily
eseményénél, hol bátorságra van szükség, az Isten fája mindig hathatós."

íme, ez a magyarázata annak, hogy az Isten fája és a többi kolostorkerti herba még ma sem veszett ki a
parasztkertekből és a temetőkben még ma is díszíti a sírokat. Mindezek az illatos füvek az erőt képviselik
mindenféle rontás és varázslat ellen s bár a legújabb időkben ez a babona talán már sok helyen kiveszett, mégis
a varádics és az Isten fája, de legalább a csombor még óvja a halottak nyugalmát is.

Az Alföldön kevésbbé ültetik az ősi Isten fáját, hanem újabban inkább az Artemisia annua terjed a kertekben,
mint a régi abrotanum helyettese, amely mint egyéves és keleti növény könnyen el is vadul. Érdekes, hogy ezt
újabban a zsidók kapták fel s Buday József ezt írja 1913-ban: „Az orthodox izraeliták sátoros ünnepeiken
szeretik ez illatos növénnyel befedni sátraiakt s e célból tenyésztik is. Valószínűleg ezek révén terjedt és terjed
országszerte." Ámde Löw Immánuel munkájában hiába keressük ezt az ürmöt a zsidók ősi növényei között, nem
ők hozták magukkal, hanem mint az ősi Isten fájának helyettese terjedt el s valószínűleg a lengyelek nyomán
használják a zsidók, eredete tehát az Isten fája címszó alá tartozik.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

2. Isten fája.

Különben nemcsak a parasztkertekben és falusi temetőkben él az Isten fájának hagyománya, hanem a városi
díszkertekben és a legdíszesebb fővárosi temetőkben is. Csakhogy ott már a kertet díszítő kertész nem emlegeti
a régi nevet, hanem cipusfü néven ismeri azt a növényt, amely tulajdonképen itt nem más, mint az Isten fájának
helyettese. A régiek kétféle Isten fáját különböztettek meg: hímet és nőt. A XVI. század botanikusai sokat törték
rajta a fejüket, melyik lehet az egyik, melyik a másik, míg végül a franciák tudós füvésze megállapította, hogy
az egyik az Artemisia abrotanum, a másik pedig az a növény, amelyet akkor chamaecyparissus néven ismertek,
manapság pedig ciprusfü (Santolina chamaecyparissus) a neve. Szürke, fűszeres illatú, mediterrán félcserje,
amely testvérfajával, a zöld Santolina pinnatá-va\ gyakori a temetőkben és a kertekben, mint szegélynövény.
Nagy elterjedését kétségtelenül annak köszöni, hogy az ősi Isten fájának helyettese. A füveskönyvek többnyire
azt írják róla: haszna mint az Isten fájának. Ezért vettem fel a fentebb közölt táblázatba is ezt a két növényt,
Isten fájának e két helyettesét. Látjuk, sok falusi temetőben helyettesíti az ürömféle Isten fáját. Magyarban
ciprusfü a nevük s Lukács Martini Koszorú-jának magyar fordítása 1591-ben a német minta nyomán már
érdekes képet is közöl a ciprusfüről: virágzó ágait többnyílású vázában (9. kép).

Az Kessít: Szuieíníc

CZtT1t_0S. KIPRCM.

Azonban ne álljunk meg az Isten fája példája mellett, amely a kertekben és a temetőkben, tehát aránylag mégis a
civilizáció telepein követi az embert a kolostorkert emlékeképen. A pusztába is eljutott a kolostorkert követe s
még a Hortobágyon is figyelmeztet, hogy a magyarság élő virágkultusza a kolostorkert hagyománya. Mikor
évtizedekkel ezelőtt a Hortobágyon botanizálgattam, egyik utamon meglepetve láttam a kövi rózsát valamelyik
hortobágyi épület fedelén. Később a Capitulare sorait olvasván, szemembe ötlöttek ezek a szavak: et ille
hortulanus habeat super domum suam Jovis barbam. Jupiter szakálla a Hortobágyon!

A Capitulare bárba Jovis-a a ma Sempervivum tectorum néven ismert növény, magyar nevén kövi rózsa, vagy
fülfü. Tudományos Sempervivum neve ókori eredetű. Dioskurides és Plinius is már ezen a néven ismerik, bár
más latin nevét is feljegyezték. Plinius azt írja róla, hogy falakon, kerítéseken, háztetőkön nő, szára csúcsáig
leveles, levelei pozsgásak, gyökere nem használatos. Annál szívesebben használták, sőt használják még ma is
kövér leveleit s használatát fülfü, fülbe ere sztőfü, fülbe facsaró fű nevei is elárulják. Abból, hogy szikla helyett a
házak tetején tartják már ősidőktől kezdve, különös erejére következtettek a varázslatban bízó emberek, azt
hirdették róla, hogy megvédi a házat a villám ellen. Mivel pedig a villámnak Jupiter az istene, Jupiter növényévé
lett; a németek újabban ezen a nyomon Donár növényévé avatták. Ez magyarázza Jovis bárba és Donnerbart, a
magyarban mennydörgőfü neveit.

Milyen messze esett a hortobágyi csikós térben és időben Jámbor Lajos királyi rendeletétől s mégis mintha az ő
szavának engedelmeskednék, mikor honnan-honnan nem előkeríti a kövi rózsát és elülteti a puszta közepén
magánosan emelkedő ház nádfedelére. Új hitet, új kultuszt hirdet ott ez a növény, miként az Isten fája és a többi
kolostorkerti herba a házikertben és a temetőben. Azt hirdetik, hogy a magyarság a középkorban meghódolt a
növénykultusznak, a múltra bízta a pogány barbár állatkultuszt és erejét, boldogságát a növénykultusztól várja.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

3. fejezet - 3. Rózsa.

Virágkultusz eredete - Rózsa és liliom mint gyógynövény -
Keresztény virágkultusz eredete - Hortulus - Virágok virága -
Pünkösdi rózsa - Pápai aranyrózsa - Rózsamotívum -
Rózsacsodák - Csipkerózsika - Ispiláng - Középkori rózsák -
Vadrózsák - Kínai rózsa - Liliom története.

Hogy keletkezik a virág?

Terem erdőn-mezőn, réten és a kertben, - mondták rá még a mult században. De az erdőn és a mezőn nagyon
sok olyan növényt ismerünk, amely vagy illatával, vagy színpompájával, vagy mindkettővel hamarosan
szembeötlik s amely mégsem került sohasem az ember által figyelemre méltatott virágok közé, vagy legfeljebb
csak nagyon későn, és ma is csak szük körben ismerik s kedvelik. Ezzel szemben némely virág ismerete
évszázadokra vagy évezredekre nyúlik vissza és a legkülönfélébb tájakon és körökben kedvelik, igen gyakran
olyan helyeken is, ahol sohasem volt honos a szabad természetben, hanem csak az ember neveli a maga
gyönyörűségére. Sőt éppen legtöbb és legelterjedtebb kerti virágunk idegen tájak szülötte s a középeurópai
ember, a magyar is, mégis sokkal jobban ragaszkodik ezekhez, mint hazájának bármely vadvirágához, amelyet
többnyire névről sem ismer.

Ez a körülmény világosan mutatja, hogy a virág nagyon emberi. Ugyan virág ezrével terem az erdőn és a mezőn,
de az ember csak egyeseket választott ki magának ezek közül s az ilyen, már megkedvelt virág és az ember
között olyan szoros barátság fejlődik, amely soha el nem múlik, hanem nemzedékeken át öröklődik apákról
fiakra, anyákról lányokra és elkíséri az embert hosszú vándorlásokon át esetleges új hazájába is. Ilyen szoros
kapcsolatot ember és valamely természeti tárgy között csak a vallási kultusz teremthet. Kétségtelen, hogy a
virágkultusz eredetét is a vallási kultusz mélyén találjuk és a virágkultusz történetének élén a vallási kultusz áll.
A legelterjedtebb és legkedvesebb, kivált az úgynevezett népies virágokat a vallási kultusz emelte ki az erdei és
mezei, vagy a kerti növények sorából, annak révén záródott szorosra a kapocs ember és bizonyos virágok között
s ez a magyarázata annak a jelenségnek, hogy az ember olyan következetesen ragaszkodik a maga kedvenc
virágaihoz nemzedékeken, évszázadokon és évezredeken át.

A magyarságnak legkedveltebb virága a rózsa és a liliom. Ennek a két virágnak a neve áll a magyarság
virágkultuszának élén s ez a két virágnév uralkodik a magyarság virágkultuszában az ezeréves magyar
történelem egész folyamán. És ezt a két virágnevet jellemző módon éppen a Capitulare kerti növényneveinek is
élén olvassuk. Ennél nem kell alaposabb bizonyíték ahhoz, hogy a magyarság virágkultusza teljesen keresztény
és középkori eredetű és hogy a magyarság virágkultuszának első színhelyét a középkori kolostorkerben kell
keresnünk. A kolostorkertben került a magyarság mai hazájába a rózsa és a liliom s a kereszténységgel a
magyarság szívébe. Ezért latin szó a két legnépszerűbb és legtöbbet emlegetett magyar virág neve s ezért
központja ez a két virág a virágkultusznak a világ egész keresztény kultúrterületén.

A virágkultusznak s a rózsának és liliomnak sokkal régibb időkben kezdődött a kerti története, mint amilyen
idős a kolostorkert és a keresztnéy egyház. Sőt a pogány Róma virágkultuszával szemben, amelynek központja a
rózsa volt, az első századokban az elnyomott kereszténység bizonyos ellenállást fejtett ki. Például a puritán
Tertullianus, az első nagy latin egyházatya, aki sok értekezést írt a kereszténység napikérdéseiről, erős szavakkal
ostorozta a koszorúk és füzérek használatát, Clemens püspök pedig egyenesen bűnnek minősítette a rózsadíszt.

Ilyen jelenség azonban kétségtelenül csak azoknak a túlzásoknak volt visszahatása, amelyek a császári Róma
virágkultuszát jellemezték. Egyébként az őskereszténység kezdettől fogva a maga kultuszába olvasztotta a
virágkultuszt is és mindjárt kezdetben nagy szerepet szánt a virágoskertnek és abban a rózsának. Tertullianus
kortársa a két keresztény martir, Perpetua és Felicitas, akik több társukkal 203 március 7-én szenvedtek halált.
Ránk maradt passziójukban olvassuk Saturus látomásának leírását a túlvilági boldogságáról. Ennek színhelye
kert, amelynek egyetlen néven nevezett virága a rózsa. „Míg ama négy angyal viszen bennünket, nagy térség
tárult ki előttünk, mely olyan volt, mint valami kert s benne rózsák és mindennemű virág." Tehát kétségtelen,
hogy a kereszténység már a legelső századaiban nagy szerepet juttatott a maga kultuszában a virágnak és a
virágos kertnek s a legfőbb boldogság, a mennyország színhelyét virágos kert gyanánt képzelte maga elé.

Ez az, ami a kereszténység első századainak virágkultuszát élesen elvágja a pogány Róma virágkultuszától és
visszaveti az ősiség egyszerűségébe. Új virág- és rózsakultusz indul el ezzel hódító útjára, amely több mint ezer

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Rózsa.

éven át táplálkozik a kolostorkertből s még ma is, amikor a virágkultusz már régen megint elvilágiasodott,
sokféle emlékét őrzi a középkori kolostori virágkultusznak.

Rózsa és liliom gyógynövény volt a római parasztkertben s mint gyógynövény jutott a kolostorkertbe is.
Nemcsak a Capitulare sorolja fel őket egymás mellett a kerti növények élén, hanem az ókori szerzők is, mint
például Plinius. És hogy lássuk, milyen fontos gyógynövény volt az ókorban és az egész középkorban mind a
rózsa, mind a liliom, olvassuk el a római természettudomány atyamesterének, Plinius-nak alábbi sorait.

„A rózsa összehúzó és hűsítő. Használatában megkülönböztetjük a leveleket, virágokat és fejeket. A fehér
levélrészeket körömnek nevezzük. A virágban megkülönböztetjük a magvakat (portokokat?) és a szőröket
(porzószálakat?), a fejekben a kérget és a csészét. A leveleket (szirmokat) vagy megszárítják, vagy
háromféleképen kisajtolják: egészükben, tehát anélkül, hogy letépnék a körmöket, (amelyekben a legtöbb a
nedvesség), vagy csak azután, hogy letéptük róluk a körmöket, olajjal vagy borral üvegedényekben a napon
emésztetve. Egyesek még sót is tesznek hozzá, mások ökörnyelvet (növénynév!), aspalatumot, vagy illatos
szittyót, mert ezek nagyon hatékonynak mutatkoznak méhbetegségekben és vérhasban. A körmöktől
megszabadított leveleket sürü lenvászonban kell foghúsra, a mandulákra a torokban, toroköblögetésre, a
gyomorra, addig főzzük, amíg úgy megsűrűsödik mint a méz. Erre a célra a legillatosabb leveleket kell
kiválogatni. A rózsabor készítését a borról szóló fejezetben már leírtuk. A nedvet használják a fülre, szájra,
foghúsra, a mandulákra a torokban, toroköblögetésre, a gyomorra, méhre, ágyék- és fejfájásra; láz ellen
önmagában, ecettel álmatlanság és rosszullét ellen. A leveleket szemgyógyszer készítéséhez égetik. Szárítva a
combra szórják és a szemfolyást enyhítik vele. A virágok álmot hoznak, savanyú borban véve az asszonyok
folyását gyógyítják, különösen a fehéret és a vérköpést, három pohár borban a gyomorfájást is. Legjobb az a
mag (portok), amely a sáfrányszínü és esztendősnél nem régibb: árnyékban szárítják. A fekete semmit sem ér.
Külsőleg felrakva fogfájás ellen használ, vizeletet üz, külsőleg is jó hatást gyakorol a gyomorra és a rózsára
(betegség), ha ez nem öreg. Orrba szíva a fejet tisztítja. A fejeiből (bimbókból?) készített utal csillapítja a
hasmenést és a vért. A rózsa körmeivel a szemfolyást gyógyítják, mert a szemkelevényeket a rózsa érleli meg,
kivéve a folyás kezdetén, amikor száraz kenyeret tesznek rá. A leveleket gyomorfájdalmak és a többi zsiger
betegsége esetében borogatásra használják. Étkezési célokra éppen úgy főzik be mint a sóskát, de ügyelni kell,
mert gyakran penész képződik rajta. Mind szárítva, mind kisajtolva egyaránt hasznos. Port is készítenek belőle
az izzadás csökkentésére, amelyet a fürdő után a testen megszárítanak és ezután hideg vízzel lemosnak. A
vadrózsa gombocskáit (terméseit?) medvezsírral keverve a legjobb eredménnyel rakják a kopasz fejre."

Nem marad eljelentőség dolgában a rózsa mögött a liliom sem.

„A liliom gyökere (hagymája) nem kis mértékben járult hozzá a virág hírnevéhez, mert borban éve kígyómarás
és mérges gomba ellen segít. A tyúkszem elűzésére borban főzik és három napig hagyják abban. Zsírban és
olajban főzve kinöveszti a szőrt az égett bőrön. Mézborban véve kihajtja a romlott vért a végbélen át, a lép, a
törések, ficamok javát is szolgálja és elősegíti a menstruációt. Borban kifőzve és mézben felrakva meggyógyítja
az elvágott idegeket. Jó a hatása szemölcs, szeplő és korpa ellen és megszabadítja a testet a ráncoktól. Az
ecetben főtt leveleket (szirmokat) sebekre rakják, belénddel és búzaliszttel a gennyedő herékre is. Magját a
rózsára, virágját és levelét öreg kelevényekre rakják. A virágokból sajtolt nedv, amelyet egyesek méznek, mások
szíriai nedvnek neveznek, meglágyítja a méhet, izzaszt és kelevényt érlel."

Mind a rózsa, mind a liliom az egész középkoron át a legfontosabb gyógynövények közé tartoznak. A nyugati
kódexirodalomban rózsarecepteket nem ismerünk a középkorból, de semmi okunk kétségbevonni, hogy a rózsa
és liliom itt is hasonló szerepet játszottak a gyógyszerek között, mint nyugaton. Annál kevésbbé kételkedhetünk
ebben, mert később a nyomtatott irodalomban már a XVI. századtól kezdve megjelennek a magyar nyelvű
rózsa- és liliomreceptek, természetesen mint a nyugatiak fordításai. Sokáig ragaszkodott a magyarság is a
rózsához és liliomhoz mint gyógynövényhez, bizonysága, hogy még Veszelszki Antal is bőségesen ír róluk a
XVIII. század végén.

„A száraz rózsa levelek - írja Veszelszki - nem oly keserűek, mint a nyersek. A rózsa száraz leveleit ha borban
főve isszák a hasfolyást elállítják; ha a hidegleléssel együtt volna, akkor vízben kell főzni. A rózsa
gombocskáknak főtt vizét ha isszák, hasmenést és vérpökést állít. A parlagi vadrózsa megaszalt bogyóival
hasznos élni a kő ellen. A rózsavirág friss leveleit, ha megzúzva a forró dagadásokra, Sz. Antal tüzére rakják,
megtikkasztja; ha pedig flastrom módjára köldökre, vagy az ember szíve tájékára kötik, a gyomrot erősíti, a
felböfögést elhárítja és a hasmenést elállítja. A rózsavirágon lévő harmatot, ha ki tiszta tollal leszedi és
meggyüjti, cseppenként a szembe ereszti: mindennemű fájást és folyásokat meggyógyít. Rózsakonzervát
csinálni: szedj két font piros rózsát, de ne legyen kinyílt; ennek leveleit el kell választani a zöldektől és a
sárgáktól; osztán mozsárban megtörni, négy font nádmézet hozzá tenni, ezt is megtörni, a rózsák közé vegyíteni,
s jó helyre eltenni. Ez a gyenge gyomrot erősíti, a sárepét csendesíti, a gyomorémelygést elűzi. A rózsaecetnek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Rózsa.

nagy ereje van az ájulás és a bágyadtság ellen; úgy az olajának s a distillált és égetett vizének ereje, hála
Istennek, sok közönséges házoknál is ismeretesek."

Miként a rózsareceptekben, a liliom gyógyító előírásaiban is sok nyomát leljük az ókori szerzők írásainak.

„Ha virágjának leveleit - írja Veszelszki - faolajban teszik igen jó a sebek gyógyítására; a gyökerét, ha
kecsketejben főve isszák, purgál. Ha a megzúzott gyökerét flastrom-módra gyakran a kemény dagadásokra
kötik, megérleli. A virágjának kellő közepében sáfrányforma szálkák, porfonalak a nemző lisztlánggal a
sárgaságot elűzik, ha elébb borba teszik s úgy isznak róla. A bábák, az öreg asszonyok a fejér liliom olajának
kibeszélhetetlen hasznait veszik mell, gyomor, méhanya nyavalyáiban. Egyszóval a fejér liliom oszlató, lágyító,
hivesítő, fájdalmakat enyhítő, sebeket gyógyító és égést enyhítő erővel bír."

Kétségtelen, hogy a középkorban főként gyógyító hatása révén terjedt a többi kolostorkerti növénnyel együtt a
rózsa és a liliom is. De az is bizonyos, hogy már nagyon korán, mondhatnók, kezdettől fogva kiváltságos
szerephez jutott ez a két növény a kolostorkertben is, mert hamarosan különleges szerepet kapott mindkettő a
keresztény vallási kultuszban. Érdekes, hogy ilyen minőségükben, vagyis mint a kereszténység első elismert
virágai, a középkori magyar irodalomban is gyakran megjelennek, holott gyógyító erejükről kódexíróink nem
tartották érdemesnek megemlékezni.

A keresztény virágkultusz részben zsidó-eredetü, ugyanis a liliomkultusz közvetlen folytatása az Énekek
énekében őrzött zsidó liliomkultusznak. A bencések természettudományi ismereteit a németek közül elsőnek
Hrabanus (783-856), élete delén fuldai apát, foglalta írásba. De universo, vagy De rerum naturis című müve a
növényekkel is foglalkozik s ebben ezt írja a liliomról: „A liliom lágyszerü növény tejfehér virágokkal, amiről
elnevezték, tehát, hogy úgy mondjuk, liclia. A virág belsejében valami arany csillan fel, míg a vakító fehérség a
viráglevelekben székel. A liliom Krisztust jelenti, aki az Énekek énekében ezt mondja: Én vagyok a mező virága
és völgyek lilioma, és hasonlóképen: hogy a kertben sétáljak és liliomokat szedjek, mintha azt akarná mondani:
Én vagyok a föld dísze és a szegények dicsősége; ő, aki ezt mondja menyasszonyáról: amilyen a lilom a tövisek
között, olyan az én barátnőm a lányok között, mert szüzessége hava szomorúság által próbáltatik meg, és
nagyobb gyümölcsöt terem az élet a nyilvánosság előtt mint a visszavonultság. De a liliomon a szüzesség is
érthető, mert a szűzi tisztaság magasabbrendü minden más erénynél, miként az apokalipszisben megmutattatik."

így lett a kolostorban már nagyon korán Krisztus és a szüzesség jelképe a liliom s ettől kezdve a liliomkultusz
mindenkor a legfőbb keresztény erény, a szüzesség kísérője. Magyarországon nagyon korán Szent Imre életéhez
fűződik a szüzesség erénye és ezért amint Szent Imre az első oltárképeken megjelenik, liliomot tart a kezében
(10. kép.)

A középkor végén fellendülő magyar kódexirodalomban többször olvasható az együgyű fráter példája: Egy
nemes emberből lett paraszt (laikus) fráter csak ennyit volt képes megtanulni, Ave Maria! De ezt naponként
gyakorta és ájtatosan megmondja vala; holta után sírja fejétől szépséges liliom növekedett, gyökere szívéből
származott, száján át sarjadt fel s levelein mind belől mind kívül ez vala írván: Ave Maria!

A középkorban sokáig, körülbelül a XIII. századig, csak a kolostori élet biztosíthatott egyeseknek olyan
nyugalmat és emelkedettséget, hogy a lélek szárnyalását lehetővé tegye. Tudomány, költészet, művészet teljesen
a kolostorokba húzódott s így természetes, hogy a virágkultusz is ott virágzott ki és ott termelte első
gyümölcseit. Hrabanus-nál is nevezetesebb képviselője a középkori kolostori virágkultusz ápolóinak a Bódeni-
tó kis szigetén, Reichenaun, épült bencés kolostor apátja, a fiatalon elhunyt Walahfrid (809-849). A kolostori
virág- és általában növénykultusznak kétségtelenül Walahfrid Hortulus címen ismert költeményei a legkiválóbb
terméke. Ezekben a szerző 23 növényt énekel meg, nyilván azokat, amelyek legjobban magukra vonták a
reichenaui kolostor kertjében a minden szépért és jóért lelkesedő szerzetes figyelmét.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Rózsa.

A Walahfrid által megénekelt 23 növény neve itt következik: salvia, ruta, abrotanum, cucurbita, pepones,
absinthium, marrubium, foeniculum, gladiola, lybisticum, cerefolium, lilium, papaver, sclarea, menta, puleium,
apium, bettonica, agrimonia, ambrosia, nepeta, raphanus, rosa. Ezeket a neveket nagyrészt ismerjük a Capitulare
szövegéből. Néhány új is akad azonban, így az absinthium (fehér üröm Artemisia absinthium), marrubium
(pemete, Marrabium vulgare), agrimonia (apró bojtorján, Agrimonia eupatorium), ambrosia (valószínűleg
azonos növényt jelent mint a Capitulare tanaritája, tehát varádics, Chysanthemum vulgare).

Walahfrid mindeniknek megénekli gyógyító erejét, némelyiknek szépségét is. Mennyire költői szemmel nézte a
kolostorkert növényeit, legjobban a tök (természetesen a középkorban egyedül ismert lopótök) érzékeny és
csavarodó kacsainak lendületes leírása mutatja. A sorrendben utolsó helyre tette a rózsát. De nem azért, mintha
háttérbe akarta volna szorítani, hanem éppen ellenkezőleg, hogy teljesen szabadjára engedhesse költői lelke
szárnyalását. Rózsáról és liliomról kevés hasonló szépségű verset írtak, mint a Hortulus XXV., a rózsáról szóló
fejezete. „Ez a két dicső virág - írja Walahfrid - jelenti az egyháznak évszázadokon át elért összes pálmáit." A
liliom természetesen itt is a szüzesség s ennélfogva Mária virága. A rózsa a mártírok vérével díszes. Mindkettőt
Máriá-nak ajánlja: bello carpe rosas, laeta arripe lilia pace! A liliomot, amelyet Jézus szóval és egész életével a
Szüzanyának szentelt, és a rózsát, amelyt halálával festett.

Walahfrid kötleményében jelenik meg először a rózsa mint a virágok virága, florum flos. Mivel pedig piros
színénél fogva a mártírok virága, a legfőbb martirt, Krisztust jelenti és Krisztus gyakran jelenik meg a középkori
költészetben virágok virága néven. így dicsőíti az 1196-ban elhunyt Geoffroi de Breteuil is nevezetes Mária-
siralmában, amelyet a XIV. század elején valamelyik magyar szerzetes magyarra is lefordított. A magyar
fordítás szerencsére ránk maradt a löweni-kódexben. Ez az ómagyar Mária-siralom őrzi a magyar virágkultusz
első formált emlékét, a még akkor vallási értelemben vett „virágénekeket", következő soraiban.

Világnak világossága, Virágok virága! Keservesen kínzatol, Vasszegekkel átveretek

A középkori rózsakultusz érdekes emléke a pünkösdi rózsa növénynév, az iparművészeiben a pápai aranyrózsa
és a szálló igék között a titok megőrzésére használt sub rosa kifejezés.

A pünkösdi rózsa a pogány Róma rózsaünnepeinek emlékeként támadt a középkorban. A pogány Rómában nagy
fénnyel ünnepelték meg a rózsa virágzásának idejét s ez volt Rómában a tavasz legnagyobb ünnepe. Ez az
ünnep a Földközi-tenger mellékének országaiban, Itáliában, Hispániában s a Balkánon sohasem veszett ki
teljesen és végül a pogány hagyományokkal kibékült keresztény Róma pünkösd ünnepébe olvasztotta bele.
Pünkösd szavunk a húsvét után ötvened napra eső s ezért pentakostes nevet viselő ünnep görög nevéből ered
szláv közvetítéssel. Délen a rózsaünnep beolvadása után pünkösdöt gyakran a rózsák húsvétjának - pascha
rosarum - is nevezték. A Vita sanctae rosae című középkori munkában olvassuk: „Ipso dein festivissimo
Pentacostes die, qui hispanis aeque et italis Rosarum Pascha dicitur, baptisata est rosa." Déli országokban ma is
gyakran rugiada és pasqua rosa a pünkösd „népies" neve. Tehát a pünkösdi rózsa középkori eredetű egyházi
kifejezés. A XVI. században, amikor a humanizmus pnotosabb neveket keresett a pontosabban
megkülönböztetendő növényeknek, ezt a kifejezést gyakran mint növénynevet alkalmazták. így lett egyik
helyen pünkösdi rózsa a korán virágzó Rosa cinnamomea, másutt a Paeonia officinalis.

A kolostori eszményekért lelkesedő korai középkor végén és a később kiteljesedő lovagkorra előkészítő időkben
a Krisztust jelképező rózsa lett a legmagasabb pápai kitüntetés jelvényévé. Az aranyból készült erényrózsát (11.
kép) valószínűleg IX. Leó (1049-1054) pápa alapította és vele a pápák csak fejedelmeket és fejedelmi rangú
személyeket vagy közületeket tüntettek ki. Az aranyrózsát a pápa három héttel húsvét előtt áldja meg, szentelt
olajba mártja, pézsmát hint rá és a következő szavakkal mondja felette: „Flos iste Christum regem exprimit et
designat, qui de se ipso loquitur: Ego flos campi et lilium convallium." Látjuk ebből, hogy a középkorban
egyáltalában nem botanikai alapon különböztették a rózsát és a liliomot, hanem mindketten egyszerűen a bibliai
virágot képviselték. Még Luther is rózsát szerepeltet bibliafordításában, holott a biblia nem isemri a rózsát
botanikai értelemben. Egyben az is kiderül a pápai áldás idézett szavaiból, hogy a keresztény egyházi
virágkultusznak mindenkor az Énekek éneke már előbb idézett sorai az alapja.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

3. Rózsa.

Magyar király is részesült a legmagasabb pápai kitüntetésben, a jótékonyságáról emlékezetes VI. Kelemen pápa
1348-ban Nagy Lajos magyar királyt ajándékozta meg az erényrózsával. Legutóbb Erzsébet királyné (Ferenc
József felesége) kapta ezt a kitüntetést. Egyáltalában a legutóbbi időkben már csak a királynék kapták a pápai
aranyrózsát. így 1893-ban a belga királynő, 1923-ban a spanyol királyné. Ez volt az utolsó pápai aranyrózsa
korunkban.

Nagy volt a fontossága az aranyrózsának az iparmüvészetben. Az aranyat természetesen a legrégibb időkben is a
legkiválóbb ötvösművészek formálták rózsává s így teremtették meg az első virágmotivumot, a később
századról-századra fejlődő és a rózsa természetes alakjához mindegyre közeledő rózsamotívumot. Ez
legrégebben csak öt kis köröcskéből állott, amelyek a rózsa öt szirmát jelentették. Minthogy ez a legegyszerűbb
rózsamotívum végigkísérte a heraldikát korunkig, nevezhetjük heraldikai rózsa -motívumnak (12. kép).

Még a XIV. században is osztatlan, egyszerű leveleket találunk a pápai rózsákon. Csak a XV. században fedezik
fel az ötvösök a rózsa szárnyasán összetett levelét s a virág szirmainak finomabb formáit (II. tábla és 13 kép).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

3. Rózsa.

Az iparművészeti rózsa-motívumnak a festészetre is hatása volt, ahol a festő rózsát akart festeni és nem jutott
más modellhez, ott egyszerűen átvette az iparművészeti rózsamotívumot. Még Clusius pannóniai flóramüvének
rózsaképein is meglátszik, hogy a fametsző nem tudott szabadulni az iparművészeti rózsa-motívum hatása alól,
a rózsaszirmok szélének behajlása nagyon „bádogszerű".

A rózsamotívum elterjedt természetesen a templomokban is és megjelent a templomi bútorokon is. Mint díszt
gyakran faragták a rózsamotívumot a gyóntatószékek csúcsára is. Sőt a szigorú VI. Hadriánus pápa hivatalosan
is elrendelte a gyóntatószékeken ennek a motívumnak ilyetén használatát. Ebben rejlik a magyarázata a sub rosa
kifejezésnek. Sub rosa közölni valakivel valamit, annyi, mint gyónási titokként bízni rá közlésünket.

Mindezek egyszersmind megvilágítják, miként kell értelmeznünk a pápai aranyrózsát. Körülbelül ugyanúgy,
mint az Isten fáját. Csakhogy az aranyrózsa magát Krisztust, a királyt képviselte és hivatalos megnyilatkozása
volt a középkori virágkultusznak. De lényege ugyanaz, vagyis a vallásos erő, a legfőbb erő, amely a lélek
leghatalmasabb orvossága. Mondhatnók, a lelki világba emelt gyógynövényrózsa.

És ezzel elérkeztünk a rózsakultusz legszebb termékeihez, a rózsacsodákhoz, amelyek a középkori legendákban
nagy szerepet játszanak. Emléküket legszebben őrzi mind mai napig az „ezeréves" rózsatő Hildesheimban a
kolostor udvarán (14. kép).

Törzse vagy félméter kerületű és az ágak a falon 7-8 méter széles és 13 méter hosszú felületet borítanak. Lehet
talán 3-400 éves, de a legenda ezerre kerekítette ki ezt a számot, hogy elérhesse a rózsával Jámbor Lajos korát.
Ugyanazét a Jámbor Lajos-ét, aki a Capitulare néven ismert rendeletet kibocsátotta s ezzel halhatatlan emléket
állított magának a kertkultúra történetében. A legenda így mondja el a rózsacsodával megalapított Hildesheim
keletkezésének történetét. Jámbor Lajos, Nagy Károly hitbuzgó fia, egyszer meglátogatta az elzei püspököt a
szomszédos Leine-völgyben. Szívesen időzött azon a vidéken, mert ott bőviben volt vad. Vadászat közben
elvetődött az Innerste völgyébe, hol a szelíd erdőben pihenőt tartott. Udvari papjával a pihenő alatt misét
mondatott a mindig magával hordott oltáron. Mikor visszatért Elzébe, a pap jelentette, hogy a miséző
kegyszereket az Innerste mellett az erdőben felejtette. Nyomban visszasiettek s a pihenőhelyen meg is találták
az oltári szentséget. A kegyszerek abban a rózsabokorban voltak, amelyikbe misemondás után a pap elhelyezte

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Rózsa.

őket. Ámde hiába igyekeztek az oltári szentségekhez férkőzni, a rózsaágak olyan szorosan körülzárták a kelyhet,
hogy nem lehetett kiszabadítani a rózsa ölelő karjai közül. Lajos megértette a jelet és a püspökséget áthelyezte
az Innerste völgy dombjára a rózsabokorhoz, ahol csakhamar felépült a püspöki templom, később pedig a mai
dóm, amelynek ma is falára támaszkodik az ősi rózsatő.

A legenda tárgyának dátuma, Jámbor Lajos kora, jóval idősebb ezer évnél, a rózsatő jóval fiatalabb, de
mindkettő ezer évre kerekedett ki a hitben és bizonyára ezer éves marad mindaddig, amig él a hozzájuk fűződő
hit. így van ez rendjén a legendák világában.

A magyar középkor rózsacsodái közül a legnevezetesebbek a szerencsétlen sorsú Árpád-házi Szent Erzsébet
(1207-1231), II. Endre és Gertrúd harmadik gyermeke, legendáiban élnek. Nem magyarországi eredetűek, de
elválaszthatatlanul magyar vonatkozásúak hősnőjüknél fogva, aki Hermann, thüringiai őrgróf Lajos fiának lett
jegyese, majd felesége.

Szent Erzsébet-et mind az olasz, mind a középeurópai művészet többnyire a keresztény virágkultusz virágaival,
a rózsával és a liliommal ábrázolja. Nagyrészt ezeknek a nyugati, már nagyon korai időkbe visszanyúló
képeknek hatása alatt keletkeztek a magyarországi Szent Erzsébet-képek és szobrok is. Legnevezetesebb
közöttük a kassai dóm főoltárának egyik szárnyképén megörökített rózsacsoda képe (15. kép).

Tulajdonképen Szent Erzsébet rózsacsodájában is a Krisztust képviselő rózsa nyilatkozik meg. A költőileg
sokszor feldolgozott legenda szerint egyszer Szent Erzsébet a vár alatt bélpoklos legénnyel találkozott, akitől
mindenki undorral fordult el. Szíve úgy megesett a nyomorulton, hogy bevezette a várba, megfürösztette, sebeit
megkente olajjal, tiszta ruhát adott rá, végül hálószobájába vitte és ott ágyába fektette. Az udvar, élén Zsófiá-
val, a gyűlölködő anyóssal, felháborodott a rémülettől és bosszúságtól. A hazatérőben lévő, már atyja helyén
uralkodó férj és fejedelem elé hírmondót küldtek. Lajos gróf, aki egyébként szívesen támogatta felesége
jámborságát, most maga is felháborodott és megérkezvén, egyenesen felesége hálószobájába rontott. Itt azonban
rózsaillat fogadta s amint az ágyról lerántotta a takarót, magát Krisztust (a feszületet) találta ott rózsák között.
Mire a leroskadt gróf felkelt, a jelenés szétfoszlott, az ágy üres és Lajos meghatottan ölelte át feleségét.

Miként Timár Kálmán 1910-ben kinyomozta, Szent Erzsébet rózsacsodája végső forrásában francia eredetű
lovagkori példázat, amelynek első csírája még csak mint az akkoriban divatos bélpoklos-példázat irodalmi
megfogalmazása, az 1240-ben elhalt Jaques de Vitry prédikációiban található; természetesen nem Erzsébet
személyéhez fűzve. Itt azonban a rózsa még nem szerepel névleg is, csak annyi helyettesíti, hogy a felesége
szobájába rontó férjet a bélpoklos helyett oly kellemes illat fogadta, amely a paradicsomra emlékeztette.
Thomas de Chantipré nevezetes példatárában, az 1258-1263. évekből származó Bonum universale de apibus-
ban, amelyet röviden Apiarius néven emleget az utókor s amellyel még találkozni fogunk fejtegetéseink
folyamán, a kellemes illat már a rózsacsodává bővült: „Dissimulante ergo domina - aki itt Ada de Belőném
nevet visel - coniecit ille aliquem esse in thalamo et irruptione facta hiemali tempore lectum suum rosis
fragrantissimis coopertum invenit." Vagyis a szobába hatoló férj az ágyat telehintve találja a legillatosabb
rózsákkal. Fontos és érdekes, hogy a rózsacsoda ideje a tél. Ennek jelentőségéről később lesz szó. Visszatérve a
legenda kialakulására, végül még azt kell elmondanunk, hogy a bélpoklos és rózsacsodával bővült francia
legendát az Apoldai Theodorik Erzsébet-életrajzához 1293-ban írt, úgynevezett reinhardsbrunni
supplementumok névtelen szerzője illesztette Szent Erzsébet életrjazába. A későbbi szerzők mind ebből a német
forrásból merítették a legenda adatait, egyebek között Rothe is, aki költőileg kidolgozta s olyan formába öntötte,
mint ma szeretik elmondani. A régi magyar szerzők szintén német forrásokból vették át Szent Erzsébet
rózsacsodáját, amelynek német és magyar földön több változata keletkezett.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Rózsa.

A változatok is közismertek. Az egyiknek Magyarország a színtere. Erzsébet még gyermek, aki meg sem érti,
mi a nyomor, de máris végtelen könyörületességet gyakorol a szegényekkel. Az ételt megvonja magától és a
szegényeknek adja. A konyhában összeszedi az ételmaradékokat és szétosztja a vár kapujában ácsorgó
szegények között. Egyszer, mikor kötényét telerakva végigszalad a vár udvarán, királyi apjával találkozik, aki
riadtan állítja meg és faggatja, mit visz kötényében. A gyermek megijed s zavarában azt dadogja, hogy rózsákat.
Tél közepe van (ez mindig jellemző a rózsacsodákra), a király elkapja a lányka kezét s íme a gyermek lehulló
kötényéből rózsák hullanak alá. II. Endre lelke nagy dolgok sejtelmével telik meg, felkapja a gyermeket és
megcsókolja.

Még jobban eltávolodott változat a következő. Erzsébet jegyese udvarában, Wartburg várában nevelkedett s
inkább Istennek akarta szentelni életét. De apja ragaszkodott házasságához. A lány szokása szerint Wartburg
közelében, az erdőben tartózkodott és egy patak partján imádkozott, rózsakoszorúval a fején. Mikor apja követe
közölte vele, hogy apja ragaszkodik eljegyzéséhez, szíve összeszorult, de azért megnyugodott szülei akaratában
és lehajtotta fejét, leszedte róla a koszorút s a patakba dobta. És a rózsabimbók erre mnid kinyíltak és egészen
ellepték pompájukkal a víz tükrét.

Más rózsacsodák is foglalkoztatták középkori eleinket.

A margitszigeti apácák sokat gyönyörködtek Szent Dorottya rózsacsodájában. Magyarul a Cornides -kódex
őrizte meg ezt a legendát Ráskai Lea valamikor 1514-1519 között rajzolt írásában. Dorottya, mikor Fabricius
fejedelem halállal fenyegette meg, késznek jelentkezett szenvedni Krisztusért, jegyeséért, kinek kertjében rózsát,
almát szedve fog vigadni örökké. E mondására célozva szólította fel őt gúnyosan Theophilus, a főitélőmester,
mikor Dorottyá-t a nyakvágó helyre vitték: „hogy őneki küldene az ő jegyesének kertéből rózsákat és almákat."
A szűz fogadá, hogy megküldi. Mikor a nyakvágó előtt lehajtá fejét, íme jelenék neki egy gyermek, „ki vala
bársonnyal megöltöztetett, mezéjtelen lábakkal és vala szép fodros haja, kinek ő ruháján valának aranyos
csillagok, hozván ő kezében kosárkát három rózsákkal és három almákkal". „Kérlek én uram, - szólt hozzá
Dorottya - hogy vigyed ezeket a rózsákat és az almákat ez kosárkában Theophilus-nak". Ekkor a nyakvágó
elvágta Szent Dorottya fejét. Theophilus pedig áll vala ez időben a fejedelem palotájában; megjelenék neki a
fent mondott gyermek, s félre hívá őt, mondván: „ez rózsákat az almákkal küldette neked az én Dorottya
húgom". Elálmélkodik e nagy csoda láttára Theophilus, megkeresztelkedik, dicsőítvén Dorottya istenét, ki
február havában rózsát, almát küldhet, akinek akarja, s szerzett igen szép éneket Isten és Szent Dorotta
dicséretére e rózsáknak csodáiról. Ezért hord rózsakoszorút a fején Szent Dorottya a Herencséni-család
címerében. (16. kép).

A rózsacsodáknak egyik gyakori eleme, mint erre a fentiekben rámutattunk, hogy a csodálatos rózsák mindig
télen tűnnek fel. Ezzel azonban itt most nem foglalkozunk, csak rámutatunk arra, hogy már a magyar kolostori
irodalomban nyomát leljük a császári latin Rómában fontos szerepet játszó rózsahajtás ilyetén emlékének.

A középkori virágkultusz két virága, a rózsa és a liliom így hódította meg a szíveket, a magyarság szívét is.
Hogy azóta is él a magyarság szívében, nemcsak a modern korok rózsás és liliomos Mária, Szent Erzsébet és
más szentképei bizonyítják, hanem kertjeink is, amelyekben mindig a rózsa és a liliom volt a két legfőbb virág, a
mesék, amelyekben új alakban élnek tovább a rózsa- és liliomcsodák, a népművészet, amelynek ma is legfőbb
virágmotívuma a rózsa, a virágnyelv, amelyből az is ismeri a rózsa jelentését, aki már hírét sem hallotta a
valamikor nélkülözhetetlen virágnyelvnek.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

3. Rózsa.

A rózsakultusz elvilágiasodása - mint általában a virágkultuszé - a lovagi korban indult meg. Az irodalomban
ennek a korszaknak világias rózsakultuszát legjobban a XIII. század francia költészete őrzi, melynek
legnevezetesebb terméke a Román de la rose, Guillaume de Lorris és Jean de Meung verses müve. Ebben a
rózsa többé már nem Krisztus jelképe, hanem a szerelmes lovag hölgyének dísze és mint ilyen a virágok
királynője. A lovagkorszak lekedvesebb női nevei közé tartozik a Rózsa és a Liliom Magyarországon is és a
liliomszál mint a hölgy jelképe később is gyakan szerepel a dalokban. A lovagi költészetből jutott idők folyamán
a népdalba.

A lovagkorszak rózsakultuszának legszebb emléke Csipkerózsika meséje. Keletkezésének helye és ideje teljesen
ismerelen, bár már sok elmélet igyekezett ezt a kérdést megoldani. Annyi azonban mindenesetre bizonyos, hogy
ez a mese a lovagvárak levegőjét leheli. Valahol nyugaton keletkezett, sokáig lappangott szerző nélkül, majd
Gioval Battista Basile a XVII. század első felében Pentameronéjában tette közzé, amely a XVII. és XVIII.
században, több mint 10 kiadást ért. Csikerózsika meséje, nyilván már, valamely későbbi korban, hozzánk is
eljutott, magyar népmesegyűjtők is feljegyezték.

Magyar csipke nevének eredete meglehetősen bizonytalan. A csipke szó mint növénynév már a schlágli
szójegyzékben előfordul: rubus, chipke. Hogy azonban mégsem a szedret értették rajta, valószínűvé teszi az a
körülmény, hogy a szeder külön is megtalálható a schlágli szójegyzékben: morus, szeder. Jelentését talán
megfejthetjük a Hortularium magyar szavaiból. Ugyanis a szójegyzék egy Hortularium-hoz kötve került elő s a
Hortularium-ban is találunk magyar szavakat. Ebben olvassuk: qfflamentum, chypke bokor. Tehát a középkori
csipke eredetileg a bibliából ismert égő csipkebokor.

A nyelvészeti kutatások szerint csipke szavunk valószínűleg szláv jövevényszó, a szláv csipka a rózsabogyó,
tehát ugyanaz a jelentése mint a német Hagebutte szóé, amely eredetileg Hain-Butzen volt. Ez is átjutott a
magyarba, délnémet módosulataiból magyarosodott a hecsepecs és hecsempecs. A középkori magyar, tövist és
égő tövisbokrot jelentő csipke eme kettős vonatkozását jellemző módon szemlélteti Bejthe István Nomenclator-
a, amelyben ezt olvassuk:

Rosa canina, eb chipke; hoc est caninus rubus.

A bibliamagyarázók az égő csipkebokrot a keleti Rubus sanctus-nak tarják, így lett a magyar csipke a
kolostorkerti irodalomban a rubus megfelelője, és az eredetileg rózsabogyó jelentésű szláv kölcsönszó így kapta
a tövis értelmet. Csipkerózsika minden bizonnyal a német Dornröschen fordítása és ebben az összetételben a
csipke szó mindkét jelentése kitűnően érvényesül.

A lovagi kor rózsakultuszának másik magyar népies emléke az ispiláng. Ez a szó nagy reményeket keltett
azokban, akik minden magyar népies játékban valamely ősi, pogánykori magyar kultusz emlékét sejtették.
Nagyon ragaszkodott e szó magyarságához Pósa Lajos is, „a magyar gyermekirodalom megalapítója, ki birokra
kelt volna avval, aki az ispilángnak legősibb magyar származását tagadásba vette volna. Azért keresztelte
feleségének egyik verses kötetét is Ispiláng-nak." Ezeket a sorokat Hermann Ottó írta 1914-ben abban a
dolgozatában, amly véglegesen tisztázta az ispiláng eredetét, miután előzőleg már Vikár Béla megfejtette a szó
származását, és kiderítette, hogy az ispiláng nem más, mint az ich spiele einen kifejezés elferdítése.

Hermann Ottó a magyar tanítósághoz fordult s kérdésére Patkó Olivér küldte meg az aradmegyei Szemlakról a
választ. A falu sváb lakossága ma is hűen őrzi az ispiláng teljes német szövegét, amely így hangzik:

Ich spiel ein, Ich spiel ein, Ich spiel einen Rosenkranz. Flórian, Flórian, hat gelebet. Selien, Selien, dreht sich
rum, Dreht sich Susann rum. Susann hat sich rumgedreht, Hat ihr grünen Kranz verdreht. Ich spiel ein, Ich
spiel ein, Ich spiel einen Rosenkranz.

Az ich spiele einen népiesen ich spiel án, ispiláng-nak hangzik s ez most már mint magyar értelmet kereső
kifejezés került a magyar nyelvbe. De nem újabb időkben. Már 1792-ben feljegyezték „Kis pillants, kis pillants,
kis pillantsi rózsa" alakban s ma sem csak ispiláng alakban él, néhol „Kis pillang, kis pillang, kis pillangós
rózsa" lett belőle. Kis Áron 29 ispilángos játékot ismertet különféle változatokban.

A XVI. században megint új korszak kezdődik a rózsa történetében, a tudományos kutatások megindításáé. A
középkor nem különböztetett rózsa és rózsa között. Ezt annál kevésbbé kellett tennie, mert mind a
kolostorkertben, mind a lovagok várkertjeiben nagyon kevésféle rózsát ültettek. A középkor legelterjedtebb kerti
rózsája az ókorban is közkedvelt százlevelű rózsa, melyet ma Rosa centifolia néven különböztet a tudomány.
Százlevelü ebben az esetben természetesen száz-szirmut jelent. Hazája valahol keleten van, vadon termő
alakjának a Kaukázus keleti felében honos Rosa centifolia var. sanctá-t tartják, amelynek öt szirma van.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Rózsa.

Valószínű, hogy a perzsák ültették először kertjeikbe, Herodotus tudósítása szerint a babilóniaiak a perzsa
hódítóktól kapták a rózsa ismeretét. így jutott később a görögökhöz is, akik már nagy rózsakedvelők voltak.
Theophrastus többféle rózsát említ s azt írja, hogy a legtöbb ötszirmú, de van 12-20, sőt százlevelü - roda
hekatontophylla - is. A római szerzők utóbbi kifejezést centifoliá-m fordították le s így kapta az ókor és a
középkor legkedveltebb rózsája a Rosa centifolia nevet.

A rómaiak állították elő és különböztették meg az első többször virító, remontans rózsát. Plinius azt írja, hogy a
campaniai rózsa virágzik legkorábban, később nyílik a milesiai s legkésőbben a praenestiai. Clusius praenestiait
a ma Rosa damascena néven különböztetett rózsának minősítette. Egyesek szerint a kolostorok nem vették át ezt
a rózsát a rómaiaktól, hanem a keresztes háborúk korában jutott Európába arab közvetítéssel. Ezt jelentené a
damaszkuszi név. A legkiválóbb olajrózsa és hajdan a legfőbb hónapos rózsa. Utóbbi név a XVI. században
bukkan fel először latin Rosa omnium calendarum alakban.

Napjainkban a százlevelü és a damaszkuszi hónapos rózsa a legelterjedtebb parasztrózsák.

Plinius harmadik rózsája, a milesiai, az európai honosságú Rosa gallica, amely a Magyar Középhegységnek si
legszebb és legfeltűnőbb rózsája (17. kép).

Ez volt az ókor és a középkor konyharózsája, amelynek bimbóját ecetbe tették el, szirmait pedig mézben,
később cukorban. Ezért gyakran ecetrózsa vagy cukorrózsa volt a neve. Piros szirmairól bársonyrózsának
nevezték. A franciák és a kertészeti irodalom rose de Provins néven ismeri kerti alakját. Az egész Déleurópában
és Középeurópa déli felében elterjedt bársonyrózsa először jelentkezik a magyar botanikai irodalomban külön
néven a kerti rózsa, amelyet egyszerűen rózsa néven emlegetnek, és a vadrózsa mellett, amelyet csipke vagy
ebcsipke néven különböztetnek. Bejthe István így jellemzi Clusius nyomán:

Rosa pumila silvestris simplici magnó rubro flore, parragi rosa.

Az ismertetett három rózsa a Rosa gallica közelebbi rokonságához tartozik s mint láttuk, a legősibb kerti rózsák
ezek sorából származnak. Ha nem is lehet a régiek rózsáit minden tekintetben pontosan párhuzamba állítani a
mai fajnevekkel, annyi mindenesetre kétségtelen, hogy ebbe a csoportba tartoznak.

A középkori rózsák másik csoportja az európai futórózsák, a Rosa arvensis rokonsága. Az ókorban vagy
egyáltalában nem foglalkoztak ezzel a csoporttal, vagy legfeljebb a délázsiai és abesszíniai honosságú
pézsmarózsát (Rosa moschata) ültették a római császárok korában Egyiptomban és Eszakafriában. Annál
fontosabb szerepet töltött be a lovagkorban a várkertekben e csoport két európai faja, az örökzöld rózsa (Rosa
sempervirens) és a mezei rózsa (Rosa arvensis). Mindkettő fehér szirmú, ágai több méter hosszúak,
kapaszkodók. Előbbi a Földközi-tenger mellékén, utóbbi Középeurópában és Nyugateurópában honos, éppen
ezért a fagy iránt kevésbbé érzékeny.

Az örökzöld rózsa a déleurópai területen, a mezei rózsa Középeurópában lett a várkertekben nagy szerepet
játszó rózsalugasok futórózsája. A lugast ugyan már az ókorban Nyugatázsiában és Egyiptomban is ismerték és
kedvelték s innen Görögországba és Itáliába is eljutott az ismerete, azonban Nyugatázsiában csak a szőlőlugas
volt divatban, Rómában ezenkívül még a borostyánt is használták ilyen célra. A rózsalugas a lovagi kor divatja.
Később, mikor a festészet világias elemekkel is gazdagodott, a Madonna-képeknek gyakori díszlete, a trónoló
Madonna többnyire rózsalugasban ül, mint annak a kornak lovagi hölgyei.

Valószínűleg csak a XVI. században fordúlt a figyelem a florisztikai érdeklődés fellendülése nyomán az európai
csipkerózsákra, a csipkerózsa (Rosa canina) kiterjedt és nagyon változékony rokonságára. Hogy azonban akkor
mennyire divatosak voltak a vadrózsák és a kertekben is szívesen ültették őket, Clusius híradásából tudjuk, aki

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Rózsa.

pannóniai flóramüvében három új rózsát írt le ebből a csoportból: kettő ezek közül már akkor gyakori volt a
németországi kertekben, a jajrózsát pedig (Rosa pimpinellifolia), amelynek szára sürün tüskés, a környéken
szedték és onnan hordták Bécs piacára. A másik kettő: a havasi rózsa (Rosa pendulina) és a korai virágzásával,
valamint szép fahéj színű kérgével feltűnő pünkösdi rózsa (Rosa cinnamomea). Az alpesi honosságú pünkösdi
rózsáról ezt írja Clausius: „Hogy az elsőt honnan hozták Bécsbe, kétséges, de egyesek véleménye szerint tiroli
származású, mások szerint Franciaországból küldték teljes piros virágú Mochate néven. Most már minden
császári kertben ültetik és a hercegek, előkelő hölgyek és általában mindazok kertjeiben látható, akik
gyönyörűségüket lelik a növények tanulmányozásában."

Egyéb kertben ültetett csipkerózsák a nagybogyójú almarózsa (Rosa pomifera) amely azonban bizonyára
gyümölcse révén került a kertbe és az illatos leveleivel kiváló borrózsa, francia nevén églantier (Rosa
rubiginosa), amelynek levelein a mirigyek bor- vagy almaillatúak.

Arab vagy már török közvetítéssel kerültek Európába a nyugatázsiai honosságú sárga rózsák, amelyek illata
többé-kevésbbé poloskás. Az első sárgarózsát Gesner írta le 1561-ben. Két sárga rózsa terjedt el az európai
kertekben, a halványabb színű kénrózsa (Rosa hemisphaerica) és a sötétebb sárga, sőt egészen narancsszínű,
erősebben poloskaszagú büdös rózsa (Rosafoetida).

Ezeknek a föntebb ismertetett fajoknak sorából kerültek ki a kerti rózsák még a XVII. és XVIII. században is.
Ugyanezek a fajok ismerhetők fel azokban a rózsákban is, amelyek a XVII. század közepén Lippay György, a
tudományokat és a virágokat kedvelő hercegprímás irodalmilag is megörökített, világhírű pozsonyi kertjében
díszlettek, s amelyekről a prímás öccse, Lippay János a következő felsorolást hagyta ránk később még
részletesen ismertetendő s a magyar kertészeti irodalomban alapvető jelentőségű müvében.

Hogy a rózsának dicsőséges szépségét sok ékes szókkal felmagasztaljam és annak tulajdonságát cifrán
leábrázoljam, nem szükséges. Eléggé felékesítette az, aki őtet virágok királynéjának nevezte. Neme és színe
neki külömb-külömbféle. 1. Közönséges a dupla barackvirág- vagy testszínű, igen jó illatú. 2. Másik, egy
kevéssé pirosabb, sokkal nagyobb, teljesebb levelesebb, százlevelünek híják. 3. Hollandiai rózsa, ezt is
százlevelünek híjjk; ez még véresebb, cinobrium-színü, de nem olyan erős illatú. Alacsonyra nő, a táblákba is
illik, főképen a közepin és a szegleteken. 4. Tarka-barka, veres fehérrel, teljes. 5. Milesia, bársonyrózsa, igen
szép veres, noha nem felettébb teljes; de minden levelei szívesek. Igen jó rózsaecetnek, kiváltképen a bimbója,
mikor szinte ki nem nyílt. Elmetszik a sárgáját róla; szép veres színt ád neki, ha megszárasztják az árnyékon s

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Rózsa.

úgy teszik ecetbe. 6. Cinnamomea, pünkösdi rózsácska, apró, legelébb virágzik; kevés, gyenge szaga van, a fája
is alacsony, maga teljes. 7. Hónapi, vagy olaszországi rózsa, aki csaknem minden hónapban virágzik, főképen
ősszel és télnek elején is; szép teljes és jó illatú, a színe mint a közönségesnek. Ezt edénybe kell tartani és télre
pincébe vinni. 8. Vagyon paraszt is igen szép veres, jó ecetbe. 9. Fehér rózsa, teljes, kinek a közepe egy kevéssé
veres. 10. Halvány színű fehér rózsa, teljes. 11. Tejszínü, igen fehér, teljes, sok levelű. Ezek a fehér rózsák nem
oly jó illatúak, mint a veresek; de rózsaírnek jók. 12. Vannak apró fehér rózsák, egy szálon sok nő ki, egész télig
mind virágzik, teljes, valami szaga is van. 13. Sárga, teljes, öreg rózsa, mint a másféle színű, csakhogy ritkán
virágzik; idején féreg terem a bimbójában s megeszi. Nincsen szaga. 14. Sárga, együgyű, aki nem teljes, ennek
is nincsen szaga. 15. Narancsszínű, belől a levelei véresebbek, mint a bársony, kívül sárgább. Ha ki a kezével
megtöri, olyan büdös, mint a palackféreg."

A XIX. századdal új fejezet kezdődik a rózsakultusz történetében. A XVIII. század közepén divatba jött
Európában Kína és a kínai izlés majmolása erős nyomokat hagyott az európai kertmüvészetben, valamint
virágkultuszban. Kínai hatás alatt újult meg az európai rózsakultusz is. A XVIII. század második felében a Kínát
járó angol utazók több kínai rózsát hoztak Londonba a Kew Garden-be. Ezek közül különös nevezetességre tett
szert Ker, angol utazó, Kantonból 1789-ben hozott rózsája, amely az első nemes rózsa volt. Ugyanis a kínai
rózsát (Rosa chinensis) és annak későbbi keresztezéseit szemben az európai rózsákkal nemes rózsáknak nevezik.

A kínai rózsa eredete ismeretlen. Sokan újabban nem is tartják valamely, a természetből szerzett külön fajnak,
hanem csak keresztezésnek a Rosa moschata és valamely sempervirens vagy valamely csipkerózsa között.
Vadon mindenesetre ismeretlen. Kínában a virágkultuszban távolról sem játszik olyan fontos szerepet, mint
Európában hajdan az európai, újabban a kínai rózsák.

A kínai rózsának (Rosa chinensis) két változatát különböztetik meg. Egyik a bengál rózsa (Rosa chinensis var.
semperflorens), amely folytonos virágzásával tűnik ki. Ilyen volt a Ker által Európába hozott kínai rózsa. Ezzel
letűnt a kisázsiai származású hónapos rózsák ideje, amelyek az ókor óta szolgálták az európai virágkultuszt. A
kínai versenytárs hamarosan kiszorította a damaszkuszi rózsát, amely ma már csak a parasztkertekben és mint
olajrózsa kénytelen megelégedni.

A kínai rózsa másik változata az illatáról tearózsának nevezett Rosa chinensis var. fragrans. Ez később, először
csak 1809-ben került Európába, ahol azonban nem annyira Anglia lett az új rózsakultusz központja, mint sokkal
inkább a rózsatenyésztésben vezető szerepre emelkedő Franciaország. Itt a modern rózsakultuszt Napóleon első
felesége, Jozefin, alapította meg, aki kastélyának, a Marly mellett fekvő Malmaisonnak kertjében gyűjtögette
kora rózsaújdonságait. Annyira szerette a rózsákat, hogy meghatalmazottja részére szabad járást-kelést
biztosított a kontinentális zárlat idején is és a császárnői meghatalmazott a legszigorúbb tilalom idején is hordta
az új rózsákat Angliából Malmaisonba, ahol a Humboldt-tal Amerikában járt kiváló botanikus, Bonpland
irányította a kertészetet.

Franciaország az egész XIX. századon át megtartotta vezető szerepét a rózsakultuszban és a nemes
rózsaújdonságok francia névvel kerültek forgalomba és Franciaországból indultak hódító útjukra. A XIX. század
második felében jelentek meg olyan francia rózsakatalógusok is, amelyekben 4000 név volt olvasható. A
leghíresebb tearózsák: a lazacszínű Gloire de Dijon és a Marécal Niel, előbbi 1853-ban, utóbbi 1864-ben jelent
meg a francia virágpiacon. A tearózsa és a bársonyrózsa alakkörébe tartozó európai kerti rózsák keresztezése
útján állították elő az inkább bársonyrózsaszerű Bourbon-rózsákat, amelyeket a kertészek Rosa borbonica néven
ismernek, és az inkább tearózsaszerű, ezüstös rózsaszínű La France-rózsát, amely 1867-ben került forgalomba.
Ma azonban már ezeket a rózsákat régieknek nevezik és az új nemes rózsák több tekintetben kiválóbbak, főként
abban, hogy június közepétől kezdve egész késő őszig gazdagon virágzanak. A legújabb nemes rózsák Amerika
nagy kertészeti fölényét hirdetik.

Keletázsiából hozták azt a rózsát is, amely a régi európai futórózsákat szorította háttérbe. Ez a Rosa multiflora,
amely Japánban, Kínában és Koreában honos. Különösen telt virágú, keresztezett alakjai terjedtek el a
kertekben, amelyek között az 1880-ban forgalomba került Crimson Rambler legtöbb versenytársát legyőzte.
Amerika csak a futórózsák számát szaporította, az amerikai honosságú futórózsa prérirózsa (Rosa setigera)
néven ismeretes.

A liliom története párhuzamos a rózsáéval, de más eredetű. A régiek csak egyféle liliomot ültettek a kertben, az
előázsiai honosságú fehér liliomot (Lilium candidum). Ez a legrégibb kerti növények közé tartozik.
Felfedeztetését azonban bizonyosan nem pompás színű és rendkívül illatos virágainak köszöni, hanem ízletes
hagymájának. A hagyma már legrégibb időben az ősember eledelei közé tartozott s a világ különféle tájain
nagyon különféle növények szolgáltak hagyma gyanánt. A nomádok még ma is a szabad természetben szedik
meg a hagymát s a hagyma ősiessége mellett szól az a körülmény is, hogy a magyarság ezt a szót is valahonnan

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. Rózsa.

keleti őshazájából hozta magával. Európában már inkább csak szük esztendőkben a szegénység fordul a vadon
termő hagymás növények hagymáihoz, de Ázsiában még most is szívesen fogyasztják a legkülönfélébb
hagymákat, a liliom hagymáit is. Ez még Japánban is általános szokás és hogy milyen általános Japánban a
liliomhagymának eledelként való fogyasztása, jellemzően írja le Hans Molisch: „Nagyon meglepett Japánban az
a szokás, hogy a liliomot is felhasználják zöldségnek. Az európai ember a liliom nevének említésekor a virág
szépségére, illatára és gyönyörű színére gondol. Azonban eszébe sem jut, hogy a liliomhagymát megegye. A
japáni ember másként gondolkozik, mert Japánban több liliom, így a Lilium auratum, japonicum,
Thunbergianum és tigrinum hagymája drága és nagyrabecsült élelmiszer. Ezek a liliomok Japánban a szabad
természetben éppen úgy megtalálhatók, mint a kertekben, ahol mind hagymájukért, mind virágjukért ültetik
őket." Bár némely liliom és más hagymás növény hagymája nem veszélytelen, például a fehér liliomé is, mégis
felhasználják élelemnek, mert főzéssel vagy sütéssel teszik ártalmatlanná, mint sok más nyersen mérgezést
okozó növényi eledelt, kivált gumót.

A nyugatázsiai kultúra emelkedése idején a liliomból a papok, királyok és hatalmas kertjeiben virág lett s idők
folyamán valósággal a virágkultusz központjába került. Ninive asszír királyainak kertjeiben a legkedveltebb
virág lehetett, ennek emlékét őrzik Asszurbanipál palotájának domborművein a jellegzetes liliomképek (18.
kép.)

Hogy azonban nem a Kr. e. VII. században fedezték fel virága szépségét, hanem sokkal régebben, mikénei
festmények tanúsítják.

Nagyon szerették a zsidók is. Zsidó neve sosanna állítólag ses, hat szóból ered s a virág hat lepellevelének
hatása alatt keletkezett. Később nagyon kedvelt zsidó női név lett belőle, majd, mivel a liliom virága
fehérségénél fogva a tisztaság jelképévé magasztosult a költészetben, az ismert Zsuzsanna-mondát költötték
belőle. Mind a Zsuzsanna név, mind a szűz Zsuzsanna története Európába is elvándorolt a kora középkorban. A
fürdőző Zsuzsanna már a IV. században megjelent a képzőművészet motívumai között és mindmáig szinte
minden korban megújult. A liliom zsidó sosanna nevéből keletkezett női név a franciában Susanne, a kolostori
latinságban Susanna, végül magyarban Zsuzsanna s a nyugaton is használatos becélő rövidítéssel Zsuzsa és
Zsuzsi alakokon vándorolt keresztül.

Sem a görög, sem a római nem vette át a virág sémita nevét, mindkét nyelvben külön neve volt, a görögben
kriman, latinul lilium. Utóbbiból ered kolostori közvetítéssel a magyar liliom növénynév és Liliom női név,
amely a lovagkorban a legkedveltebb magyar női nevek közé tartozott.

Már a középkorban megindult a liliom név szétágazása. A biblia nyomán keresni kezdték a völgyek liliomát.
Hogy milyen eredménnyel, később részletesebben kifejtjük. Vörös liliomot már Plinius is megkülönböztetett, a
XV. századtól kezdve az újabb botanikai irodalomban is megjelenik a vörös vagy sárga liliom és olyan tág
kérdéssé gazdagodik, hogy majd ezt is külön fejezetben beszéljük meg, kivált mert a sárga liliom problémájának
érdekes magyar részletei is vannak.

A liliomkultusz központjában még a XVII. és XVIII. században is az ősi fehér liliom állott. Jellegzetes képét
őrzik a renaissance és barokk címerek (19. és 20. kép).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

3. Rózsa.

Lippay ezt írja kerti szerepéről:

„Fehér liliom, közönséges virág az magyarországi kertekben, azért nem szükséges sok szóval ennek ékességét,
állattyát és illatát leírnom. Levelei hosszak mint a pallos, a kórója övedzőig és magasabban is felnő, tetején a
fehér színű virágok harangformára tündökölnek, hol többek, hol kevesebbek, kiknek levelei (szirmai) kívül
vonattosak; a gyökerek kerekdedek, de nem tömöttek, hanem szeletenként összenőnek, fehérek is. Szaga a fehér
liliomnak nagy vagyon, jó és hathatós, csakhogy az ember fejének nem igen egészséges. Ha ki a földbül ki
akarja venni, Sz. Jakab nap tájban cselekedje azt, és rövid idő alatt megint elültesse, és ha csemetéi vannak,
egymástól elszaggatván, szaporítsa; egyébként nem kiván semmi kiváltképen való bajmolódást. Ha magul vetik,
igen kevés haszna vagyon, mert ez igen ritka, sok esztendeig is kellene várni, mig virágozzék. Vannak a
pozsonyi (primási) kertben fehér liliomok, kiknek kétszáz s több virágjuk is vagyon, constantinápoli, kit a török
Szultán Szambáknak nevez. Vannak azonl kivül teljesek is, kiknek egynehány ezer levelei (szirmai) vannak."

Az újabb időkben a már Dioskurides által királyinak - krinon basalikon - nevezett s általánosan kedvelt és a
művészeti motívumok között is nagy szerepet játszó fehér liliomnak is támadtak exotikus versenytársai. Franz
Siebold (1796-1866), aki a mult század első felében feledhetetlen érdemeket szerzett Japán flórájának
felkutatásában és Japánban elvetette a tudományos botanika első csíráit, új liliomokat küldött Japánból
Hollandiába s azóta a japáni és általában a keletázsiai liliomok a virágkereskedésekben és a kertekben egészen
háttérbe szorították az ősi fehér liliomot, és általában az európai liliomokat. A virágkereskedésekben különösen
gyakran látható a cserépben nevelt és hajtatott óriásvirágú, fehér Lilium longiflorum. Ma ez a fehér „liliomszál".

Created by XMLmind XSL-FO Converter

4. fejezet - 4. Viola.

A lovagkor virágkultusza - Virágos mező felfedezése - Pitypang

- Várkert emléke - Várkert flórája - Virágos fák - Mandulafa -
Lícium - Puszpáng - A várkert virágai festményeken -
Boldogasszony rózsája - Mályvarózsa - Bazsarózsa - Kék liliom

- Ibolya - Árvácska - Viola - Hóvirág - Estike - Holdviola -
Csillagfürt - Viola a virágénekben - Körömvirág - Oroszlánszáj -
Harangvirág - Keselyűvirág - Gyűszűvirág - Kankalin - Boglárka

- Szappanvirág - Búzavirág - Cickóró - Eper.

A középkor virágokról vett és adott női nevek között a Rózsa és a Liliom mellett gyakori a Viola is. A
középkorban a violát, amelyen akkor elsősorban az ibolyát értették, nem ültették a kolostorkertben.
Kolostorkerti növények jegyzékében sehol sem szerepel. Mindazonáltal ismerete kétségtelenül a római
hagyatékhoz tartozik, amit világosan jelez a latin viola szó. Az ókorban mind a görögök mind a rómaiak nagyon
kedvelték az ibolyát. Athén lakosságának legkedvencebb virága volt s Aristophanes írásaiból tudjuk, hogy az
athénieket iostephanos-mk, ibolyával koszorúzottnak nevezték. Hogy a középkor elején nem veszett el
ismerete, bizonyítja Isidorus Hispalensis (570-636), sevillai püspök természettudományi munkája, az
Etymologiae, amelynek növénynevei között az ibolyáé (viola) is olvasható, valamint Walahfrid Hortulus-a, bár a
szerző nem áldoz külön fejezetet ennek a növénynek, hanem csak a gladiolá-m\ szóló sorokban említi a viola
nevet.

De az is bizonyos, hogy a középkori vallásos virág -jelképek között nem kapott helyet, tehát a violakultusz olyan
jelenség, amely nem a kolostori virágkultusz közvetlen származéka. Új irány feltűnését jelenti a Viola név a női
nevek között, eltérést a kolostori virágkultusz hagyományaitól. A naturalizmus indul el vele európai modern
útjára a királyok és lovagok váraiból, ahol a középkori vallásos virágkultusz az udvari és lovagélet hatása alatt
elvilágiasodott. Itt lett hosszú feledés után a virág ismét az életöröm egyik legszebb jelképe és hirdetője, itt lett
ismét a kert dísze, a természet édessége és a lakás legbájosabb barátja. A Madonna-kultusz elvilágiasodásával a
költők a vár úrnőjét tüntették ki azokkal a virágnevekkel, amelyek a kolostorban csak az Istenanyát illették meg,
sőt új virágokat is kerestek a kertben és a réten s azok nevét is felhasználták női név gyanánt.

A kolostor zárt élete nem áll többé a XIII. századtól kezdve a közérdeklődés központjában, már nem egyedül
elismert életcél a világról lemondani, a természet többé nem idegen és minden gonosz kútfeje. A lovag vadászik
és mint keresztes vitéz bejárja a világot, közvetlenül érintkezik a természettel és a keleti népekkel, amelyek
többet őriztek meg az ókor pogány életörömeiből. Irodalomban, művészetben, tudományban a lovagi élet veszi
át a vezető szerepet, a legfőbb eszmény most már a lovagi eszmény. II. Frigyes (1212-1250) császár könyvet írt
a sólymászatról s abban a madártan kérdéseit olyan módon tágyalja, amely a természet komoly megfigyeléséről
tanúskodik.

Az új irány hatása csakhamar megnyilatkozott a kolostorok világában is. Giovanni Bernardone (1182-1226),
akit francia anyától örökölt francia beszédéről Franciá-nsk (Ferencnek), szerzetesi működésének színteréről
pedig Assisi-nek neveztek a lovagi század elején megalapította az első kolduló szerzetesrendet, a ferenceseket és
a női Klarissza-rendet s ezzel olyan kapcsolatot teremtett a kolostor és a szabad természet valamint a külső világ
között, amely új lehetőségekre nyitott kilátást a kolostori életben is. A természet szeretete bevonult a kolostori
életbe is és mert a tudománynak, művészetnek ekkor még mindig a szerzetesek votlak művelői, megjelenhetett a
tudományban és művészetben is.

És valóban Giotto (1276-1337), aki az Assisi életét hosszú képsorozatban festette meg, egyre több és több
természetes elemet honosított meg a művészetben, festményein az addig földöntúli arany vagy kék háttér
lassanként megelevenedik, hegyek jelennek meg az emberi alakok mögött állatok tűnnek fel mellettük és
növények lábaik előtt. A trónusán ülő Istenanya többé nem égi álomkép, hanem a szobájában a karosszékében,
vagy a kertben a lugasban ülő várúrnő, aki virágokban gyönyörködik; a Megváltó tárgyául szolgáló cselekvény
földi tájon történik, amelyet fák, füvek és virágok tesznek változatossá.

Giotto egyik müvén, amely Krisztus feltámadását ábrázolja, egészen különleges hátteret látunk. Háromféle
növény különböztethető meg a kép közepén a két emberi alak között, két cserje, néhány tő pitypang és valami

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

más fűféle növény. Ez a kép Giotto kései müve, a korábbiakon hiába keressük ezt a tájat és ezeket a növényeket.
Nem nehéz megfelelni arra a kérdésre, mit akart ábrázolni a művész ezzel a néhány növénnyel, amelyek közül a
pitypang könnyen felismerhető. A virágos rétet.

Giotto hatása keresztül hullámzott az egész európai festészeten és megjelent idők multán Magyarországon is. A
pitypangos rét mint a természet képviselője az oltárképeken Magyarországon is hirdette a naturalizmus
feltámadását. A kassai dóm főoltárán látható az a XV. századbeli magyar festmény, amely Krisztust jeleníti meg
az Olajfák hegyén. Az ismeretlen nevü magyar festő kertben osztotta el a jelenet szereplőit. Ezt világosan
elárulja a kerítés. De a kert nem valami házi díszkert, hanem gyümölcsös vagy szénás kert, melynek talaját réti
növények borítják. Ezek között határozottan felismerhető a pitypang s még néhány más régi növény, így a
lóhere és a fehér here. Még feltűnőbb a virágos rét a felsőzúgói (Russbach Szepesmegyében) szárnyasoltár
Hegyi beszéd képén. Ez is XV. századbeli festmény. Ezen a képen is felismerhetők a réti növények között a
pitypang és a lóhere (III. tábla).

Aki úgy ismerte a pitypangot, mint ezek a festők, annak a növényt a természetben kellett megfigyelnie és
kétségtelenül névről is kellett ismernie. Vájjon mi lehetett a virágos rétet és a naturalizmust képviselő pitypang
középkori magyar neve és miien szerepet játszhatott ez a növény abban a korban?

A ma használatos pitypang és gyermekláncfű neveket hiába keressük a középkori magyar növénynevek között.
Nyomuk sincs. Egészen másként nevezték akkor ezt a növényt. A salátákhoz számították s mert a salátának
akkor még a török-magyar kék neve is élt, kétségtelen, hogy már a XV. század latin-magyar szójegyzékeinek
kék szava tágabb értelmében is bennefoglaltatik. Önálló néven először a Casanate -könyvtár Korvin-kódexében
jelenik meg az irodalomban; a glosszátor a kerti kéktől (kerti salátától) vadkék néven különböztette meg. Ez volt
tehát a pitypang középkori neve.

A pitypang fiatal levele ma is közismert saláta. Nyugaton néhol ma is termesztik erre a célra a pitypangot.
Gyógyító célra is használták a középkortól kezdve. Hogy az ókorban megkülönböztették-e, bizonytalan. Annyi
mindenesetre tény, hogy a középkori botanika nem az ókorból vette e növény ismeretét, hanem maga fedezte
fel. Mikor a mezők virágát már valóban a mezőkön keresték a füvészkedő barátok, a pitypangban vélték
megtalálni a flos campi-t. Ilyen néven isemrte Konrád von Megenberg (XIV. század), akinek Buch der Natúr
című természetrajza, az első (a szerző halála után) nyomtatott természetrajz, még egészen a középkori kolostori
szellem hagyatékát őrzi. Van azonban későbbi, már kétségtelenül a kolduló és humorizáló szerzetesek köréből
származó középkori neve is: caput monachi, vagyis barát feje. Ezt kopasz termésvacka, vagy pihés-borzas
bóbitája nyomán kapta.

Mindezen neveit feljegyezték a német füvéskönyvek szerzői is és azokból átvette a XVI. század magyar
irodalma is. Melius Juhász Péter Herbáriumában olvassuk: „Cichorea luteum. Vadkék... kikeletkor ugyan szőrös
a feje a virága után, mint egy koszorús cserifakónak; híják oroszlánfognak is, taraxacon, barátfőnek is." A
kolostori kódexekben gyakran a katánghoz hasonlítják, ugyanígy a XVI. század füvészei is, ezért Szikszai
Fabricius Balázs szójegyzékében Cichorea lutea, sárgavirágú katáng a neve.

Nyugati középkori nevei között találjuk végül a következőket is: rörelkraut, papenplat, pipabe. Ezek egészen
más eredetűek. A mezőn játszó lovaghölgyek és gyermekeik készítették, akik játékszernek használták a pitypang
üres tőkocsányát. Ezek a nevei kerültek idővel a magyarság körébe is és itt ezek nyomán támadt a
táblabíróvilágban a mezőn játszó nők és gyermekek száján a pitypang és gyermekláncfű. Utóbbit elsőnek Benkő
József jegyezte fel 1783-ban, eőbbit Diószegi és Fazekas 1807-ben.

A pitypang történetének kezdetei legjobban jellemzik a lovagkor szabad naturalizmusát, amely alapjában
átformálta az egész középkori kultúrát. Hatása természetesen eljutott a kertészetbe is és a kolostorkert után új
kertészeti stílust alapított Európában. A lovagi hölgy, a vár úrnője gondozta a várakban a kertet és a lovagi
hölgyet már gyermekkorában a természet szeretetére és a regényességre nevelték. Rajongó szemekkel olvasta
nemcsak a szentek legendáit, hanem a francia regényeket és lovagi hőskölteményeket, lángoló szemekkel
gyönyörködött a virágokban és a madarakban. Az ő ízlése irányította a mezőn tartott népies ünnepélyeket és
sokszor részt vett a solymászatokon, sőt esetleg a vadászatokon is. Otthon is olyan környezetet igyekezett
magának teremteni, amilyen legjobban megfelelt eszményeinek s elhozta a várkertbe a mezők virágait is a régi
kolostorkerti gyógynövények táblái előtt virágos rétet készített magának.

Sajnos, Magyarországon ebből a korból éppen úgy nem maradt ránk a kertek leírása, mint a megelőző kolostori
korból sem. De ez nem akadályoz abban, hogy rekonstruálhassuk általában a lovagi kor várkertjeit, amelyektől
természetesen a magyar várkertek sem különbözhettek lényegesen, hiszen tudjuk, hogy a magyar várakban sok
idegen cselédet tartottak, ilyenek voltak a kertészek is még a későbbi korszakokban is, mert a kertészeti

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

tudomány leggazdagabb volt Itáliában s onnan terjedt északra többnyire Franciaországon át. Azt ugyan nem
rajzolhatjuk meg adatok híján, hogy mennyi valósult meg a lovagi korban Magyarországon a kertészeti
eszményekből, de hogy melyek voltak ennek a kornak kertészeti eszményei, amelyek felé mindenütt törekedtek,
pontosan megállapíthatjuk.

A lovagi vagy várkert elméletét a XIII. század legnagyobb tudósának és botanikusának, a dominikánus Albertus
Magnusnak De vegetabilibus című munkájából nagyon jól ismerjük. Albertus leírásának megítélésében két
szempontot kell figyelembe venni. Az egyik, hogy Itáliában járt és kétségtelenül ott véste emlékezetébe a lovagi
kert eszményeit is. Ez világosan kiderül abból, hogy a kertben a fák között gránátalmát, babért és ciprust
emleget, holott későbbi tartózkodási helyein, Regensburgban és Kölnben akkor sem zöldeltek ezek a fák. A
másik, hogy Albertus Magnus előkelő családból származott, családi neve gróf Albert von Bollstádt és így
kétségtelen, hogy kerti leírásában a lovagi kor előkelő emberének gondolkozása nyilatkozott meg. Díszkerti
leírása alább következik.

Vannak olyan helyek is, - írja Albertus - amelyek nem annyira a haszon és a nagyobb termelés szolgálatában
állanak, hanem inkább a szórakozás helyei és termelés tekintetében elhanyagoltnak mondhatók, minélfogva nem
tartoznak egyik leírt mezőgazdasági földhöz sem. Ezek neve viridantium vagy viridarium. Mivel főként két
érzékszerv gyönyörködtetésére szolgálnak, nevezetesen a látáséra és a szagláséra, mindazon rendszabályok
távoltartásával készülnek, amelyek egyébként a növénytermelésben irányadók. Ugyanis a szemet semmi sem
gyönyörködteti annyira, mint a finom, nem hosszú pázsitfű. Ez azonban csak sovány és nehéz talajon nevelhető.
Ennélfogva azt a helyet, amelyet díszkertnek akarunk berendezni, alaposan meg kell előbb tisztítani a régi
gyökerektől, ez pedig csak úgy végezhető el, hogy a gyökereket kiássuk, a földet a lehető legjobban
elegyengetjük és jól megöntözzük forrón-lobogó vízzel, hogy a benne maradt gyökereket és magvakat
elforrázva, megakadályozzuk csírázásukat. Azután az egész helyet befedjük finom füvű, sovány
pázsitdarabokkal, amelyeket széles fakalapáccsal erősen benyomkodunk, majd pedig a füvet lábunkkal úgy a
talajba tapossuk, hogy szinte egészen eltűnik: erre nemsokára mint finom hajszálak törnek elő a fűszálak és zöld
szőnyeg módjára borítják el a földet. A pázsitnak akkorának kell lennie, hogy mögötte négyszögletű területen
mindenféle fűszeres növény, mint ruta, zsálya, bazsalikom, ültethető legyen, hasonlóképen mindenféle virág,
mint ibolya, keselyüfü, liliom, rózsa, kékliliom stb. A fűszeres növények ágyai és a pázsit között, utóbbinak
végében, magasabb pázsitdarabot kell készíteni, amelyet virágok tegyenek kedvessé és a közepe ülőhelynek
legyen alkalmas, hogy az emberek ott üldögélve és virágokban gyönyörködve kipihenhessék magukat és
felfrissüljenek.

A pázsitba a napos oldalon fákat kell ültetni, vagy szőlőt kell magasra nevelni, mert ezek lombja bizonyos
mértékben védelmezi a pázsitot és árnyékával gyönyörködtet s frissít. Ezektől a fáktól nem várunk gyümölcsöt,
hanem árnyékot, ezért nem gondozzuk és nem trágyázzuk alattuk a földet, hogy ne ártsunk a pázsitnak.
Vigyázni kell, hogy a fák ne álljanak nagyon sűrűn és nagy számban, mert a friss levegő elzárása
egészségünkben kárt tehet. Ezért a mulatókert legyen szellős és árnyékos. Attól is óvakodni kell, hogy keserű
fákat ültessünk, mert ezek árnyéka elgyengíti az embert, mint például a diófáé és más efféle fáké. Inkább édes
természetűek legyenek ezek a fák, amelyek virága kellemes illatú és árnyékuk élvezetes, mint a szőlő, körte- és
almafa, gránátalma, babér és ciprus. A pázsit mögött pedig legyen sok olyan orvosi és fűszeres növény, amely
nemcsak illatával nyújt élvezetet, hanem a szemet is gyönyörködteti különféle virágával, amely magára vonja a
szemlélő figyelmét. A herbák között főként a rutáról ne feledkezzünk meg, mert nagyon szép zöld a levele és
keserűsége révén elijeszti a mulatókertből a mérges állatokat.

Azonban a pázsit közepére ne ültessünk fákat, hanem hagyjuk szabadon, hogy ott élvezhessük az egészséges
szabad levegőt és járkálás közben ne akadjanak arcunkba a fa ágai között feszülő pókhálók, ami elkerülhetetlen
lenne, ha a pázsitot egészen teleültetnénk fákkal.

Ha pedig lehetséges, vezessünk a középre tisztavízü forrást és foglaljuk kőbe, mert abban gyönyörűsége telik az
embereknek. Északnak és keletnek legyen a mulatókert szabad, az innen fújó szelek egészséges és tiszta volta
miatt. Ellenben a déli és nyugati oldalt zárjuk el, mert az innen fújó szelek viharosak, tisztátalanok és az embert
gyengítik. Igaz ugyan, hogy az északi szél ellensége a gyümölcsnek, azonban csodálatos módon megóvja az
ember szellemi és testi egészségét. Már pedig a mulatókerttől gyönyörködtetést várunk, nem pedig
gyümölcsöket."

Albertus Magnus eme leírását bátran nevezhetjük a középkori díszkert, vagy mint akkor nevezték, mulatókert
elméletének. Az olvasó első tekintetre észreveszi, hogy a nagy bölcsész mindenben megindokolja és
megmagyarázza a mulatókert egész berendezését, ahogyan ma mondanók, stílusát. Természetesen a lovagkori
előkelő ember életbölcselete nyilatkozik meg Albertus kertelméletében, de a leírás így kétségtelenül
legalkalmasabb arra, hogy a lovagi kor mulatókertjeinek stílusát megértesse. Bármi más volt Albertinus és a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

dominikánusok életfoglalása, mégis lényegében ugyanaz a szellem szólal meg ebben a leírásban, mint Assisi
Szent Ferenc életében: a természet szeretete.

Albertus Magnus elmélete a mulatókertről nemcsak a tudós szerzőnek bölcsészeti, tehát valószínűleg kevésbbé
olvasott, munkájával terjedt, hanem a kései középkor legszélesebb körben olvasott gazdasági munkáival is.
Ugyanis a tudós dominikánus leírását átvette Petrus de Crescentiis, akinek Opus ruralium commodorum címen
1305-ben Bolognában befejezett müve a XIV. és XV. század legelterjedtebb gazdasági kézikönyvei közé
tartozott. Tehát ebből a munkából azok is megismerték a lovagkori mulatókert elméletét, akik nem vállalkoztak
olyan nehéz tudományos munka elolvasására, mint amilyen a bölcsész Albertus-é.

Nemcsak a XIII., hanem még a XIV. századnak is a virágos rét a kertészeti eszménye. A XIV. században
Itáliában már magas fokot ért a díszkertészet, de még mindig az a lényege, hogy a virágos rétet igyekszik
utánozni. Legyen elég itt arra utalni, hogy Boccacio ma is közismert De cameron- jában olyan kertbe vezeti
társaságát, amely, bár már narancs- és citromfák lombja sötétlik benne, mégis lényegében teljesen megfelel
Albertus Magnus kerti leírásának. Lehet, hogy Boccacio kertjében a narancs- és citromfák még csak a képzelet
szülöttei, de a többi kétségtelenül valóság. Boccacio kertjében szőlőlugasok húzódtak és a „lugasok oldalát
majdnem egészen körülzárták fehér és piros rózsa- meg jázmincserjék... A kert közepén kurta és olyan sötétzöld
füvű rét volt, hogy szinte feketének látszott. Ezerféle tarka virág kandikált elő a pázsitból és köröskörül zöldelő
erős narancs- és citromfák állottak, amelyek nemcsak a szemnek nyújtottak jótékony árnyékot, hanem érett és
még éretlen gyümölcseikből és a virágaikból áradó fűszeres illatukkal a szaglóérzéket is megörvendeztették." A
pázsit közepén szökőkút állott márványmedencével, amelynek vize a pázsit alatt vezetett csatornában folyt el.

Hogy Albertus Magnus és követőinek leírása a lovagkori mulatókertről, vagy mint a költők gyakran nevezték,
paradicsomról, nem a képzelet szüleménye, hanem sok-sok példában meg is valósult a XIII. és XIV. század
folyamán és még a XV. száazdban is voltak ilyen kertek, azt kétségtelenné teszi a lovagi kor és a hagyományai
alatt álló festészet. A XV. század festményein és illusztrációin (IV. és V. tábla) gyakran pontos és beszédes
hűséggel, színekben elevenedik meg az, amit Albertus szavakkal jegyzett fel a kortársak és az utódok számára.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

4. Viola.

Ezeken a festményeken a kései lovagkori várak kertjeinek berendezése, a virágokkal teletűzdelt pázsit, a
pázsitpadok, a deszkákkal foglalt növényágyak, a forrás vízét elosztó kút, néha olyan aprólékos részletezésben
tárul elénk, hogy ezek alapján nemcsak az egyes kertészeti elemeket, hanem az egyes virágokat is pontosan
meghatározhatjuk.

Miként már Albertus leírásából is következtethetjük és a festmények, kivált a miniatűrök még határozottabban
kifejezik, a mulatókertek vagy paradicsomok, nagymértékben különböznek korunk díszkertjeitől, bármiféle
stílusú díszkerttel hasonlítjuk össze: éppen ezért nem lesz érdektelen, ha a lovagkori díszkert kertészeti elemeit
közeiebből is részletezzük, mielőtt virágaival egyenként megismerkednénk.

Hogy mi értendő pázsiton és hogy készült a várkertek pázsitja, Albertus részletesen elmondja. Úgy látszik,
akkor még nem ismerték a magról nevelt pázsitot, hanem a vár körül kerestek szép füvű rétet és onnan hordták a
pázsittéglákat a kertbe. Ebből következik, hogy a paradicsomok pázsitja sohasem lehetett akkoriban olyan
egységes, mint a modern kerteké, amelyekben az angol parkok elterjedése óta az angol példa nyomán magról
nevelik a pázsitot, főként a nevében az angol hatást ma is őrző angol perjét, amelyre azonban még napjainkban
is szórói-szóra idézhetjük Albertus szavait, hogy semmi sem gyönyörködteti a szemet, mint a finom, nem
hosszú fuvü pázsit. Ha a várkert kertésze eleget akart tenni ennek a kívánságnak, vajmi gyakran kellett újítania a
kertben a pázsitot. A középkori botanika még nem tett különbséget a pázsitfüvek között, természetesen a
középkori kertész sem. De azért volt gondja arra, hogy szép füvű legyen a pázsit. Ezt a célt a sovány és nehéz
talajjal érte el, ami körülbelül az angol perje életfeltétele.

Korunbkan már csak kevéssé divatos a pázsit zöldjének tarkítása virágokkal. Akkoriban ez általános volt a
várkertekben, noha a tiszta zöldfüvü pázsit sem volt ismeretlen. A virágos pázsit is megkívánta, hogy a kertet
mentől többször újítsák, mert ellenkező esetben vagy a virág rontotta meg a pázsitot, vagy a pázsit nyomta el a
virágos növényt. Noha a virágokkal megtűzdelt pázsit a virágos rét utánzata, elsősorban mégis kertészeti
műalkotás, mert olyan növények társítása, amelyeket a természetben sehol sem találunk mind egymás
társaságában.

Virágot ágyban csak a kert hátsó részében tartottak, ahol a fűszeres növényeket nevelték. A deszkákkal arasznyi
magasan kerített növényi ágyakban a várban is a kolostorkert fűszeres növényei, herbái illatoztak. Bár tehát a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

várkertben a kolostorkerti őshagyaték, a herbárium, háttérbe szorult, mégis fontos szerepet játszott, közvetlenül
a várkert úrnőjének felügyelete alatt állott, mert az egészség ápolásának ezekre a fontos eszközeire a
háziasszony maga akart felügyelni, hiszen a lovagkor hölgyeinek legfőbb erényei közé tartozott a betegek
ápolása, a szegények gondozása is. Nagyobb kertekben azonban bizonyára külön kertésze, - herbarius-a - volt a
vár úrnőjének, valamely tudós szerzetes, mert a lovagkor századainak folyamán egyre nagyobb és nagyobb
számra növekedett a gyógynövények ismerete s a Herbarius és Hortus sanitatis című könyvekben felsorolt és
ismertetett növények száma már többszáz.

Érdekessége a várkertnek a pázsitpad (21. kép).

Miként a korabeli festményeken jól látható, kőből vagy téglából alapozták és pázsittal borították. Hátsó és
könyöklő részére a pázsitba épúgy virágot ültettek, mint a pázsitszőnyegbe a talajra. A lovagkori várak
leányainak és asszonyainak nagyon kedvenc helye volt a kerti pázsitpad, amelyről nemcsak kertjük virágaiban,
hanem a szép kilátásban is gyönyörködtek.

Feltűnő jelenség Albertus leírásában, hogy szóval sem említi az utakat, holott később, már a XV. századtól
kezdve nagy súlyt vetettek a díszkertekben az utak elhelyezésére és rendbentartására. De miként a lovagkori
kertek képein jól látható, a várkertekben még nem voltak kavicsolt utak, a kert első felét egészen elfoglalta a
megszakítatlan pázsit. A kavicsolt út már a renaissance korának újítása.

Építészeti szempontból legfőbb dísze volt a várkertnek a forráskút. A vár nem lehetett meg seholsem víz nélkül,
azonban ritka esetben akadt olyan hely, ahol a várat közvetlenül a forrás területére lehetett emelni. Éppen ezért
többnyire a környékről, lehetőleg valamely magasabban fekvő helyről csatornában vezették a várba a
forrásvizet. Ebből természetesen tellett a kerti kútnak is, amelyet csorgókkal szereltek fel és az ott fogott vízzel
öntözték a kert pázsitját és virágait. A lovagkorban a forráskút még meglehetősen egyszerű, bizánci stílusú
műalkotás, csak később a renaissance korában kezdődik szobrászati kiképzése, amely a barokkban éri el
fénykorát.

A várkertet természetszerűleg kőkerítés védte, de a várkert kőfalán belől gyakran farácsból vagy sodronyból
készült fal választotta el a vár más részétől. Fa- és vasrácsra vezették a lugasok futónövényeit, a szőlőt, de már a
későbbi lovagkorban inkább a futórózsákat. A festmények rózsalugas-képeiről következtethetünk arra, hogy a
várkertek legszebb és legfontosabb dísze a rózsalugas volt, erre akkor olyan gondot fordítottak mint soha azelőtt
és azóta. Az ókor még nem ismerte a rózsalugast, ez a lovagkor találmánya s kétségtelen, hogy a lovaghölgyek
fejlett szépészeti érzékének kiváló bizonysága.

A kert nemcsak a várban kapott helyet, hanem - nyilván békésebb vidékeken és időkben - a vár alatt is gyakran
telepítettek kertet. Ilyen esetben a kert szabadon terjeszkedhetett és valóban később, kivált már a XV. században
a vár előterén nagy kertek díszlettek, s a várak előkertjeiből fejlődtek a terraszos renaissance-kertejk, a
villakertek, sík vidéken pedig a francia kertek.

A lovagkori kertek virágdísze még sokkal szegényesebb volt, mint korunk kertjeié, de ez korántsem j életi, hogy
szépsége kisebb lett volna. A szabad természetből sok virágot telepítettek ekkor a kertekbe, hogy a kolostorkert
növényei közül válogatott virágok számát növeljék. Albertus csak kevés virág nevét említi kerti leírásában, ezért
szükséges, hogy máshonnan is adatokat merítve, legalább megközöelítő teljességgel felsoroljuk a lovagkor
díszkertjeinek virágait.

Az Albertus leírásában említett ciprus, babér és gránátalma természetesen csak az itáliai kertekben zöldéit, ott
már a rómaiak idején mindhárom fa nevezetes szerepet játszott a kertekben. A középeurópai kertekben ezek a
fák hiányoztak. Itt főként a virágaikkal is feltűnő gyümölcsfákat ültették a díszkertben, amelyeket Albertus

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

jellemző módon édes természetüeknek nevez, s azt módja róluk, hogy árnyékuk élvezetes. Megnevezi az alma-
és körtefát. Azonban ezek nevét csak példának emeli ki, mert a többi szépvirágú gyümölcsfa sem hiányzott a
lovagkor díszkertjeiben, a cseresnyefa, meggyfa, mandulafa stb.

A virágos gyümölcsfák később is elmaradhatatlan tartozékai voltak a díszkertnek. Még Lippay János is több
gyümölcsfát sorol fel a virágzó fákról szóló fejezetben, de már a barokk korban megkívánták a díszkerti
gyümölcsfától, hogy teltvirágú legyen. „Teljes barack virág - írja Lippay - mint a szép apró rózsácskák, úgy
nőnek teljesen az ágakbul ki, mint az együgyű virágúak s olyan színek is van. Oltani kell más barackfába, a
holdnak nevelkedésére. Ha mely ága megszárad, februáriusban le kell metszeni és egy esztendő múlván
megújul. Jó földet szeret. - Teljes cseresznye és megy: ezeknek fejér a virágjok, mint a közönségesnek, és úgy
nőnek, csakhogy teljesek. A megynek ha gyümölcse leszen, jobb részére mind kettős. Ezek is oltással
szaporodnak, szemre is, ha más cseresznye vagy megyfába oltatnak; öreg fa nevelkedik belőlek, azért nem
félnek a hidegtül." Láthatjuk, hogy a cseresznyefa virágjában nemcsak a japániak gyönyörködnek, hanem
Európában is szívesen élvezett virágdísz volt a cseresznye és a többi gyümölcsfa virágja.

Legérdekesebb azonban virágkultusz tekintetében a gyümölcsfák között a mandulafa, amely mindnyája között
legkorábban virágzik. Nemcsak a várkerteknek volt egyik legszebb dísze, hanem ma is valóságos csodája
Budapesten a Gellérthegynek. Evekig tart a készülődés erre a csodára, melynek nincsen párja az egész
országban. Evekig egyszerű a gellérthegyi tavasz, de azután, mikor elkövetkezik a csoda esztendeje,
természettudományi nyelven mondva, mikor az időjárás kedvező volt, amit a mandulafák rügyei előre
meghirdetnek, elborítja a Gellérthegy déli oldalát a mandulák virághava, mintha isteni varázsvessző érintette
volna a hegyet (22. kép).

Hogy került a Gellérthegyre ez a virágcsoda?

A mandulafa hazája Középázsia, ott ültették először kertjeikbe ősi népek. Kisázsiában legjobban megragadta a
virágzó mandulafa a zsidók képzeletét, akik szciaked-nek, vagyis ébernek nevezték, nyilván korai, Palesztinában
gyakran már januári virágzása nyomán. A zsidók szemében a virágos mandulafa Isen kegyét jelentette és azt a
legendát fűzték hozzá, hogy akit Isten szeret, annak kedvéért még a levágott mandulavessző virágait is kibontja
egyetlen éjtszaka.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

A biblia Áron vesszejének költői legendájában őrzi ennek az ősi zsidó istenítéletnek legszebb emlékét. A
bibliából mindama népek lelkébe átköltözött ez a legenda, amelyek később a kereszténység és a
mohamedanizmus révén megismerkedtek vele. Mohamedán monda szerint egy rabló, aki közeledni érezte
halálát, megjelent az imám előtt s bevallotta neki, hogy kilencven gyilkosság terheli lelkét. Mit remélhetek hát
Istentől? - kérdezte ezek után a szent imámtól. A bölcs pedig így felelt: Szúrd botodat a temetőben a földbe, ha
kivirágzik, meglátod Istent! Európában a Tannháuser-mondában ragyog fel az ősi zsidó legenda emléke. A
kereszt előtt fejet hajtó pogány tragédiáját Richárd Wagner is a mandulavessző csodájával koronázza:

Üdv! Üdv! Hirdesd a nagy csodát, A földnek ez irgalmat ád, Áldás a szentelt éjtszakán. Hol Isten szállt a földre
tán... A bűnös száraz botja ím Virulva hajt zöld lombokat, Az alvilág hatalma vész, E szent csodában üdv fakad.
Hirdessük ezt őneki hát, Kinek az Úr így megbocsát, ő a hatalmas szent egén, Hozzá remélve esdek én:
Haléluja! Haléluja!

A magyarság is átvette a mandulafa zsidó legendáját, de csak nagy későn és más növényre ruházta, az egyébként
cserjetermetü licium-m, amelyet sokféle más néven is ismernek. A Lycium növénynemzetség mediterrán fajai
közül különös nevezetességre tett szert a Középeurópában kevésbbé ismert Lycium europaeum, amelynek
tövises ágaiból töviskoronát készítettek az ókorban gonosztevők kínzására. Egyesek Krisztus töviskoronájáról is
azt állítják, hogy líciumból készült. Ez azonban ma már eldönthetetlen kérdés. Ugyanis kétségtelen, hogy
töviskoszorúnak többféle tövises növényt használtak a líciumon kivül a Poterium spinosum-ot és a Zizyphus
spina Christi-t, utóbbi ma is nevében viseli, hogy szintén Krisztus tövisének tartották. Ellenben a ma gyakran
Krisztus-tövisként nevezett Gleditschia triacanthos, amely nálunk nagyon elterjedt mint tövises élősövény,
egészen alaptalanul viseli ezt a nevet, mert amerikai honosságú és így csak későn jutott Európába. A keresztes
háborúk idején a lovagok szívesen hoztak bibliai vonatkozású ereklyéket a Szentföldről s így kerütlek európai
templomokba töviskoszorúk vagy azok töredékei, mint Krisztus töviskoszorújának részei. Az élelmes arabok
azóta is szívesen árulják a Szentföld látogatóinak a töviskoszorúkat, amelyek ma is többnyire az említett
növények tövises ágaiból készülnek. Az egész világon 103 emléket őriznek Krisztus töviskoszorújából, a
legangyobbak Rómában és Párizsban vannak, egyeseket botanikailag is pontosan meghatároztak.

A Középeurópában élősövénykétn nagyon elterjedt lícium más faj, a szintén mediterrán Lycium halimifolium,
amely különösen az Alföldön a leggyakoribb élősövény, mert rendkívül igénytelen. A magyar legenda ezzel a
növnényel helyettesítette a mandulafát. Okot erre az a körülmény adott, hogy Debrecenben a Nagytemplom
mellett embernél is magasabbra cseperedett ez a cserje, amely itt valóságos fává nőtt. A kétágú, tekintélyes
termetű debreceni lícium bizonyosan szép kort ért, lehet vagy 150 éves. Helyén hajdan Szilágyi Sámuel püspök
házának előkertje volt, a püspök háza pedig 1767-ben épült s lehet, hogy a püspök ültette a líciumot. De az is
lehet, hogy madár hozta a magját. Azonban a legenda, amely a debreceni Ferenczy-család körében kerekedett ki,
a Debreceni református hitre vezető s csak keresztnevén ismert Bálint pap korába helyezte a debreceni liciumfa
eredetét.

Abban az időben, - így szól a református legenda - mikor a reformáció a Tisza vidékére is eljutott, a debreceni
prior, Bálint pap, áttért az új hitre. A váradi püspök visszatéríteni óhajtván debreceni híveit, a híres, Rómát járt
Ambrozius kanonokát küldte ki Debrecenbe a hitvitára. A debreceni gyülekezet Ambrozius pártjára állt a vita
végén, de Bálint pap hajthatatlan maradt. Együtt távozott a vitáról a két pap s még útközben is folytatták a
megkezdett vitát az igazság körül. így érkeztek arra a helyre, ahol valaha a Paptava terült el, itt a kanonok letört
az útszéli liciumról egy ágat s a földbe szúrta, mondván, hogy akkor lesz valami az új hitből, amikor a leszúrt
vessző fává nő. „Akkor fa lesz belőle", - mondotta biztos hittel Bálint pap.

Nem a debreceni magyarság helyettesítette először más növénnyel Áron-vesszejének legendaváltozatában a
mandulafát. Míg pontos kutatás ki nem derítette, hogy Áron-vesszeje a mandulafa ága, a renaissance füvészei
egészen más növényben keresték. Az ókor görög népe is ránk hagyta az aron szót, mint növény nevét, ez a
növény ma is az Arum nevet viseli. Mi sem volt könnyebb, mint összekapcsolni ezt a két nevet s így lett a téves
kapcsolás eredményeként a magyar botanikai irodalomban is az Arum maculatum-ból Áron-vesszeje.
Mentségünkre legyen modnva, ezt is idegenből vettük.

A görögök Kr. e. az V. században ismerkedtek meg a mandulával, s hogy a főnikiaiaktól kapták, bizonyítja a
mandula görög amygdale neve. Ugyanis a főnikiaiak is szent fának tartották a mandulát és pedig Amygdale
istennő fájának. Ilyen néven jegyezte fel az első görög botanikus, Theophrastus, Kr. e. a IV. században. Kétszáz
év múlva a rómaiak is megismerkedtek a mandulával és egész Itáliában elterjedtek a kertekben a mandulafák,
amelyeket Cato, Columella és Plinius egyaránt emleget.

Láttuk előbbi fejezetben, hogy a kolostorkert gyümölcsfái között a mandulafa is szerepelt. Tehát kétségtelen,
hogy az első mandulafákat a bencések hozták magukkal Itáliából. A XV. század latin-magyar szójegyzékei már

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

említik mandola néven. A magyar mandula név arra vall, hogy a magyarság az olasz közvetítéssel kapta az első
mandulákat, mind a gyümölcsöt, mind a fáját. Ugyanis a középkori latin közvetítésével olasz nyelven az
amygdala átalakult a mandorle szóvá, ebből lett később a német Mandel és a magyar mondola, mandola és
végül mandula.

A magyar klíma alatt meglehetősen bizonytalan a mandula termelése, ezért itt főként alanynak tartják
őszibarackfákhoz. így jutottak a mandulák a Gellérthegyre is. Történetüket Gonda Béla közölte e munka
írójával. Kerkápoly Károly-nak (1824-1891) nagy szőlője és borháza volt a Fehérvári-, ma Horthy Miklós út
mentén, a mai 21-25-ös házszám tájékán. Gonda a Csillag utcában lakott Kerkápoly házában és gyakran mentek
a Ferenc József-híd helyén közlekedő egyetlen kis, elől nyitott propelleren, amelyet Türr tábornok hozatott
Franciaországból az általa alapított propellervállalatnak, Budára, ahol Gondá-nak a Gellérthegyen szőlője és
villája volt. Kerkápoly 1884-ben megvette a várostól a Gellérthegy déli lejtőjén elterülő parlagot
négyszögölenként 40 krajcárért, ezt a területet falak emelésével kiegyengette s azon szőlőt és gyümölcsöst
telepített, különösen sok őszibarackfát, amelyek délen a dolomittalajban kitűnően díszlettek. Kerkápoly halála
után s a filoxéra pusztítása nyomán a szőlő kiveszett, az ültetvény elvadult, a barackfák pedig elpusztultak. De
megmaradtak a keserű mandulaalanyok, amelyekbe az őszibarackot oltották. A Gellérthegy déli oldalát az
utóbbi években parkosították, de Kerkápoly ültetvényeinek maradványait érintetlenül hagyták. így zöldéi ma a
Gellért-hegyen az életfa (Biota orientális), így díszlik a falmaradványon a licium és az orgona s legfőként így
ragyog fel tavaszonként a mandula virága, a Gellérthegy csodája.

A lovagkert fái után szóljunk néhány szót a cserjékről is. A díszkert legfőbb cserjéje a rózsa után a puszpáng
volt, amely - úgy látszik - a délvidéki ciprust helyettesítette. A várkertben még nem voltak virágos táblák,
ennélfogva nem volt szükség szegélycserjékre sem és valóban ebben a korban a puszpáng többnyire faalakban
jelenik meg a kertekben, többnyire olyan módon vágva, mint a tányéros ciprus. Ugyanis Itáliában ebben a
korban nemcsak a jegenyeciprust (Cupressus sempervirens var. pyramidalis) ültették szívesen, hanem azt a
másik változatát is (Cupressus sempervirens var. horizontalis), amelynek ágai vízszintesen elállnak. Mindkettőt
gyakran nyesték, a vízszintes ágú változatot sokszor úgy alakították, hogy közben-közben teljesen kivágták az
ágakat s így a fa olyan benyomást keltett, mintha tányérokat (vagy korongokat) húztak volna ki.
Középeurópában egészen hasonló módon alakították a puszpángot, amint ez annak a kornak kertet ábrázoló
vagy más képein gyakran látható (62. kép.)

És ha most a virágokra akarjuk vetni tekintetünket, vándoroljunk el Frankfurtba és nézzük meg ott azt az
aránylag kis festményt, amelynek ugyan ismeretlen a szerzője és keletkezése idejéről is csak hozzávetőlegesen
állapítható meg, hogy körülbelül a XV. század elején készítette valamelyik középrajnai mester. A művészet
története Paradicsomkert (V. tábla) néven ismeri ezt a szép képet, mert tárgya a paradicsomnak nevezett
lovagkert, amelyben a kerti virágok között a legszebb lovagkori idill jelenetei vannak megörökítve. Középen ül
a vár úrnője, a Madonna, és buzgón olvas a kezében tartott könyvben, mellette valaki gyümölcsöt szed az
összefont ágú fáról, az előtérben az egyik nő vizet merít az egyszerű, négyszögletű víztartóból, mellette és a
Madonna előtt a másik nő a gyermeket mulattatja, végül a jobb sarokban három apród foglalt helyet egy fa alatt
és bizonyosan a várúr hőstetteiről beszélget. Az egész képen érezhető még a szent hagyományok hatása, az
egyik apród még angyalszárnyakat hord, de végeredményben mégis rendkívül reális, nagyon mindennapi jelenet
hatását kelti a festmény, nem valamely égi paradicsomét, hanem a lovagkori földi virágoskertét, amelyben a
sárknáy többé nem Szent György lovag szörnyetege, hanem a pázsiton heverő fából készült játszótárgy. Mintha
korunk valamely gumiállatát látnók!

Ugyanilyen realitás eleveníti meg a kert virágait is. Valóban, aki tudni akarja, milyen virágokat ültettek a lovagi
kertekben, erről a képről sorban leolvashatja. Hasonlóan értékes emlékei a lovagkor fejlett virágkultuszának a
nyugati országok kódexeinek miniatűrjei, amelyek motívumai ebben a korban többnyire a virágkultusz tárgyai
közül erednek. Leggyakrabban magános vagy indára fűzött virágok. Annyi természethűség van bennük, kivált a
világhírű flamand miniatűrök virágaiban, hogy játszva megállapíthatjuk mai tudományos nevüket is (VI. és
XIII. tábla).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

4. Viola.

Magyarországon nem a kódexek miniatűrjei, hanem az oltárok képei tűnnek ki e tekintetben. Ha ezeket a
képeket egybevetjük a kódexekkel, amelyek hol a szövegben, hol glosszákban megőrizték e virágok neveit,
körülbelül hiánytalan képet alkothatunk a lovagkertek virágairól.

Természetes rendszerről akkor még szó sem volt, ennélfogva a növényfajok megnevezése részben a római
szerzők hagyományai, részben jelképes hasonlítgatás alapján történt. Például a rózsák közé számítottak olyan
virágokat is, amelyeket újabban a természetes rendszer egészen más növénynemzetségekbe sorolt. Kezdjük
ezekkel.

Mária rózsája, vagy Boldogasszony rózsája (Lychnis coronaria) keresztény vonatkozású neve ellenére az ókor
hagyatéka. Plinius a rózsák között sorolja elő s ezt írja róla: „Az egyik rózsát, amelyet sem szaga, sem
természete nem tüntet ki, nálunk görög rózsának nevezik, a görögök azonban lychnis néven ismerik; csak
nyirkos helyeken nő, soha sincsen ötnél több szirma, amelyek violaszirom nagyságúak és nem illatosak."

Mi volt a görög botanikusok lychnis-e és Plinius görög rózsája, arról nem szükséges vitatkoznunk; a lényeg az,
hogy a lychnis név ókori eredetű, s a rómaiak a maguk nyelvén görög rózsának nevezett lychnis-t rózsának
tekintették és koszorút kötöttek belőle. Plinius is a koszorúnövények, mai értelemben virágok között sorolja fel.
A középkori szerzők ezen az alapon tekintették rózsának, a tudomány pedig ezért ismeri Lychnis nvéen és mint
koszorúnövényt különbözteti a coronaria jelzővel.

Ez a növény a Földközi-tenger mellékén honos, honnan Franciaországban és Magyarországon északibb
területekre is felhatolt. Azonban kerti terjedése csak a mediterrán területekre is felhatolt. Azonban kerti terjedése
csak a mediterrán területről, Itáliából indult útnak, onnan került a középeurópai kertekbe is. Természetesen a
keresztény eszményeket szolgáló lovagi kor keresztény nevekkel tüntette ki kertje eme kedvenc virágát,
elhagyta a már értelmetlenné vált görög jelzőt s másokkal helyettesítette, így lett belőle Mária rózsája, néhol
oculus Christi stb. Mélius nagyon elrejtve az ökörfarkról szóló fejezetben említi, mert levele molyhos, mint az
ökörfarkkóróé, „...olyan, mint a vadmák, veres virága, mint a máknak, pipacsnak, de a levele, mint az
ökörfarknak; ezt hegyi ökörfarknak veres virágú ökörfarknak, Mária rózsának is híjják." Lucas Martini
Koszorújának magyar fordításában Boldogasszony rózsája (23. kép) a neve. Lippay is ezen a néven és mennyei
rózsa néven említi.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

4. Viola.

NYOL-

A humanizmus korának hatása alatt a magyar nyelvben új jelzőt kapott növényünk. Mikor Szenei Molnár Albert
magyarra fordította Dasypodius latin -német szótárát, a lychnis-t nem akarta többé Mária rózsájának fordítani s
csak annyiban követte a középkori hagyományt, hogy továbbra is rózsának nevezte e virágot, de új jelzővel
különböztette s kassai rózsának nevezte. így olvassuk már Szenei Molnár Dictionarium-a első, nürnbergi
kiadásában 1604-ben: Lychnis, kassai rózsa.

Vájjon miért nevezte a legromantikusabb életű magyar szótáríró éppen kassainak ezt a „rózsát", amely a rózsát
olyan mértéktelenül szerető rómaiak hagyományaként hordja rózsa nevét, de különböztető jelzőjét azóta
annyiszor változtatta?

Legegyszerűbb felelet volna erre a kérdésre, hogy akkor, tehát a XVII. század elején így nevezték
Magyarországon ezt a virágot. Emellett a feltevés mellett azzal érvelhetünk, hogy a hagyományok különféle
tárgyakat tüntettek ki a kassai névvel. Az is tény, hogy Kassa városa éppen ezekben az időkben élte fénykorát.
Talán sohasem játszott - sem előbb, sem utóbb - olyan nevezetes szerepet a magyar történelemben, mint a XVI.
század első felében. Gazdag város volt, kereskedelme megnövelte polgárai vagyonát. Ezeknek a régi kassai
polgároknak tehát bizonnyal voltak kertjeik és azokban feltűnhetett Mária rózsája, és akik a környéken Kassáról
kapták, elnevezhették a reformáció korában kassai rózsának.

De ez a feltevés nem látszik valószínűnek. Másutt az irodalomban semmi nyoma Szenei Molnár
Dictionariumának megjelenése előtt a kassai rózsnáak. Láttuk, hogy Melius Mária rózsájának nevezte, Péchy
Lukács a Koszorú fordítója, Boldogasszony rózsájának. Később is csak Szenei Molnár szótárának újabb és
újabb kiadásában lappang a kassai rózsa név, a magyar kertészeti irodalom nem ismeri. Nem tud róla Lippay
sem, aki pedig ismerte és használta Szenei Molnár szótárát, vitatkozik is némely neve fölött.

Ha a kassai rózsa név nemcsak irodalmi név lett volna még Lippay korában is, akkor Lippay-nak semmi oka
sem lett volna arra, hogy figyelmen kívül hagyja. Valószínű tehát, hogy a kassai rózsa szó Szenei Molnár
névalkotása. Tudjuk, hogy Molnár Németországban, Altdorfban fogott 1603-ban latin-magyar szótárának
megírásához. Azt is tudjuk, hogy a magyar városok közül különösen erős szálak fűzték Kassához, hiszen az
abaújtornamegyei Göncön a bibliafordító Károli Gáspár patronátusa alatt járt iskolába és mint tanító Kassán
kezdett munkálkodni. Éppen a vándorösztönü emberek szenvednek legtöbbet a honvágytól és talán éppen a
honvágy vezette Szenei Molnár Albert kezét, amikor szótárába a lychnis magyar neveként beírta a szépen
hangzó kassai rózsa nevet.

A XVIII. század végéig szótári szó maradt a kassai rózsa, de azért fejlődött és gazdagodott. Ugyan nem valami
nagyon épületes indokból, hanem inkább csak azért, mert a szótárírók kevéssé ismerték és méltányolták a
botanikai törekvéseket. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy Pápai Páriz Ferenc már a sárga rózsát is
hozzákeverte a kassai rózsához, holott a sárga rózsa (Tagetes) kétségtelenül közhasználatú növénynév volt már a
XVI. században is és aki értett a virágokhoz, jól tudta, mi a Lychnis és a mi a Tagetes. De Pápai Páriz, bár Pax
corporis című munkája orvos-botanikai munka, ilyen kicsinységekkel nem törődött. Ezért olvassuk szótárában:
„Sárga rózsa, kassai rózsa, Charyophillum, indicum, Negeleia, Nelken. "

Még tovább keverte a kassai rózsa értelmét a XVIII. század vége felé Csapó József, aki - hogy, hogynem - az
esteli violát (Hesperis tristis) ismerteti kassai rózsa néven. Új füves és virágos magyar kert-jében 1775-ben ezt
írja: „Kassai rózsa deákul Lychnis noctiflora C. Bauhini, németül wilde, zu Nacht riechende Basilien. Ennek a
fűnek természetéről és hasznáról semmit se tudok írni egyebet, hanem, hogy nappal szag nélkül vagyon,
naplenyugta után pedig azonnal a fakó színű harangforma virágai kedves illattal teljesek; kertekben szokták
termeszteni. Nota. Másféle füveket is a magyarok neveznek kassai rózsának."

Ezek után az előzmények után megértjük, hogy Benkő József 1783-ban már háromféle kassai rózsát ismer, első
helyen kassai rózsa a Lychnis (vagy Agrostemma) coronaria, második helyen a sárga rózsa (Tagetes erecta) és
az éjjeli viola (Hesperis tristis). Diószegi és Fazekas Magyar Füvészkönyv-^ nemcsak a latin, hanem a magyar

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

nevekben is Linné binominalis nevezéstanának elveit akarta meghonosítani, ennélfogva Diószegi-ék
munkájában a kassai rózsa már nem lehetett törvényes növénynév s így a Lychnis coronaria hivatalos „rózsás
konkoly" neve mögé került függeléknek. De a közönséges nyelvhasználat sohasem kivette Diószegi-éket ebben
az újításukban, a rendszerhez igazodó kettős növénynevek csak a szakmunkákban terjedtek el. Ezek
mondvacsinált mivoltát akkoriban nagyon jól tudták, azért úgynevezett népies növényneveket kerestek sokáig a
mult század folyamán s kivált a régi irodalmi nevekben sejtettek ilyeneket. így került a népies regényírók
munkáiba a kassai rózsa név, amelyek elterjedését elsősorban kétségtelenül Jókai-nak köszöni, aki két
regényében (Névtelen vár és Enyém, tied, övé) is szerepet juttatott a sárga kassai rózsának, a mai nyelven
büdöskének nevezett virágnak. Legutóbb Borbás Vince így írt a Pallas-Lexikonban: „Kassai rózsa, különféle
piros virágnak a neve, Benkő és Diószegi szerint a Lychnis (vagy Arostemma) coronaria; Benkő szerint a
szomorú estike (Hesperis tristis), sőt a Tagetes erecta is. Az Alföldön ma is a büdöskét meg a hozzá hasonló
katonarózsát (Zinnia) nevezik így." Magam legújabban a szurkos szegfű (Lychnis viscaria) neveket hallottam a
kassai rózsa nvet, holott a szurkos szegfüvet csak a táblabíróvilágban kezdték kertekben ültetni.

íme, Szenei Molnár már régen örök álmát aludta, amikor a kassai rózsa kirepült a szótár hideg koporsójából a
XVIII. -századvégi és a XlX.-századeleji magyar füvészkönyvekbe s onnan eljutott a „nép" ajkára.

A lovagkertek másik kedvenc, a rózsákhoz számított növénye a mályvarózsa (Althae rosea) Irodalmilag
meglehetősen későn különböztették meg, de a kerti képek bizonyítják, hogy a lovagkorban megjelent az európai
kertekben. Hazája Előázsia. Úgy látszik, hogy az ókorban még nem ismerték s csak a lovagkorban került a
gyógynövények között nagy szerepet játszó különféle, részben kertekben is termesztett mályvák közé,
amelyeket az ókori kertből örökölt a kolostorkert. Valószínű, hogy a kassai rózsával egyetemben virágának a
teljesedésre mutatkozó hajlandóságával hívta magára a figyelmet s ezért került névleg a rózsák közé.

Noha kétségtelenül keleti honosságú, mégis délen és nyugaton át vándorolt az európai kertekben északra s
nyugatról jutott hozzánk. A magyar irodalomban először csak Melius Herbarium-ában jelentkezik. „A malva
kétféle, egyik kerti, másik mezei. A kerti magasan felnő, mint a mezei fejér malva. Piros virága vagyon;
malvarózsának híják. Ez is kettő: egyik piros, másik fejér." Lippay János röviden ezt írja róla: „Malva, külömb
külömbféle teljes mályvarózsa, veres, testszínü, hamuszínű, sárga. Ezek második esztendőre virágoznak."
Napjainkban a sötétbíbor változatot ipari célra termesztik, ugyanis a szirmok festékét használják fel. Csapó
József még a gyógynövények között említi: „Kerti málva, piros málva, málvarózsa haszna ez, midőn a szájban a
mondókák és a nyakcsap megdagadoznak, ha ez piros málvának virágait megfőzik vízben és ez vízzel a száj és
torok gyakran kiöblíttetik, tehát azon részeknek dagadások eloszlik." Mint igénytelen és mégis szép virág ma is
egyike a kertek kedvenceinek (XVII. tábla).

Szintén a rózsák közé számították a lovagkertekben a bazsarózsát is szép piros virágaiért. Ismerték már a régiek
is, de korántsem mint kertivirágot, hanem csak mint vadontermő gyógynövényt. Sem Theophrastus sem Plinius
nem sorolták a koszorúnövények, a mai értelemben vett virágok közé. Ellenben a régiek babonás erőt
tulajdonítottak növényünknek, amelyet Paionia néven ismertek. Paion a legendás emlékké foszlott görög
orvosok közé tartozik s a görög monda azt tartotta róla, hogy az alvilág sötét istenét, Plútót, a basarózsával
gyógyította meg. Ezért hordja ez a növény mai napig is a Paeonia nevet a tudományban. Már az ókorban két
faját különböztették meg, egyiket hímnek, a másikat nőnek tartották. Ma e két fajnak Paeonia corallina és
officinalis a neve. A Paeonia corallina klárispiros magjáról kapta faji nevét; ezeket a magvakat kláris módján
felfűzték s a füzért a csecsemő nyakába akasztották, abban a hitben, hogy megkönnyíti a fogzást. A Paeonia
officinalis gyökerével szolgálta az embert az ókorban. A basarózsa gyökerét a görög gyökérásók, a mai
gyógynövényárusok ősei, titokzatos szertartások között ásták ki, amelyet Plinius így mond el: „Éjjel kell kiásni,
mert különben könnyen megesik, hogy a fekete harkály védelmére siet és a gyökérásó szemébe csap." Ezt a
babonát ugyan már Plinius előtt századokkal cáfolni igyekezett Theophrastus: „Alaptalan az a hit, hogy a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

paioniát, amelyet glykysidének is neveznek, éjjel kell kiásni, mert nem igaz, hogy ha nappal ássák s az embert a
harkály meglátja, szerencsétlenség éri." De a babonák ellen akkor is hiába küzdöttek a tisztafejüek.

A mediterrán honosságú basarózsa Középeurópában csak később került a gyógynövények közé, a Capitulare
növényei között nem fordul elő. De Hildegard apácafőnöknő már említi a XII. században. A lovagok már korán
rózsának nevezték el, németben Rose, Königsblume, Benedictenrose, Venedischrose a középkori nevei, a XVI.
század német füveskönyveiben többnyire Pfingstrose. Már előbb is találkoztunk a pünkösdi rózsa névvel. Mint
említettük, a Rosa cinnamomea is gyakran szerepelt ezen a néven.

A magyar nyelv régebben nem vette át a németből a Pfingstrose szót, amely különben ott is inkább csak
irodalmilag használatos a basarózsa neveknél, a nép vidékenként inkább Prangerrose, Antlassrose és Ablissrosi
néven ismeri s űrnapján köti csokorba. Legújabban azonban német irodalmi hatás alatt egyre jobban terjed ez a
neve a magyarban is. Először - úgy látszik - a Pallas -Lexikon P-betüs kötetében jelent meg, ma már magyar
növényhatározóban is olvasható.

Azonban a régebben kizárólagosan használt basarózsa név sem magyar eredetű. Ezt a szót először a Casanate-
könyvtár már többször említett Korvin -kódexének széljegyzetei között találjuk: peoniaca, bazár. Később a
bazár vagy bazsár szó inkább basái és bazsál alakjában használatos, például így ismeri már Bejthe András és
Diószegi-ék is a bazsált tették a Paeonia nemzetség magyar nevévé. A régi magyar bazsár a délszláv bozsur-tó\
ered. Ezen a néven ismerik a basarózsát a bolgárok, szerbek és horvátok. A délsláv bozsur jelentése körülbelül
annyi mint isteni. Kétségtelen, hogy a délszláv bozsur is eredetileg a rózsát jelentette s értelme ugyanannyi, mint
a virágok virága kifejezésé. De magyarban hamarosan elvesztette eredeti szláv értelmét s kivált bazsal alakjában
teljesen elszakadt attól.

A XVI. században új módosulatban olvassuk a bazsár nevet. Részben a bazsar basa alakban tűnik fel, részben
pedig szorosan kapcsolódik a rózsa szóhoz, holott eredetileg a bazsár önálló szó volt. Ennek a változásnak két
oka van. Az egyik török hatás: a XVI. században kezd a magyar nyelvben terjedni a török hódítás következtében
a basa szó és ennek nyomán a bazsar is basa alakban jelenik meg, mivel eredete és szláv jelentése már feledésbe
ment. A basarózsa összetétel pedig a német füveskönyvek hatása, mert a XVI. dolgoztak, a németben pedig a
basarózsa nevében lényeges kellék volt a rózsa. így olvastuk aztán Bejthe István nomenclatorában: Paeonia,
basi rózsa. így Szikszai Fabricius Balázs nomenclatorában: Paeonia, basa rózsa; Malva romána, basa rózsa.

Kétségtelen, hogy a XVI. században már kedvenc virága a magyar kerteknek Bejthe András ezt írja
Füveskönyvé-ben: „Basal. Deákul Paeonia, Pentorobus, Glyciside. Magyarul basi rózsa. Kétféle: egyik köz, a
másik százlevelü." Utóbbi a teljes virágú basarózsa. Ezekből az időkből származik első magyar képe is; az
ismeretlen kilétü M. S. mester egyik oltárképén szerepel a kék liliom társaságában (24. kép).

Lippay ezt írja róla:

„Paeonia, basarózsa, igen szép veres virágú, vagyon ki nem teljes veres, fehér is van. Teljes vagyon veres fehér.
Bokrosán elterjed a gyökere, kivül vereses, belül fehér, akit ősszel kell ültetni, elválasztván egymástul, jó zsíros
földbe. Minekelőtte pedig elültessék a gyökérnek fejét három vagy négy szemekre messe az ember késsel,
azután úgy tegye a földbe, hogy három ujjnyira feljebb legyen a föld; és az elmetszett szemek közé földet
tegyen, hogy egymást ne érjék. Aki nem teljes, azoknak szép fekete magvok leszen, de ritkán kaphatja az ember,
mert hamar kiugrik s elvész; hanem némelyek Sz. Iván nap tájban cérnával megkötözik a szárát s megmarad. Ez
mag igen jó a nehéz betegség ellen, ha cérnára vonják és a gyermek kezein való pulzusokra kötik. Hasonlóképen
a gyökerét is. így ha a virágjának vizét veszik s azt innya adják a betegnek. Nem is kell ötet a földbül igen
gyakran kiásni, hanem három esztendőben egyszer, szaporításnak okáért."

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

A táblabíróvilágban Csapó József és Veszelszki Antal ismertették a régiektől hagyományozott hasznait.
Veszelszki szerint ekkor már „még a parasztoskertekben is közönséges". Ugyancsak Veszelszki az első, aki
korának felvilágosodott törekvései alapján megrója babonás használatát: „Ha a magvaiból 15-öt mézes vízben
megisznak, használ az éjjeli nehézségek, vagy amint mondják tudatlanul s esztelenül, a boszorkány-nyomások
ellen; kő legyen a fülökben. Jaj, rossz világ, setétség, nem világ!" Még jobban megtépázta a basarózsa gyógyító
hírnevét Diószegi 1813-ban Orvosi fiivészkönyvében: Büdös, undorító gyökeréről - írja Diószegi - régen azt
hitték, ma is a köznép közül sokan hiszik, hogy görcsoszlató, álomhozó erővel bir, és kivált nyavajatörés ellen
igen dicsérték és e végre gyökereit babonás rendtartások közt szokás felásni. Meglehet, hogy van valami
görcsoszlató ereje, de hogy a nyavajatörésben hasznos volna, azt nem lehet tapasztalni. Azért mint undorító
mérges szert inkább kerülni kell. elég nézni a virágát."

Napjainkban már el is feledték, hogy a basarózsa gyógynövényként kezdte pályafutását, azt is, hogy milyen
kerülő úton jutott a magyar kertekbe, holott Magyarországnak is van természetültette ősi basarózsája. De
népünk nem isemri a puszta virágait és sohasem méltányolta pusztáink vadon virágzó basarózsáit. Nevében sem
őrzi már a történeti multat, és legújabban valaki az erdélyi Magyar Nép című hetilapban Csengéié pusztulásának
történetébe fűzte bele a basarózsa keletkezésének újonnan költött mondáját, amelyben tulipánból támad a Tamás
papot megöletett szegedi bég kertjében a sors büntetésképen a véres virágú és újjas levelű basarózsa, amely
„basa a virágok között".

Újabb időkben már különféle exotikus Paeonia-fajok is eljutottak az európai kertekbe. Már Clusius is kapott
Konstantinápolyból idegen basarózsákat, később pedig Kínából hozták Európába a fagy iránt kissé érzékeny,
cserjeszárú Paeonia moutan-t, amely Kínában a legkedveltebb virágok közé tartozik, szinte Kína nemzeti
virágának tekinthető. A fehér virágú Paeonia albiflóra délszibériai honosságú, a kertészek gyakran kínai
basarózsa néven terjesztik. A Kaukázustól Erdélyig és a deliblati homokpusztáig honos a Paeonia tenuifolia,
melynek a kertekben szintén van teltvirágú alakja.

Miként a rózsa nevével, azonképen a lilioméval is több virágot megtiszteltek a várkertekben. Ehhez már a biblia
megadta az alapot, mert, mint tudjuk, a biblia is többféle liliomot különböztet meg s ezek közül a völgyek
lilioma lett a lovagkorban a gyöngyvirág neve. Azonban a gyöngyvirággal később külön fejezetben
foglalkozunk, valamint a sárga liliommal is s így itt csak a kék liliomról mondjuk el a tudnivalókat.

A kék liliomot már az ókorban nagyon jól ismerték és sokféle célra fel is használták. Mai napig használatos
tudományos neve is görög eredetű. Plinius következőkben foglalja össze a régiek ismeretét a kék liliomról:

„Azzal a körülménnyel is számolnunk kell, hogy sok illatos növény nem tartozik a koszorúvirágokhoz, mint az
iris és nárdus, noha mindkettő kiválóan illatos. Az irisnek csak gyökerét használják, és pedig csak kenőcsökhöz
és gyógyszerekhez. A legjobb Illiriában terem, de nem a tenger mellékén, hanem Drilon és Naron erdeiben;
ezután a macedonai következik, amelynek nagyon hosszú, fehér és vékony a gyökere. Harmadik minőségű az
afrikai, ez a legvastagabb és a legkeserűbb ízű, Illiriában két faja nő, egyik a raphanitis, amelyet a retekhez való
hasonlatossága miatt neveznek így, a másik a rhizotomos, ez vöröses színű és jobb az előbbinél. Az a legjobb,
amely már egyszerű érintésre prüszkölést okoz. Szára felálló és könyöknyi magas; virágai különböző színűek,
mint a szivárvány, és ezért nevezték el irisnek. A pisidiai sem vetendő meg. Ha ki akarjuk ásni, három hónappal
előbb mézes vizet öntünk köréje, hogy ezzel a kedveskedéssel mintegy kiengeszteljük a földet, kard hegyével
háromszor kört húzunk körülötte, kiemeljük a gyökeret és nyomban az ég felé tartjuk. Égető természetű, és a
bőrön hólyagot húz, mintha megégettük volna. Csak szűz emberekkel gyűjtessük. Nemcsak mikor már
kiszáradt, hanem termőhelyén is szívesen megrágják a férgek. A legjobb iris-olajat azelőtt Leukádiából és
Elisből hozták, ahol régen termesztik, most Pamphyliából szállítják, de legjobbnak a szicíliait és az északi
országokét tartják.

A vöröses iris jobb, mint a fehér. A fogzó gyermeknek eredménnyel akasztják nyakába a gyökerét, ha pedig
köhögnek vagy féregtől szenvednek, beadnak ebből nekik. Különben hatásai majdnem megegyeznek a mézével.
Tisztítja a fejen a kelevényeket és a régi, elgennyedt sebeket. Két drachmányit véve mézzel, nyit; mint ital elűzi
a köhögést, hasfájást és felfúvódást, ecettel a lépbetegségeket. Savanyú borral meggyógyítja a kígyó- és
skorpiómarást; kutya harapása, horzsolás és izomfájás ellen olajban, ágyék- és derékfájás ellen gyantában kell
vele borogatni. Hatásának lényege a hevítés. Orrba szíva, prüszkölést idéz elő és a fejet tisztítja."

Plinius még sok más hasznát tudja, nekünk azonban legyen elég mutatóba ennyi, mert már ebből is megértjük,
miért került a kék liliom a kolostorkertbe, ahol tovább folytatta régi hivatását. De a kolostorkertben csakhamar
új nevet kapott s már a Capitulare gladiola néven sorolja fel. Kardocskának nyilván kardalakú leveleiről
nevezték. így ismerte a nevét Walahfrid is. Később gladiolus hortensis néven is említik. A kolostori
virágkultuszban azonban sohasem kapott helyet, hanem csak a lovagkertek világias virágkultusza sorolta a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

liliomok közé s így lett belőle a lovagkorban lilium coeleste, kék liliom. Magyarban csak a XVI. században
jelenik meg (24. kép), az irodalomban először Melius említi, de még csak más növényről írván, a szövegben.
Bejthe István nomenclatorában is: Iris, kék liliom, hoc est caeruleum lilium.

A régiek és a középkor kék liliomai a mediterrán honosságú Iris germanica és Iris florentina. Előbbi azért lett
germanica, mert a lovagkortól kezdve a német kertek egyik legkedvesebb virága, utóbbi pedig azért lett
florentina, mert Flórenc környékén a renaissance óta napban ültetik a szőlőkben gyökértörzséért s ott gyakran el
is vadul a kertekből. Flórenc ugyanis nem szépészeti okból lett a liliomok, helyesen a kék liliomok városa,
hanem üzleti célból, ugyanis az újkorban Flórenc látta el a világpiacot a ma is közismert violagyökérrel, amely
nem más, mint az Iris florentina gyökértörzse. Violagyökérnek azért nevezték el, mert a gyökértörzs illata
vegytanilag is azonos az ibolya illatával. Az újkorban a violagyökeret részben ugyanazon célokra használják,
mint már az ókorban és a középkorban használták, részben más célokra is. A fogzó gyermeknek még most is
gyakran nyakába kötik a violagyökeret, abban a hitben, hogy ha rágcsálás közben azzal inyét dörzsöli,
megkönnyíti a fogzást. De használatos ma már a violagyökér illatszerekhez és szépítőszerekhez is.

A középeurópában is honos /n's-fajok közül legelőször a sárga vizi liliom (Iris pseudacorus) vonta magára a
figyelmet, később a XVI. században a többiek is, így Clusius írta le a tarka liliomot (Iris variegata), amelyet
Pozsony és Sopron mellett gyűjtött, valamint a keskenylevelü Iris sibiricá-t s a törpe liliomot (Iris pumila),
amely legszebb dísze a magyar domboknak. Ugyancsak Clusius révén jutottak Bécsből az eurpai kertekbe a
török által Bizáncba hozott nyugatázsiai fajok, mint az Iris persica és a sötét színű virágairól fekete liliomnak
nevezett Iris susiana. Utóbbit először a török virágok felfedezésében nagy szerepet játszott Busbecq, korának
kiváltó államférfia, I. Ferdinánd konstantinápolyi követe, küldte 1573-ban, kevéssel karácsony előtt Bécsbe
Clusius-nak. A fekete liliom nem viseli el olyan könnyen a mi teleinket, mint a lovagkorban divatos rokonai,
azért nagy büszkesége volt a barokk kerteknek. Lippay ezt írja róla:

„Hogy a többi kékes-sárga liliomoknak külömb-külömbféle színekkel ne terheljem ezen könyvnek olvasóját, a
fekete liliommal, avagy Iris susiana nevü liliommal fejezem be, aki a többinél sokkal nagyobb és nemesebb.
Ennek a fennálló levelei világos szederjes erekkel mint az ezüst tündökölnek, az alsó levelei tiszta feketéknek
látszanak, fehér cseppekkel pettyegetettek. És mivel a hidegnek nemigen barátja, attól szorgalmatosan meg kell
oltalmazni és télbe befedni. Noha a pozsonyi kertész nem bánik oly gyengéden vele, hogy azt felette nagy
szorgalmatossággal befedné, mindazonáltal ha kinek kedve tartja és annak barátságos maradását kívánja, eképen
bánják vele. Mindjárt kikeletkor törjön el a gyökeréből egy darabot, kinek két vagy három szemecskéje vagyon,
de ne messe, mert ez kést vagy éles vasat nem szenved. Azután vegyen agyagos földet, aki sárga agyaggal
vagyon összeelegyítve, akár vegyen közönséges földet a sznátóföldről, törje meg jól az agyagot és keverje össze
véle, egyikből annyit mint a másikból, tegye azt edénybe, ültesse belé a gyökeret oly mélyen, mint három ujjnak
szélessége vagyon. Azután afféle földdel töltse meg az edényt, minden héten kétszer kevéssé öntözze meg igen
jó, minek előtte elültessék, takarják be egy ujjnyira tiszta nedves agyagba, így nyárban buján kiveri kákaformájú
leveleit és gyökere is jobban nevelkedik. Mikor immáron hideg kezd lenni, étszakára valami kamrába avagy
hajlék alá vigyék, és nappal, minek utánna elenyészik a hóharmat, vagy dér, megint kihozzák a napra,
mindaddig, mig a hideg miatt a pincébe nem kelletik tenni. Ottan is olyan helyre helyeztessék, ahol közel az
ajtó, hogy mikor azt felnyitják, friss eget vehessen magához, de azt is úgy, hogy meg ne vegye a dér. Mert ha
igen rekkenő helyen vagyon, az levelei megtikkadnak és sárgulnak. Mihelyt pedig a tél megszűnik,
februáriusnak közepe felé egy vermet ássanak a virágos táblában, olyan tágast, kibe a cserépedény beférhessen,
melyben a liliom áll; ebbe oly agyagos földet, mint elébb megmondám, töltsenek, azután törjék le szép gyengén,
a cserépnek fenekét és tegyék a verembe a megnevezett földbe. Azután vonják ki a köröskörül levő cserepet és
töltsék meg minden felől földdel a liliomot: azon esztendőben virágzik a gyökér, aki nem könnyen történik.
Hanem arra kell vigyázni, hogy azon levele, melyet a pincéből kihoznak, zölden maradjon. Mert ha elhervad,
minek előtte megvirágoznék, megint más levelet vár és maga a gyökér megemésztődik s nem virágzik azon
esztendőben."

Diószegi és Fazekas magyar nevet készítettek az Iris növénynemzetség számára s a virág sziromszerü bibéiről
nősziromnak nevezték. Ez a szó azonban csak az irodalomban terjedt el, a közhasználat ma is ragaszkodik a
középkori kék liliomhoz.

Újabban a kék liliomok kultuszában is részt kért Keletázsia s több /n's-fajjal gazdagította az európai virágok
számát. A keletázsiai kék liliomok közül legjobban elterjedt az európai kertekben az Iris Kaempferi, amelyet
legújabb időkig Japánból szállítottak Európába, ma már azonban itt is szaporítják. Színváltozatainak száma
rendkívül nagy. Főként a tájkertben használják vízpertok díszítésére, mert legjobban fejlődik nyirkos talajban,
sőt nyáron át a víz is elboríthatja gyökérgumóját. Télen azonban védelemre szorul.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

A kék liliom zökkenő nélkül átvezet bennünket a lovagkertek harmadik törzsnövényéhez, az ibolyához. Tudjuk,
hogy ezt már egyáltalában nem a kolostorkertből vette a lovagkor, mint másik két törzsvirágát, a rózsát és a
liliomot. Azonban szerepe semmivel sem kisebb ezekénél. A lovagkor költői, a virágénekek szerzői együtt
emlegetik a rózsát, liliomot és az ibolyát s a magyar költészet első nagy egyénisége, Balassa Bálint még a XVI.
században sem ismer más virágot, mint ezt a hármat.

Az ibolya görög neve ion volt s a görög költészet az ibolyából személyesítette a görög mitológia legszebb
nőalakját, Ió-t, Zeus kedvesét: a föld Io tiszteletére termetté az ibolyát. A görög ion szó később többféleképen
elváltozott, de tulajdonképen ma is él az ibolya modern nemzeti neveiben. Rómában az ionból alakult a viola s a
római első sorban mindig az ibolyát értette viola néven. A középkor is viola néven ismerte az ibolyát, de a szó
már ekkor kezdett különféleképen elváltozni a különböző nemzeti nyelvekben, míg végül az újkorban kialakult
a szláv fiola, amely sok családnévben megtalálható, a francia violette, a német Veilchen és a magyar ibolya.
Utóbbi csak nagyon későn jelentkezik az irodalomban, noha az ibolyanövény már a XV. század latin-magyar
szójegyzékeiben megtalálható. Az ibolya név alapjául szolgáló ivola és ivolya a XVI. században bukkan fel, kék
ivola néven találjuk Martini Koszorújának magyar fordításában is, ahol a fordító Péchy Lukács a német eredeti
nyomán képét is közli. Ez Magyarországon az első kép az ibolyából (25. kép).

;;i ..j i mrg tfmtii, it

l.llyn tiiibulű m*gir n jflMlll rtl
li,t4ÍliuJHliifi«rintrfKl(kidíc,n>ind
írnHjf. ni\. U t IlltlítfC FitgttVgtutlil
kH:d,«lllí4iJKCoftcrji 1 «Wrf:[<r 1
i'VlJ«...:iLi-í: , ti ti mtí-

Lippay és Nadányi kertészeti munkáiban viola a neve. Az ibolya alak csak 1775-ben jelentkezik először Csapó
füveskönyvében, de növényi nemzetségnévként csak Diószegi-ék alkalmazták először s jellemző, hogy
Diószegi-ék még a Cheiranthus nemzetségneveként javasolták az ibolya szót a Viola odorata és az egész
linneánus Viola nemzetség számára meg akarták tartani a régi viola szót. Csak a XIX. század első felében
annyira elterjedt virágnyelv-könyvecskék ragaszkodtak a Viola odorata ibolya nevéhez.

Kétségtelen, hogy már a régiek legjellemzőbbnek tartották az ibolya illatát s miként a modern botanika az
alaktani jegyekre alapította a Viola genust, azonképen a régiek az illatra és mindazt a növényt violának
nevezték, aemlyeknek ibolyaillatuk van. Ez az ősi felfogás ma is él a „nép" körében s ezért kapta a kék liliom
gyökértörzse a már említett violagyökér nevet. Ezen az alapon már a régiek különféle /on-okat, latinosan violá-
kat különböztettek meg az ibolya mellett. Theophrastus botanikájában az illtos ibolya neve: melanion, mert
virágjának színe sötét. Ez a megkülönböztetés a fehér violával, leucion-nal szemben vált szükségessé, amely
idővel valóságos versenytársa lett a lilaszínü ibolyának. A görögök fehér violája ma a tudományban a Matthiola
incana nevet hordja, magyar neve csokros viola, vagy csak egyszerűen viola. Ez a növény a keresztvirágúak
családjába tartozik, termetre egyáltalában nem hasonlít az ibolyához, de illata teljesen azonos az ibolyáéval.
Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy a Földközi-tenger mellékén honos csokros viola a
természetben többnyire szintén ibolyaszínű, csak a kertekben terjedt el nagy számban fehér virágú alakja, tehát a
leucoion, fehér viola megkülönböztetés egyáltalában nem mondható szerencsésnek, mert így a csokros viola
lilaszínü törzsalakja tulajdonképen az ibolyával együtt a melanion név tartalmába sorozandó.

Itt talán jogosan szúrhatjuk közbe azt az elismerésünket, hogy milyen jól járt az a botanikus, aki Linné
korszakos munkássága után született. Mennyi baj lenne még mindig a növények megkülönböztetésével, ha
Linné el nem intézte volna ezelőtt - idestova - két évszázaddal ezt a kérdést a kettős nevezéstannal. És ezt az
elismerésünket fokozza az a körülmény, hogy a rómaiak még több violát különböztettek meg, ők már nemcsak
sötét és fehér violát ismertek, hanem sárgát és egyéb violákat is. Olvassuk el például, mit tanít a violáról Plinius.

„(A rózsa és liliom után) következnek érték tekintetében a violák, amelyeknek több faja van, így bíbor, sárga és
fehér, amelyeket mint a káposztát palántából nevelik. Azonban a napos és sovány helyeken vadon növő széles
levelű bíbor violák húsos gyökérből hajtanak ki, és ezeket a többiektől görög nevükön különböztetik meg, a
tusculanumit és a tengeri violát, amelynek kissé szélesebb a levele, de nem olyan jó illatú.

Vannak vad és kerti violák. A bíborszínüek hüvösítők. Gyuladás ellen a testre rakják, vagy a homlokra is,
különösen pedig szemfolyás, aranyér és gennyedő kelevények ellen. Ha violából font koszorút tesznek a fejre
vagy azt szagolják, eltűnik a mámor és fej nehézsége; vízzel készült teája belsőleg véve gyógyítja a torokgyíkot.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

A violák bíbor részei (szirmai) vízzel beadva meggyógyítják az epilepsziát, kivált a gyermekekét. Magja elűzi a
skorpiókat. A fehér viola virága megnyitja a kelevényeket, füve meggyógyítja azokat. Mind a fehér, mind a
sárga virágú csökkenti a menstruációt és vizelletet üz. A friss növény ereje kisebb, ezért szárazon kell használni
egy év múlva. Félserlegnyi sárga viola 3 serleg vízzel véve serkenti a menstruációt. Ugyanennek gyökere ecettel
felrakva gyógyítja a lépet, podagrát, mirrhával és sáfránnyal pedig a szemgyuladásokat."

A rómaiak tehát Plinius szeint bíbor viola (viola purpurea) néven különböztették meg az ibolyát, de a kertben
legszívesebben a sárga violát (Cheiranthus cheiri) ültették, amely Déleurópában és Nyugatázsiában honos,
hozzánk azonban csak a XVI. században juthatott, mert a mi teleinket nem viseli el s így cserépben kell tartani.

A rómaiak három violájából tehát csak kettő jutott mindjárt a lovagkor elején az Alpoktól északra, az ibolya,
amely a középeurópai erdőkben is honos, és a fehér viola, ugyanis utóbbit a kertben egyéves növény módjára
nevelik, noha eredetileg félcserjés évelő növény. A viola egyéves kerti alakját a tudomány Matthiola incanaf.
annua néven különbözteti meg. Erről írja Lippay: „Leucoium, nyári viola, szederjes, meggyszínű, fehér
pettyegetett. Ezeket, akik nem teljesek mind virágokért s mind magvokért kell egynéhány ágyacskákban egymás
ellenében vetni, két nappal holdtölte előtt. A magvát is akkor kell leszedni, aki kicsiny, lapos és a közepe
feketéllik."

Még a XVI. században is egyaránt kedves virág volt az ibolya és a viola, és ebben a korban az ibolyát márciusi
viola néven különböztették virágzása idejéről. A barokk korban az ibolyának is csak teltvirágú alakját kedvelték
a kertekben, és Heindel Ferdinánd, pozsonyi ügyvéd, kertjének 1851-ben megjelent katalógusában már így jelzi
a márciusi ibolyát: Viola martias colore argenteo flore pleno, item pleno coeruleo. A pompakedvelő barokk
természetesen a violának is főként teltvirágú alakját tartotta a kertekben s nagy előnyben részesítette az ibolya
fölött. A teljes violáról ezt írja Lippay: „Mivel ezek nem hoznak magot, szaporíttatnak és ültettetnek az üreg
gyökérnek mellette kinőtt apró csemetékből. Ezeket le kell szakasztani és a fájának a végét egy kevéssé
megtörni, és mindjárt kikeletkor, ha a vén gyökereken találtatik afféle növés; hol pedig nem, ősz felé a caniculák
után, vagy nyárban Sz. Iván nap tájban, amely időben elég új növések lesznek. Jó kövér földbe ültessék el és a
földet jól hozzányomják, de úgy, hogy a szívét be ne fedjék a földdel, hogy meg ne fúljon. Ez pedig két vagy
három nappal holdtölte előtt legyen. Egyideig, míg megfogamzik, az árnyékon kell tartani és szorgalmatosan
öntözni. Mikor jól felnőttek, holdtöltekor edénybe kell tenni és télben a pincébe vinni."

A rokokóval kezdődő és a táblabíróvilágban folytatódó egyszerűsítési törekvések újból előtérbe tolták az
ibolyát, amely ekkor lett az egyszerűséget és háziasságot nagyra becsülő kor szemében a legfőbb erény, a
szerénység jelképe. De azért a táblabíróvilág szerény ibolyája is császári udvarból indult el hódító útjára.
Napóleon első felesége Jozefin, választotta kedvenc virágának és mikor 1796-ban a korlátlan hatalomra törő
korzikaival esküvőjét tartotta, ibolyacsokrot fogott kezébe és ibolyákkal hímzett ruhában lépett az oltár elé.
Később ezért választották a bonapartisták jelvényükül az ibolyát. Goethé-nek is az ibolya volt kedvenc virága és
arra törekedett, hogy Weimar körül mentől több ibolya illatozzon. Ezért sétáin állandóan ibolyamagot hordott
magával s ahol a város környékén hiányzott ez a virág, ott elszórta magvait. Mióta később szokásba jött déli
virágok behozatala a középeurópai és északi országokba, a pármai ibolya hírneve nőtt nagyra, amelyet azonban
nem Pármából, hanem a Riviéráról szállítanak, vagy hajtatással üvegházban nevelik.

Az ibolya tarka virágú rokona a ma árvácska néven ismert Viola tricolor szintén a lovagkorban tünt fel, de
természetesen még abban a kis virágú alakjaiban, amelyek ma is gyakoriak az európai flórában. A középkorban
iacea és herba vagy viola trinitatis volt a neve s így ismertették a XVI. század német füveskönyvei is. Már a
XV. században megkülönböztették kerti és mezei alakját.

Magyarban Bejthe István nomenclatorában: Trinitatis herba, iacea tricolor, Szent Háromság violája, hármas
színű viola. Péchy Lukács Koszorújában: tarka viola. Nadányi János francia nyomon lángszínű szagtalan violá-
nak nevezte. A barokk korban támadt császárszakdll neve, ezt is átvettük. Lippay írja: „Flos trinitatis,
császárvirág, kék, sárga, fehér; alacsony virágocska, violaformájú. Tiszta sárga is vagyon." Még Benkő és
Diószegi-ék is ezeken a neveken ismerik. A német virágregeköltészet tudvalevőleg Steifmütterchen-nek szólítja,
ennek nyomán készült a magyar árvácska név, melyet először Szabó József kertészeti könyvében 1824-ben
olvashatunk. Magyarázata a következő. Az árvácska virágnak öt szirma közül a legalsó magános és sárga, minél
fogva ez képviseli a mostoha irigységet. Irigyli pedig a két festő szirom szép ibolyaszínét, tehát ezek az árvák.
Az irigy mostoha és az árvák között ülnek a mostoha édes lányai, ezek a középső egyszerű színű szirmok.
Mindezek a motívumok gyakran szerepelnek a mesékben és természetesen onnan is származnak. A költői
képzelet azonban még meg is toldotta a nevek magyarázatát, amely pedig a szépséget képviselő színekkel is
eléggé indokoltnak tekinthető. Ugyanis a csészeleveleket székekké nevezte ki s mivel az árvácska virágján az
alsó szirom alatt két csészelevél van, a felső kettő alatt pedig csak egy, a mostoha két széken ül, édes lányai egy-
egy széken ülnek, a két árvának pedig természetesen csak egyetlen szék maradt.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

Az árvácska régebben nagyon szerény hellyel megelégedett a kertekben, csak akkor kezdett fontosabb szerephez
jutni, mikor nagyobb virágú alakjait kitenyésztették. Az angolok és franciák a bársonyos sötétibolya színű
alakokat kedvelik és mint gyászvirágot a sírokra ültetik. A mai nagyvirágú kerti alakok keresztezés eredményei;
a keresztezésben nagy szerep jutott a szibériai árvácskának (Viola altaica).

Miként a rózsáról és a liliomról neveztek el sok más növényt a lovagkertekben, azonképen a viola nevét is sok
virág hordja, amelyeket részben még a lovagkertekben, részben később neveztek el. Hogy a szép ló-nak ezeket a
késői virágait könnyebben áttekinthessük, elébb táblázatosan bemutatom őket.

Régi név Modern név

Hagymás fehér viola, Leucoium bulbosum Tőzike, Leucoium vernum
Éjjeli viola, Viola nocturna Estike, Hesperis matronalis
Holdviola, Viola lunaris Ezüstfü, Lunaria annua
Spanyol viola, Lupinus-fajok Csillagfürt, Lupinus-fajok

A tőzike kérdése a hóvirághoz vezet bennünket. Ugyanis a lovagkorban a két nagyon korán nyíló „hagymás
fehér viola", vagyis a tavaszi tőzike (Leucoium vernum) és a hóvirág (Galanthus nivalis) közül inkább a tőzike
vonta magára a figyelmet és eleinte főként ez volt a hóvirág, vagyis a havat búcsúztató tavaszi virág. Ahol
azonban ez ritkább volt vagy egészen hiányzott, ott csakhamar a hozzá nagyon hasonló s ma is hóvirágnak
nevezett Galanthus pótolta. A tőzikének van késő tavasszal, május-júniusban virágzó faja is, a nyári tőzike
(Leucoium aestivum), amelyet Clusius, aki elsőnek különböztette meg pannóniai flóramüvében a „hagymás
fehér violákat", Leucoium bulbosum maius serotinum néven írt le, míg a két korán nyíló fajt Leucoium
bulbosum praecox néven ismertette és pedig a tavaszi tőzikét maius, a hóvirágot minus jelzővel különböztette.
Heindel pozsonyi kertjében a nyári tőzikének teltvirágú alakja is volt. Lippay ezt írja ezekről a violákról:
„Leucoium bulbosum, hagymagyökerü fehér viola, kinek virága olyanformára nő, csaknem mint a gyöngyvirág,
de annál sokkal öregebb, egy szálnak tetején függ egynéhány. Idején kikeletkor virágzik a bokrok között, mihent
a hó elmegyen. Ezért a németek Schneetrepfell-nek, azaz hócseppnek híják. Némelyek a réteken későbben
virágoznak, belől zöldek. Nincsen szaga, avagy igen kevés." Gyógyításra a „hagymás violákat" nem használták,
azért füveskönyveinkben hiába keressük őket. Napjainkban használatos neveiket Benkő József-nek köszönik, ő
nevezte el a Galanthus-t hóvirág-nak, a Leucoium-ot tőzegviolának, utóbbiból rövidítették Diószegi-ék a
tőzikét. A hóvirágnak Középajtán székelyföldi neveként Benkő a fehér kankós kifejezést jegyezte föl, amely
egyszerűen fehér kampóst jelent és a virágkocsány görbültségét jelzi.

Az éjjeli viola és a holdviola már az ókorban ismeretes volt hesperis és lunaria néven s a XVI. század az ókori
írók nyomán elevenítette fel ezeket a neveket. Az éjjeli viola Diószegi-ék Füvészkönyvében kapta az estike
nevet, mindkettőt pedig azért hordja, mert csak este nyílnak és illatoznak virágai. Ennek a jelenségnek később a
virágbiológia adta magyarázatát, ugyanis az estike olyan beporzókra vár, amelyek este röpködnek. Hazánkban is
honos a kerti estike (Hesperis matronalis), másként hölgy viola. A száraz cserjésekben meghúzódó szomorú
etike (Hesperis tristis) már foglalkoztatott bennünket mint a Csapó-féle kassai rózsa.

A holdviola (Lunaria annua) nagy, kerek becőjének ezüstösen fénylő rekeszfaláról katpa a nevét, amelyet
szívesen kötnek száraz bokrétába. Már az ókorban bűvös erőt tulajdonítottak neki és azt tartották, hogy a
rekeszfal éjjel világít. „Az alchymistákat - írja Veszelszki Antal - régen fárasztja ez a fü az ezüst formálásában,
de még eddig tett próbákból csakugyan semmi sem sült el. Van ennek egy neme, lunaria sferro cavallo-nak
nevezik az olaszok, s azt erősítik róla, hogy a ló lábáról még a patkót is lehúzza. Nagy szó! Be kár, hogy senki
sem hiszi!"

A mediterrán flórában több fajjal képviselt csillagfürtöt (Lupinus) már az ókorban ismerték és némely fajta
fontos gazdasági növény volt, amelyeket főként takarmánynak termesztettek, de babszerü magját szükség esetén
az ember is fogyasztotta. Az állatnak mind a magját mind a lombját adták. A görögök thermos, a rómaiak
lupinus néven ismerték, utóbbi szónak fordítása a német középkori Wolfsbohne, amelyet ugyan magyarra is
lefordítottak, de nálunk inkább nevezték keserű ízéről keserű babnak, így már Szikszai Fabricius Balázs a XVI.
században. Későbbi időkben gyakran próbálták vele a kávét helyettesíteni s hogy mint pótkávé Magyarországon
is gyakran felbukkant, bizonyít) a fügebab, gyöngyösi pótkávé, kávéborsó, sőt egyenesen magyar kávé neve. Még
korunkban is megesik, hogy a szakismeretekben avatatlan napilapok újdonságként közlik a kávé
meghonosítását, ilyenkor kiderül, hogy a már több ezer éve termesztett csillagfürtről van szó, amely mint
pótkávé is évszázados múltra tekinthet vissza. Természetesen már az ókorban is használták gyógyításra és még

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

Veszelszki is ezt írja: „Ezen fűből csinált lúg koszt gyógyít, varat tisztít, tetüt öl. Ha a füve faolajjal összetöretik,
a ruhát véle megkenik, a kellemetlen vendégeket eloszlatja, a lisztje pedig a külső dagadásokat elapasztja. A
juhok szeretik a zöld füvét, de még a koszos juhokat is jó ám a főtt levével mosogatni, csakhogy bakakaláccsal
főzessék." Korunkban a homoktalajon mint zöldtrágya teljesít fontos feladatot.

Mikor került a kertbe dísznövénynek, ma már nem állapítható meg, de mert néhány fajának illatos a virága,
feltehető, hogy már hamarabb, semmint az irodalomban viola néven megjelent. Lippay három faját sorolja elő a
pozsonyi kertből spanyol viola néven, a kéket (Lupinus angustifolius), fehéret (Lupinus albus) és sárgát
(Lupinus luteus). „Kék spanyol viola, - írja Lippay - kinek virágja csaknem úgy nő fel, mint a szarkalábnak, a
magva mint egy bab, csakhogy kerekded, lapos gesztenyeszínű fehérrel pettyegetett, jókora. Albus, ennek is
olyan a virágja, csakhogy a fehér, a magva is tiszta fehér. Sárga spanyol viola, ennek is úgy nő a virágja, de
sárga és igen jó illatú, a magva kisebb a többinél, fehér feketével pettyegetett. A szára is s a virágja is kisebb."
Lippay óta állandóan szerepel a növénytani irodalomban a Lupinus-viola, hol mint gerezdes, hol mint fürtös
viola, vagy ibolya és csak Diószegi-ék nevezték el csillagfürtnek.

Ujabb időben két amerikai évelő és kékvirágú faját hozták az európai kertekbe, amelyeket erdei vadaknak is
vetnek s így gyakran elvadultan is találhatók. Ezek a Lupinus perennis és polyphyllus.

Még más virágokat is neveztek időnként violának, de ennyi is elég annak igazolására, hogy milyen kedvelt
virággá lett a lovagkorban az ibolya és a többi, leginkább ibolyaillatáról, néha azonban egészen önkényesen
violának nevezett virág. És hogy a magyarság is már korán kedvenc virágává avatta, bizonyítják a
„virágénekek" a XIX. század népdalainak előfutárai a lovagkorban. Kétségtelen, hogy a népdalok magyarázói
nem alaptalanul emelték ki a viola nagy szerepét a magyar népdalokban, de az is bizonyos, hogy a lovagkor
virágénekeiből került a népdalokba, természetesen nemcsak nálunk, hanem egész Európában.

Erdélyi Pál így jellemzi a violát a magyar virágénekekben, illetőleg népdalokban: „A magyar nép nagy
szeretettel vette körül költészetében a mindennapi életben, a ház előtti kis kertben, vagy az ablak cserepes
virágai között az alföldi, csallóközi és bodrogközi magyarság faluiban mindenütt megtalálhatjuk. Aki szerető,
violát hord a kalapjában, viola bokrétát szorongat templomba menet a kezében; valóságos ismertető virág."
Erdélyi ennek a jelenségnek a viola, még pedig a sárga viola színében keresi magyarázatát. De ez már csak
későbbi ok, az első a lovagkor virágkultusza, amely a már előbb vallási célra lefoglalt rózsa és liliom mellé
harmadiknak a még szabad s így a világias szerelem jelképéül legalkalmasabb ibolyát választotta. A sárga viola
elterjedésében némi német hatás is kimutatható: „népies" faj tlinka neve a német Veilchen származéka s ebből
lett még jobban elferdítve a jajlinka. Ezzel szemben a szintén latin, illetőleg tulajdonképen görög eredetű
Levkoje (leucoion), a németből csak a nyomtatott virágnyelvekbe és a magánjegyzékekbe szivárgott be, mert a
fehér viola úri virág maradt a mult században is.

A lovagkert többi virágával csak röviden foglalkozunk.

A körömvirág (Calendula officinalis) mediterrán eredetű, de kétséges, hogy a latinok ismerték-e. A
középkorban napvirágnak (heliotropium, solsequium) nevezték, ma is használt francia souci neve nem más, mint
a középkori solsequium módosulata, amelynek közbenső állomásai a latin solsia és az ófrancia soulsie. Ezért
nevezte a körömvirágot a francia szerző munkáját magyarra fordító Nadányi János napraforgónak, miként erről
később részletesen megemlékezünk. Calendula nevét azért kapta, mert azt tartották róla, hogy havonta virágzik.
Melius gyűrüvirágnak nevezi: „Calthula, gyűrűvirág; ez a Caltha vagy Calendula, ám az a jószagú sárga ibolya,
aki minden holnapban virágzik. Igen jó szaga vagyon. Mint egy skorpió farka, olyan a levele, akiben a magva
vagyon." Mint ebből látjuk, a XVI. században is vele együtt emlegették a már ókorban ismert gólyahírt ( Caltha
palustris), ezért olvassuk a gólyahír régi nevei között a sárga vizi violát. Hajdan gyógynövény is volt most
legfeljebb mint sáfrány-hamisítvány szerepel az ipari növények között.

Szintén mediterrán honosságú és Itáliában már a lovagkorban kerti virággá lett a XVI. században Európa-szerte
elterjedt oroszlánszáj (Antirrhium május). A régiek borjúorrú fű-nek nevezték, de Plinius szerint a magjáról. Az
újabbak virágjára vonatkoztatták, így mondja Melius is: „Borjúorrú fű, Kalbsnase, Bucranion, borjúfejü fü,
eb fejű fü, mert mint egy ebnek vagy borjúnak a feje, olyan fők vannak a levele között. Hasonló a szára, levele a
fejér violához, a virága szederjes..." Másik nevét szintén németből vettük s Lippay fordítása, aki ezt írja róla:
„Antirrhinum, oroszlánszájnak híjják a németek, olyan a virágja, mint az oroszlánnak szája: ha megnyomintják,
megnyílik." Virágjainak nagy a színváltozatossága, ezért korunkban a változatosság tanulmányozásának egyik
klasszikus növénye lett.

A harangvirág (Campanula médium) szintén olasz lovagkerti mediterrán növény, amelyet a XVI. században már
a pisai botanikus kertben is tartottak. A médium ókori latin növénynév, de nem a harangvirág neve volt, ezt a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

régiek nem ismerték. Matthioli Viola Mariana nevét említi, ez lehetett lovagkori neve. Magyarországon csak
nagyon későn jelent meg, még a XVIII. század irodalma sem ismeri. Csak Diószegi-ék Füvészkönyvében, tehát
a XIX. század elején találjuk nyomát kerti csengetyüke néven.

A középeurópai flóra növényei közül legelsőnek valószínűleg a keselyüvirág (Aquilegia vulgáris) jutott be a
lovagkertbe. Hogy tudományossá fogadott aquilegia neve valóban az aquila latin szó származéka-e, kétséges.
Elsőnek Hildegard említi agleia néven. Magyarra Melius Juhász Péter fordította a nevét keselyüfünek, később
Szikszai Fabricius szótárában gilisztafü a neve. Lippay nem éppen szerencsésen harangvirágnak nevezi:
„Aquilegia, harangvirág, avagy gelesztafü, teljes virágú, mindenféle színű, kék, szederjes, veres, testszínü, fehér
stb. Noha kevés magot hoz, de ha ezen vetik, három esztendeig is alig hoz virágot. Jobb ezért idején kikeletkor a
gyökerét elszaggatni és úgy ültetni kövér földbe. Az együgyűeket, kik nem teljesek, leginkább a magvokért kell
nevelni, akik igen hasznosak a patikában."

Nagy szerepet játszik a keselyüvirág a középkori kódexek miniatűrjeinek virágmotívumai között (VI. tábla).

Annyira divatos volt a XV. században, hogy még a naturalisztikus virágmotívumokban rendkívül szegény
magyar miniatűrök egyikén is helyet kapott. A magyar kódexirodalomban esztergomi missale néven ismeri ezt a
kódexet, amelyet Pottenberger János, Pozsony bírája, készíttetett a pozsonyi egyház számára a XV. század
hetvenes éveiben. A pozsonyi misekönyv 156. lapján szerényen húzódik meg a hozzá nem fölöttébb illő vonalak
között az Aquilegia virágának - aligha természet nyomán készült - képe.

Régi virága a lovagkertnek a gyűszűvirág (Digitális purpurea) is, amelyet nyugati kódexek már a XIII.
században említenek fox glove néven. Melius Herbáriumá-ban gyüszüfü, ezt a nevét később is megtartotta.
„Digitális, gyűszűvirág - írja Lippay - mert olyan mint a gyüszü, csakhogy hosszúkás, belől üres, egy magos
kórón sok virág függ alá, belől pettyegetett. Némelyek szép karmasin-színü veresek, némelyek, fehérek,
némelyek sötét színű sárgák, némelyek világos sárgák." Mint az utóbbi szavak mutatják, Lippay korában már a
sárga virágú gyűszűvirágokat is dísznek tartották a kertekben. A piros gyűszűvirág mint orvosi növény is régóta
fontos szerepet játszik, korunkban nagyban termesztik és gyűjtik, mint fontos szívorvosság herbáját.

A tavaszt nemcsak a hóvirág és a márciusi ibolya hirdette a lovagkertben, hanem a kankalin (Primula veris) is,
miként ezt ma is jelzi tudományos neve. Nyílásának idejéről Szent György virágjának, kulcscsomó módjára
lógó virágzatáról Szent Péter kulcsának is gyakran nevezték a lovagkorban. A magyarság, mint tudjuk a tavaszi
virágot kökörcsinnek nevezte, a kankalint ezért gyakran sárga kökörcsin néven tiszteli. Bejthe István
nomenclatorában: Primula veris, kása virág, tavaszi első virág; hoc est milii contriti flos, quod mili contrici,
kása ab ungaris appellati, colorem referat. Vagyis kásavirág, mert színe olyan mint a köleskásáé. A kankalin
név először Csapó József füveskönyvében olvasható növényünk neveként, tehát késői, de ma már az
irodalomban általánosan használt neve.

Mivel azonban hazánkban a kankalin elég gyakori vadon, kertben alig ültetik. Már Lippay ezt írja: „Eleget
találni az erdőkön, hegyekben stb." Sokkal fontosabb kerti virág volt a kankalin nemzetség másik faja, a füles
kankalin (Primula auricula), amelyet a lovagkorban találóan auricula ursi, medvefül néven ismertek, s ez a
neve még ma is él ott, hol kertben tartják.

Virágnak ültették a lovagkertben némelyik sárga boglárkát is, amelyek közül nagyon korán feltűnt telt virágaival
a Ranunculus repens. Melius Herbáriumá-ban még kakasláb és békafü a boglárka neve, Lippay tyúklábnak
nevezi, csak Csapó különbözteti boglárvirág néven s csak Benkő használja először a boglárka szót, amely
később a Diószegi-ék általjavasolt szironták-kal szemben az egész nemzetség neve lett.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4. Viola.

Végül ne feledkezzünk meg a szappanvirágról (Saponaria officinalis) sem, amely szintén hamar bejutott a
lovagkertekbe; magyarul már Melius szappanfü néven ismertette. Telt virágú alakja hajdan versenyzett a fehér
violával és a szegfüvei.

A lovagkor fedezte fel a búzavirág (Centaurea cyanus) szépségét is és a szántóföldről a kertbe telepítette s ott
szívesen gyönyörködött benne. Nagyon valószínű, hogy a magyar búzavirág név is a lovagkorból származik,
mindenesetre feltűnő, hogy milyen szoros a német Kornblume és a magyar búzavirág nevek párhuzamossága és
hogy még a XVI. században nem volt általános az irodalmi használatban a búzavirág név, hanem más nevét is
olvashatjuk. A búzavirág nevet Melius említi más növényről szóló fejezet szövegében, de Bejthe István
botanikai névjegyzékében ezt olvassuk. Cyanus, flos frumenti, kék virág. Szikszai Fabricius mindkét nevét
felsorolja: Cyanus, kékszínű virág, avagy búzavirág. A búzavirág kékvirág neve minden bizonnyal a görög-latin
cyanus, vagy az ennek folytatásaként élő olasz vagy francia név fordítása, érdekes, hogy a XIX. században
Petőfi nevezi kékvirágnak a búzavirágot.

Az igénytelen cickóró (Achillea millefolium) is a lovagkor kerti virága. A görögök és a rómaiak sebforrasztó
fűnek tartották s Plinius szerint Achilles, Chiron tanítványa, fedezte fel ezt a tulajdonságát. A rómaiak
millefoliumnak nevezték. Régi magyar neve, a már a schlágli szójegyzékben szereplő egérfark a középkori, de
más növényt jelző caunda muris fordítása. A játékos cickóró, vagy cicfarkkóró először Csapó füveskönyvében
olvasható, de már Diószegi az Achillea növénynemzetség hivatalos nevévé tette.

Mennyire tudott a lovagkor a legegyszerűbb virág szépségében is gyönyörködni, annak talán legfeltűnőbb
emléke az eper (szamóca) virágának és indájának nagy szerepe a miniatűrök virágmotívumai között. Ugyan a
miniatűröket főként szerzetesek festették és csak a XV. században játszanak nagy szerepet, de kétségtelen, hogy
a lovagkor rendkívül kifinomult Ízlését tükrözik. Ez az izlés találta meg az eperben a miniatűrökhöz illő
indamotívumot a gótikus kőemlékeken nagy szerepet játszó szőlő és borostyán helyettesítésére. A Trapezuntius
néven ismert, Budán készült Korvin -kódex címlapjának jobb oldalán is az epermotívum díszlik, de már a
renaissance akantusz hatása alatt stilizálva.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. fejezet - 5. Margaréta

Margaréta, százszorszép - Jövendőmondó növény - Játékos
virágok - Férfihűség - Szarkaláb - Sisakvirág - Pipacs -
Szarvasmák - Maszlag - Lóhere - Nefelejts - Koszorú -
Rózsakoszorú - Koszorú növények - Menyasszonyi koszorú -
Kalászkoszorú - Babér, borostyán - Bokréta - Művirágok -
Karácsony virágai - Jerikói rózsa - Karácsonyi rózsa -
Karácsonyi kaktusz - Karácsonyfa - Virágvasárnap - Barka.

Margit: ő szeret - nem szeret. Faust: E báj a mennyekből ered! Margit: ő szeret - nem szeret - (Az utolsó
szirmot is letépve.) Szeret!

Goethe: Faust. (Kozma A. ford.)

A Faust híres virágjelenete a legkedvesebb biedermeier-romantika, azonban egyszersmind a lovagi kor
virágkultuszának egyik legszebb emléke. Kétségtelen ugyanis, hogy a margaréta (Chrysanthemum
leucanthemum) a lovagkor felfedezése. A lovagkor költői és hölgyei találtak rá erre a virágra a réten s ők
kezdték először tépegetni fehér szirmait (nyelves virágait), várván a feleletet a nagy kérdésre: szeret - nem
szeret?

Noha a margaréta tudományos nevének mindkét szava ókori maradvány, mégis nagyon kétséges, vájjon a régiek
ismerték-e ezt a virágot. Plinius chrysanthenum-a és leucanthemum-a aligha a margaréta. Más ókori nevek sem
igen rejtegetik ezt a növényt, noha a renaissance korában mindenképen valamely ókori név alá akarták dugni a
lovagi margarétát, így a buphthalmum sem, amely Lonicerus füveskönyve nyomán a magyar füveskönyvekben
is sokáig használt tudományos neve volt, s ebből fordították Rindsaug és ökörszem „népies" nevét.

Majdnem bizonyosra mondhatjuk, hogy a francia lovagok fogadták először virágukká, akik egyszersmind
mindmáig legkedveltebb nevét is adták, nevezvén Margit-virágnak (marguerite). Ebben az esetben tehát már
nem a hölgy kapta virágról a nevét, mint a Rózsa, Liliom, Viola női nevek esetében, hanem fordítva, a virág
kapta nevét a hölgyről. Az is valószínű, hogy a Margit név eredeti gyöngy jelentésének ebben semmi szerepe
nem volt, mert a margarétában nincsen semmi gyöngyszem.

A francia ma is gyakran közös néven nevezi a margarétát és a százszorszépet. Eredeti francia neve
mindkettőnek marguerite, de előbbit nagynak, utóbbit kicsinek különbözteti. Ez világosan mutatja, hogy a
lovagkorban mindkettő egyképen kedvelt „szeret - nem szeret" virág volt. Minthogy a százszorszépet (Bellis
perennis) már az ókorban ismerték s bellis, vagy szép neve is ókori eredetű, nem lehetetlen, hogy ez az ősibb
margaréta s csak később lépett örökébe a ma is közkedvelt nagyobb helyettese. A százszorszépnek vannak
rózsaszínű és rózsaszínnel foltozott változatai is és Nadányi János ezen az alapon adja a marguerite név
magyarázatát: „Némelyek lángszínüek, némelyek mintegy megmocskolt fehérek, ahonnat a gallusok gyöngynek
nevezték."

A margarétának jövendőmondó szerepe egykorú nevével és minden bizonnyal szintén francia eredetű. Már a
lovagkori virágénekekben az eldöntetlen sors virágaként jelenik meg nyugaton. Tehát azok a játékos mondások,
amelyeket napjainkban a gyermekek ismételgetnek a margaréta szirmait tépegetve, a lovagkor hagyományai.
Azóta módosulhattak, de kétségtelen, hogy a virágénekek költőitől származnak. A szerelmi jövendölésen kívül
tudvalevőleg a férfi jövőjét is megmondja a margaréta s magyarban ez a mondókája így hangzik: pap, katona,
kondás, kutyapecér, Júdás? Végül még a halál után várható sorsot is megmondhatja a margaréta, de ekkor így
kell kérdezni: mennyország, purgatórium, pokol?

A XVI. század füveskönyveiben is gyakran együtt Bellis néven találjuk a százszorszépet és a margarétát s a
renaissance divatja szerint jövendölő szerepét is az ókorból származtatták. így például Tragus ezt írja
füveskönyvében: „Dürffte wohl aus Delphi ein Orákulum zu diesen Blümlein, wie sie die Altén genannt hatten."
így támadt német Orakelblume neve. Érdekes, hogy míg franciában a marguerite név foglalja magában a két
virágot, németben a Mafiliebchen.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

A füveskönyvekben gyógynövénnyé lett mindkét virág s a magyar irodalomban mint gyógynövények jelentek
meg és csak nagyon későn, a táblabíróvilágban mutatkozik a hozzájuk fűződő lovagkori költői hagyományok
hatása. Melius Juhász Péter Herbáriumá-ban a Bellis kisebbik nadály, tehát egészen más kapcsolatban
jelentkezik, mint a nyugati lovagkori marguerite, a margaréte pedig ökörszem. Utóbbiról ezt olvassuk a német
füveskönyvek nyomán Melius Herbáriumá-ban: „Buphthalmus, ökörszem, flos S. Joannis, Sz. János virága; e fü
olyan, mint az ebkapor vagy a székfü, egy szál, néhol két szál, olyan a virága mint az ebkapornak, de széles mint
egy lengyel garas, elterült fehér virága mint az ökörszeme."

A jövendőmondó növény a magyar irodalomban először Csapó József füveskönyvében jelenik meg, de nem a
margaréta, hanem a pásztortáska (Capsella bursa pastoris), melynek középkori kolostori latin nevéből
fordították a pap erszénye és pásztor erszénye nevét. Csapó e növény magyar neveinek felsorolása végén közli
élek-halok nevét is. Honnan vette, nem írja. Azonban kétségtelen, hogy a nyugati jövendőmondó virág nevei
nyomán készült. A szép margaréta helyett a kevésbbé költői pásztortáska is használható jövendőmondásra,
csakhogy ennek nem virágát kell tépegetni, hanem becőkéit. Tudjuk, hogy szükség esetén a kabát gombjai is
helyettesíthetik a margaréta virágját. Azokon is el lehet számlálni a mondókát.

Csak később Goethe Faustjának hatása alatt jelent meg a magyarban is a margitvirág név és terjedt el a
margarétához fűződő jövendőmondó játék. Napjainkban használt neve, csak a hivatalos botanikai irodalom őrzi
a régi füveskönyvek emlékeként az ökörszemet, és csak az úgynevezett népies nevei között találunk egyebeket.
Utóbbiak közül figyelemreméltó a Katalin-virág és Katalin-rózsa, amely - mint többnyire a népies nevek -
helytelen használat. Ugyanis a középkori német herba Sanctae Catharinae, Katarinablume, Lonicerus
füveskönyvének tanúbizonysága szerint valamely mediterrán Linaria-ís.], valószínűleg a kertekben néhol ma is
vetett Linaria bipartita. Magyarban Lippay ír róla először valószínűleg szintén Lonicerus nyomán:
„Boglárvirág, mivel a formája olyan kerekded. A németek Sz. Katharina virágjának nevezik; ki kék, ki
kékveres, kik fehér. Ezt is magul vetik a quartélyokba." A virág sohasem lett divatos a magyar kertekben,
ellenben a neve egyszer csak felbukkant a margaréta neveként.

A margaréta a lovagkor olyan virágaira arányítja figyelmünket, amelyek jelentőségében nem fontos, vájjon
ültették-e a kertben vagy sem, hanem az a lényeges, - miként nevük mutatja - hogy szórakoztatták a vár
asszonynépét és gyermekeit. Azokban a századokban a közlekedés fejletlensége miatt a várak lakói minden
eszközt és módot felhasználtak a szórakozásra, olyanokat is, amelyek ma gyerekesnek tűnnek fel, mert már
inkább csak a gyermekek körében élnek. Ilyen volt a virágokkal való játék is, amelynek minden módja divatos
volt a várakban.

Néhány ilyen körből eredő növénynévre már volt alkalmunk rámutatni, mint a pitypang és az oroszlánszáj,
amelynek magyarban későbbi továbbfejlődése a tátika, vagy tátogató. Ilyen azonban a férfihűség is, amely ma a
pitypang bóbitás fészkét jelenti, a középkori caput monachi-t, eredetileg azonban egészen más növénynek, a
legelőkön gyakori ördögtövisnek (Eryngium campestre) volt a neve, tehát nem valami fényes bizonyítványt
állított ki a férfihűségről. A németség körében Dürer tette népszerűvé a Mannstreu nevet, aki felhasználta képein
ezt a növénymotívumot (26. kép) s nagyon valószínű, hogy a magyarság körébe is így jutott el a férfihüség név s
itt, távol a forrástól a pitypangra alkalmazták.

Ilyen játékos virágnév a szarkaláb, amely két növényt is jelez, a tarlókon gyakori mezei szarkalábat (Consolida
regalis) és a kerti szarkalábat (Consolida Ajacis) utóbbi mediterrán hazájából csak a renaissance folyamán
került az északibb kertekbe. Mélius csak más növényről szóló fejezetben említi a szarkaláb nevét, amelynek ha
nem is pontos, de kétségtelenül mintaként tekinthető latin nevei ismeretesek nyugati kódexekben, mint például
pes gallinae. A német Ritterspora hatása először Szikszai Fabricius Balázs szójegyzékében mutatkozik:
Consolida regia, alii thalictron, szarkaláb, avagy sarkantyútaraj. A Szenei Molnár által megindított szótárakban

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

bukkan föl a német hatás alatt a sarkantyúvirág és az újabb népies nevek között a belőle rontott sarkvirág és a
Rittersporn kifejezés első tagja nyomán készült vitézvirág.

Nővén ytanilag és nyelvtanilag is közeli rokon a sisakvirág (Aconitum napellus), amely már a XIV. században
Konrád von Megenberg természetrajzában Sturmhut néven jelentkezik, a füveskönyvekben, pedig Eisenhut a
játékos virágneve. A magyar sisakvirág névelőször szintén a már említett XVII. -XVIII. századbeli szótárakban
bukkan fel sisakfü alakban, a sisakvirágot csak Diószegi-ék használják először.

Van azonban a sisakvirágnak a magyarban egészen különösen hangzó és mindeddig megfejtetlen neve is, amely
a középkori napellus, répácska, bizonyára gyógyszertári eredetű, nevéből kerekedett. Ugyanis mind a
szarkalábnak, mind a sisakvirágnak több faja már az ókorban ismert és használt mérges növény volt s így ezek a
növények is nem mint virágok hívták magukra a figyelmet, kerti virágokká csak később lettek. A szarkaláb ezért
volt régebben tetűölő fű és náthafű, a sisakvirág pedig farkas, bab, farkasölő fű, farkasrépa. Mint ezek a nevek
mutatják, a gyakorlati életben kártékony állatok pusztítására használták mindkét mérges növényt, a szarkaláb
egyik mediterrán fajának a magját, a sisakvirágnak pedig a répáját. Különös módon Pápai Páriz Ferenc
szótárában egyszer csak így bukkan fel a farkasrépa: napellus, Katika répája fű. Azóta ez a név nem veszett ki a
magyar botanikai irodalomból, mert a magyar növényneveket a régi füveskönyvekből és szótárakból
szorgalmasan gyűjtögető Benkő József betüről-betüre átvette a Katika répája fű nevet is Pápai Páriz szótárából,
és ezen az alapon Diószegi és Fazekas a Füvészkönyv-ükben Katika sisakvirág-nak nevezték az Aconitum
napellus-t. Legújabb időkig nem tünt fel ennek a névnek különössége és értelmetlensgée, míg végül Borbás
Vince figyelmeztetett arra, hogy a Katika jelző ebben az esetben minden bizonnyal sajtóhiba, tehát növényünk
helyes neve patika sisakvirág lehet.

A játékos jelentésű lovagkori virágnevek közé tartozik a pipacs is, a XV. század latin-magyar szójegyzékeiben
vad mák a neve, de valószínűleg már akkor közszájon forgott pipacs neve is, melyet Melius Herbáriumá-ban
olvasuk először. Papaver görögül Mecon rhoeas, Papaver flovidum, Papaver erraticum, Papaver rubeum, azaz
veres mák, bujdosó mák, pippancs, aki a szántóföldön terem. Egyik jó enni, akinek a feje nem hegyes, hanem
gömbölyeg. A hosszúfejü ebmák, disznómák nem jó. Evvel játszanak a gyermekek ugyan a szájukban, kezekben
ugyan megpuffan. Veres a levele (szirma). Németül Klapprrose, más neve Kornrose, azaz csattogó, csörgő mák,
vagy mák közt termő rózsa."

A pipacs név eredete valószínűleg abban a szokásban gyökerezik, hogy a síró gyermeknek pipacsfejet tömtek a
szájába, amely mákonytartalmánál fogva elaltatta. Már Plinius azt írja a pipacsról, hogy „egyesek minden
további nélkül letörik és a tokkal együtt rágják." Ez tehát valami olyan ősi pipázási mód volt, és előfutára a
rágóguminak. A dohány ugyan még ismeretlen volt azokban az időkben, de nem a pipa és a bódulatot hozó
„pipázás". A gyermek szájába dugott vad mák a cs kicsinyítő képzővel így lett a pipacs. A cuclit ma is gyakran
nevezik pipuskának.

Később azonban a német Klatschrose és Schnellrose nevek hatása alatt a csattanó hangutánzását érezték ki a
pipacs szóból, talán már Melius is azért írta pippancsnak. Mint ismeretes, ma is gyakran játszanak a nők és
gyermekek a csattanó virágokkal, amelyeket felfünak és kezükhöz csapva, elcsattanják. Közönségesen az ilyen
virágneveket gyermekszáj alkotásának tartják, de ez a felfogás csak félig helyes, mert a gyermek a felnőttől lesi
el ezeket a játékokat is, és a hasonló nevek eredete kimutathatólag már a lovagkorba visszanyúlik. A pipacs
újabban feljegyzett népies nevei közül hol inkább a cuclit jelentő píp, hol meg a csattanást érzékeltető
hangutánzás érezhető ki, de egészben véve a nevek mégsem választhatók kétfelé, miként a következő sorozat
bizonyítja: píp, pipacs, pippancs, papacs, paticska, pacsat, patacs, patics stb.

Az ilyen módon megkedvelt szerény mezei pipacs később bejutott a kertbe is, ahol már a renaissance korától
kezdve dísznek tartották nem egy kertben a mákot is, amelynek már Lippay ismerte „teljes és paraszt"
változatát. A pipacs és virága teljesedésével hálálta meg a kert kövér földjét. „Papaver erraticum teljes pipacs, -
olvassuk a Pozsonyi kert-ben - olyan a színe, mint a mezeinek, de szép teljes, mint az öreg Anemone; vagyon
testszínü is és sötétveres közöttük; maga elveti magát." Korunkban a nagytermetű, nagyvirágú, keletmediterrán
Papaver orientale a kedvelt kerti mák, vagy pipacs.

A pipacsok, vagy vadmákok sorába számították régebben a szarvas mák-ot is, amelynek két faja, a piros
Glaucium corniculatum és a sárga Glaucium flavum a Földközi-tenger mellékén honos és a pipaccsal együtt
jutott a kertbe. Termésük hosszú, ezért írják a füveskönyvek és magyarban Melius: „ugyan hosszú, horgos
szarvai vannak, mint az ökörnek". Lippay már a kerti virágok között említi: „Papaver corniculatum, szarvas
mák, sárga, veres; minden esztendőben kell vetni."

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

A későbbi csattanó virágok közül említjük a maszlagot és a hólyagos habszegfüvet meg a hajnalkát. Utóbbi
kettőnek ugyan még nem szerepel magyar irodalmi nevei között a csattanó, de csattantóként való használata
nagyon elterjedt. Annál gyakrabban szerepel a csattanó jelző a maszlag (Datura stramonium) nevei között, már
Benkő említi mint csattantót, újabban feljegyzett népies nevei között pedig ezek olvashatók: pukkantó, fúvóka,
putyóka. A középkor embere még nem ismerte Európában a maszlagot, csak a XVI. században terjedt el ez a
növény a botanikus kertekben, onnan került a házikertekbe s végül elvadult a falvak környékén. A XVII.
században a magyar kertekben a kék maszlagot (Datura fastuosa) tartották. „Stramenium, kerti maszlagvirág, -
olvassuk a Pozsonyi kert-ben - kék, öreg, fehéres, teljes is vagyon, kettős is; minden esztendőben megérik, a
magva fekete, a héja olyan csaknem mint a gesztenye külső héja." Szobában és üvegházakban tartják legújabban
a délamerikai fatermetü maszlagot (Datura arborea).

A lovagkor természetszeretetének maradványa a négylevelű lóhere babonás szerepe is. A régiek az ókorban
ismerték ugyan a lóherét, de akkor még nem tartozott a fontos mezőgazdasági növények közé. A középkorban
már nagyon korán legendás növénnyé lett hármas levelei következtében, amelyeket Írországban Szent Patrikk a
szent háromság egységének magyarázatára használt föl. A legenda szerint az irek megtérítésére küldött szent
hiába magyarázta hallgatóinak az isteni háromságot, míg végül leszakított egy lóherelevelet és azon mutatta be,
hogy lehet valami három és mégis egység. Ennek a legendának emlékére őrzik az irek mai napig is nemzeti
címerükben a lóhere-levelet. A Szent Patrikk-legendán alapszik a herba trinitatis név, amellyel később
különféle hármas és háromkarélyú leveleket neveztek a füveskönyvek, valamint az árvácska középkori szent
háromság virága vagy violája neve, amely később a tricolor névvé egyszerüsödötött. A lovagkor hölgyei a
virágos réten ritkaságánál fogva keresték a négylevelü lóherét, amely természetesen éppen ritkaságánál fogva
szerencsét hozott. Négylevelü lóhere keresése ma is kedves szórakozása a rétet járó városi nőknek és
gyermekeknek s ma is régi módon könyvben, gyakran imakönyvben préselik a négylevelü lóherét. Talizmánnak
is hordják s a függő díszeknek is közkedvelt motívuma.

A lovagkor lírikus költészete, a virágénekek hangulata él a nefelejts nevében. Ugyan a lovagkorban a nefelejts
nem jelentette olyan határozottan a ma Myosotis néven ismert növényt, mint korunkban, csak amikor már Linné
megtanította az emberiséget, hogy a növények neveit pontosan egy fajra kell rögzíteni, a XVIII. század második
felében kapcsolódott szorosan egybe a név és a növény. Az azonban mindenesetre tény, hogy nyugaton már a
lovagkorban használatos volt a nefelejts mint virágnév és már XV. századbeli német kódexek glosszái között
olvasható a Vergissmeinnicht.

Tudományos Myosotis neve ókori görög eredetű, jelentése pedig szószerint egérfül. Ámde, hogy vájjon mit
nevezett egérfül-nek Dioskurides és kortársa, Plinius, nagyon kétséges. Plinius természetrajza 27. könyvében
kétféle növényt is említ ezen a néven, egyik valószínűleg a ma Asperugo procumbens néven ismert növény. A
középkor barátbotanikusainak is nagyon tetszett ez a név és szívesen használták mindenféle olyan növényre,
amelynek levelét valamiképen egérfülnek nevezhették. A német kódexekben, hol a Hieracium pilosella, hol az
Anagallis coerulea, hol a Valerianella, hol valamely kistermetű Veronica viseli ezt a nevet. Később a
füveskönyvek közvetítésével magyarba is átszármazott az egérfül és botanikai irodalmunk ennek emlékeként
őrzi a Hieracium pilosella egérfül hölgymái nevét. Csak a XVIII. században talált rá a Myosotis név a ma
nefelejtsnek nevezett növényre és csak Linné munkájával terjedt el növényünk tudományos neveként.

A Vergissmeinnicht, mint említettük, a XV. században bukkan fel a német botanikai irodalomban. Valószínű,
hogy különféle apró kékvirágú növényeknek volt a neve. A már ismertetett Paradicsom-kert című festményen a
kert vize partján többféle „nefelejts" látható, s minden bizonnyal a Veronica nemzetség fajai is hordták ezt a
nevet, valamint a gamandor is (Teucrium chamaedrys). A XVI. században főként a gamandor szerepel a
füveskönyvekben nefelejtsként, míg a mai Myosotis egészen más nevek alatt és más növények mellett húzódott
meg, például Brunsfels füveskönyvében Cynoglossa minor, Cordus-éban Echium palustre, Lonicerus-éban
Leontopodium (ami valóban túlnagy megtiszteltetés a szerény virágocskára), Tabernaemontanus-éban Eufragia
coerulea.

Magyarban is egész névvándorlás a nefelejts története és szoros fügvénye a német füveskönyvek változékony
természetének. Kétségtelen, hogy Melius a XVI. század második felében a ma nefelejts néven emlegetett
növényit ismerteti „harmadféle szömvigasztaló" címen. „Euphrasia, szömvigasztaló; haramdféle a réten terem,
ennek kék a virága, ugyan fehér szinü a levele, mint a kis centauren fűnek, de kövér a levele, szintén olyan mint
a centaureának." Melius sárospataki kortársának, Szikszai Fabricius Balázs-nak szójegyzékében az Euphrasia
magyar neve: lenvirágú fű, avagy szemgyógyító.

Benkő József a német Froschaugel nyomán a XVIII. század végén békaszemfű-nek nevezi növényünket. De
ugyancsak Benkő József honosította meg a magyar irodalomban a nefelejtset is, csakhogy Benkő a nála nem
szokatlan szeszélyességgel nem a Myosotis scorpioides neveként használja a nefelejtset, - noha e növény német

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

neve gyanánt idézi a Vergissmeinicht-et - hanem a Chrysanthemum coronarium számára javasolja magyar
névnek. Diószegi és Fazekas Füvészkönyvé-ben megint új néven bukkan fel növényünk, ők a Myosotis magyar
neveként a görög szó „lágyított" mizsót alakját javasolták. Mégis Diószegi-ék könyvében talált egymásra
először magyarban a növény és később általánossá lett neve, ők ugyanis a Myosotis scorpioides magyar
neveként nefelejts mitzsó-ot írnak. A nefelejts név a virágnyelvekből és Tompa virágregéjéből terjedt el és lett a
magyarság körében népszerűvé, s az előbb még figyelemre egyáltalában nem méltatott virágocskát végül a
népdal is felkapta és a mult század végén vajmi gyakran volt hallható az érzelmes szívűek ajkáról a tó partján
virágzó és sírt koszorúzó nefelejts neve.

A biedermeier romantikának, amely sok tekintetben táplálkozott a lovagkori hagyományokból, és legalább
ugyangúy szerette a szabad természetet, a margaréta mellett kétségtelenül a nefelejts volt legkedvesebb virága s
a táblabíróvilág egyszerűségének nem is lehetett méltóbb képviselője a virágok között. Abban az időben
nemcsak a szabad természetben keresték fel, hanem a szobába is magukkal hozták és ott szívesen gondozták.
Szabó József kertészeti munkájában, a Kassán 1824-ben megjelent „csalhatatlan kertészkönyv" -ben részletes
útbaigazítást olvasunk a nefelejts szobai tenyésztéséről.

„Nefelejts, ezen mindenütt kedves virág - írja Szabó - télen is a szobában könnyen hoz virágot, ha az alább írt
mód szerint bánsz vele. Szedd ki ősszel földestől a fiatal palántákat, melyek nyárban az elhulló magból
mindenütt kibújnak és egy tányérba vagy tálba ültesd el. Ezen tálba vagy tányérba önts egy kevés folyóvizet,
hogy a gyökerek mindig vizben álljanak. Mindaddig, mig csak jól nem fagy, hadd az edényt a szabad levegőn és
néha kevés vizzel öntözgesd is meg. Novemberben és decemberben, mikor már jó tél van, tedd egy kamrába
belülről az ablak eleibe, hogy a kellemetes idő alkalmatosságával levegőt is ereszthess hozzá. De mihelyest a
virágzó szál a föld felett van, őrizd a kemény hidegtől, mert bár a fiatal plánták szabad ég alatt a hó és jég alatt is
tengődnek, mégis mihelyt egyszer hajtanak, veszedelmekre van a fagy. Ha a nefelejtset a szobában tartod és a
vize már büdösödni kezd, csendesen öntsd le és ismét tölts reá frisset, de e mellett a gyökereket helyükről meg
ne bolygasd. Azt mondja Dietrich: a virágzást egész télen által fel lehet tartani, ha mihelyest az első ágbog
elvirágzott, azt száránál jól levágod, az ágakat is jól megnyesed. Ekkor nemsokára újra kihajt, melyből a virágok
kifejtőznek, midőn már az öreg hajtások elvirágzottak. Eszeritn több egyesztendős növények szünet nélkül
virágozhatnak."

A kerti nefelejtsek sorában egyesek szerint a havasi (Myosotis alpestris), mások szerint az erdei (Myosotis
silvatica) viszi a főszerepet, de nem kisebb mértékben a mocsári nefelejts (Myosotis scorpioides) is, és úgy
látszik, hogy a biedermeier kor kedvence az utóbbi volt.

A lovagkor virágkultuszában nagy szerepet játszott a koszorúkötés. A miniatűrök kerti képein megörökített
jelenetek hűségesen megőrizték a lovagi és a renaissance kor hölgyeinek legkedvesebb szórakozásait, a zenét,
koszorúkötést és az olvasást. Alig van olyan minaitürön ábrázolt kerti jelenet, amelyen hiányozna a koszorút
költő női alak (IV. tábla).

A régészeti leletek alapján kétségtelen, hogy a koszorú valahonnan Nyugatázsiából ered s már a szumir
királynők és udvarhölgyek koszorút hordtak a fejükön. Sub-ad szumir királynő aranyból készült koszorúszerü
fejdísze teljes épségében ránk maradt s ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a szumir dinasztia királyi hölgyei
falevelekből kötötték az első koszorúkat. Az aranyból készült levelek ma is bizonyítják, milyen természetes
hűséggel igyekezett utánozni az aranyműves a koszorúkötésre használt faleveleket. (27. kép).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

A görögök valószínűleg a kisázsiai népektől vették át a koszorú használatát. Ezt bizonyítja az is, hogy a
legrégibb koszorúnövények nyugatázsiaiak, így a rózsa, mirtusz, szőlő, borostyán. Előbbi kettő Aphrodité,
utóbbiak Bacchus kultuszának növényei. Az első görög botanikus, Theophrastus korában már olyan fontos
szerepet játszott a koszorú Görögországban, hogy ez a botanikus külön fejezetet szentelt a koszorúnövényeknek
(stephanomata). A koszorú görög nevének emlékét őrzi mai napig is az egyik legkedvesebb magyar keresztnév,
az István, amely természetesen megfelelő kerülővel, Rómán és a kereszténységen átjutott a magyarság körébe.

Nagy mértékben gazdagodott és fejlődött a koszorú használata az ókori Rómában. A rómaiak nagy
koszorúkultuszának legbeszédesebb emléke él Plinius 122 - csak az isteneknek adtak koszorúkat; ennélfogva
Homeros csak az égnek és az egész ütközetnek juttatja azokat, nem pedig az egyes embernek, még párharc
esetében sem." Később azonban már azok is megkoszorúzták magukat, akik az isteneknek áldoztak, az ország
pedig azokat is koszorúval tüntette ki, akiket kiváló teljesítményükért jutalomban akart részesíteni, így a nagy
hadvezéreket, államférfiakat, ünnepi játékok győzőit, kiváló költőket stb. Végül a császárság korában annyira
általánossá lett a koszorúk hordása, hogy egyszerű ünnepi dísszé világiasodott s többé már nem történhetett
volna meg Fulvius esete, akiről Plinius következőket jegyezte fel: „A második pun háború idején élő pénzváltó,
L. Fulvius a senatus rendeletére börtönbe vitetett, mert boltjából rózsakoszoruval a fején nézett ki a piacra, és
csak a háború befejeztével bocsáttatott szabadon." Bár kisebb mértékben, de használatos volt már Athénben és
Rómában a menyasszonyi koszorú is, valamint a halottaknak is áldoztak koszorúkkal. Mikor a keleti hatás egyre
erősebben érvényesült Rómában, a művirágok is divatosak lettek, selyemszalaggal fonták át a koszorút, hogy
pedig hervadhatatlan virágokra tegyenek szert, szaruból faragták a koszorúhoz a virágokat s az ilyen koszorút
télinek nevezték. Téli koszorút szalmavirágokból is készítettek, főként bársonyvirágból, amelynek éppen
hervadhatatlansága miatt amarantus volt a neve, mert maraino hervadni és a fosztó képző, tehát amarantus
hervadhatatlant jelent.

A korai középkorban a növényből készült koszorúnak aligha lehetett valaminő szerepe, csak a császári korona
őrizte a koszorúk emlékét. A bizánci korszak egészen elfordult a virágtól, arany és drágakő lelkesítette. A
fejedelmi személyek képeit a mozaikokon és zománcokon aranykorona, a szenteket fénykorona koszorúzza. A
régiek növényi koszorú-kultusza kétségtelenül csak a lovagkorban újult fel s a koszorúk használata szerint vált
mind általánosabbá, amint a renaissance folyamán egyre tudatosabb lett a római szokások felelevenítése. A
lovagi torna győztese előbb csak virágot, később már koszorút kapott szíve hölgyétől, mint a Holubár-t legyőző
Mátyás. Az egyetemek kiváló végzettségű ifjai babérkoszorúsoknak - baccalaurei - neveztettek, a
menyasszony pedig a koszorúval fején ment az esküvőre.

Magyarban is a lovagi korban jelenik meg a koszorú szó, amelynek azonban - sajnos - még mindig felderítetlen
az etimológiája. Melich János-tói kapott értesítés szerint: „A koszorú szó eredete ismeretlen; csak annyi
bizonyos, hogy igenévi származék: az r és u képzők benne." A XV. század latin-magyar szójegyzékeiben már
kétféle a jelentése, így a schlágli szójegyzékben

crinale, koszom sertum, koszom.

Csak az utóbbi növényi koszorú, előbbi ruhadarab, a későbbi latin-magyar szótárakban többé nem koszorú,
hanem főkötő. Viszont a serta a schlágli szójegyzékben már pártát is jelent; ez kivált a hajadonok fejdísze.
Tehát a női fejdísz tulajdonképen a virágkoszorúból fejlődött s a lovagkorban még mint párta és mint főkötő
erősen koszorúszerü volt. Kalapot csak később, a barokk korban kezdtek hordani a főúri nők.

A legkedveltebb virágkoszorú a rózsakoszorú volt, amelynek emlékét a lovagkorból több családunk címere őrzi
(16. és 28. kép.)

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

A lovagkorban még nagyon egyszerűen készült: a koszorúalakra hajlított kámvát (például füzvesszőt) előbb
valamely zöld lombbal fedték s erre az alapra osztották el ritkábban vagy sűrűbben a rózsákat. Falusi helyeken,
kivált temetőkben ma is láthatók ilyen egyszerű, házilag kötött rózsakoszorúk. Mostanában a zöld alap
többnyire puszpángból vagy tujából készül, hajdanában természetesen legfeljebb puszpángból, de esetleg nem is
valamely örökzöld leveléből.

A rózsakoszorú egyszerű, lovagkori alakjának emlékét őrzi a katolikus egyházban a rózsafüzér vagy olvasó is.
Az imádságok számontartására a szerzetesek már régebben és mindenütt használtak bizonyos „olvasó"-kat,
Európában ez az ősi szerzetesi olvasó a XIII. század elején a rózsakoszorú hatására nyerte ma is használatos,
rózsafüzért utánzó alakját. Legenda szerint Szent Domonkos, a róla nevezett szerzetesi rend alapítója, 1208-ban
látomás alapján kezdte használni a rüzsafüzért.

A rózsafüzérről egyik magyar középkori kódexünk következő legendát őrzi. Egy szerzetes még világi korában
megszokta volt, hogy Mária tiszteletére naponként koszorút kössön. Minthogy a szerzetben ezt nem folytathatta,
ki akart lépni. Azonban megjelent Mária s megtanította, mint kössön neki koszorút lélek szerint, az ő hét
öröméért 10-10 Ave Mariá-ból, mint megannyi piros rózsából. Az ifjú erre a szerzetben maradt. Egyszer egy
erdőn haladva át, buzgón kötözgette rózsakoszorúját Ave Mariá-kból. Az erdőben lappangó tolvajok látták,
hogy igen szép lány jön vele, a frátertől minden idvezlésekor egy-egy rózsát vesz át s aranyfonállal koszorúba
köti. Megtámadták s a lányt követelték rajta. De nem találták s már majdnem megölték a szerzetest, amikor
megjelent a Boldogságos és eltiltotta őket.

Ez a legenda hűen mutatja, hogy a rózsafüzér két eleme, az olvasó és a rózsakoszorú miként találtak egymásra
és miként olvadtak egységbe.

Később egyre jobban megszaporodott a koszorúnövények száma s a XVI. században, mikor már elterjedtek a
cserepes növények is, körülbelül 20 koszorúnövény volt divatos. Egyeseket már Melius Herbárium-ábó\
ismerünk. Igaz ugyan, hogy Melius német füveskönyvekből fordította és illesztette az első magyar füvesknyvet,
mondatai gyakran hü másolatai Lonicerus vagy más szerző füveskönyvének, de másrészt az is bizonyos, hogy
csak azt ültette át magyarba, amire itt szükség volt s ami megfelelt a magyar viszonyoknak, tehát enemü adatait
hiteleseknek fogadhatjuk el. Amit a rozmringról ír, kétségtelenül tapasztalásból állapította meg. De ezzel majd
később külön fejezetben foglalkozunk. A rozmaringon kívül koszorúnövényként említi Melius a majoránnát és a
bőrvényt.

A majoránna bizonyosan nagyon kedves koszorúnövénye volt a magyarságnak is, népdalaink gyakran
emlegetik a nevét s a legény a kedvest sokszor nevezi majoránnájának, az ókor majoranna, amaracon és
sampsuchon néven ismerte ezt a mediterrán növényt. Sampsuchon, vagy latinosan sampsuchus egyiptomi és
szíriai eredetű neve. A növény is keleti származású, Középázsiában, Arábiában és Eszak-afrikában honos.
Melius ezt írja róla: „Ebből koszorút télben is kötnek, pincében, házban, fazékban tartják." Tehát a XVI.
században ez volt a kedvelt téli koszorúnövény. Lippay nagyon részletesen ír a majoránnáról kertészeti könyve
veteményes részében, mert ekkor már a hajdani orvosi és koszorúnövény „igen jó misculantia salátában,
sásában, étkekben, pástétomokban, kolbászban, májosban stb.; akár frissen, akár szárazon."

A börvényt (Vinca minor) szintén ismerték a régiek s magyar neve is a régi latinból ered, ugyanis a latin vinca
pervinca második tagjából a németben bervine, a szlávban barvynek lett s a magyar a német bervincből
alakította a börvény-t. A Casanate-könyvtár Korvin-kódexének glosszái között még berwing a pervinca magyar
neve. Melius ezt írja növényünkről: „Clematis, folyófü, vincapervinca, lonc; Clematis görögül, azaz lonc,
magyarul börvei fü. Mindenkor zöld, kék virága mint a violának; kertben fák alatt terem. A szegény paraszt
leányok koszorút kötnek belőle." Mint örökzöld, később az aurópai nyelvekben a télizöld nevet kapta.

A füveskönyvekben csak elszórtan olvashatunk egyetmást a koszorúnövényekről, egyedül a francia Ruellius
(Jean Ruel) írt külön fejezetet a koszorúkultuszról De nature stirpium libri tres című Párizsban 1536-ban

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

megjelent munkájában. Azonban Ruellius inkább csak a görög-római hagyományokat ismerteti a koszorúról, a
maga korának koszorúnövényeiről nem sokat közöl. Ebben a tekintetben fontosabb Dodonaeus (Rembert
Dodoens) egyik munkája, a Florum et coronarium, odoratarumque nonnullarum, história, amely 1538-ban
Antverpenben látott napvilágot. De mindezek hatása közvetlenül aligha jutott el Magyarországra.

A magyarországi koszorúkultusznak legfontosabb, mondhtajuk alapvető fontosságú müve Péchy Lukács tollából
jelent meg. A szerzőről vajmi keveset tudunk. Abból, hogy könyvecskéje végén koszorúban foglalva címert
közöl, azt következtetik, hogy előkelő nemesi családból származott. Az esztergomi káptalan ügyviselője és
közjegyzője volt 1595 körül s működésének színhelye az ország akkori egyik szellemi központja, Nagyszombat.
Több munkája jelent meg ott a XVI. század második felében, természetesen mind egyházi vagy legalább
valláserkölcsi vonatkozású. Ilyen az a botanikai jelentőségű munkája is, amely korának koszorúnövényeit
legteljesebb számban sorolja elő.

Nem volt eredeti alkotó, munkái - mint általában a XVI. század magyar botanikai munkái - fordítások, de több
munkája csak általánosságban jelezte, hogy idegen írókat követett, minélfogva a legújabb időkig téves
véleményeket olvashatunk erkölcsbotanikai munkájáról is. Ez a munkája a német Lucas Martini „Der
christlichen Jungfrauen Ehrenkrantzlein; darinnen alle ihre Tugenden durch die gemeinen Krántzblümlein
abgebildet und erklárt werden" című könyvecskéjének fordítása (29. kép).

«3 JŰÍítcíncr íGo:n5*;

1> D, Ieannís Aucnwij»

AZ K ERE*

SZTY8N SZVZBKNEC

a Mrtybeit minden ú jotugos frkól>
chóon kóron rrges vír*got»lrjl kí icífni

I<ffgüí n>fíí(íJi trohttoutiüeiF,
Mappát ttá
f eechT LVKACH

Lfg? Js ü mnd .Hífíl^. ff Híg í d'í U .1 l i t i üi f líl ,,

me tmntui.

Nyomtatta* ot Nagylsombatbíi
M* D, XCI.

A német eredeti Prágában jelent meg 1581-ben. Péchy fordítása 1591-ben látott napvilágot Nagyszombatban
„Az keresztyén szüzeknek tisztességes koszorúja, melyben minden ő jóságos erkölcsük az közönséges virágok
által kijelentetnek és képeztetnek" címmel s a magyar fordítás hü másolatait közli a német eredeti
fametszeteinek, amelyek különösen fontosak, mert segítségükkel pontosan megállapíthatjuk a szövegben
szereplő koszorúnövények fajait. A növényábrákon kívül érdekes a kőfallal kerített kert képe is (5. kép),
valamint a kerti jelenet képe is, amelyről nyomban megállapíthatjuk, hogy a lovagkori festményeken és
miniatűrökön közkedvelt kerti jelenetnek meglehetősen gyarló utánzata. A Madonnából itt a legidősebb nővér
lett, aki a Mária nevet viseli, az angyalokból a két fiatal fitestvér, egyik lófejü fapálcán lovagol, a másik virágot
szed koszorút kötő és fején koszorút hordó nénjének (30. kép.)

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

Az [ftiu&Enalfeedueíífcfrrrg .

Í2t.k!>-'lfceÍ3;3fm t ufzarDmat kölni,
Szép viragü ttmcnunid fe(d* ,| g,e't[ii,

A sok megsemmisült példány és a néhány ránk maradt és nagy ritkaságként őrzött avatag példány bizonyítéka,
hogy Péchy munkája mindenütt ismeretes volt az országban s a magyar virágszimbolika ebből táplálkozott.

A Koszorú célja az erkölcs nevelése. Erre a célra Martini a középkor óta használatos virágszimbolikát veszi
igénybe ebben a munkájában, s a maga korának egyik legkedveltebb, legártatlanabb és legelterjedtebb
szórakozásához, a koszorúkötéshez kapcsolja. így igyekezik kézzel fogható tárgyakkal rögzíteni az olvasó (vagy
hallgató) figyelmét a nehezen érthető elvont fogalmak számára. Ma ezt szemléltető módszernek mondanók.
Mindaz, ami a kerttel, koszorúval és virággal összefügg, erkölcsi jelkép. A kőfallal kerített kert az
anyaszentegyházat jelképezi, az egyes virágok a különböző jó erkölcsöket, a koszorú a lányok lelkét. „Az
meghajtott gömbölyű gyenge kánva, melyre kelletik az jó erkölcsöknek megszedett virágit kötniek, semmi
egyéb, az szüzeknek okos lelkeknél és elméjeknél, mindenféle belső érzékenységeknél, mely mint valami
fundamentom melyre szép épületet csinálhatni."

Martini Koszorú-ja 20 növényt sorol elő és mind a húszat képben is bemutatja. Alább következnek a
koszorúnövények tudományos nevükkel és azon a magyar néven, amelyet Péchy használt a Koszorú magyar
fordításában.

1 . Sárga fü Primula veris

2. Szekfü Dianthus caryophyllus

3. Sárga, fehér és szederjes viola Cheiranthus cheiri Matthiola incana

4. Kék ivola Viola odorata

5. Ciprus Santolina chamaecyparissus

6. Maiorána Maiorana hortensis

7. Putnok avagy csombor Mentha pulegium

8. Boldog Asszony rózsája Lychnis coronaria

9. Bécsi fü Valeriána celtica

10. Tarka ivola Viola tricolor

11. Bársony virág Amarantus sp.

12. Bazsalikum Ocimum basalicum

13. Rózsa Rosa centifolia

14. Borsoló avagy indiai szekfü Tagetes patulus

15. Ruta Ruta graevolens

16. Rozmaring Rosmarinus officinalis

17. Levendula és spikinárd Lavandula officinalis és latifolia

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

18. Narcissus, Temondádfü Narcissus sp. (több virág egy kocsányon)

19. Izsóp Hyssopus officinalis

20. Rukerc Bellis perennis.

Martini munkája megjelenési idejének megfelelően több, a renaissance korában divatossá lett virágot is találunk
ebben a névsorban, de a középkori rózsa, ibolya, ruta stb. sem hiányzik. Itt szerepel a koszorúvirágok között
először az első amerikai újdonság is, a büdöske, akkor még a szekfűvek közé számított s azoktól indiai vagy
borsoló jelzővel különböztetett növény. Hogy ebben az időben már Bécs volt a divat központja a magyarság
számára, mutatja a bécsi fü neve. Ha áttekintjük Martini növényeinek névsorát, kétségtelenül meg kell
állapítanunk, hogy a parasztkert legkedveltebb virágai manapság is a renaissance koszorúvirágaival azonosak,
később aránylag csak kevés újabb járult hozzájuk.

Különös jelentőségre tett szert ezek közül a rozmaring, mint sokáig a menyasszonyi koszorú legfontosabb
virága. Martini munkája szerint: „az leányzóknak tisztaságok" a jelentése. Tudjuk, ez maradt azóta is és ezért
került a hajadon menyasszony fejére s ezért nem viselhette, aki már másodszor ment férjhez, avagy előlegezte a
legény részére a házasság kegyeit. De nemcsak a menyasszony hordott rozmaringot, hanem az egész násznép is.
Ma már kevés helyen él ez a szokás, de néhol még most is rozmaringszálat tűznek kalapjuk mellé a szerelmes
legények.

A rozmaringot a menyasszony fején később a mirtusz váltotta fel. A mediterrán mirtusz (Myrtus communis)
keleten lett kedvelt virággá és már Babilonban az ünnepek dísze volt. Használata már az ókorban is keletről
jutott Görögországba és onnan Rómába, hasonlóképen ak özépkorban és az újkorban is. Újkori terjesztői a
zsidók, akiknek életében és kultuszában legnagyobb a szerepe s Löw méltán írja a mirtuszról, hogy a
zsidóember életének kísérője. Ugyanolyan szerepet játszott a Keleten, mint Nyugaton a rozmaring.
Középeurópában a XVI. században jelent meg, eleinte természetesen mint nagy ritkaság. Úgy látszik, hogy a
renaissance nagy kereskedő családja, a Fugger-ek, kapták Velencén át az első mirtuszokat. A mirtuszkoszorút
csakhamar megkedvelték és iparművészeti motívumként használták fel. A Fugger-ek szövőgyáraiból a XVI.
században sok olyan selyemtakaró került ki, amelyet mirtuszkoszorú-motívum diszít. Fugger-lány hordta
Középeurópában az első mirtuszkoszorút. Képzelhető, hogy akiknek csak rozmaringágra tellett, mennyire
irigyelték! Mivel Németországban Nürnberg és Augsburg kiváltsága volt, hogy menyasszonyi koszorúkhoz
virágot külföldről vásárolhassanak, kétségtelen, hogy ebből a két városból terjedt el a mirtusz használata. De
valószínű, hogy már nagyon korán csak mint művirág terjedt, tehát már régtől úgy használták, mint napjainkban.
Még a XVIII. század második felében is csak az előkelők és vagyonosok küldhették lányukat mirtuszkoszorúval
esküvőre, mert a mirtuszkoszorúhoz Párisból kellett hozni az anyagot. Csak akkor vált általánossá, mikor a
müvirágkészítés is gyáriparrá lett.

De még ekkor is csak Középeurópában. Délen, kivált Itáliában sohasem érte ilyen kitüntetés. Ott a mirtus vadon
nő, tehát semmire sem becsülik. Ugyanakkor, amikor Közép európában a mirtusz hódította meg az előkelő
menyasszonyok szívét, délen a narancsvirág „Németországban - írja Strassburger a riviéráról szóló szép
munkájában - valamikor a rozmaring volt a nép kedvenc virága, és a legkisebb kertben sem hiányzott. Ma ez a
költészettel körülfont növény már szinte idegen a nép körében. Német földön a XVI. század végéig rozmaringot
hordott hajában a menyasszony, a lakodalmas vendégek is rozmaringbokrétákkal koszorúzták magukat. Csak
ezután szorította félre az Aphroditénak szentelt mirtusz a rozmaringot, és csak kevés vidéken, így Felső
Bajorországban, tarthatta magát egészen napjainkig. Különös módon Itáliában a mirtusznak mint menyasszonyi
dísznek át kellett engednie helyét a narancsvirágnak, és manapság ott már csak az istállókban szórnak
mirtuszlombot."

A barokk korban a bokréta volt divatos és csak az empire és a klasszicizmus után hódított ismét nagyobb
mértékben teret a koszorú. A XIX. században már háromféle koszorú használatos, a menyasszonyin kívül a
temető és a babérkoszorú. Előbbi többnyire fenyőből készült, mint a halottak napján legkönnyebben
beszerezhető örökzöldből. Újabban, mióta Magyarországon sokféle exotikus fenyvet is ültetnek, Budapesten és
környékén, ahol a természet nem telepített fenyveseket, különösen az Amerikából hozott Pseudotsuga Douglasii
ágaiból kötik a legtöbb fenyőkoszorút. Fenyőn kívül természtesen mindenféle más örökzöld is használatos ere a
célra, a városokban többnyire idegenből telepített kerti fák és cserjék lombja. A hazai flórából leginkább az
egértövis, vagy régi nevén, mint még Melius korának nevezték, erdei mirtusz (Ruscus aculeatus) szolgáltatja
halottak napjára a temetői koszorú anyagát. Az egértövis Dunántúl több vidékén honos. Hollós László írja, hogy
Szekszárdon nagyban szedik az erdőn és halottak napjára koszorút kötve belőle, a fővárosba szállítják. Virágnak
a krizantémum használatos a temetői koszorúkba, mert ez a legkésőbbi kerti virág. Később külön fejezetben
foglalkozunk vele.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

Az ókorban az érdem jutalmazására használatos különféle koszorúnövények közt a rómaiak elsőnek tartották a
búzát. A kalászkoszorú eredetéről Plinius tudósítása így szól: „A mezőgazdasági papságot Romulus alapította és
köztük magát a tizenkettedik testvérnek nevezte. Dajkája, Acca Laurentia, fehér szalaggal díszített
kalászkoszorut adott nekik papságuk legünnepélyesebb jeleként. Ez volt Rómában az első koszorú; akit
megtiszteltek vele, haláláig hordhatta, még mint számüzöttet és foglyot is megillette." Kétségtelen, hogy Plinius
adata csak kiragadott részlet az ókori kalászkoszorú történetéből s valószínű, hogy ez sokkal régibb időkben
kezdődött. Mindenesetre tény, hogy a kalászkoszorú később is mindenkor szerepet játszott a földmívelő
lakosságú országokban, és természetesen mindenkor az aratási ünnepeket díszítette. Hogy Magyarországon is
kitüntetés lehetett valaha, bizonyítja az a szerepe, amelyet a címertanban játszott, több magyar család címerében
őrzi (31. kép.)

A hivatalos ünnepségek közt ma már nem találjuk, de a földmívesek megőrizték emlékét s ma is régi
szertartásokkal ülik meg az aratóünnepet, amelyen az aratók kalászkoszorút (32. kép.) adnak a gazdának, aki
megvendégeli az aratókat a koszorú alatt. „Ezeket a kereszteket és koszorúkat - írja Madarassy László, aki a
magyar aratószokásokat és aratókoszorukat leírta - nem szívesen adják ki a házból, mert azt tartják, hogy a
koszorúval együtt a jó termésüket is elviszik. Ezért a kalászfonatokat mindig olyan helyre akasztják, ahol senki
sem férhet hozzá. Vetés idején pedig kimorzsolják belőle a magot s belekeverik a vetőmagba, hogy a termés a
jövőre is jó legyen."

A régiek hivatalos koszorúnövényei közül ma már csak a babér tartja ezt a szerepét. A magyar
nyelvhasználatban él még a borostyán is mint az érdem jutalma. A két név azonban tulajdonképen egyet jelent,
mert a régi magyar nyelvben borostyán volt a babér neve. A koszorú szó első emléke helynévi adatként
(Koszorúpatak) 1323-ból maradt ránk, a következő század nyelvemlékei között már a koszorú is szerepel, 1488-
ban egyik oklevél Johannes Koszorús nevét említi. Milyen értelemben magyarázzuk ezeket a renaissancekori
magyar koszorúsokat? Koszorúkészítők voltak, vagy koszorúzottak, tehát valamely kiválóságukért kitüntettek?
Koszorús mesterei tudománynak, költészetnek vagy iparnak? Valószínű, hogy legalább részben az utóbbiak
közé tartoztak. Ennélfogva feltehetnénk, hogy már a középkor végén is ismerték eleink a „babérkoszorút". Sőt
már a lovagkorból kimutathatnánk babérkoszorúkat. Ugyanis már lovagkori sírköveken és címerekben
használatos a babérkoszorú-motívum.

Ezzel szemben azonban le kell szögeznünk, hogy eleink a babért csak a patikából szerezhették be, mint
babérlevelet. A babérfa vedrekben csak akkor terjedt el az országban, amikor már üvegházakat kezdtek építani
főuraink. Hogy a boltban vásárolt babérlevélből készítettek volna koszorút, vagy délről hoztak volna ilyeneket
az országba, nem valószínű. Ennélfogva a középkori babérkoszorúkat csak iparművészeti és költői
motívumoknak tarthatjuk. Mint említettük, eleink sokáig nem ismerték a babér szót s a babért (Laurus nobilis)
borostyánnak nevezték. Ez a szó a cseh brystyan átvétele. De az átvétel nagyon régi, már 1327-ből említ az
egyik oklevél a Borotyános-patakot. Hogy melyik borostyán szerepel ebben a névben a kettő közül, ma már
megmondhatatlan. A schlágli latin-magyar szójegyzék ezt tanítja:

eginus, borostyánfa laurus, idem.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

Hogy azonban a ma is borostyán néven ismert Hedera helix a koszorúkötésben is helyettesítette volna a babért,
semmivel sem bizonyítható. Ez a borostyán, mint a többi örökzöld, csak akkor kezdett szerepelni a
koszorúkötésben, amikor a temetői koszorúk divatba jöttek s nem is így használják.

Tehát a borostyán mint az erény jutalma mindenkor laurus-t jelent. A mediterrán hnoosságú Laurus nobilis
görög-római hagyomány a koszorúkultuszban. Keleten nem volt jelentősége. A görögök daphne néven ismerték
s használata Apolló kultuszában bukkant fel és azzal terjedt. Apolló papjai babérágat tartottak kezükben és
babérbogyót ettek, mikor jövendöltek. Apolló lévén a lant és a költészet istene, a költők babérral koszorúzták
magukat, és mert Apolló nyila üzi el a ragályt, a babér védelem a ragály ellen, szellemi értelemben is, vagyis
megvéd a gonosztól. Apolló volt a bűnbocsánat istene, ezért növénye, a babér, a bűnbocsánat jelvénye lett.

A babér mindezt a jelentőségét a római életben is megtartotta, sőt még fokozta is. A hívő római, a templomba
lépve, babérágat mártott a szenteltvízbe s azzal hintette meg magát, a római katona pedig a győzelem után
babérral mosta le fegyeréről a vért, így engesztelvén meg az isteneket. A győztes hadvezér is azért tette fejére a
babérkoszorút, hogy biztosítsa az istenek engesztelő kegyelmét. Mint az engesztelés növénye a villámtól is
megvédte a rómait: Svetonius feljegyezte, hogy Tiberius császár mindannyiszor babérkoszorút tett a fejére,
valahányszor vihar kerekedett. így védekezett a villámok ellen.

Magyarban a babér szó csak a XVII. század elején honosodott meg, az első írott adat 1628-ból ered.
Valószínűleg a laurus-ból alakult német Lorbeer származéka, régebben babir és balil alakja is használatos volt.
Mint kerti (üvegházi) növényt Heindel Ferdinánd említi először a magyar irodalomban. Grossinger János
ezekkel a szavakkal vezeti be leírását: „Laurus bacciferarum princeps, scriptorum ore, et calamo celebrata,
antiquitati plurimis culta superstitionibus, mihi silentio praetereunda non est, licet apud nos in nobiliorum
duntaxat hortis frondescat folio perenni... Ab hungaris borostyánfa, bacca vero babir dicitur." Most már az
ünnepélyeken vederben nevelt babérfákat állítanak az ajtók mellé, emelvényekre stb., és természetes
babérkoszorút készítenek az érdem jutalmazására a magyar klíma alatt is.

A koszorú mellett az ókorban és a középkorban a bokréta egészen alárendelt szerepet játszott s csak a
renaissance korában kezdett mindinkább előtérbe lépni. Már a XVI. század második felében körülbelül
egyenrangú a koszorúval. Ezt a körülményt jellegzetesen tünteti fel a magyar bokréta szó első megjelenése az
irodalomban. Ambrosius Calepinus (1435-1511) olasz ferencrendi szerzetes szótárának abban az 1585-iki
kiadásában, amely Lyonban jelent meg s amely először közli a magyar szavakat is, mindjárt előszörre négy
jelentésében ismerkedünk meg a bokrétával, de minden esetben mint a koszorúval azonos használatú szóval:

corolla, koszorúcska, bukréta sertum, koszorú, bokréta servia, koszorú, bokréta stephanopolis, korona, koszorú,
bukréta.

Bukréta, bokréta szavunk a bokor származéka, valószínűleg nem egészen a francia, de németben is használt
boquet hatása nélkül. Megvan a környező szláv nyelvekben is, hova a magyarból jutott. A csokor a bokor szó
székelyföldi tájalakja, amely először csak 1784-ben Baróti Szabó Dávid szótárában jelent meg az irodalomban,
honnan később szélesebb körben is elterjedt. A bokréta mintájára készült játékos módosulata a csokréta.

A bokréta jelentősége a XVII. században a barokk ízlés hatása alatt nőtt nagyra. A francia udvar pompakedvelő
légkörében nagyszámú és feltűnő színű virággal tömték meg a vázákat és a hollandus virágfestők versenyeztek,
hogy mentől gazdagabb és tarkább bokrétákat varázsoljanak a vászonra. A rokokó leegyszerűsítette a bokrétát
abba az eredeti renaissance alakjába, amelynek emlékét ma is őrzi Dürer ibolyacsokra s amelyhez a takarékos
biedermeier is ragaszkodott. A magyar irodalomban Benkő József a vallási kultusz körébe vonta a bokrétát Téli
Bokréta című halotti beszédében, melyet 1777-ben tartott Nagyajtán Cserei Miklós elhunyt felesége festett.
Később majd részletesebben foglalkozunk vele.

Említettük föntebb a koszorú szerepét a női fejdísz kialakulásában. A pártát úgy kell tekintenünk, mint a
lovagkori első szövött anyagból készült mükoszorút. Később is a menyasszonyi koszorú, mint szintén
említettük, művirágból, műmirtuszból készült. A barokk korban nem maradhatott el a művirágból készült
bokréta. Erről érdekes adatot közöl Clusius, amelyet Adonidis horti chartacei címmel következőképen mond el:
„Memimi certe aliquando videre, Constantinapoli állatos chartaceos quosdam hortulus varii generis stirpibus
ornatos, quae ex charta tenuissime incisa tam affebre constructate, et singulae suis coloribus adeo eleganter
depictae erant, ut magnam admirationem et voluptatem spectatoris adferrent: inter eas erant et flavae rosae
plenae et aliac pleraque stirpes rarae el elegantes." Magyarra körülbelül így fordíthatjuk: Határozottan
emlékezem, hogy valamikor (de természetesen bécsi tartózkodása idején) láttam Konstantinápolyból hozott,
papírból készült kertecskéket, különböző fajú növényekkel díszítve, amelyek igen vékony papírból vágva oly
művésziesen voltak összeállítva, és egyenként a maguk megfelelő színeivel oly kiválóan festve, hogy a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

szemlélőnek nagy bámulatot és élvezetet szereztek: ezek között voltak telt virágú sárga rózsák is és több más
ritka és kiváló növény." Ez az adat két szempontból is érdekes. Egyrészt mutatja, hogy Clusius mi módon
kénytelen körülírni a művirágból készült bokrétát megfelelő latin szó hiányában, másrészt arra vall, hogy a
művirág divatja, mint általában a barokk virágkultusz, nagyfokú török befolyás alatt állott.

A táblabíróvilágban nagyon széles körben elterjedtek a művirágok, a nép körében ma is sokkal kedveltebbek
mint a kertben vagy mezőn szakított virág. Ennek egyszerű magyarázata, hogy a művirág nem hervad.
Lakodalmakon ma már alig látható más a faluban, mint csupa művirág. A táblabíróvilág népies koszorú- és
bokrétanövényeiről Veszelszki Antal jegyzett fel néhány érdekes adatot. Ezek közül már közöltem azt, amely a
gyopárra, a legkedveltebb népies koszorúnövényre vonatkozik. Még Veszelszki korában is „igen közönséges
bokréta-fű" a nyári majoránna. Érdekes, amit Veszelszki a szarkalábról ír: „A föld népei szinte bokrétákat
kötnek e fűből, házaikban ide-oda szembetűnő helyeken felaggatják, hogy az által szemeik látása
megerősödjön." Tudjuk, hogy az ókorban nem minden haszon nélkül rakták fejre a koszorút, némely növény
egyenesen azért került az ivók koszorújába, hogy távoltartsa a fejtől a mámort. Ilyen gondolkozás nyilvánul a
szarkaláb -bokréta használatában is. A tarló virágai legközelebb állottak a nép szívéhez, természetes, hogy
nemcsak a szarkalábat becsülték meg, hanem a búzavirágot is, amelyről Veszelszki ezt írta: „a paraszt leánykák
koszorúkat kötnek belőle." A XVIII. század végén, amikor Veszelszki füveskönyve készült, még nem lepte el a
falut a gyáripari művirág, hanem a nép maga készítette az úriházban látott művirágok utánzatát. Lehetőleg olyan
egyszerű anyagból, amelyet készen kínált a természet. Ilyen volt például a molyűző ökörfark (Verbascum
blattaria) toktermése. „Ezeket a gombocskákat - írja Veszelszki - a föld népe meg szokta aranyozni és a
menyasszony koszorúját felcifrázni vele, s úgy készül a háromnapi dinom-dánomra."

A lovagkor naturalizmusa azonban nemcsak a margarétában, koszorúkban és a virágbokrétákban él, hanem a
karácsony virágaiban és a karácsonyfában, valamint a virágvasárnapi barkában is. A keresztény egyház a
középkor első felében szigorúan ragaszkodott a bibliában szereplő keleti virághoz, a rózsához és a liliomhoz,
ezek továbbra is központja maradtak a keresztény országok virágkultuszának, de a lovagkor újabbakat is bevont
a keresztény virágkultuszba és fűzfabarkával helyettesítette a virágvasárnapi pálmát, ezzel egészen
középeurópai ünneppé avatván a keleti motívumoktól több tekintetben elszakított ünnepeket.

Karácsony ünnepének főszakasza az éjfél, amikor az éjféli misét mondják, amelyen hajdan minden épkézláb
ember megjelent. Ez természetesen megkívánta a karácsonyi este ébrentöltését, aminek viszont az lett a
következménye, hogy a szent este számára szórakozásokról kellett gondoskodni. így támadtak lassanként a
karácsonyi játékok, eleinte egyházi rendezésben, mint a betlehemjárás, amelyet az egyház azért küldött a
templomtól távolabb eső falvakba a püspöki székhelyekről, hogy a nép ott is Krisztus emlékének szentelje
karácsony estéjét és ünnepelje a szeretet istenének megszületését. Később, mikor a hívők számára mindenütt
épültek templomok, a betlehemjárás elvilágiasodott, népies és színészi játékokká változott s mint ilyen
faluhelyen napjainkig megmaradt.

A szent este különféle szórakozásai között olyanokat is találunk, amelyekben lényeges szerep jutott
növényeknek, virágoknak. Legérdekesebb emléke ezek között a lovagkornak a jerikói rózsa, amely bizonyos
mechanikus mozgást végző növényi vázak neve. A nedvszívó és felnyíló, Ascherson által higrochasztikusnak
nevezett mozgást végző növények közül, amilyenek a sivatagokban nem tartoznak a ritkaságok közé és ilyen
módon biztosítják a sivatagi klíma alatt magjuk részére a csírázási feltételeket, legelőbb az Anastatica
hierochuntica jutott ehhez a névhez.

Ez a növény a Linné-tői kapta jellegzetes nemzetségnevét, amely a görög anastasis, feltámadás, származéka. A
feltámadás ebben az esetben a növény újjáéledését jelenti. A hierochuntica név sokkal régibb eredetű, és Jerikó
a régi görög neve, Hiericho, él benne, tehát jerikói a jelentése. A keresztesek családjába tartozó sivatagi apró
növény Eszakafrikában és a Vörös-tenger mellékén honos. Mikor magjai megértek, ágai összehajlanak (33. kép)
s a szél az egész növénygombolyagot elgörgeti a sivatagban. Ha azonban eső éri a növényt, ágai a nedvszívás
következtében kiegyenesednek, a termések pedig felnyílnak és az eső a magvakat a földbe mossa.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

Az Anastatica higrochasztikus mozgásának mechanizmusát C. Steinbrinck és H. Schinz derítették fel. Régebben
ezt hitték, hogy az ágak kiegyenesedése a külső rostok nagyobb mértékű elfásodásának következménye. Az
említett szerzők kimutatták, hogy az ágakban a rostok a külső vagy alsó oldalon nem fásodnak el jobban, mint a
belső vagy felső oldalon, hanem csak annyi a különbség a külső és a belső oldal rostjai között, hogy a külső
rostok pórusai hosszantiak, a belsőkéi ellenben keresztirnáyúak (34. kép.)

Növényünk higrochasztikus mozgása nagyon régen magára hívta az ember figyelmét. Gayet, francia régész,
ezelőtt vagy 30 évvel a francia közoktatásügyi ministerium megbízásából ásatásokat végzett a Nilus jobb partján
fekvő Antonie nevü temetővárosban és ott megtalálta egy IV. századi görög nevü hetérának Thais-nak a
múmiáját. Ez a Thais természetesen nem azonos az ókor hasonnevű híres görög hetérájával, aki mint
Ptolomaeus, egyiptomi király felesgée halt meg. A Gayet által kiásott Thais keresztény volt s 393 előtt élt.
Anatol Francé regényhőssé avatta. Thais múmiája az Anastatica gombolyagját szorongatta kezében. Ebből
határozottan következtethetjük, hogy a jerikói rózsa valahol keleten, valószínűleg Egyiptomban lett a feltámadás
jelképe. Talán már régebben, talán csak az egyiptomi kereszténység első századaiban.

Milyen nevet hordott akkor, a néma lelet nem árulja el, de így mégis bizonyos, hogy ott lett misztikus
jelenséggé, ahol már az ókorban is legerősebb volt a feltámadás hite, Egyiptomban és az egész középkorban ott
foglalkozott vele legtöbbet a képzelet. Ma is legtöbb neve van Egyiptomban. A középkorban a híres arab orvos
és utazó, Ibnel Beitar (1197-1248) említi az egyszerű gyógyszerekről, vagy főként a gyógynövényekről szóló
munkájában. Ebben az arab munkában keff Mariam, Mária keze, a növény neve és ez a név ma is általánosan
használatos az arabok között Egyiptomban. Ezen kívül az újabb időkben a következő arab neveit jegyezték fel:
kufefe, kezecske Egyiptomban és a Vörös-tenger beduinjai között; kamash, harapófogó Felső-Egyiptomban;
komesht en nebi, a próféta harapófogója a Szaharában; gebeda vagy gabda, ököl Egyiptomban; keff Fatma, a
próféta leányának keze Algir beduinjai körében; id Fatma binten nebbi, Fatmának, a próféta leányának keze
Biszkrában.

Európában először a Szentföldet járó keresztes lovagok hozták a jerikói rózsát, amely azonban itt még sokáig
nagy ritkaság volt. Az európai botanikai irodalomban csak a középkor végén, a XV. században tűnt fel, még
pedig talán nem ok nélkül Velencében, ahol tudvalevőleg nagyon sok keleti árú jutott abban az időben
Európába. Benedetto Rinio kéziratos füveskönyve, amelyet pompás képekkel illusztrált Andreas Amadio, és
amelyet ma a velencei Szent Márkus könyvtár őriz, rosa sanctae Mariae néven ismerteti növényünket. A jerikói
rózsa név Sirach könyve nyomán keletkezett. Itt a 24. fejezet 18. versében olvassuk a következő hasonlatot:
„Úgy növök fel, mint a pálma Engeddiben és a rózsák Jerikóban." Sirach ugyan nem gondolt másra, mint az
ókor százlevelü kerti rózsájára és mert szinte másfél század választja el a kereszténységtől, még csak a
feltámadás jelképével sem foglalkozott, de a szentföldi utazók mit hozhattak volna mást emlékbe Jerikóból,
mint az arabok által kínált és Európában előbb sohasem látott csodálatos „virágot", amely bár nem terem Jerikó
mellett, de bizonyára árulták a jerikói piacon is.

A XVI. században így hozta Zürichbe a jerikói rózsát Péter Füssli, aki 1524-ben utazott Palesztinában. A zürichi
városi könyvtárban őrzött kézirata két ábrában is bemutatja a jerikói rózsát, egyiken összegombolyodva, a
másikon felnyílva. így ismerkedett meg a jerikói rózsával Pierre Belon (1518-1564) is, akinek nevét a munkáját
latinra fordító Clusius „Bellonius" alakban klasszicizálta. De már ebben az időben is akadtak olyanok, akik nem
elégedtek meg a piacon, ha mindjárt palesztinai piacon is, vásárolt szentföldi emlékekkel, hanem fölkeresték az
emléknek árult növényt a termőhelyén is. így tett a jerikói rózsával Leonhard Rauwolf, aki Augsburgban
született és kalandos élet után mint katonaorvos Magyarországon, Hatvanban halt meg. Rauwolf sok növényt
gyűjtött keleti útján, herbáriumának már életében nagy híre támadt. Halála után előbb a bajor választófejedelem
könyvtárába, majd onnan a harmincéves háborúban a svédek birtokába került, Svédországból Angliába jutott,
ahol előbb Plukenet, azután Morison és Ray használta, végül a leideni egyetemi könyvtár vette meg és ma is ott
őrzik.

Tehát Rauwolf jerikói rózsája volt a botanikusok klasszikus Anastatica példánya sokáig s így érdemes idéznünk
Morison följegyzését: „Ezt a növényt Rauwolf az Arab-sivatagban a Vörös-tenger partvidékén homokon
gyűjtötte."

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

A jerikói rózsáról mint karácsonyi virágról először Belon emlékezik meg, de kétségtelen, hogy akkor már nagy
múltja volt a karácsonyi estéken a jerikói rózsának. Belon leírja, hogy a jerikói rózsát karácsony estéjén vízbe
teszik s ott lassanként felnyílik. Természetesen az ilyen ritka és csodálatos növény körül számtalan monda
fűződött. Tabernaemontanus füveskönyvében olvassuk: „Es wird diese Rose von den altén Weibem in groBem
Werth gehalten, und gebén für, daB sie das gantze Jahr über zu bleibe, ohn alléin die Christnacht, da soll sie sich
in einer gewissen Stund aufthun, wenn man sie in frisch Wasser setzt." Használták a jeriói rózsát jóslásra is.
Kivált a gyermeket váró nőknek jósoltak a felnyílás körülményeiből a szülés idejére, nehézségeire stb. A
felvilágosodott Belon a jerikói rózsához fűződő babonák szerzőit az „impostores monachi" körében keresi, de
tudjuk, hogy a jerikói rózsa a protestáns falvakban éppúgy virága volt a karácsonyestnek, mint a katolikus
vidékeken.

Az Anastatica hierochuntica az egész középkoron át egyedül viselte a jerikói rózsa nevet. A XVI. századtól
kezdve más növényekre is ráruházták ezt e nevet, még pedig különösképen olyanokra, amelyek váza nem végez
higrochastikus mozgást. Úgy látszik, ekkor már sokak szemében csak a jerikói jelző volt a fontos, ennélfogva
keleti, vagy annak vélt növényeket könnyen elneveztek jerikói rózsának. így lett jerikói rózsa Lonicerus és
Lobelius füveskönyvében a gyömbérfélék családjába tartozó, délázsiai Amomum. Sokkal fontosabb a mi
szempontunkból Matthioli feljegyzése, aki azt írja, hogy Nürnbergben a loncot (Lonicera caprifolium) nevezik
jerikói rózsnáak. Ez a Dunhántúl hazánkban is honos, felfutó cserje már az ókorban is ismeretes volt s a
Nyugateurópában honos Lonicera periclymenum-mal együtt a periklymenon nevet viselte. Úgy látszik, a
középkorban főként utóbbi játszott szerepet, az előbbi, amely keleteurópai és előázsiai növény, valószínűleg
Velencén és Nürnbergen át terjedt a kertekben, amelyekben akkor a botanikai szempont sokkal fontosabb volt,
mint az esztétikai.

Magyarban Lippay ismerteti mint lugasnak való növényt. „Perickymenum, rosa de Jericho, jerichói rózsa, vagy
fára folyó rózsa, kinek levele közepiből jön öt vagy hat fehér, sárgás, veresses virágszál ki, azután a levelén
nőnek megannyi veres lágy szemecskék, kikben magvok vagyon; igen magosán felfoly a fára s éppen elborítja a
lugast; ezt is meg kell metszeni, mint a szőlőt." Későbbi botanikusaink Lippay szavait ismétlik, de a növényt
szuláknak és iszalagnak nevezik s csak Diószegi-ék Füveskönyvé-ben kapta a Lonicera nemzetség minden
bizonnyal a tudományos név visszhangjaként - a már Melius Herbárium-ában felbukkanó, de ott és a későbbi
füveskönyvekben Diószegi-ékig a börvény neveként szereplő lonc nevet. És Diószegi-ék munkájában lett a
Lonicera caprifolium jerikói lonc; ezt a nevét viseli mai napig.

A XVII. és XVIII. században irodalmi emlékké vált az Anastatica s talán egészen el is felejtették volna, ha a
mult század közepén két francia utazó, Michon abbé és Saulcy akadémikus 1851-ben ellátogatva a Szentföldre,
fel nem kavarják a jerikói rózsa ügyét. Hogy mennyire nem ismerték már ekkor a középkori jerikói rózsát,
bizonyítja, hogy új növénnyel és valóságos jerikói rózsa elmélettel állottak elő.

Szerintük a jerikói rózsa az Odontospermum pygmaeum nevü növény. Ez a fészkesek családjába tartozik,
szintén egynyári, mint a már ismertetett jerikói rózsa és szintén higrochasztikus mozgást végez. Míg azonban az
Anastatica egészében felnyílik, az Odontospermum csak fészekpikkelyeit nyitja és csukja (35. kép).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

Ez a mozgása, amely az Anastaticá-hoz hasonlítva csak a táskatermelés nyílásának és záródásának felel meg,
teljesen biztosítja a termés elterjesztését és a csírázás feltételeit is, mert a fészekpikkelyek behajlása által
egyrészt elhárulnak a gördülés akadályai, másrészt az elfedett kaszatok nem hullanak ki mindaddig, míg az eső
következtében a fészekpikkelyek újra fel nem nyílnak. A mozgás mechanizmusa ugyanolyan, mint az
Anastatica esetében.

Michon és Saulcy két körülményre alapították azt az elméletüket, hogy az Odontospermum az igazi jerikói
rózsa. Az egyik az, hogy az Atnastatica hierochuntica nem terem Jerikó közvetlen környékén, hanem csak
messzebb Jerikótól, így a Holt-tenger környékén, a Sinai-félszigeten sé Perzsia déli részén, ezzel szemben az
Odontospermum pygmaeum nagyon gyakori a jerikói völgyben. A másik és sokkal fontosabb körülmény az
lenne, hogy több olyan francia nemesi család címerében, amelyeknek ősei részt vettek a keresztes
hadjáratokban, jerikói rózsa található és ez a címerrajz keresztes hadjáratokban, jerikói rózsa található és ez a
címerrajz határozottan Odontospermum képe.

Michon és Saulcy nyomán Schweinfurth és Ascherson, az egyiptomi flóra két kiváló ismerője is megtagadták az
Anastaticá-l s az odontospermum mellett foglaltak állást. Ascherson Berlinben 1881 június 24-én a
Brandenburgi Botanikai Egyesület ülésén bemutatott néhány, a botanikai múzeumban őrzött Odontospermum
példányt és egyszersmind demonstrálta a fészekpikkelyek mozgását.

Schinz és Steinbrinck részletesen foglalkoztak ezzel a kérdéssel és minden tekintetben megcáfolták a két francia
utazótól származó elméletet. Schinz 13 éven át kutatott olyan francia címerek után, amelyekben növényi
motívum található, de jerikói rózsának nyomát sem lelte. A legkiválóbb francia és német heraldikusokhoz
fordult, de egyikük sem tudott olyan címerről, amelyben bármiféle jerikói rózsa rajza lenne. Hogy a jerikói rózsa
honnan került a jerikói piacra, nem érinti az árúcikknek mint ilyennek jerikói jelzőjét s így minden tekintetben
elejthetjük Michon és Saucly feltevését.

A franciák újabb jerikói rózsájával egyidőben tünt fel az európai piacokon és virágkereskedésekben az amerikai
származású jerikói rózsa is, a korpafüféle Selaginelle lepidophylla (36. és 37. kép.)

Created by XMLmind XSL-FO Converter

5. Margaréta.

Mexikóban kezdték el használni jerikói rózsának, vagyis a feltámadás rózsájának ezt a mexikói növényt, amely
a mult század harmincas éveiben Európába is eljutott és itt először William Jackson Hooker és Róbert Kaye
Greville 1833-ban írták le és ekkor kapta tudományos nevét is.

Nemsokkal később Angliában Gerard E. Schmith Chichesterben, C. F. Meissner pedig Bázelben
tanulmányozták a Selaginella, lepidophylla nedvszívás által támadó mozgását. „Az egyetem felügyeletem alatt
álló botanikai intézete - írja Meissner - 1836 nyarán Péter Vischer-Passavant úrtól két példány száraz,
golyóalakra összegömbölyödött, madárfészekhez hasonló növényhez jutott, amelyeket nevezettnek küldött
Mexikóban időző fivére, Lucas Vischer úr, aki kísérőlevélben azt írta, hogy ez a növény Mexikóban messze
földön híres, mert vízbe téve mintegy újraéledve szétbontakozik és ezért a sajátos viselkedéséért nagyra tartják.
Mindkét példánnyal nyomban kísérletet végeztem és mindkettő nagyon feltűnően mutatta az említett sajátságát,
sőt az ágak kiterülése hasonlíthatatlanul gyorsabban végbement, mint a hajdan annyira magasztalt jerikói rózsa
egyidejűleg vízbe helyezett két példányának ágaié, tudniillik 10-20 perc alatt, holott az Anastatica felnyilása
több mint kétszer annyi ideig tart."

Ezekkel a sorokkal indult el európai útjára az amerikai származású „jerikói rózsa" és csakhamar legyőzte keleti
versenytársait. Az Anastatica utoljára 1873-ban a bécsi világkiállításon tünt fel, hova arabok hozták, még pedig
olyan mennyiségben, hogy ettől kezdve elvesztette azt a csodálatos hírét, amely évszázadok hosszú során át
övezte. Már a nyolcvanas években a mexikói „jerikói rózsa" jelent meg a világpiacokon s azóta időközönként
mindig újból felbukkan, legutóbb Magyarországon is nagyon elterjedt. Hozzánk, miként a reklámcédulák
bizonyítják, Németországból hozzák (38. kép.)

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

A Selaginella lepidophylla kétségtelenül leginkább megérdemli, hogy a feltámadás növényének nevezzük. A
másik két jerikói rózsa hiába származik a Szentföldről, mégsem támad fel valóban, csak halott ágai végeznek
mechanikus mozgást.

„A Selaginella lepidophylla - írja Paul f. F. Schulz - különleges szobanövény. Többnyire elfeledve tölti az időt
valamely fiókban és csak alkalmilag veszik elő, hogy varázserejét az avatatlannak bemutassák. Évtizedig is
elviseli a teljes szárazságot, és azután vízhez jutva új életre támad. A száraz és fakó gombolyagban, senki sem
sejti az élő növényt. Pedig ez az állapot csak alkalmazkodás által előidézett életjelenség. A Selaginella
lepidophylla a mexikói, esőben szegény sziklasivatagokból ered. Mikor ott véget érnek az esős napok, a talajon
laposan szétterülő növény ágai összegombolyodnak; ezáltal annyira csökkenti párolgását, hogy ebben a
gombolyag-alakjában a legtartósabb szárazságot is ártalom nélkül elviseli.

Ha a tartós szárazság szinte az utolsó csepp nedvet is elrabolta a növénytől, a teste minden porcikájában
bőségesen raktározott zsíros olajból tengeti életét, mert bizony még a nyugvó állapotban sem élhet némi
anyagcsere nélkül. Ha azonban a növény vízhez jut, ágai szétterülnek és nyomban megkezdik az áthasonítás
munkáját. A klorofill szinte a szemünk előtt látszik néhány perc alatt újraképződni, valójában azonban csak
rejtőzködött a sejtek belső zúgaiban, hogy a fény szét ne roncsolja. Gyökérre egyelőre nincs szüksége a
növénynek, mert elég az a víz is, amelyet leveleivel vesz fel. Hogy azonban a feltámadás virága az évekgi tartó
nyugalom után nemcsak látszólag támad új életre, bizonyítja, hogy kellő gondozással új gyökérzetet is fejleszt."

A mexikói származású , jerikói rózsa" fölébredése olyan mértékben megközelíti a feltámadás fogalmát, hogy
még a szakembert is csodálatra ragadhatja, hiszen a növényi szervezet valóban bámulatos szívósságának
bizonyítéka. A természet iránt csak érdeklődni kezdő lovagkori embernek természetesen a pusztán mechanikai
mozgást végző keleti jerikói rózsa is elég volt arra, hogy az elragadtatás magas fokára emelje. Mégis már
évszázadokkal ezelőtt is voltak sokan, akik a valóságos virágok gyenge szirmaiban több örömüket lelték, mint a
jerikói rózsa csodájában és a tavasz feltámadásának igéretét, a szent este csodáját egyszerű európai virág
nyílásában is megtalálták. Ezeknek a gyengéd lelküeknek, a lovagkori hölgyeknek felfedezése a karácsonyi
rózsa.

Nem maga a növény teljes egészében, mert azt már az ókorban is nagyon jól ismerték, mint nagyon mérges
növényt; Plinius fekete elleborus és melampodium, Dioskurides fekete helleboros,vagy veratrum néven írja le.
Plinius közlése szerint a gallok a vadászaton elleborusba mártott nyilat használnak, az így ejtett sebet kivágják
és azt állítják, hogy az ilyen módon ejtett állat húsa finomabb ízü. Orvosságnak a görög orvosok kezdték
használni, de csak felnőtt férfiak számára ajánlották, ellenben aggok, gyermekek és nők részrée tiltották. Egyéb
gyógyhatásai között legfontosabb volt, hogy a dühöngést gyógyította (39. kép.)

Magyar hunyor neve már a schlágli szójegyzékben előfordul s kétségtelen, hogy nálunk is mint gyógynövény
volt használatos. Később fekete hunyor (Helleborus niger) néven különböztették, de ez a faja csak az
Alpesekben, Apenninekben és Szerbiában honos.

Enyhe teleken a fekete hunyor már nagyon korán nyitja szép fehér vagy halovány rózsaszínű virágait (40. kép.)

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

Olykor már karácsony idején is. Ez a jelenség nem kerülte el a lovagkor természetkedvelő emberének figyelmét
s ha tehette, ezzel a virággal kedveskedett karácsonykor szíve hölgyének. így kapta a fekete hunyor az Alpesek
vidékné a karácsonyi rózsa vagy gyökér nevet. Német kódexekben már a lovagkorban heiligen Cristwurz a
neve. Ottó Brunfels a XVI. század elején füveskönyvében így magyarázza ezt a nevet: „Cristwurz hat seinen
Namen darumb, daz seine Bloumen auff Christnacht sich auffthuet und bluet, welches ich selbst war genommen
und gesehen, mag für ein gespot haltén, wer da will."

A XVI. században cserépbe is szívesen ültették, hogy a szentestén virágaival emelje az ünnepi hangulatot.
Lippay már magyarföldi rokonát is ismeri és így ajánlja: „Holleborus niger, fekete hunyor, zászpa, fehér virágja
vagyon. Helleborus viridis, zöld virágja vagyon. Télben is virágzik, ha edényben teszik és pincében viszik." A
táblabíróvilágban Szabó József ajánlotta kertészkönyvében Kriszt rósája néven, hogy tartsuk a kertben s
hajtatásra néhány gyökerét májusban ültessük cserépbe.

Mikor az exotikus növények bevándorlása megindult az európai kertekbe és virágos szobákba, díszesebb és
különösebb növény lett a versenytársa a karácsonyi rózsának. A kaktuszok közt a mult század első felében
terjedt el a virágházakban az Epiphyllum truncatum, amelyből 1818-ban hozták Európába az első példányokat.
Hazájában, a brazíliai Rio de Janeiro államban, az őserdők fáinak fennlakó dísze ez a kaktusz, amelyet
levélszerüen lapos és izeit, ívben kihajtó ágairól könnyű megismerni. Ritkán látható „saját lábán", mert epifita
életmódhoz szokott gyökere nem érzi jól magát a cserépföldben és hajlott ágai a földre vagy az asztal lapjára
feküdnének. Hogy ezt elkerüljék és hogy jobban fejlődjön, más kaktuszra oltják, úgynevezett kaktuszfát
nevelnek belőle, amelynek többnyire valamely Peireskia az alanya (41. kép.)

Hazájában novembertől januárig virágzik. Ott a déli félgömbön ekkor tüz legforróbban a nap és ilyenkor
csapponganak a fák között a kolibrik. Ezeknek nyitja pompás rózsaszín virágát, amelyet kétoldali
részarnáyossága különböztet a másik levélkaktusz nemzetségtől, a Phyllocactus-tól. Kellő gondozással nálunk is
kivirágzik az Epiphyllum, és mert éppen karácsonykor is virágzásra bírható, korunkban ez a legkedveltebb
karácsonyi virág s a költői karácsonyi kaktusz a neve.

Ahol nem értenek a hajtatás ilyen magas iskolájához, ott karácsonyi virág gyanánt megelégednek a gyümölcsfák
ágaiból készülő Szent Borbála csokorral. Az egyház december negyedikét rendelte Szent Borbála emlékének és
így reá hárul a feladat, hogy gondoskodjék karácsonyi virágokról. December 4-én levágunk néhány cseresnye-,
szilva-, őszibarack-, kajszibarack- vagy mandulavesszőt és azokat meleg szobában az ablak mellé állítjuk.
Számíthatunk rá, hogy éppen karácsonykor kinyílik a virágjuk. Ilyesmivel azonban ma már természetesen csak

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

olyan helyen foglalkoznak, ahol nincsenek virágkereskedések és mégis szeretik a virágot. A nagyvárosokban a
hajtatott virágok ezerféle változatban kínálják magukat a virágkereskedések kirakataiban.

De a szent este igazi dísze korunkban nem éppen a virág, hanem az örökzöld karácsonyfa, lucfenyő vagy
jegenyefenyő. Ez hozza szobánkba a természet üzenetét és a szeretet ajándékait. A karácsonyfa a betlehemből
nőtt ki Németországban a XVII. század első felében, de ott is, mint nálunk is csak a XIX. században lett
általánossá. Kimondottan keresztény germán szokás, ahol a német hatás hiányzik, ott ma sem állítanak
karácsonyfát, hanem például az angolok fagyöngyöt (Viscum album) használnak karácsonyi dísznek. A
karácsonyfa tulajdonképen a betlehemi játékok tudásfája. Ugyanis az elvilágiasodó betlehemjárás szereplői a
Megváltó születéséhez bevezetőül eljátszák Ádám és Éva bűnbeesésének történetét s ehhez a betlehembe
felállítják a tudásfáját. Németországban erre a célra a télen is zöld és gyakori lucfenyőt használják már régtől
fogva. A tudás fáj át képviselő fenyőre papírláncot csavargatnak, ez képviseli a csábító kígyót, és almát
akasztanak, hogy a bibliai jelenet almája se hiányozzon. Amint a betlehemjárás mindinkább a falukba szorult, a
városokban maguk a családok állítottak betlehemet, majd végül csak a tudásfáját képviselő fenyő maradt meg
emlékül, rajta az aranyozott almával és sok egyéb, most már csemegének szolgáló édességgel, és a különféle
díszes szalagokkal, amelyekben azonban immár senki sem sejti a paradicsom csábító kígyóját.

A magyarság is német hatás alatt vette át ezt a szokást. Hozzánk csak a mult század húszas éveiben jutott el az
első karácsonyfa, s mint általában az újdonságok, ez is a főúri körökben jelentkezett először. Egyesek szerint a
magyarországi kisdedóvás megteremtője, a pozsonyi születésű gróf Brunswick Teréz állította Magyarországon
az első karácsonyfát 1824-ben, mások szerint csak 1829-ben báró Podmaniczky Frigyes anyja, aki szászországi
miniszter lánya volt. Hogy milyen lassan terjedt az országban, arra talán jellemző adatként említhetjük, hogy
Petőfi még hírét sem hallotta, s az irodalomban csak 1866-ban Jókai Koldusfiú című karácsonyi tárgyú
elbeszélésében jelent meg először. Hanem azóta annál többször megénekelték magyar nyelven is!

Karácsony ünnepi virágdíszén kívül a lovagkor nagy természetszeretetének köszönhetjük a virágvasárnapi
barkát is. Közönségesen azt mondjuk: Virágvasárnap, és az egész télen át várva-várt tavasz ünnepére
gondolunk, de aki beletekint a naptárba, latin szót lel ezen a napon: Palmarum, pálmák napja. A Messiás ezen a
napon vonult be Jeruzsálembe, hogy teljesítse a megváltás müvét s a nép a királyok és győztesek jelvényével, a
pálmával fogadta. Ennek emlékére szenteli a katolikus egyház virágvasárnap a pálmalevelet. Már tudniillik, ahol
kapható, mert északibb tájakon más növényekkel pótolják.

Leginkább nevezhető virágvasárnapnak ez az ünnep Nizzában, ahol ilyenkor leírhatatlan a virágpiac
gazdagsága. Asztalokon és kosarakban rózsák, margaréták, Íriszek, kallák, sárga és fehér violák, fréziák,
jácintok, nárciszok, tacetták, szegfüvek és ibolyák illatoznak s mindezek között a Riviéra királynője, a virágzó
narancság ragyog. A templomok előtt pedig a gazdagok városrészében a pálmát, egyebütt a babért és a
puszpángot árulják szentelésre.

Európában két helyen termelik a virágvasárnapi pálmalevelet, a Riviérán Bordigherában, Spanyolországban
Elche mellett. A spanyol Riviérán a datolyapálma gyümölcsöt is érlel. Nizzába és Rómába Bordigherából
szállítják a pálmalevelet. Bordigherának V. Sixtus pápa 1586-ban adta azt a kiváltságát, hogy a virágvasárnapi
pálmalombot szállíthassa, még pedig a Bresca-család egyik ősének, aki történetesen szemtanuja volt annak a
jelenetnek, amikor Fontana felállította az obeliszket a Szent Péter terén. Bresca észrevette, hogy a száraz kötelek
szakadni készülnek. Figyelmeztetése hárította el a veszélyt s a Bresca-család eme hajóskapitány őse a pápai
kiváltság birtokában nagy számra szaporította Bordigherában a pálmákat.

Azonban ezek a pálmák egyáltalában nem emelik a Riviéra szépségét, mert az egyház csak fehér pálmaleveleket
szentel a Messiás régi tisztaságának jelképezésésre s a leveleket úgy fehérítik, hogy a pálma koronáját
összekötözik. Aki séta közben megtekinti a bordigherai kötözött pálmákat, csakhamar észreveszi, hogy egyesek
koronájában szorosan, másokéban csak lazán kötözték össze a leveleket. Előbbi a „cattolica", utóbbi az „ebrea"
pálma. Ugyanis a bordigheraiak nemcsak a katolikusoknak szállítanak pálmát, hanem a zsidóknak is, akik
sátoros ünnepükön pálmából, mirtuszból és füzvesszőből kötik az ünnepi bokrétát és balkezükbe az ethrog-
citromot fogják. De a zsidók nem kívánnak hófehér pálmát, ennélfogva a nekik szánt pálmák koronáját csak
lazán kötik össze.

Középeurópában néhol örökzöldet, például puszpángot szentelnek virágvasámapon, azonban legtöbb helyen
barkát, vagyis valamely füz barkázó ágát. Leghasználatosabb a kecskefüz (Salix caprea) vesszeje, nálunk
gyakran látható a hamvas füz (Salix cinerea) és a rozmaringfüz (Salix rosmarinifolia) is. Grossinger szerint
Magyarországon a hamvas füz a virágvasárnapi pálma, erről írja kövekező sorokat: „Populus primo vere ramos
resecat, dum paniculis, sive amentis obsiti sunt, et Domenica Palmarum templis infert, dein fenetris aut foribus

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5. Margaréta.

affigit adversus aeris interperiem: hosce julos palmae catulos nominat rügy, Palmkátzchen; quidam haec amenta,
semjulos contra febres manducat."

Mint ebből látjuk, a barka szó még a XVIII. század végén sem volt általános a füzfabarka jelzésére, noha már
régebben feltűnt az irodalomban. Barka alakjában csak a XVII. század elején, de berke (birke, bürke) alakjában
már a XVI. század közepén. E szavak eredetére nézve különféle véleményeket olvashatunk nyelvészeti
munkákban. Azonban kétségtelen, hogy a lovagkor játékos növénynevei közül valók. A német Katzchen, cica
név sem ismeretes a magyarság ajkán a barka jelzésére. A barka csak annyiban tér el ettől, hogy nem a
macskáról, hanem a bárányról nevezi a fűz barkáját, amely tehát nem más a magyarban, mint birka, bürge,
barika. Természetesen függetlenül attól, hogy ez a szavunk milyen eredetű.

így váltak komoly ünnepi virággá a lovagkori növényi játékok közül, mint a karácsony és a virágvasárnap
jelképei és díszei, a jerikói rózsa, barka stb. A többi pedig ma is kedvelt virágjáték s a margaréta bizonyára
mindaddig jövendőt fog mondani, amíg szerelmes lányok lesznek a világon.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

6. fejezet - 6. Gyöngyvirág

Nemzeti virágkultusz - Gyöngyvirág, a magyarság virága -
Gyöngyike - A váza története - Virág a vázában - Heraldikus
rózsa- és liliommotívum - Anjou-liliom - Akantusz - Renaissance
akantuszmotívum - Népies magyar ornamentika virága - Barokk
virág festészet - Fougére stylisée - A népies magyar ornamentika
nyugati eredete - Szűcsvirág - Kapufák virága - Népművészet.

A mult század második felében, amikor a 48-as idők romantikus emlékeinek hatására divatossá lett
Magyarországon a nemzetit, és a Kelet romantikájának hatása alatt keleti motívumot keresni mindenben, ami
magyar, a virágok között is kerestünk valamely jellegzetes magyar virágot. Később még lesz szó arról, hogyan
vezette félre ez a keleti magyar romantika - politikai és üzleti érdekektől irányítva - a közvéleményt a nemzeti
virág címén. De itt van a helye annak a megállapításnak, hogy ha jogos egyáltalában nemzeti és magyar
virágokról beszélni, akkor legjogosabban a gyöngyvirág pályázhat erre a megtiszteltetésre.

A szó már önmagában elárulja, hogy a lovagkor naturalizmusa hívta életre. Kétségtelen, hogy növényünk a
gyöngyöt annyira kedvelő magyar eleinktől a lovagkorban kapta ezt a nevét, még pedig nem fordításként vagy
átvételkétn, hanem a magyar nyelvben régtől használt gyöngyöm-virágom, talán a legbecézőbb magyar kifejezés
nyomán. Van ugyan némi párhuzam a magyar gyöngyvirág és a francia marguerite között, de bizonyos, hogy ez
nem is több, mint párhuzam s közvetlen hatás semmiképen sem állapítható meg. Annyi mindenesetre tény, hogy
a marguerite név és a virág között nincs más kapcsolat, mint a Margit női név. Ellenben a gyöngyvirág azért
kapta ezt a nevét, mert tőkocsányán fehér gyöngyök módjára sorakoznak apró, kellemes illatú virágai.

Látni fogjuk, hogy irott és festett bizonyítékai vannak eleink nagy gyöngyvirág-kedvelésének, hogy már korán
gyöngyvirágot tartottak legszívesebben a vázában és a szent képre is, ha csak tehették, szívesen festették a
gyöngyvirágot. Hasznát is sokfélét ismerték. Noha a gyöngyvirág nem keleti szerzeménye a magyarságnak, sőt
nagyon is a kereszténység hatása alatt lett kedveltté, mégis ezek alapján azt mondhatjuk, hogy legjobban
megérdemelné a magyarság virága megtiszteltetést.

Az ókorban nem ismerték sem keleten, sem Itáliában. Története a keresztény középkorral kezdődik, amikor a
bibliamagyarázó európai szerzetesek keresni kezdték európai földön a biblia virágait, amelyek között szerepel a
lilium convallium, völgyek lilioma is. Mi volt ez Palesztinában, most ne kutassuk. Hogy nem a gyöngyvirág
volt, bizonyos, mert ez a virág ott nem honos. De a középkorban még nem okozott aggodalmat az embereknek a
növény földrajz tudománya és senki sem botránkozott meg azon, hogy a biblia völgyi liliomát az európai
gyöngyvirágban találták meg a bibliamagyarázók. Vagy talán helyesebben úgy mondhatnók, hogy a lovagkor a
maga naturalizmusával egyszerűen a bibliából vett nevet adott egyik kedvenc virágának, a gyöngyvirágnak.
Nem is volt már a középkorban sem egyedül lilium convallium a neve, Mayblume és wilde Lilié néven is
ismerték már akkor is. Mindezeknek a neveknek emléke ma is él a gyöngyvirág Convallaria majális
tudományos nevében.

Magyarországon nem az irodalom, hanem a művészet őrzi a gyöngyvirág első emlékét. A kassai főoltár angyali
üdvözlet képén asztali füles és talpas korsóban liliomszál és gyöngyvirágok jelképezik a szeplőtelen fogantatást
(43. kép).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

6. Gyöngyvirág.

Fentiek alapján megérthetjük, miért került a virágvázát képviselő korsóba a szüzesség virága, a fehér liliom
mellé a gyöngyvirág. Maga is liliom volt abban az időben. De ez a példa Magyarországon nem áll magában. A
kalandos sors után a Nemzeti Múzeumban pihenő székelyföldi, csíknémasági szárnyasoltár angyali üdvözlet
képén, amely 1543-ban készült, a vázában egészen hiányzik a liliom s gyöngyvirágok helyettesítik. Meg kell
állapítanunk, hogy tudatosan kerültek oda a liliom helyettesítésére. A kép ugyanis Dürer kis passió -sorozatának
angyali üdvözlete nyomán készült, de Dürer fametszén a vázában liliom áll. Tehát a csíknémasági szárnyasoltár
székely festője nem véletlenül festett az angyali üdvözlet jelképeként gyöngyvirágot (VII. tábla.)

Nagyon szerették már akkor nálunk ezt a virágot, amelyet az erdő is kínált és a kertben könnyebb volt tartani,
mint a gondozást kívánó érzékenyebb fehér liliomot. Szamota 1545-ből datált okiratból közli ezt a sort: „Vettem
gyögnyvirágot, mind fazokastól." Ez az első írott emlék a gyöngyvirágról Magyarországon és ez is mindjárt azt
bizonyítja, mennyire szívesen tartották a szobákban az illatos gyöngyvirágot. Még a pénzt sem sajnálták érte.
Pedig akkor ritka volt.

Szikszai Fabricius Balázs szójegyzékében is: lilium convallium, gyöngyvirág. Hogyan bántak vele a kertben és
mire használták, megírja Lippay „Lilium convallium, gyöngyvirág, fehér és testszínü is vagyon; árnyékot szeret,
ősszel ültetik, az összeszőtt gyökerét késsel egynehányfelé metszve. Igen jó a virágjának vize a guttaütés ellen,
az ecetje a hő főfájás ellen, ha evvel bekötik." Csapó József, aki „nemes szabad királyi Debrecen városának
physikusa" volt így dicséri: „Igen esméretes, drága illatú virág ez, itten a Nagyerdőben tavasszal nagy bőséggel
terem." Bőven ír róla Veszelszki: „Melegít, szárít, azt a kesernyés ize jelenti. A vize gutaütés ellen igen jó, az
ecetje a hő főfájás ellen, a virágok kinyomott leve a szemet tisztítja. Sokak a virágokkal egész üveget
megtöltenék, azt jól bedugván, hangyálfészekben hevertetik egy hónapig, azalatt holmi olajforma nedvek az
üvegben egybe szivárognak, amellyel asztán a köszvényes, podagrás és elesett tagokat kenni kész orvosság; úgy
a kisdedek köldökét evvel kenik, amidőn nyughatatlankodnak a belső nyavalyák miatt. Egyszóval: az ember
fejét, szívét, elméjét, eszét erősíti, a fej szédelgést, ájulást, rágást távoztat. Az érett bogyóit augusztusban szokták
szedni, ha flastrom módra az ember fejére felkötik, a felmelegült vért, a csúzt megcsillapítja. A virágoknak és a
gyökere pora burnótban a fejet tisztítja."

A gyöngyvirág magyar és magyaros nevét a környező szláv és oláh nemzetiségek több helyen lefordították a
maguk nyelvére, így keletkezett például Erdélyben oláh margaritár neve. Magyarban is nevelt utódot a
gyöngyvirág név, a kései gyöngyikét, amely a török dipkadi, vagy muscati néven volt ismeretes Lippay korában,
a füveskönyvek pedig az európai nem illatos virágú fajokat comosus és racemosus néven különböztették s Linné
a jácinttal együtt a Hyacinthus nemzetségbe foglalta össze. Később azonban ismét szétválasztották a keleti
jácinttól, ekkor kapták a Muscari nevet, s természetesen a XIX. században gondoskodni kellett a Muscari
magyar nevéről is, nem maradhatott többé „mezei jácint", ha már Muscari comosus és Muscari racemosus volt a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. Gyöngyvirág.

neve. Szerencsés hasonlattal a gyöngyvirágra gondoltak s így született meg, talán Gönczi Pál tankönyvében
1852-ben a gyöngyike név. Azóta gyögnyike a Muscari neve az irodalomban.

A gyöngyvirág történetének egyik legkiemelkedőbb motívuma, hogy festményen, irodalomban vázában jelenik
meg. Ez a körülmény ugyan talán első pillanatra nem látszik különösebben fontosnak, hiszen napjainkban
nagyon mindennapi jelenség a vázába állított virág. Ámde a virágvázának és a vázába helyezett virágnak
nagyon érdekes és a virágkultusz általános szempontjából is nagyon fontos a története, bennünket pedig ezen
kívül még azért is érdekel, mert alkalmat adott a turáni magyar ornamentika délibábjának felködléséhez. A
vázába helyezett virág már korán fontos szerephez jutott a művészetben, az iparművészeiben pdig ez a motívum
egyike lett a legfontosabb díszítő elemeknek. Ilyen mivoltában eljutott a magyar népművészet tárgyai közé is, és
ott olyan módosulatokban jelent meg idők folyamán, hogy legtöbb népművészeti kutatónkat teljesen félrvezette.

A váza tulajdonképen az ősrégi, neolitkori agyagedény díszesebb változata, amilyet ősidőkben kétségtelenül
szertartások céljaira készítettek, de már keleten, így Egyiptomban is, évezredekkel ezelőtt felhasználták egyebek
között vágott virág tartására is. Egyiptom szent növénye, a lótusz, gyakran látható a falfestményeken
virágvázában és Egyiptomban a falfestmények bizonysága szerint mind bő-, mind szükszájú, valamint
többnyílású virágvázát is használtak (44. kép).

Azóta mindig nagy szerepet játszik a váza és a vázába állított virág a lakásban. Tudjuk, hogy Görögorszgában és
Rómában lakásnak és kertnek fontos dísze volt a váza. Úgy látszik, már Róma iparművészeti motívumnak is
felhasználta a vázába állított virágot s a füzért is gyakran virágvázából indította el a latin iparművész. Ennek
szemléltetésére nem kell Itáliába fáradnunk, elég, ha a Nemzeti Múzeumban sétálunk egyet, és ott végignézzük
a római korú pannóniai sírköveket. Ezeken a köveken a középső, felírásos mezőt kétoldalt többnyire felfutó inda
határolja, szőlő, vagy borostyán, de alul mindkettő vázában ered (57. kép).

A középkor első századaiban annyira háttérbe szorult mind a váza, mind a virág, hogy még azt sem lehet
határozottsággal megállapítani, vájjon legalább a templomokban használták-e dísznek a vázába állított virágot.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. Gyöngyvirág.

Talán Itáliában fennmaradt ez a szokás a népvándorlás legzivatarosabb századaiban is. Talán valamely félreeső
helyen ezekben az időkben is vázába állított virággal díszítették a templomot. Mindenesetre tény, hogy a
lovagkorban újból megjelent a lakásokban is mint dísz a vázába állított virág s a renaissance hírnökszázadában,
a trecentóban, annyira elterjedt, annyira fontos dísze a lakásnak, hogy az úrhölgy szobáját el sem lehet képzelni
vázába állított virágszál nélkül.

Mint motívumot a művészetben, a festészet naturalisztikus reformátora, Giotto alapította meg. ő volt az, aki a
lovagkorban divatozó természeti elemeket sorra vászonra rakta, szóval aki a bizánci stílus égi fenségét a
lovagkor naturalizmusával cserélte fel. Az Uffiziben őrzött Madonnája körül többé nem fénylik a bizánci
művészet hagyományos arany háttere, hanem a lovagi hódolatot kifejező környezet alakjai, egy-egy angyal
térdel a trónus lépcsői előtt és vázába állított virágokat, rózsát és liliomot helyez a legalsó lépcsőre. Ettől kezdve
a trónoló Madonnának elmaradhatatlan tartozéka a két középkori virág, a rózsa és a liliom. Utóbbi az angyali
üdvözleteken a szüzesség jelképe, előbbi a gyermekével ábrázolt Madonna anyai boldogságának szimbóluma.
Sienában Simoné Martini kezdte használni a festészetben a virágot, Madonnái mellett látható a fehér liliom.
Itáliából északra is eljutott ez a motívum s ott is elmaradhatatlan a Madonnát ábrázoló képeken a vázába állított
virág. A föntebb ismertetett két magyar oltárkép a tanúbizonysága, hogy Magyarország festészete is követte az
európai divatot már abban a korban is, bár nem annyira közvetlen olasz, mint inkább a némettel közvetített hatás
alatt.

A festményekről csakhamar átveszik ezt a motívumot az iparművészek is és az iparművészeiben rövidesen
olyan főszerephez jut a vázába állított virág motívuma, hogy szinte teljesen kiszorítja a régeben használatos
állati és emberi alakokat az iparművészeti alkotásokról. A bizánci művészet szenteket, királyokat és keleti,
többnyire misztikus állatokat formázott az iparművészeti tárgyakra díszként, a lovagkor naturalizmusának
divatja mindezt kiszorította használatból és a szelíd, vázába állított virágot, a lovagkor hölgyeinek legkedveltebb
szobadíszét varázsolta helyükbe.

Magyarországon az iparművészeti tárgyak között nagyon jellegzetes ez a motívum a magyar nemesség
pecsétgyűrűin. Csorna József A magyar heraldika korszakai című munkájának mellékletén egész sorát közli
virágos váza emiémáknak (45. kép.)

Created by XMLmind XSL-FO Converter

6. Gyöngyvirág.

Az első 1458-ból származik Dobay Gergely kolozsmegyei alispán pecsétgyűrűjén és az anyag megkövetelte
nagyfokú leegyszerűsítés miatt a vázát cserépszerű szegénységben, a liliomot és a rózsát szintén csak néhány
virágvonallal ábrázolja.

„Az egyszerűbb vidéki nemesség címerviszonyait - írja Csorna - a XIV. és XV. század levéltári maradványai
világítják meg. Hogy ezen igénytelen vidéki nemesség a címerrel nem sokat törődött, annak legszembeötlőbb
bizonyítékai az oklevelek pecsétjein nagy számban fennmaradt emblémák... Címereik nem lévén, pecséteikre
jelképeket vésettek s ezzel olyan általánosságban voltak kénytelenek, hogy az alispáni kiadványokra ütött
pecséteknek legfeljebb tíz százaléka címeres, a többi kilencven százalék jelkép. Ezek többnyire rendes vagy
tojásdad alakú körbe voltak foglalva. Képeik: csillag, kereszt, külön, néha együtt, csillag és félhold, virágok
edényben vagy egy kar markában, szívek, néha karddal és nyíllal átütve, kar karddal: a harcos férfi jelképe és
még sok más, de leggyakoribb közöttük a liliom, amely százféle változatban, külön, vagy más alakokkal
összekombinálva, csaknem minden alispáni kiadványon előfordul." Ehhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy
nemcsak a liliom ilyen gyakori a vidéki és magyar nemesség lovagkori pecsétgyűrűin, hanem a rózsa is, sőt a
rózsa még gyakoribb is, mint a liliom. Általában a rózsát a már leírt heraldikus rózsa-motívum, a liliomot
többszörös ívben meghajló görbevonal jelzi.

De ez a primitívség nem tesz lehetetlenné bizonyos naturalizmust, amint azt a loagkor ízlése megkívánta. „A
magyar heraldika nemes egyszerűségének dacára - írja Csorna - már ezen korban is mutatkoznak azon
naturalisztikus irány kezdetleges csirái, amely a későbbi magyar heraldikát általánosságban jellemzi. Már korán,
a XIV. század utófelében jelentkezik azon kizárólagos nemzeti sajátság a heraldikában, midőn az egyszerű
címerképeket: a rózsát, a liliomot, a csillagot, melyek eddig lebegő helyzetben ékesítették a címerpajzsot,
azoknak mintegy támaszt keresve, egy kar markába helyezték. A kar volt a magyar heraldika naturalisztikus
irányának első képviselője, később annak legnemzetiesebb címerképe, úgyis mint pajzsalak, úgyis mint
sisakdísz. Ezen irány továbbfejlődése s mintegy természetes következménye lett ezután, hogy ezen szépen
stilizált rózsák és liliomok elvesztették szigorú heraldikai formájukat, száras, leveles növényekké lettek s így
illeszkedtek a páncélos kar markába."

Bennünket itt inkább érdekel, hogy a rózsa és a liliom edénye, vagyis a virágváza sokkal nagyobb változatban
jelenik meg a pecsétgyűrűkön: hol füles, hol meg fületlen, sőt ksőbb a pecsétvéső mester más alakká is
elstilizálja, például leggyakrabban szívvé. Éppen mint a cifraszür virágának rajzolója és hímzője, vagy a
„tulipános" láda festője sokkal később, a XIX. században!

A rózsának és liliomnak ez az egyszerű ábrázolása érdekesen használt virágdísz egyik legszeb kódexünk, a
Bécsi Képes Krónika illuminált lapjain is. A magyar történelem jeleneteit és alakjait ábrázoló iniciálék gyakran
természetes tájat tüntetnek elénk, sajátságos, primitív, sziklaszerü földdel, amelyből itt-ott virágok törnek elő,
rendesen karcsú szárral és levéllel, s a szár csúcsán virágokkal. Jakubovich Emil kimutatta, hogy a Bécsi Képes
Krónikát Nagy Lajos valamely címerfestője illuminálta.

Amilyen bizonyos, hogy ezek a virágos mezők a természetes táj hatását akarják kelteni, éppen úgy kétségtelen,
hogy virágaik kivétel nélkül a heraldikában használt virág -jelképek: a rózsa és a liliom. De mivé lettek ezek a
lovagkori virágok később a turáni romantika nemrég letűnt korában! A rózsában, vagyis a kis körökkel jelzett
virágban nárciszt, a liliomban pedig tulipánt akart látni a félrevezetett képzelet, amely nem mélyedt el a kor
szellemének tanulmányozásában.

Vájjon mi adhatta az alapot a tulipános magyar romantika egyik főszereplőjének, Vaszary Mihály-nak, ahhoz,
hogy tulipánt láthasson a Bécsi Képes Krónika liliomában? A címertan ismerete nélkül valóban könnyen eshet
az ember abba a hibába, hogy tüzes liliomot s ha már minden áron akar, miipánt láthasson a Krónika képeinek
liliomaiban. Mert tény, hogy a Krónika egyik lapján, amelyet képben is bemutatunk, a rózsák mind fehérek, a
liliomok mind vörösek (I. tábla).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

6. Gyöngyvirág.

Csakhogy a vörösre festett liliom sem nem tüzes liliom, sem nem tulipán, hanem egyszerűen arról tanúskodik,
hogy aki a Bécsi Képes Krónikát illuminálta, címerfestő volt és úgy válogatta az iniciálék virágainak színét,
mint szokás a címer mezőiben. Fehér rózsa és vörös liliom nem a természet utánzása, hanem a címertanban
szokásos színváltogatás. Hasonló eset nem ritka a címereken, például a Mocenigo-család címerében a felső rész
kék mezőben fehér rózsa, az alsó rész fehér mezőben kék rózsa (46. kép.)

Ezt éppen úgy nem ismeri a természet, mint a vörös fehér -liliomot.

A Bécsi Képes Krónika liliomai alak dolgában nagyon hasonlítanak az Anjou-liliomra. Ez a monda szerint a
korai középkorból ered. Francia legenda szerint a liliom már Chlodvig király, tehát az V. század vége óta a
francia királyok virága. Mikor Chlodvig megkeresztelkedett, angyal nyújtotta neki a liliomszálat. De az Anjou-
liliom eredete egészen más. Ezt kétségtelenül bizonyítja a liliomtól lényegesen eltérő alakja. A jellegzetes
Anjou-liliom csak a XII. században bukkan fel s egyáltalában nem liliomról mintázott címerképmotívum.
Egyesek szerint három lándzsahegy. Én azonban más véleményen vagyok. Ha ugyanis az Anjou-liliomot
összehasonlítjuk a lovagi, structollakkal díszített sisakkal, amelyet tudvalevőleg szemlére tették ki a torna előtt,
csakhamar kiderül, hogy a sokat emlegetett Anjou-liliom nem lehet más, mint a structollas lovagi sisak
ugyanolyan primitív s a címerfestők által stilizált jelképe (47. kép), mint a címerképben használt rózsa és
liliomjelkép. Csak a liliom közkedveltsége következtében kapta később, mikor már elfeledték eredetét, az
Anjou-liliom nevet.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

6. Gyöngyvirág.

Ez magyarázza, amit Csorna még különösnek talált, hogy az Anjou-liliomot, mint címert csak a Győr-nemzetség
leszármazói használták középkori heraldikánkban, „s Anjou királyaink alatt is csak azok, kiknek ők, mint saját
címerüket különös királyi kegyből adományozták... Későbbi heraldikánkban is ritkán kért és ritkán
adományozott címerkép. Csak Kassa város nemesített polgárainak címereiben látjuk, mint emlékeztetőt
szülővárosukra, családuk bölcsőjére, mely azt még 1369-ben kapta különös királyi kitüntetés jeléül címerébe
Nagy Lajos királytól." (48. kép.)

■» ■ v- ■• 'ím

A pecsétgyűrűim használt lovagkori egyszerű rózsa koszorúba kötve a magyar címerekben is gyakori. „Ezen
sablonok és emlékek közül, - írja Csorna - melyek eleinte kör vagy ovál alakba voltak foglalva, később sok
pajzsba került s egyes családok állandó címerévé váltak."

Míg északibb országokban még sokáig fontos szerepet játszik az a naturalizmus, amelyet Giotto alapított meg a
művészetben, Olaszországban már a XV. században nagy változás következett be a virágos váza motívumainak
iparművészeti alkalmazásában. Itália városaiban ekkor már a polgári ízlés került felszínre, amely a művészetben
is nagy mértékben visszaszorította a lovagkori (gothikus) hagyományokat és az egyszerű polgári élet eszményeit
állította előtérbe. A festészetben a lovagkori ünnepélyes áhítat helyébe a polgári realizmus lép, Mária nem többé
a lovagvárak trónoló úrnője, hanem előkelő polgárnő, aki nem okvetlenül ragaszkodik már a liliomhoz és a
rózsához.

A szellemi divat a humanizmus, az ókori Róma emlékeinek felújítása és követése. A művészeti motívumok
között legjobban kifejezi ezt az akantusz-motívum felújítása, amely előkelő szerepet játszott a régi
Görögországban és Itáliában.

Az akantusz ókori szerepléshez tudnunk kell, hogy ennek a növénynek két faja, az Acanthus mollis és spinosus,
akkor a kertészetben is nagy szerepet játszott s miként az ifjabb Plinius két leveléből tudjuk, amelyekben villáit
írja le, a pázsitot helyettesítette bizonyos mértékig a kertekben. Erre a célra sűrűn ültették és a mai pázsit
módjára vágták. Az ilyen akantuszt az ifjabb Plinius acanthus topiarius-nak nevezi.

Az öregebb Plinius is megemlékezik az akantuszról természetrajzában: „Az akantusz díszkertekben és
városokban látható, levelei felállók, hosszúak és a magasabb táblákat és rabattokat szegélyezi. Két faja van, egy
tüskés és bodros, amely kisebb, és egy tüskételen, amelyet némelyek páderos-nak, vagy melamphyllum-nak is
neveznek."

Hasonlóképen az ókori római iparművészeiben is nagy szerepet játszott az akantusz, falfestményeken és
valószínűleg bútorokon is. Már az ókori római iparművész használta azt az akantusz-motívumot, amelyben az
akantuszlevelek szeszélyes futású indára fűzve jelennek meg s különbözőképen stilizáltak (49. kép.)

A renaissance nagy előszeretettel alkalmazta ezt a motívumot az iparművészetben s kedvéért elhanyagolta a
lovagkori naturalizmust. Egészen figurális díszt szerkesztett belőle, amelynek többé semmi köze a valóságos
növényhez. A lovagkor egszerü vázái is eltűnnek, helyüket a lakásban és az iparművészeti motívumban az
antikot utánzó mentől díszesebb vázák foglalják el. S a vázában nem valóságos virág áll többé, hanem akantusz,
pálma, vagy más hasonló. Ez az antikizáló és stilizáló átalakulása a vázába állított virág motívumának

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. Gyöngyvirág.

különösen szép emlékekben maradt ránk toszkánai templomok bútorzatán és a renaissance kelengyeládáin (50.
kép).

A firenzei Santa Maria Novella Templom szentélyszékeinek fekete alapon rakott fehér intarziái csodálatos
gazdagságban mutatják ezt a stilizált motívumot (51. kép.)

A XVI. század egyik kiváló bútorkészítő mesterének, Baccio d'Agnolo-nak müvei ezek a templomi bútorok, aki
páratlan kecsességgel vezette a vázából eredő indát és ügyes változatossággal fűzte rá az akantuszlombot.

Itáliából csakhamar északra is eljutott az új művészeti irány s talán leghamarább Magyarországra. Vasari
feljegyzéséből tudjuk, hogy Benedetto da Majano Mátyás király számára két gyönyörű marketteriával kirakott
ládát készített s a művész maga hozta azokat Budára. Nagyon érdekes változást idézett elő Magyarországon ez
az új irány a kódexek illuminálásában. Bár - mint említettük - a magyar kódexek illuminátorai sohasem jutottak
el a naturalizmus arra a fokára, mint a nyugatiak, mégis kétségtelen, hogy egészen más módon stilizálták a
leveleket és virágokat a lovagkorban, mint már Mátyás korában Budán. Ekkor ugyanis a kódexek miniatűrjein is
megjelennek a renaissance antikizáló motívumok s főként az akantusz. A virágvázába fűzött akantuszmotívum
látható például a Trapezuntius néven ismert s valószínűleg Magyarországon készült Korvin-kódex címlapján és
a Nemzeti Múzeumban őrzött antifonale töredékén.

Mátyás királynak az a törekvése, hogy a magyar szellemi életet közvetlenül az akkor vezető szerepet játszó
olasz humanizmushoz kapcsolja, szinte nyom nélkül elbukott s csakhamar ismét a német kapcsolatok erősödtek
meg. Németországban pedig és másutt is az Alpoktól északra sohasem juthatott olyan mértékben előtérbe a
renaissance gazdagsága, mint Itáliában. Azok a drága keleti iparművészeti anyagok, fa, szövet, elefántcsont stb.
csak királyi udvarokba kerültek az északibb országokban és már feldolgozva hagyták el az olasz határt.

Ennek következtében Németországban is, Magyarországon is tovább járta a lovagkori szegényebb és szerényebb
iparművészet, itt soha sem ment ki divatból az egyszerű hazai fa és a festés. Ennek következménye, hogy sem
Németországban, sem Magyarországon nem olyan jellegzetesek és gazdagok a renaissance -kor iparművészeti

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. Gyöngyvirág.

alkotásai, hanem egyrészt tovább élnek a lovagkori motívumok, másrészt hamarosan és mindent elsöprő erővel
honosodik meg a barokk.

Ezek után talán meglepetésként hat első pillanatra, mégis tény, hogy a római akantusz-motívum felújítása
alapján támadt renaissance-kori stilizált váza az akantusszal legjellegzetesebb elemévé vált a magyarosnak
mondott iparművészeti dísznek és mai napig felismerhető az úgynevezett népművészetben. Nincs olyan
népiesnek mondott iparművészeti munka, bármely országrészből származik, amelyen ez az alapmotívum ki ne
lenne mutatható, fán, kövön, mázas agyagárun, szőttesen egyaránt.

Ez a megállapítás Éber László cikkében már 1905-ben olvasható Az iparművészet könyve című munkában:
„Általában mondhatjuk, - írja Éber hogy mint a bútorok díszítményeiben, a mennyezetek festményeiben is igen
sokáig fönnmaradtak a renaissance dekoratív művészetével összefüggő reminiszcenciák, csakhogy mindjobban,
sokszor felismerhetetlenségig elváltozva, elferdülve, félreismerve, de egyúttal új elemekkel, gondolatokkal
bővülve is. A régi, untig ismételt sémákat a népies ízlésből fakadó friss formák, sokszor éppenséggel meglepő új
kombinációk tartják életben. A díszítmények elosztása nagyjából, az egyes kompozíciók, a XVI századtól a
XVIII-ig vajmi keveset változnak, de a részletek annál jobban elváltoznak, megújulnak, minél inkább távol
esnek az eredeti forrástól."

Ezekben a sorokban nagyjából az egész, a vázába állított virágot ábrázoló alapmotívum fejlődéstörténetét
megtaláljuk. Ámde, sajnos, Huszka József művei nyomán az a nézet terjedt el, hogy a magyarosnak mondott
ornamentika legfőbb díszítő elemei keleti származásúak, perzsa-szasszanida eredetűek és éppen ezért
mindenféle olyan elem van bennük, amelyet sohasem láthatott a magyarság, datolyapálma stb. Csodálatos
eltévelyedése a magyar közfelfogásnak ez a turáni romantika, amely annyira felületes, hogy vagy egyáltalában
nem akarja észrevenni a keletinek mondott virágok alatt a jellegzetes renaissance vázát, amely még
pásztorfaragásokon is többször látható, világos jeléül annak, hogy ez a motívum mindenestől renaissance
maradvány, avagy amikor a népművész az akantusz rendkívül bonyolult művészi vonalrendszerét együgyű
virágvonalakká egyszerűsíti és a görög-római váza klasszikus vonalait egyszerűen négyszögekkel pótolja, olyan
komolytalan magyarázatokat eszel ki, mint például Huszka József a székelykapu „pálmá"-jának megfejtésére.
Holott csak szét kell nézni kissé a nyugati, kivált a német népiesnek mondott iparművészeti tárgyakon s
egysezrre teljes történelmi világosságban áll előttünk, hogy a magyarság ebben is éppen úgy követte az általános
európai irányokat és mozgalmakat, mint minden egyébben.

Hogy miért nem olyan tiszta és gazdag a magyar renaissance korának iparművészete, mint az itáliai, már
megokoltam. Hogy pedig miért tért el olyan hamar a magyar ornamentika az akantusztól és miért változtatta a
vázából eredő akantusz-motívumot mindinkább élénkülő és színesedő virágmotívumokkal annak is könnyű
magyarázatát találni: az európai művészeti divat, a barokk hatása alatt. Nem Magyarországon találták ki és
legkevésbbé sem a népies iparművészek az irányváltozást a művészetben és stílusban, hanem öntudatos
művészek messze nyugaton a francia királyi udvarban és Hollandiában, ahol a barokk virágkultusszal nőtt
nagyra a virágfestészet.

Ugyanekkor megszületik Hollandiában a virágfestészet és híre bejárja egész Európát. Klasszikusa Dániel
Seghers, majd pedig Dávid de Heem (1570-1630) egész virágfestő dinasztiának megalapítója. Végül Jan van
Huijsum és kivált Rachel Ruijsch a XVIII. századba telepítették át a virágfestészetet. Hogy a virágfestészetnek
mennyire szoros volt a származási kapcsolata a hollandi virágtenyésztéssel, mutatja Dávid de Heem példája, aki
mint virágkereskedések cégérfejtője kezdte pályáját. És az a Hollandia, amely nyomorban tengette olyan festőit,
mint Rembrandt és Frans Hals, kitüntetésekkel halmozta el a virágfestőket és egész kötet dicsőítő költeménnyel
hódolt Rachel Ruijsch-nak.

Magyarországon a barokk kor nem ismerte a virágfestészetet, a magyar festő akkor csak külföldön boldogult.
De a nyugatra vándorolt magyar festők között kettő is kitűnt mint virágfestő. Egyik az eperjesi születésű Bogdán
Jakab (1660 körül - 1724), aki Bécsben tanult, majd Amsterdamban és kivált Londonban dolgozott s ott halt
meg. 1690-ben ment Angliába, ahol Londonban a királyi paloták részére festett színgazdag csendéleteket,
köztük divatos virágképeket is (VIII. tábla).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

6. Gyöngyvirág.

Veje, a nagyszebeni születésű Stranover Tóbiás (1684-1758 előtt), szintén virágfestő volt s szintén külföldön
dolgozott. Stílusa ugyanolyan mint apósáé.

A magyar ornamentika ebben a korban csak gyenge és bátortalan visszfénye a francia udvar és Hollandia azóta
is utolérhetetlen színpompájának. Hasonlóképen a magyar ornamentika virágmotívumai is csak, többnyire
német közvetítéssel, messze keletre vetődött hatásai az európai barokkmüvészetben uralkodó naturalisztikus és
rendkívül gazdag virágmotívumoknak. Önálló nagy művészek és iparművészeti mesterek még ebben a korban
sincsenek Magyarországon, aki ilyen hivatást érez magában, nyugatra vándorol, ennélfogva teljesen hiányzik
nemcsak a merész és teremtő kezdeményezés, hanem többnyire a művészeti stylus helyes megértése is.

Közelfekvő példa a botanikai irodalom történetében Melius Herbarium-a és Péchy Koszorúja. A XVI. század
utolsó negyedében Melius Herbarium-ához a fametsző úgy készít címképet, hogy Lonicerus füveskönyvének
négy képét illeszti össze (64. kép), A Martini munkáját magyarra fordító Péchy változatlanul készítteti el a
fametszeteket a német eredeti képei nyomán, csak éppen a koszorúkötő gyermekek neveit írja át magyarba (30.
kép.) Péchy munkáját itt azért is meg kell említenünk, mert nyomtatott könyvben magyar nyelvű szöveg
kíséretében az ő Koszorújában találjuk az első ilyen motívumot: többnyílású vázát, amelynek nyílásaiból
ciprusfű-ágak bújnak elő. (9. kép).

De ahol nem közvetlen az átvétel, ott hiányzik a tudatosság s az iparmüvészetben feltűnő a ragaszkodás a
renaissance akantuszmotívumhoz. Ezt igyekeznek valami módon virágossá átalakítani s a renaissance akantusz-
alapmotívum virágos vonalakkal és színekkel továbbfejlesztett stilizálásai azok a díszek, amelyeket a népies
iparművészetben szeretnek magyarosnak mondani. Ennek az együgyű renaissance -barokk keveredésnek
közismert és kiváló példája Bethlen Kata kelengyeládája, amely 1695-ben készült s ma az Iparművészeti
Múzeumban őrzik (IX. tábla.)

Elejét négy oszlopszerű léc - a középkori ládastílus emlékei - három mezőre osztja. Az oszloplécek dísze
határozott renaissance hatást mutat, ellenben a két szélső mező már erős barokk befolyást árul el. A mezők

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. Gyöngyvirág.

négyszögleti keretét virágminták veszik körül, amelyek elosztása érthetően hirdeti, hogy ezek a képzelt virágok
a renaissance indamotívum feldarabolásából keletkeztek, a keretben lévő díszben is hamarosan felismerhető az
alapmotívum, nem más ugyanis, mint virág a vázában. De mi lett a klasszikus görög vázából és mi a klasszikus
akantuszból? A vázát kagylószerü idom helyettesíti a barokk hatás következtében, az akantusz vonalaiból pedig
tarka és „tündéri" virágokat festett a láda készítője.

Különösen érdekes a három virágkocsány közül a középsőnek hegyén díszlő virág. Valami kékes, liliom- vagy
tulipánszerü idom, lefelé hajló piros gallérral. Ilyesmit hiába keresnénk a természet virágai között. Ott nem is
találjuk meg sohasem ennek a figurának magyarázatát. De ha az ember megelemzi, valóságos darwini átmeneti
alaknak bizonyul egy nagyon jellegzetes akantusz-motívum és valamely barokk virágmotívum között.
Indaszárra fűzött akantuszleveleket gyakran alkalmaztak már a római rajzolók is úgy, hogy a két kihajlóhegyü
levelet egymással szemben fűztek az indára és mert az inda hajlását akarták az idomban egyensúlyozni, az egyik
levelet kisebbre mérték. Alul pedig gallérszerü függeléket toldottak ez alá a figura alá. Nagyon szívesen
használták ezt a figurát az inda csúcsán is, ahol könnyen virág benyomását keltette. Más esetben felcsavarták
hegyébe az inda végét, ekkor fürtszerü idom támadt. Nemcsak rajzban, vasban is gyakran mintázták ezt a
figurát. Francia mütörténénészek már foglalkoztak ezzek a motívummal és például Cloquet „fougére stylisée "
néven különböztette meg (52. kép).

Bizonyosan helytelenül, mert kétségtelen, hogy nem páfránylevél, hanem az általánosan elterjedt akantusz
stilizált motívuma. Bethlen Kata ládáján a szóbanforgó renaissance-barokk átmeneti figura nem más, mint ez az
akantusz-motívum virágszerüleg átfestve valamely, a művészeti stílusokat nem értő „mester" által.

Ez a virágosán átalakított „fougére stylisée" egyik legjellemzőbb eleme a magyaros ornamentikának (53. kép) s
mai napig is gyakran szerepel abban. Ha nem ismerjük különös származását, soha meg nem értjük. Ha a
természetből ellesett motívumot keresünk benne, soha meg nem állapíthatjuk eredetét. így azonban sok
mindenféle olyan jelenséget megmagyaráz a magyar népies ornamentikában, amely később, a naturalizmus
nagyobbméretű előnyomulásában is megmaradt a régebbi időkből hagyatéknak, sallangnak, „reliktumnak".

jé

Azokban a társadalmi osztályokban, ahol közvetlenül nyugatról szerzik be az iparművészeti tárgyakat, vagy
nyugatról telepített mesterekkel dolgoztatnak, nyoma sincs ennek a renaissance-maradványnak. Különösen már
a rokokó korában, amikor megindul Magyarországon a finomabb agyagművesség. A Ferenc császár által 1746-
ban alapított s elsass-lotharingiai munkásokkal megindított holicsi gyár készítményein teljes szépségükben
tündökölnek annak a kornak kedvenc virágai s első pillantásra elárulják, hogy közvetlenül a természetből lesték
el vonalaikat. Hasonló naturalizmus jelentkezik minden más iparművészeti tárgyon is, amely nem népies, hanem
tudatos művészet terméke.

A népies ornamentikában csak a XVIII. század vége felé mutatkozik a felsőbb körök tiszta stílusú iparművészeti
tárgyainak hatása. De sajátságos módon két egészen eltérő irányban. Részben a naturalizmus már említett
előnyomulásában, részben azonban a felismerhetetlenségig duzzasztott stilizálásban.

Előbbire kiváló példa a nagy- és kiskedei unitárius templom mennyezete, amelyet most az Erdélyi Kárpát-
Egyesület őriz. Vagy a XVIII. század végén, vagy a XlX-ik elején készült. Különböző méretű, hosszúkás és
négyzetes mezőinek festett dísze nagyon változatos. Határozott rokokó hatást árul el. Nagyon jellegzetesek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. Gyöngyvirág.

vázába állított virágbokrétái, amelyeken semmi nyoma stilizációs sallangoknak, hanem naturalisztikus rózsa,
tulipán és más virágok állanak ki a vázából (54. kép).

Ilyen természetes virágbokréták a rokokó- és kivált a biedermeier-korban gyakran jutottak el a nép közé az
egyre jobban terjedő színes sokszorosítások eredményeképen. A szürszabók virágos mintakönyvei ma is őrzik,
hogyan rajzolták le a népies iparművészek a biedermeier bokrétamintákat.

A stilizálást nagymértékben vezette az anyag és a tér. Ezeknek következtében gazdagodott meg a virágos
alapmotívum a cifrszürön olyan „keleties" túltömöttségü vonalrendszerré (55. kép) és ennek következtében
egyszerűsödött vissza a trecento virágos vázájává a kapufákon és fejfákon. Azonban a cifraszür leggazdagabb
virágcsokrai között is fel-feltünik néha a klasszikus görög váza alakja, máskor és gyakrabban természetesen
szívvé vagy más idommá stilizálva. És a virágszerü idomok alatt a kocsányon keskeny levélkék sorakoznak
olyan sürün, mint a rozmaring hajtásán: természetesen korántsem rozmaringlevelek, hanem a renaissance indára
fűzött akantusz utolsó és tűltömött, rendkívül leegyszerűsített vonalmaradványai. Minderre az átalakulásra
szükség volt, mert a cifraszür vásárlója annál többre becsülte a szűrt, mentől jobban kitöltötték dísszel a szürke
szövetet. Mindez könnyen megtörténhetett, mert a hímzés nemcsak lehetségessé tette ezt a figurális
gazdagodást, hanem szinte maga is rávezette a szűcsöt. Jellegzetes maradványa a fougére stylisée hatásának a
„pávaszem" és „pávaszemes virág" néven ismert motívum.

Ezzel szemben a fafaragó mentől inkább elnagyolni és leegyszerűsíteni kényszerült az eredeti renaissance-
barokk virágmotívum vázájának és akantuszból képzett virágjának bonyolult vonalrendszerét. így alakult ki az
ország minden ráján látható díszes kapufélfákon és a temetői fejfákon az az egyszerű virág- és vázamotívum,
amely sokszor a XV. századbeli magyar pecsétek virágos vázájának rendkívül primitív vonalvezetését juttatja
eszünkbe (56. kép).

Nagyon nehéz feladat annak meghatározása, hogy mit ábrázolnak a magyar népies művészet díszítő elemei.
Olyan nehéz ez a feladat, hogy szinte megértjük Huszka tévedéseit, aki hol pávaszemet, hol meg pálmát látott
ennek az ornamentikának elemei között. De a pontos elemzés eredményhez vezet. Miként már Győrffy István

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

6. Gyöngyvirág.

kimutatta a cifraszürről írt munkájában, a szürornamentika a szücsmunkákon a XVIII. század végén kezdődött.
„Alkalmasint a dunántúli, elsősorban pedig veszprémi szürszabók kezdhették, - írja Győrffy - erre vall az is,
hogy a dunántúli kanászszür legtöbb szücsreminiszcenciát őriz. Különben öreg debreceni szürszabók
emlékezete szerint is a virágozás Veszprém felől jött Debrecenbe. A hímzésnek sok jelentősége a szűrön nem
lehetett, mert a céhrendszer megszűntéig remekelés tárgya sohasem volt sehol, sőt a céhek még inkább üldözték
a hímzést s általában a cifrázást. Különben ugyanezt tette a hatóság is." A „fougére stylisée" fejlődésére a
cifraszürön különösen három virág hatott: a rózsa, szegfű és a tulipán.

A fafaragászati tárgyakon régebbi ez az ornamentika, a ládákon, bútorokon a legrégebbi. Itt is körülbelül
ugyanazok a virágok jelentkeznek, mikor már a naturalizmus eljut a népies művészethez, a renaissance -barokk
„fougére stylisée" helyén. Rózsa, szegfű, néhol még liliom, amely némelyik kapufán olyan régies, mintha
Filippo Lippi képeiről mintázták volna, és a tulipán, amely azonban csak legritkább esetben jogos ennek a
névnek viselésére, többnyire elnagyolt, együgyű stilizációs emlék.

Ami a székely kapuk pálmáját, vagy mint Huszka egészen tévesen nevezi, Isten fáját illeti, amely szónak helyes
magyar tartalmát már fentebb bemutattuk, szintén a fentebbi magyarázat ad felvilágosítást. Szó sem lehet itt
pálmáról, ellenben azokban az idomokban, amelyek a székely kapun Huszka könyvében, de sehol sem a nép
körében, a pálma nevet viselik, nagyon könnyű a „fougére stylisée" -bői fejlesztett rózsát vagy gyakran
szegfüvet felismerni, csakhogy természetesen a tér által megkövetelt magasságig nyújtva és nagyítva.

Ezek a körülmények s a magyar népies iparművészeti ornamentiknáak ez az európai stílusokból táplálkozó, de
nem öntudatos hanem együgyű kialakulása magyarázzák meg, hogy alapelemeiben minen helyi vonatkozású
eltérése dacára is nagyon hasonlít a nyugati országok népies ornamentikájához. Lapozgassanak a Deutsche
Volkskunst című sorozat könyveiben, vagy francia, sőt akár svéd hasonló tárgyú munkákban, mindenütt elénk
bukkannak ugyanazok az elemek az ornamentikában, kétségtelen jeléül annak, hogy a népies ornamentika a
tudatos művészet elemeinek elszivárgása a nép körébe, ahol együgyű ősiséggé foszolva élnek tovább a nagy
vezérlő művészek által teremtett művészeti elemek.

Az elmúlt évtizedekben sokat vitatták azt is, vájjon eredeti-e a magyar népművészet, avagy a betelepített
nemzetiségekből származik. A magyarság ellenségei gyakran hangoztatták az utóbbit. így például mai napig
szemben áll egymással az a nézet, vájjon a székely népművészet eredeti-e, avagy a szászoktól vették át a
székelyek. A fentiek alapján azt kell állítanunk, hogy sem az egyik, sem a másik nézet nem állja meg a helyét.
Sem a nemzetiségek népművészete nem eredeti, sem a magyar népművészet nem nevezhető turáni
ornamentikának, mindkettő az általános nagy európai művészeti áramlatok terméke. Nem egymástól tanulták,
nem önállóan teremtették, hanem az európai ízlést követő felsőbb osztályok holmijairól másolták. Viski Károly
kimutatta, hogy a székely kapu eredetét a középkori és újkori várak kapuiban kell keresnünk. Valóban mi sem
könnyebb, mint a székelykapu „tulipános" indadíszben (X. tábla) felismerni a nyugatázsiai, de Róma által
Európába közvetített szőlőindát (57. kép) noha, a „mester" már csak ponthalmazzal jelzi a fürtöt és a „fougére
stylisée"-ből virágosított tulipánszerü motívummal a szőlőlevelet. A székely népművészet eredetére nézve Viski
szintén nyugati kapcsolatokat állapított meg. De amit Viski Erdélyre mond, hogy „az erdélyi magyar iparos és
tudománykereső ifjak éppen úgy járták a külföldi műhelyeket és főiskolákat, egyetemeket, mint a szászok, s
velük egy forrásból merítettek tudást és ízlést; s a fejedelmek is gondoskodtak nyugateurópai mesterekről", az
illik erre a kérdésre egész magyarországi terjedelmében is, és egyedül helytálló, történelmileg egyedül igaz
magyarázat. Nincs külön turáni magyar népművészet, hanem az egész magyar művészet szerves része az
európai, keresztény középkoron alapuló, azóta is egységes eszményekre törekvő művészetnek s a népművészet
ennek mindenütt csak együgyű, azaz nem öntudatos és primitív elemekben bővelkedő változata.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

6. Gyöngyvirág.

Created by XMLmind XSL-FO Converter

7. fejezet - 7. Szegfű.

Magyar kertek a XV. században - A renaissance-kert elmélete -
Virágcserép, növényveder - Függőkert - Adonis-kert - Szegfű -
Szent László füve - Szegfüvek - Gránátalma - Oleander - Fák
nyírása - Filegória.

Az Árpádok korában aligha voltak Magyarországon díszkertek. Ekkor minden bizonnyal még csak a
kolostorkertekben virágzott a rózsa és a fehér liliom, s a különféle déli fűszeres herba. A lovagkori díszkertet az
Anjouk honosították meg Magyarországon a királyi várakban s onnan vették át lassanként a nemesi várak. De
hogy milyenek voltak a XIV. század magyar várkertjei, arról semmi bizonyosat sem tudunk. Mindenesetre
olyanfélék lehettek, mint amilyennek Albertus Magnus leírásából a nyugati várkerteket megismertük. Ilyen
lehetett a Károly Róbert által alapított visegrádi várkert, és ilyen Zsigmond által alapított budai várkert.
Mindezekről azonban csak annyit őrzött meg az utó kornak a történelem, hogy voltak.

A kertészeti és virágkultusz szempontjából, sajnos, még a XV. század magyar kertjeiről sem tudunk sokkal
többet. Ebben a században leghíresebbek Mátyás király kertjei. Mátyás nagy arányokban kibővítette a visegrádi
és a budai királyi kertet, s tudjuk, hogy ekkor már Pesten, Nyéken, Tatán, Komáromban és Pozsonyban is voltak
királyi kertek. Dicsérik még az esztergomi prímási és a pécsi püspöki kertet is. Legrészletesebb tudósítást
hagyott a királyi kertekről Oláh Miklós, de az ő leírásai értékesek lehetnek építészeti és mütörténeti tekintetben,
azonban a virágkultusz szempontjából semmit sem érnek.

A régiek, főként Oláh adatai alapján így rekonstruálja Csánki Dezső a visegrádi kertet:

„Amint a kapun belépünk, azonnal szemünk elé tárulnak a palota pompás kertjei: lent a völgyben s fent a hegy
oldalán. Az alsót tekintjük meg előbb. Kövecses útak kanyarognak, gonddal ápolt pázsitok s a kertészet minden
müvével, a virágok különféle fajaival megrakott ágyak között. E kertnek magas dombhát vet határt, melynek
oldalait merész ívekben nyugvó, négyszögű terméskövekből rakott falak védik a leomlástól. E boltívek között
láthatjuk a hegybevájt udvari pincék és raktárak bejáratát. A dombhátra negyven széles lépcső vezet fel. E hely
- függőkertnek nevezik - még bájosabb tájképet ad. Itt már nem csupán a pázsitban, a virágokban
gyönyörködünk, hanem a hatalmas növésű hársakban, árnyatadó rejtekekben s a messze nyíló pompás
kilátásban is. Középen díszes müvü kút ragadja meg figyelmünket. Veresmárványból van faragva; köröskörül a
múzsák képszobrai díszítik, középütt pedig Cupido karcsú alakja nyúlik a magasba, amint egy márványtömlőn
ülve, abból az üde forrásvizet kiszorítja. Csatornákon át vezetik ide a forrást a közeli hegyekből. S a víznek
folytonos csobogása, amint Cupido tömlőjéből egy márványtálba s innen az alsó medencébe aláfoly, a bájos
környezettel együtt elandalító hatású."

A budai és pesti királyi kertekről még kevesebbet hagyott ránk a történet:

„A csonkatorony melletti főkapun kiérve, - írja a rekonstruáló Csánki - baka tartunk s nemsokára szemünk elé
tárul a Várhegy nyugati oldalán s lent a völgyben elterülő gyönyörű liget. Gondosan ápolt kövecses útakon és
lépcsőkön haladunk lefelé. Már messziről feltűnik egy pompás épület s közel jutva, egyszerre csillogó
márványból épült palota előtt állunk... Odább haladunk. A tekervényes utak most tarka virágú rétek, rózsaligetek
és ibolyaágyak, halastavak, díszes fasorok, lombok közé rejtett barlangok, fákból és cserjékből alkotott
útvesztők mellett vezetnek el. Itt-ott sodronyból készült madárházakra bukkanunk, egyik-másik oly nagy, hogy
cserjeligetek és gyümölcsfák is megférnek benne s mindenik telve hazai és más égövi szárnyasokkal, köztük a
király kedvenc madarai, a hollók. Odább ezüstszínű mázas cseréppel fedett, toronyszabású épületek akadnak
utunkba; mindannyi egy-egy étterem, melyekből az üvegablakokon át gyönyörű kilátás nyílik a körülfekvő
tájképre. Nyaranta e termekben s a szabadba nyíló erkélyeken nyugszik meg s költi el estebédjét a királyi pár. A
pesti mezőkön is hasonló gyönyörű kerteket tart Mátyás, hol gondokba fáradt lelkét szokta időnként
megpihentetni. Hasonlókép Budán a sóház mellett. De legregényesebb a budai hegyek közt épített pompás
nyárilak, erdős hegyoldalon, csörgedező patakok mellett, nagyszerű vadaskertekkel. Nyéknek hívják, a
királynak ez a legkedvencebb helye az üdülésre, szórakozásra."

Ha ezeket a kerti leírásokat összehasonlítjuk Albertus Magnus föntebb idézett kerti leírásával, több új kertészeti
elemmel találkozunk, amelyeket a lovagkori várkertek még nem ismertek s amelyek ennélfogva kétségtelenül
nyomban elárulják az olasz renaissance hatását. Ilyen először is a kavicsolt út. Láttuk, hogy a XIV. században

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Szegfű.

még nem törték meg utakkal a pázsit egységét. Ilyen továbbá a terrasz. Ez is az itáliai renaissance kert újítása.
Ilyen végül a fasor és az útvesztő, amely a dolog természete szerint csak nagy kertekben kaphatott helyet.

Mindez kétségtelenül itáliai hatásra vall. Ez a hatás közvetlen volt. Tudjuk, hogy a XIV. és XV. században a
királyi és főúri magyar kerteket olasz kertészek rendezték be és azok gondozták. Már Károly Róbert is olasz
kertészt tartott Visegrád várában. Mátyás budai, visegrádi, tatai és más palotáit olasz művészek tervezték,
Csánki szerint valószínűleg Chimenti Camicia vagy Baccio Cellini. Chimenti Cimiciá-ról határozottan azt írja
Vasari, hogy Mátyás udvarában „palotákat, kerteket, forráskutakat, templomokat, erősségeket és más
jelentékeny épületeket alkotott."

Bizonyos, hogy Mátyás olasz kertészei hozták magukkal a renaissance olasz villakert stílusát. Ugyanis Itáliában
a XV. században egészen megváltozott a régebbi lovagkori (gótikus) kertstílus. A genovai születésű Leone
Battista Alberti (1404-1472), korának a római életet felújító törekvéseit követve és irányítva, megírja a
villastílust megalapozó építészeti müveit és ezekben a renaissance4íert elméletét, amellyel Albertus Magnus és
Petrus de Crescentiis kertelmélete a múltba hanyatlik. Itáliában a később az Itáliát követő egész Európában ettől
az időtől kezdve a villakertek terjednek, főként a délnek fekvő napos domboldalakon, amelyeket a renaissance
lelkes építészei és kertészei terraszos függőkertekké szépítenek.

Mátyás olasz kertészei ezeknek az itáliai terraszos villakerteknek mintájára bővítették ki a visegrádi és budai
várelőkerteket, megszakították a régi várkert pázsitjának egységét kavicsolt utakkal, a hegyoldalba terraszokat
vágtak, melyek között lépcső vitt a várba, sőt a villákat is meghonosították „éttermek" és más épületek
alakjában. Hogy azonban a renaissance virágkultusza is eljutott -e Mátyás kertjeibe, arról semmit sem tudunk. A
leírások csak rózsalugast és ibolyaágyat említenek, de ez már a lovagkori kertekben is megvolt. Pedig a
virágkultusz terén a XV. század olyan újdonságokkal lepte meg Európát, amely lassanként mind mélyebb hatású
átalakulást idézett elő.

Alberti a klasszikus római szokások alapján ajánlja, hogy a kényesebb és szebb virágokat, növényeket ültessük
vedrekbe és cserepekbe s vedres és cserepes virágokkal díszítsük a lakást, a lépcsőket, terraszokat, utak
mellékét. És a vedrekbe és cserepekbe ültetett virágok és örökzöldek révén olyan elemekhez jutott a renaissance
kert, amelyek elvándorolhattak északra is, ott is hirdethették a déli növényzetben rejtőzködő örök tavasz
halhatatlan szépségét.

A virágcserép és növényveder története messze keletre, Nyugatázsiába vezet, hol a legújabb ásatások az ősi
szumir, a jelenleg ismert legrégib kultúra emlékeit tárták fel. Itt derült világosság a már egyes ókori görög írók
által emlegetett Szemirámisz babilóniai függőkertjeire. Kétségtelen, hogy az első függőkertek, vagyis fákkal és
virágokkal beültetett terraszok, Ur városában állottak. Ur leghatalmasabb építménye volt a Ciggurat. Ez a szó
magyarul égi hegyet, vagy istenhegyet jelent. A Ciggurat lényegében nem volt más, mint a szumirok legfőbb
temploma, amelyet terraszosan építettek és az épület közepén legfelsőbb terrasz gyanánt a torony emelkedett
(58. kép).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

7. Szegfű.

Mikor Leonard Woolley, aki a Brit múzeum és a pennsylvániai egyetem múzeumának megbízásából az
ásatásokat Úrban vezette, a Cigguratot kiásatta, közben olyan feliratra bukkant, amely a Ciggurat környékén
lehullott ágak eltakarításáról szól. Ebből Woolley annál jogosabban következtette, hogy a Ciggurat terraszain
felhalmozott földben fák és virágok díszlettek, mert az épület oldalfalain mindenütt vizlevelezető csövek
nyíltak. Ezeken szivárgott el a fölösleges nedvesség a terraszokon felhalmozott földből.

A Cigguratot abban az alakjában, amint reánk maradt, a harmadik szumir dinasztia alapítója, Ur-nammu vagy
Ur-engu építette körülbelül 2300-ban Kr. e. Ámde további ásatások kimutatták, hogy Ur-nammu Cigguratja
régebbi Ciggurat romjai fölött épült és bizonyos, hogy már az első diansztia is emeltetett Cigguratot, vagyis az
első függőkert építését valamikor 3500-ra tehetjük Kr. e. Úrban talált dombormüvekből tudjuk, hogy a szumirok
szent fája a ciprus volt és a már említett Sub-ad királynő fejdísze (27. kép) nyomán valószínű, hogy viráguk a
kerti anemone lehetett.

A Cigguratot tulajdonképen valami nagy növényvedernek kell felfognunk, de kétségtelen, hogy kisebb,
szállítható növényvedreket is használtak a szumirok, amelyekben a hegyvidékről Ur városába szállították a
ciprust. Ez körülbelül úgy történhetett, mint ahogyan nem sokkal később Hacsepszut, egyiptomi fáraónő Arábia
keleti részéből Egyiptomba szállíttatta a tömjénfát. Később bővebben ismertetjük a tömjénfa-expediciót s a róla
maradt képet is bemutatjuk. Ezen a képen már láthatók a régiek növényvedrei. (67. kép).

Mai értelemben vett cserepek első emlékei a régi Görögországból maradtak ránk. Theophrastus írja, hogy „az
abrotonont gyakran cserepekbe (ostrakon) ültetik, mint nyáron az Adonis-kertecskéket." Egykorú görög vázák
képei megmagyarázzák, mi értendő az Adonis-kertecskéken (59. kép).

Created by XMLmind XSL-FO Converter

7. Szegfű.

Például a mellékelt képen a létrán áll Aphrodité s Eros átnyújtja neki a növényekkel beültetett korsófelet. A
kettétört korsó másik fele, szintén beültetve, a földön áll Eros jobbján, baloldalán pedig növényekkel beültetett
edényt látunk a földön. Két oldalt egy-egy aténi asszony nézi a jelenetet. Az Adonis halálának emlékére
készített Adonis-kertecskékbe, mint most már tudjuk, cserepekbe, édes köményt, salátát, vagy közönségesen
búzát, árpát ültettek s a mint az első csirák kibújtak, a cserepeket a háztetőre rakták Adonist ábrázoló bábú
mellé, és többé nem öntözték, úgyhogy csakhamar kiszáradtak növényei.

Az Adonis-kertecskék szokása korunkban sem veszett ki, csakhogy mostanában újévre készítik s cserépnek
többnyire valamely furcsa figurát vagy malacot használnak. Ezt az alakját talán már Rómában kapta, ahol a
virágcserép és a növényveder a császárság korától kezdve nagy szerepet játszott, mert a rómaiak már szívesen
díszítették a szobákat, ablakokat és tetőket fákkal és virágokkal. A római szokások felújításaként Itáliában ismét
divatossá lett növényveder és cserép nyugaton már a XV. század folyamán meghonosodott és a cserepekben
megkezdték diadalútjukat a déli virágok és örökzöldek is. Magyarországon ennek ekkor még semmi nyoma.
Mátyás díszkertjeinek leirói sem említenek cserepet, vagy cserepes növényt.

A cserép első és a renaissance legjellegzetesebb virága a szegfű, a világi szerelem és életöröm jelképe. A kerti
szegfű (Dianthus caryophyllus) a Földközi-tenger mellékének nyugati felében honos, Afrika északnyugati
szegélyén Tunisztól nyugatra Gibraltárig, Spanyolországban, Franciaország délnyugati szegélyén,
Olaszországban és a környező szigeteken, végül legkeletebbre, Dalmáciában díszíti ez a szegfű a meleg
mészsziklákat. A vadon termő alak csüngő szárú és kis, vörös virágú.

A régi görögök nem ismerték és egyáltalában kérdéses, hogy ismertek-e valamely szegfűvet. Noha a
füveskönyvek Teophrastus munkájából vették a később szegfü-nemzetségnévvé avatott Dianthus-t, mégis ebben
nem láthatunk mást, mint pusztán a Diós anthos név átvételét. Hogy mi volt a Diós anthos Teophrastus
munkájában, már nem állapítható meg. De aligha volt szegfű, a kerti szegfű semmiesetre sem. Teophrastus ezt
írja botanikájának a koszorúnövényekről szóló fejezetében: „Más növényeknek csak a virágai használatosak (t.
i. koszorúkötéshez), és ezek közül egyesek illatosak, mint az ibolya, másoknak nincs illatuk, mint a Diós
anthosnak, lángvirágnak." Római szerzők a görög Diós anthos-t flos Jovis alakban fordították latinra. Plinius is
említi a flos Jovis-t, de ez sem volt szegfű, mert a flos Jovis-ról azt írja Plinius, hogy csak a levelét használták
koszorúkötéshez, mint a majoránnának, abrotanumnak stb.

Még a középkor első felében nem ismerték a szegfűvet, sem a kertit, sem más fajt. Csak később, a lovagkorban
tűnik fel a kerti szegfű első nyoma IX. vagy szent lajos legendájában. Ponsort, a kerti szegfű történetének
francia nyomozója, így fogalmazta a szegfű mondáját. Mikor Szent Lajos 1270-ben második keresztes
hadjáratát vezette Tunisz ellen, seregében kitört a pestis. Az orvosok hiába igyekeztek megállítani a ragályt. A
király, aki a természetet a maga titkos kormányzásában mint sokféle gyógyszer adományozóját ismerte és a

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Szegfű.

füvekben való gazdaságában nem volt járatlan, feltette, hogy a természet olyan országban, amely ennyi sok
betegséget termel, az ellenük szükséges szereket is készen tartogatja. Elhatározta, hogy maga jár utána a
növényi kincseknek. Hosszas keresés után fűszeres illatban gazdag virágra bukkant, amelyet szegfűnek nevezett
el, mert az Indiából hozott szegfűszegre emlékeztette és amelyben nyomban felismerte az áldásthozó szert.
Sikerült is a virágból készített gyógyszerrel többeket meggyógyítania. De később őt is megtámadta a ragály és
áldozatul ragadta. A keresztesek magukkal hozták a szegfüvet Franciaországba, hol csakhamar általánosan
megkedvelték. Más változat szerint, angyal mutatta meg a segítségért buzgón imádkozó királynak a pestist
gyógyító szegfüvet Tunisz kapui előtt.

Ponsort a legendából azt következteti, hogy az arabok már ekkor kertjeikben tartották a szegfüvet s azt a keletről
szállított drága szegfűszeg pótlására és a szegfülikőr készítésére használták. így volt-e, nem-e, örökre
eldöntetlen marad. De számunkra két szempontból mindenesetre tanulságos a legenda, amely azonban
valószínűlag későbbi keletű. Egyik a szegfű nevének eredete. Kétségtelen, hogy Európa előbb ismerte a
szegfűszeget s csak később fedezte fel a szegfüvet. A szegfűszeg (Caryophyllus aromaticus) messze keleten
honos a Molukki-szigeteken s a fűszeres növényekben gazdag mirtuszfélék családjának tagja. Fa, amelynek
bimbóit megszárítják és úgy hordják szét a világ minden tájára. A bennszülöttek titkos szernek használták, az
arabok tették fűszerré és már az I. században Európába közvetítették, ahol először Plinius ismertette
caryophyllon néven az indiai fűszerek között. Nevét is valószínűleg a bennszülöttektől vették át s kvaranfal,
Arábiában krumful alakjában terjesztették. Ebből lett a görögös karyophyllon, majd a középkori latinban
garofilus, végül a nemzeti nyelvek kialakulása korában a spanyol gariofilio, az olasz garofano, a francia girofle
stb. Kapott azonban a szegfűszeg európai neveket is. Ezek közül a németben általánosan elterjedt a Nelchin,
ahogy még Hildegard írta a XII. században. Ez kétségtelenül a szegfűszeg bimbójának, tehát a kereskedelmi
árúnak szeg alakjáról vtt hasonlat. Az eredeti Nágelchen-ből alakult később, de csak újabb időkben, a Nelke. A
magyar szegfű a német Nágelchen fordítása s már a schlágli szójegyzékben olvasható: gariofilus, zegfiw. A
mediterrán kerti szegfű virágának illata azonos a keleti szegfűszeg illatával. Ez vezette a lovagkor
természetkutató emberét a szegfű felfedezésére. Helyettesíteni igyekezet a szegfüvei a szegfűszeget s ezért
jelent meg a szegfű a szegfűszeg, vagyis a gariofilus neve alatt s ezért hordja a kerti szegfű ma is caryophyllus
faji nevét, amely tehát korántsem a carya és phyllus szavak összetétele.

A szegfű mondájának másik érdekes vonatkozása, hogy ez a virág, mint annyi más, gyógy fűként jelenik meg a
történelem színpadán és pedig mint pestisgyógyító, röviden pestisfü. A pestis a középkor legrettegettebb
betegsége volt. Gyorsan terjedt és szörnyű kínnal szinte biztosan ölt. Orvosságát nem ismerték, a menekvést
egyedül isten kegyelmében látták. A pestisfü mindenütt Isten ajándéka. Több mondát ismerünk a pestisfüvekről
Európa különböző országaiban, a lényege mindnek az, hogy Isten - többnyire angyala közvetítésével - jelöli ki
valamely nagy királynak, aki hozzá segítségért folyamodik a népét (seregét) öldöklő pestis ellen. Különböző
országokban különböző királyok és különböző füvek szerepelnek a pestisfüvek mondáiban. E mondák, mint
általában a lovagkori mondák nagy része, Franciaországból indultak vándorlásra. Ott, mint láttuk, Szent Lajos és
a szegfű a pestisfümonda szereplői. Németországban Nagy Károly a pestisfümonda hőse és a bábakalács
(Carlina acaulis) a növényre, amely éppen ezért kapta és hordja Carlina nevét. Hogy már a XV. században
ismerték, bizonyítja egy németországi kódex, amely képben is megörökítette a Carlina-monda szereplőit (60.
kép).

Magyarországba is eljutott a pestisfü mondája, itt Szent László a hőse, és a keresztes tárnics (Gentiana cruciata)
a füve. A magyar irodalom Szent László füve mondája néven ismeri és tárgyalja ezt a motívumot, amelyről a
mult század népies irányának hatása alatt azt vélték, hogy népmonda. Ez azonban téves származtatás, és
kétségtelen, hogy Szent László füve mondája a XV. század magyar kolostori irodalmának átdolgozása.
Valószínűleg valamely németországi forrásból. De az a kódexünk, amelyben a pestisfü mondája magyar ruhát
öltött, nem maradt fenn. Első forrásunk már nyomtatott munka, Bejthe István többször idézett Nomenclator-a,
amelynek azt a két oldalát, ahol a monda megjelent, facsimile másolatban (61. kép.) mellékeljük. A latin szöveg

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Szegfű.

a növény neve után előbb Szent László pénze mondáját közli s csak végül mondja el a magyar pestisfü-mondát.
Magyarul körülbelül így fordíthatjuk: Gentiana, közönségesen keresztesfü, Szent László király füve, latinul S.
Ladislai regis herba, első Lászlóról, Magyarország királyáról, aki a szent jelzőt kapta, mert kiűzte
Magyarországból a tatárokat. Beszélik, hogy e király idejében egész Magyarországon rettenetes pestis
dühöngött, ő azonban imájával megnyerte Istentől, hogy e pestisnek gyógyítója azon növény legyen, melyet
felfelé lőtt nyila esetében eltalál, ez pedig a keresztesfü volt, amellyel ezután alattvalóit a pestistől
megszabadította.

Fuir.nt irrr*, i'íd Hon.
Ringni 8 <"■>*»• _
JFungUl ílrtjHMl, qurc* CíTítUT.l

"fwgJt 11 fi □« n» fara , Ry gye eamba .

■pprfiiH, Vi gomba.

GMl • !.".','■■■-
CiIliuriiFnvIiiEOt^óFlu^rfllIinn

MM Li tlo teiiy r.u! , Hit tflj. S,
UdUki Kii- it i II ::. .

JLi.lirlia Vnprw Rí ím neirinta
prtmo-iquifirflitBgíiBrTiTi jnípltu

irtipn^Kc TiAUmum « Vnmrtat*

pijirj^iw.íjmtiirí fimnijHimijin lim
[■ Vii £ íri.iT.i[i"It putfuich Pírt*
Ovt T( infylm^iin (*i !,i B ,«r,ra^ifcim

tlit prrdiuin « opiitnroqoodm !■•
IHOlT^tkilIP & ÍJTIi Í41 Mítm eoruiÉ*
:j<-t.t..nn U&ulfllA urnpltrr.hiir
iulluiil a qniiy (>rp<nbi bifüíuppi-

dinuii, tlNMI Mní iggTífUii, tii
toun Vnpiiim )dtTlr,üinK T*m-

ruliimfügj, aimiiEMincilurf :i qjCi
rí piedieeürgíTinij Aiiilrríiíimpo
*b"jcircnt t vt Infccjiimíii Vrgiraifc*

racrilentul.plltíbult Dtfl tgíitmdit,
[u:n^%fcqU^.nri(t. Wr hüOÉÍpim
[ipílhi itmrdi!. qul ili^jmía tjrrf

naman TMlIw. Hulul UMK R<£ll
rfmponpiuirnBi»p<niiffiLÍlin: Vo.
Piriim vni j<rl«Tjíhjnr, um vná prn
Cifui i Dia osiin jiüi, vi quiiuunn
ílupen r.gtiu ih Klo <« lEriim mA
Cldif.i (fA&WlM l'lim íj lumlg*
(n CuriruJimpii fíuit ,h*n cin cruíi*>
rím íriUiíü rtíitur;, qvnJtirJ<íuo.
dkgf Plftit : Jr. ■< a ElirrtTlc.

Qnvi<

A későbbi leírások mind Bejthe szövegén alapulnak, a XIX. században költőileg is feldolgozta ezt a mondát
Arany János. A magyarból átvették a szomszédos szláv népek is, ezért horvát neve is volt már Vladislavka,
László füve. A Szent László füve mondájának némely elemzője magyaros motívumnak véli azt, hogy László
király nyíllövéssel talál a pestisfüre. Bár a szegfű mondájával szemben ez a motívum valóban különböztetőnek
tekinthető, a német pestisfü mondájával szemben nem. Sőt a nyíl ebben az esetben korántsem a sorsvetést
jelképezi a mondában, hanem a pestisfü gyökerének ama tulajdonsága következtében került a mondába, hogy a
Carlina és a keresztes tárnics gyökere gyakran egészen átodvasodik. Ezt a fuveskönyvek szerzői is kiemelik,
Melius is megemlíti, hogy a keresztesfünek „ugyan lyukas a gyökere". Ezért nevezik a tótok prostreleny korén,
vagyis átlőtt gyökérnek. Hasonló tulajdonságú a német pestisfü, a Carlina gyökere is, ezért bővült a pestisfü
francia mondája a nyilazással.

Térjünk vissza a szegfűhöz! Piros virága is kellemes, fűszeres illata miatt csakhamar mint virág is kedvence lett
a lovagoknak és a szerelem s az életöröm jelképe. Már XV. századi képeken a cserépbe ültetett szegfű a
szerelmes pár kísérője (62. kép).

A renaissance-korában a festők el nem mulasztják, ha valakiről mellképet készítenek, hogy piros szegfüvet
adjanak a kezébe s úgy örökítik meg (63. kép).

A szentképeken elmaradhatatlan a rózsa vagy a liliom, a profán célra készült képek virága a szegfű. Később
természetesen a Madonna-képeken is helyet kap, mert az elvilágiasodás a renaissance korában, rohamos

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Szegfű.

léptekkel halad előre. A cserép lehetővé tette, hogy necsak a Földközi-tenger mellékén hódítson, hanem északon
is, noha itt már annyira megviseli a tél, hogy nem veheti fel a versenyt a szabadföldi virágokkal, hanem télire a
pincébe, szobába szorul.

Legjobban kedvelték minden időben a franciák. A Bourbon-dinasztiából származó II. Lajos, akit a történelem
Nagy Condé néven ismer, a XVII. században is fentartotta Franciaországban a piros szegfű népszerűségét. A
francia forradalomban a rojalisták piros szegfüvei (oeillets d'horreur) léptek a vérpadra. A revans idején
Boulanger hivei hordták a szegfüvet. Korunkban a szocialisták virága a piros szegfű, amelynek politikai
múltjáról bizonyára nem sokat tudnak.

Magyar nyelven a szegfű szó először Murmelius latin-magyar szótárában jelenti a Dianthus caryophyUus-l.
Murmelius (1477-1517) szótárának 1533-iki kiadása bővült először magyar szavakkal s ez az év lett a magyar
szegfű dátuma. Murmelius Lexikon című szótárának ez a kiadása Krakkóban jelent meg és egyik oldalán ezt
olvassuk:

De floribus, veraggogrol.
Flos, verag.
Flosculus, veraczka.
Serta, kozzoro
Corollus, kozzoroczka.
Viola, vyola.

Viola plura sunt genera, sokfele vyolak vadnak.
Caryophilus, sek fy verag.
Rosa, rosa.
Rosula, rossaczka.
Lilium, lilium.

Narcissus, barson sinő lilioum.
Calta, vetemenben termő feer verag.

Tekintettel arra, hogy a szegfű szó itt a virágok között foglal helyet, kétségtelen, hogy a kerti szegfüvet jelenti.
Ez annál bizonyosabb, mert a fűszerek között - De aromaticibus, jó illatú állatokról - újból, de most már
szegfűszeg értelemben olvassuk a Chariophilum, szükfű nevet.

Azonban a XVI. századból még nem maradt ránk leírása, Melius is csak nevét említi, pedig a német
füveskönyvek bőven foglalkoztak vele. De megtaláljuk Melius Herbarium-ának címlapján cserepes képét (64.
kép); mint tudjuk; Lonicerus füveskönyvéről került oda. Hasonlóképen Martini Koszorújában és magyar
fordításában látható cserepes képe.

A XVII. században már Magyarországon is mindenütt kedvelik. Bizonyítja ezt Nadányi János, aki Erdély
számára a francia Mizault még XVI. századbeli kertészeti könyvét fordította magyarra 1669-ben. „Koronás

100

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Szegfű.

szekfü - írja Nadányi - a köz gallusok az ő külső tekintetiről szemecskének vagy oeillett-nek nevezik, szagáról
pedig gariophilleá-nak vagy szekfünek. Ezt az asszonyok annyira szeretik az ő szagának gyönyörűsége és színe
böcsös volta miatt, hogy minálunk kevesen találtatnak, akik az ő kertekben vagy földedényekben ablakonként
szorgalmatos nagy gonddal ne tartsák. Virága néki mindenek felett tekintetes, szaga mint a szekfü, de igen
kedves. Melyek közül egynémely bíborszínű, más skarlát, némely hófehérszínü vagy különb színnel tekintetes."

Nagyon részletesen ír a szegfűről Lippay János, akinek révén azt is tudjuk, hogy „a méltóságos esztergomi érsek
urunk ő natsága pozsonyi kertjében többet hatvan külömb-külömféle drága színű telyes szekfüveknél találhatni;
és nagyokat mint az öreg rózsa, nemcsak oltott sötétvereseket, de magonkölteket is, mind fehér veressel
pettyegetetteket s mind királyszínüeket". Elmondja Lippay azt is, miként kell gondozni a kerti szegfüvet, miként
kell magon szaporítani s miként felnevelni, végül a szárak mellé „szép pálcácskákat verjenek és gyengén
hozzákötözzék, hogy a szél le ne törhesse őket. ősszel, ha akarja, kiveheti és edénybe teheti, de télben a pincébe
vigye. Ha pedig némelyeket mindjárt edénybe akarná tenni, azoknak jól elmetéljék águkat és csak ötöt vagy
hatot hagyjanak, hogy még tél előtt fiatal ágacskákat verhessenek ki. Mert egyébként elvesznek, ezek is télben a
pincébe tétessenek".

„Ha ki akarja, hogy nagyobb virága legyen, sok bimbót ne haggyon rajta, hanem az aljasát leszaggassa, sőt ha
egyet, kettőt vagy legfeljebb hármat hágy, annál nagyobb leszen. Mivel pedig a szegfüszálon mindenkor két
bimbó nő ki egymás mellett, egyik nagyobb, másik kisebb, törje le idején a kisebbiket, hagyja meg az öregbiket.
Hogy el ne hasadjanak a kövérségtől a szekfüvirágok, mikor látod, hogy jó temérdekek a bimbók és két nap
multán kinyílnak, tekerd meg; azután egy pennacsináló késsel igen gyengén és egyaránt hasítsd meg jobban az
eloszlott végét a bimbónak: szép rendesen és öregen nyílik. Avagy egy kis hegyetlen ollócskával metéljed
környöskörül el a bimbónak zöld héját félig, mikor közel van a virágzáshoz, és rendesen kerekdeden nő a
virágja."

A modem szegfütenyésztés alapjait a XIX. század első felében Lyonban rakták le. Itt egy uradalmi kertész,
Dalmais, 1834-ben észrevette, hogy egyik szegfütöve állandóan virágzik. Ez lett a folytonvirágzó, remontáns
szegfüvek őse. A mult század közepén Laisné állította elő Levalloisban annak a kornak legszebb remontáns
szegfüvét, amely Souvenir de la Maimaison néven került a kereskedelembe. A mult század utolsó két
évtizedében a Margit-szegfű volt a divat virága, ezt Szicíliából hozott szegfütőből Sprenger nevelte. A
kiegyezés korának leglelkesebb magyar szegfűbarátja volt báró Podmaniczky Frigyes, aki sohasem jelent meg
az utcán gomblyukba tűzött fehér szegfű nélkül.

A cserépben tartott kerti szegfű elterjedése után néhány középeurópai szegfű is bejutott a kertekbe. Ezek közül
virágjában és termetében eléggé hasonlít a Dianthus caryophy Ilus -hoz a pünkösdi szegfű, ezen a néven
leginkább a Dianthus caesius szerepel a kertekben. A magyar kertekben nem gyakori, de már Lippay ismertette.
„Caryophyllus plumarius, pünkösdi szegfű, apróbb a másfélénél, együgyű fehér virágú, kikeletkor virágzik, és
barackvirágszínű; teljes hasonló színű, nagy csoportban kiterjed és gyökerezik; levelei is vékonyabbak, mint
másféle szekfünek."

Kedvelt középeurópai szegfű a csillagszegfű vagy szakállasszegfű (Dianthus barbatus), amelyet
Magyarországon szintén Lippay ismertetett először. „Flos affricanus, török-szegfű, teljes, egy száron, aki olyan
mitnha egyenes volna, sok nő". Később a XVIII. század második felétől a hozzá hasonló, egyéves kínai szegfű
(Dianthus chinensis) szorította vissza, amelyet Diószegi írt le először a magyar irodalomban.

A cserép és a növény veder ismereteinek terjedésével újabb és újabb olyan déli növények jelentek meg
Középeurópában a szegfű nyomán, amelyek elől régebben teljesen elzárta az utat a tél hidege. Legelterjedtebb
ezek közül a szegfű után a gránátalma és az oleander, amelyek ugyan egyidőben, a XVI. században jelentek meg
Középeurópában mint virágdísz, de mert a gránátalma már a renaissance korában fontos szerepet játszott, míg az
oleander csak később lett népszerűvé, előre bocsátjuk a gránátalmát.

Tudjuk, ma is az egész telet a pincében tölti s mikor tavasszal a többnyire már korhadó vederben előkerül, olyan
kopott, hogy az embernek kedve támad megkérdezni: ugyan mit keres itt a tavasz ragyogó virágai között? Annál
pompásabb jelenség a nyár melegében, mikor átellenesen álló, bár nem örökzöld, de mégis bőrnemü, lándzsás
levelei zöld színalapjából lángolva sütnek elő a vörös virágok. Ilyenkor már teljes a kert gazdagsága virágokban,
mégi s a gránátalmával kevés virág kelhet versenyre; a legpompásabb kertben is feltűnő jelenség a különös,
ünnepélyes külsejével mindenütt magára vonja a figyelmet.

Már Nyugatázsiában és évezredekkel ezelőtt felkeltette az ember figyelmét. De először nem virágával, hanem
főként gyümölcsével. Talán már a kőkori nyugatázsiai embernek gyümölcse volt. De kerti története is lehet vagy
négyezer éves, mert Egyiptomban már Kr. e. 1500 körül ültették. A maradó csészével koronázott

101

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Szegfű.

gránátalmagyümölcs ma is megérdemli figyelmünket. Éretlen korában pirosló, később barna színű, bőrszerü,
durva héja éréskor felreped és a kíváncsi szem elé tárja a kétemeletes alma gránátpiros belsejét. Az első emelet
háromrekeszü, a felső hat-kilenc rekeszü, mindenik rekeszben számos maggal. A magvak szegletesek,
biborkékek és nedves, húsos, vörös magköpeny burkolja őket. A felvágott gránátalma valóban szép látvány
átlátszó, kristálytiszta húsán áttetsző magjaival. Minden része hasznos. Húsa üdítő gyümölcs, amelyből frissítő
italt is készítenek már ősidők óta, a török ezt az italt serbetnek nevezi. Magvai is ehetők, frissen és szárítva
egyaránt. A gyümölcs héja cserzőanyag, ezért a régi Rómában malicorium volt bizonyos gránátalmafajta neve.
A sokmagú gyümölcs a termékenység jelképe lett s mint ilyen, Astarte, majd Aphrodité jelvénye. Rómában -
Plinius bizonysága szerint - legtöbbre becsülték a kárthágói árút, ezért ott gyakran malum punicum, pun alma
volt a piaci neve.

Hogy az ókori kertekben milyen fontos szerepe volt, a biblia is bizonyítja, amely Palesztina legfontosabb
gazdasági növényeit ebben a rendben sorolja fel: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajfa, datolya. Homeros a
feákok országában leírja Alkinoos kertjét s abban említi a körtefát, almafát, gránátalmafát, fügefát, olajfát,
szőlőt. Görögországba és Rómába többnyire keletről és Afrikából szállították a gyümölcsnek használt árút, noha
a gránátalmafát gyakran ültették Hellaszban és Itáliában is. Itáliában az ókorban kapta sok magjáról malum
granatum nevét s a modern nyelvekben ez a Plinius által is használt neve honosodott meg. A granum szó magot
jelent, a malum granatum tehát sokmagvú alma. Ebből lett az olasz melogranato s rövidítve a granato, a francia
grenadier, az angol pomegranate, a német Granatapfel, a régebbi magyar pomagránát, és az újabb gránátalma,
amely utóbbi a német név fordítása. Tudományos Punica granatum neve részben a már említett malum
punicum, részben a malum granatum emléke. A granatum szó hatása később a katonaság körében is feltűnt,
mikor az európai katonaság használatba vette a robbanó lövedéket, annak az olaszban granata, innen a többi
európai nyelvben s a magyarban is gránát lett a neve; a kézigránátot dobó katonát sokáig gránátosnak nevezték.

A renaissance korában már csak emlék volt a gránátalma. Az arabok a X. században elhozták Indiából a
citromot és a narancsot s előbb Palesztinában, majd Egyiptomban és Afrika északi partjain alapítottak
narancskerteket, a XI. században pedig Spanyolországban és Szicília szigetén is. A gránátalmánál sokkal
kellemesebb narancs és citrom, a serbetnél üdítőbb limonádé ettől kezdve hamarosan kiszorította a gránátalmát.
Ugyan még Albertus Magnus és Petrus de Crescentiis is felsorolják a gyümölcsfák között, de útóbbi már azt írja,
hogy az egyszerűbb emberek délen gránátalmafát, északon szilvafát, birset, füzet, nyárt, vagy szilt használjanak
kerítésnek. Tehát a XIV. században már inkább csak mint kerítés játszott szerepet a déli országokban.

Újra fontos szerephez jut azonban a gránátalma a XV. században. De a gyümölcs ekkor már csak az
ornamentikában nevezetes. A renaissance híres gránátalma-motívuma csírájában az ókorba visszanyúlik.
Tudjuk, hogy Salamon (Kr. e. 970-933) templomának oszlopfejein többféleképen ábrázolták a gránátalmát s
Herodotus szerint Xerxes testőrségének lándzsáin gránátalmadísz fityegett. Keleten a XIV. században elterjed a
selymeken a gránátalma-motívum s a XV. -ben Itáliában is ez a legkedveltebb dísz az olasz selymeken. Mátyás
király Itáliában készült trónkárpitján a korabeli pápai aranyrózsát utánzó rózsa-motívumon kívül naturalisztikus
eredetiségében láthatjuk a gránátalma-motívumokat (XI. tábla).

„A XV. század második felében - olvassuk Az iparművészet könyvében - az olasz selyemszövés terén Velence
jut vezető szerephez; de a szigetváros mellett a selyemszövés többi olasz főhelyei is számot tesznek. A
gránátalmás mustra most is az uralkodó, de szerény levélkeretéből káprázatos változatossággal alakított s
egymást metsző indadísz keletkezik, amelynek egymásba fonódó virág- vagy szalagfüzéreinek keretében
magának a gránátalma motívumnak csak kitöltő szerep jut. Ez a kitöltés azonban csak körvonalaiban emlékeztet
még a gránátalmára, amelyeken belül a stilizált gyümölcs helyébe akantusz-lombok, szimetrikus virágbokréták,
tollas vagy virágos vázák - régi magyar nevükön olasz korsós virágok - és más effélék kerülnek". Minthogy a

102

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Szegfű.

XV. századnak legkedveltebb virága a szegfű, többnyire szegfüvei kombinálják a gránátalma motívumot. így
látjuk egy a bártfai múzeumban őrzött olasz származású miseruhán (65. kép.)

A renaissance azonban más módon is feltámasztotta a gránátalmát, és pedig virágjáért, amelyet ugyan jól
ismertek az ókorban is, de csak alárendelt szerepet juttattak neki. Plinius azt írja a gránátalma virágjáról, hogy a
neve balaustium, orvosságnak és ruhák festésére használják, s az ilyen ruhát balaustium-színünek nevezik. Löw
Imánuel szerint a balaustion vagy balaustium sémi eredetű szó s a gránátalma elfeledett sémi neve, amely a
betsa vagy belasa szóból ered. Belasa pedig repedést jelent, tehát eredetileg az érett gyümölcs neve volt.
Később azonban ezt elfeledték s Dioskurides és Plinius a balaustion szót a virág neveként foglalták le.

A balaustium nem tünt el a középkorban sem, sőt mint gyógyszer használatos volt az egész keresztény és arab
kultúrterületen. Nyilván eme szerepének köszönheti, hogy akkor sem szűnt meg iránta az érdeklődés, mikor a
gyümölcs már eljutott a feledés útjának kezdetére. A renaissance pedig előtérbe tolta a virágot és azzal, hogy a
gyümölcsöt az ismert gránátalma-motívummá alakította, azt is dísszé avatta. A renaissance embere a
balaustium-ot az olasz balaustro alakjában használta s az egész gránátalmafát gyakran így nevezte. Mikor
Alberti javaslata nyomán elterjedt a növényveder iránt az érdeklődés, a lépcső és az erkély díszítésére szívesen
alkalmazták a vederbe ültetett gránátalmafát, amely piros virágaival versenytársa lett a szegfűnek és azt inkább
az ablakba szorította. A lépcsőkorlát és az erkélykönyöklő mai napig őrzi nemzetközi nevében a balustium
emlékét, ugyanis - mint Löw Imánuel kimutatta - a lépcsőkorlát és erkélykönyöklő Itáliában a díszítésére
használt balaustro alapján kapta olasz balaustrata (virágis gránátalmafával szegélyezett) nevét, ebből lett a
francia balaustrade, amely később világszerte meghonosodott.

A vederbe ültetett gránátalma a XVI. században egész Középeurópában divatossá lett az olasz példa nyomán az
úri házakban. Télire pincébe tették, nyáron a balustrádokat díszítettk vele. Lippay ezt írja róla: „Balaustia, vad
pomagránát, avagy teljesvirágú pomagránát, aki gyümölcsöt nem hoz, de a virágja igen szép miniumszínü veres:
öreg teljes, mint a középszerű rózsa. Fája, levele nem külömb a gyümölcsöző pómagránátrál. Kirül az olasz fák
között. Szaporítása lehet a bújtatás által, vagy a gyökeréről kinőtt ágacskákról, amint gyakran megmondottam.
Öreg faedényekbe kell tenni, hogy télbe a pincébe vihessék." Azonban még a XVIII. század végén sem volt
Magyarországon gyakori. Grossinger azt állítja: „a fa nem állja ki a tél szigorát, ezért az ország díszkertjében
nagyon ritkán látható."

Annál inkább elterjedt országszerte s még a legszegényebb faluban is barátságosan köszönt szép, s a
keserümandulára emlékeztető illatú virágjával az oleander (Nerium oleander). Jól ismerték már a régiek is ezt az
örökzöld, mediterrán növényt. Középkorvégi oleander nevében leveleinek hasonlatosságát őrzi az olajfa
leveleihez. Tudományos Nerium nemzetségneve, amelyet már Plinius említ, valószínűleg a vizek istenének és a
hableányok nevének emlékét tartja emlékezetben, akiket a klasszikus mitológia Nereus és nereidák néven
tisztelt. Van is valami az oleander természetében, ami Nereus birodalmába utalja, az, hogy a patakok partjának
és az időszaki vízfolyások medrének fája s a Középtenger mellékén, hol nagy terület a hazája, éppen olyan
jellemző kísérője a patakoknak, mint erre mifelénk a füzek. Utóbbiakkal közös tulajdonsága könnyű
szaporíthatósága dugványokkal; a legszegényebb ház ablakában is gyakran látható a dugványa valamely
befőttesüvegben, hol a vizben rövid idő alatt gyökereket hajt s akkor cserépbe, majd ha megnőtt, vederbe kerül.

Már egyiptomi falfestményeken is előfordúl, hasonlóképen a naturalizmusukról világhírű krétai
falfestményeken, az ókori Itáliában pedig a pompéji falfestmények növényképei között. Ebből megállapítható,
hogy ismerete keletről terjedt nyugatra. Theophrastus vad babérnak nevezi, s mert a babérnak görögben daphne
volt a neve, vad daphnénak. Dioskurides a költőibb rózsababér, rhododaphne néven ismerteti s azt írja róla,
hogy mind a levele, mind a virága mérges, különösen a kutyának, szamárnak és az öszvérnek, valamint a kisebb
négylábúaknak, azonban embernek borban vett nedve hasznos az állatok harapása ellen. A görögök és rómaiak
oleander levéllel dugták el a patkányok és egerek járatait s a levél főzetével irtották a bőr élősködőit. Plinius

103

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Szegfű.

nerium, rhododaphne és rhododendron neveit közli. Rhododaphne neve terjedt el a keleti sémi nyelvekben is,
természetesen módosulatokban.

Már az ókorban is ültették díszfának szép virágaiért, de mert tudták, hogy levele keserű és mérges, bizonyos
óvatossággal bántak vele. A középkorban mint gyógynövény szerepelt déli vidékeken. A renaissance felújította
kerti használatát s szívesen ültette vederbe a balustrádok díszítésére, a renaissance építészettel a XVI. században
északibb tájakon is elterjedt a vedrekben. Konrád Gesner már 1560-ban említi Bázelből. A barokk-korban még
az előkelők tartották házukban, a XIX. században a nép is széles körben megkedvelte. Hogy akkor éppen a
legszegényebb osztályoknak lett legkedveltebb virágos fájává s ma már a külvárosi udvarokban éppen olyan
gyakori, mint a falvakban, annak illatos és vörös virága, örökzöld lombja, könnyű szaporíthatósága és
igénytelensége a magyarázata. Annyira igénytelen, hogy egészen ártalom nélkül viseli a cserépnövényekkel
szokásos legdurvább visszaéléseket, a túlzott öntözést és azt, hogy nyáron a legforróbb napon kénytelen hevülni.
Mintha egyenesen erre született volna.

A magyar irodalomban Lippay ismertette először: „Nerion vagy oleander, Olaszországban termő csemete,
hosszúkás a levele, kivel egész tetejéi rakva; felül nőnek a virágai, barackvirág színénél véresebb, fehér virágú is
vagyon; hosszú hüvelykek vagyon virágja után, kiben magva terem, ezt ha elültetik, kinő, de hamarébb a
gyökeréről kijött fiatalokat leszaggatni s azt elültetni. Télbe a pincébe kell vinni. Egyébként ha ki ennék benne
vagy bevenné, igen mérges állat." Hogy még a XVIII. század végén is inkább az előkelők virága volt,
Grossinger feljegyzése bizonyítja, aki a görög rhododaphne és az ebből fordított Lorberrose nyomán magyarban
a borostyánrózsa nevet ajánlja számára. De magyarban is középkorvégi drogneve, az oleander, terjedt el.
„Rhododaphne in hortis primorum Hungáriáé floret, ut perhibet Molnár; non paucas ipse spectavi" - írja az első
magyar dendrológus.

Az Itáliában a XV. században felújított ókori villastílus elterjedése Középeurópában a XVI. században a
fentiekben elmondottakon kívül abban is megválátoztatta a kerteket, hogy puszpánggal szegélyezte a virágos
ládákat és a különféle alakra nyírt puszpángnak, majd egyéb cserjéknek és fáknak is jelentékeny szerepet
juttatott a kertben. Noha ez nem tartozik szorosan a virágkultuszhoz, mégis röviden meg kell róla emlékeznünk.

A puszpángot már a császári Rómában felhasználták a kertekben s az architektonikus villakertstílusnak
legfontosabb növénye volt. Plinius azt írja a törpeplatánról szóló fejezetben, hogy a fák nyírása Augustus
császár idejében jött divatba. „Azokat a platánokat, amelyeket szorgalmas munkával nem engednek magasra
nőni, törpeplatánoknak nevezik. Ugyanis a fák között is találunk torzszülötteket és ezeket általában törpefáknak
nevezhetjük. De vetéssel és nyírással is előállíthatók. C. Matius lovag és Augustus császár barátja vezette be az
utóbbi években először a fák nyírását". Miként az újkorban is az eleinte architektonikus formák között maradó
fanyírás később, kivált a barokk-korban játékos és mesterkedéssé fejlődött, azonképen volt ez már a császári
Rómában. „Noha jogosan abban az előszeretetében, hogy ilyen találmányokat bizonyos nevekre utalnak, mégis
el kell ismerni, hogy a császárok kora előtt nem hallunk erről a sajátságos növényidomításról. Cicero egy
alkalommal topiarius néven említi azt a kertészt, aki különlegesen a díszkertet gondozta, de itt előbb volt a
hivatal, s csak erről nevezték el a fák nyírását, amelyben a kertész később legnagyobb művészetét gyakorolhatta,
opus topiarii-nak... Az öregebb Plinius korában már sokra kellett vigyék ebben a mégsem egészen könnyű
művészetben, mert a puszpángból és a ciprusból egész vadászati és hajóraj- stb. szoborcsoportozatokat
nyírtak..."

Sajnos, Magyarországon még a XVI. századból sem maradt írott nyoma a puszpáng kerti használatának. Csak
Lippay munkájából értesülünk arról, hogy: „A füvek között legalkalmatosabb az ágyak széleinek ékesítésére az
izsóp, levendula, spikinárd, ruta, zsálya, Isten fája, római kakukkfű, mátrafü, székfü, csillagvirág, apró ciprusra,
alacsony kruspán, aki minden füveknél legalkalmatosabb és ékesebb: ezekkel a füvekkel és kruspánnal a táblák
közepin akárminemü címereket, neveket, órákat és aminémü cifrát kívánsz, kiformálhatsz."

A renaissance korában terjedtek el a kertekben az úgynevezett „kettős lugasok", vagy fára készített füegóriák is
(66. kép).

„Aki akarja, - írja Lippay - kettős lúgost is csinálhat egymás felett, ha mikor a fák jó magasra felnőnek, úgy
hogy felül az alsó arcusokat deszkával megpadolják, akin járhassanak; a felső folyosó lúgosnak arcusit

104

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. Szegfű.

ugyanazon fáknak ágaival béfödözze és borítsa, a négy szegletin pedig négy nyári házat csináltathat két sorba,
hogy ezen a lugosfolyosón egyikből a másikba járhassanak."

Európaszerte legszívesebben a hársfára készítették a kettős lugast vagy filegóriát. Nem lehetetlen, hogy már
Mátyás kertjeiben voltak ilyenek. Messze keleten is szerették a fára emelt filegóriát, amelynek emléke perzsa
festményeken maradt ránk. A hársfa az egyetlen néven nevezett fa Mátyás visegrádi kertjében. Különösen
elterjedtek azonban a hársfára készített filegóriák a XVII. században s a magyar kertekben is sok volt ekkor
belőle, miként Takáts Sándor kutatásaiból tudjuk.

„Az egykori magyar udvraházak patriarchális életében - írja Takáts - a hársfák voltak a mulatságok szemtanúi.
A magyar uraknál ugyanis az a szokás járta, hogy a hársfák ágait mesterséges úton növesztették és hajtogatták
mindaddig, amíg az árnyékos lombok és az egyenesre növesztett ágak alkalmasakká lettek egy-egy nyári
mulatóház vagy filegória építésére. Az ilyen mulatóházba vagy filegóriába kétfelől partosán csinált garádics vitt,
mely garádicsnak hol több, hol kevesebb lépcsője volt. A filegória körül könyöklő karfás folyosó futott végig,
ahonnan rendesen igen szép kilátás nyílt a virágos kertre.

Amikor a hideg melegre tért s a hársfák rügyei fakadásra fordultak a szép iratos filegóriák tornácai, emblémás és
virágos szobái lettek az udvarházak népének legkedvesebb mulatóhelyeivé. Ott fönt az illatos hársfavirágok közt
és a mesterségesen kibocsátott gallyak alatt folytak a magyar urak, nagyasszonyok és az ifjak mulatságai és
játékai... Még a nyári estéket is legszívesebben ezekben a filegóriákban töltötték. S midőn az idő estvéhez
közelíte, az inas-vaskarikákba gyertyatartókat függesztettek s úgy világítottak. Azután elkövetkezett a fülemüle-
várás. Kicsinye-nagyja unos-untalan leste a fülemüle megszólalását. S mikor a kedvelt dalosmadár szózatot
adott, bokorról-bokorra követték s némán lesték csattogását, édes-bús sírását és trillázó füttyeit. Annyira
szerették a kedves madarat, hogy sok filegóriában madaras házat vagy madártartó kast építettek számára."

Különösen kedvelte a hársfát a Rákóczi-család s Takáts több helyről sorol fel adatokat Rákáczi-ak által ültetett
hársakról és azokban készített filegóriákról. Tudjuk, hogy Magyarországon annyira hozzáfüződött a Rákóczi-
névhez a hársfa, hogy ahol valamerre az országban öreg hársfa vonja magára a figyelmet, abból valami úton-
módon Rákóczi-hársat költ a képzelet és a történelmi emlékezet.

Az utolsó hírt a hársfákról és a fára készült filegóriákról Grossinger dendrológiájában olvassuk. „Tilia sativa
elegáns folio patulo, plurimum grandescit in hortis, et ramos late diffundit; multas spectavi Tyrnaviae, et alibi ad
quarum pedem sol radiis nunquam pertigit; tonsilis aequabiliter ereseit; in topiariis philagorias sustentat, et
virore circumdat, uti Posonii et alibi cernere fűit."

105

Created by XMLmind XSL-FO Converter

8. fejezet - 8. Rozmaring.

Füstölőszer - Tömjén, mirrha, balzsam - Rozmaring -
Deszti Hálás - Rózsavíz - Vizek - Aqua Regináé Hungáriáé - Kölni
víz - Parfüm - Lavandula - Spikinárd - Potpourri - Bazsalikom

A rozmaring története egyik érdekes fejezete az illatszerek történetének. Jelentősége annál nagyobb, mert
mindkétféle illatszer volt, füstölőszer is, főzött illatszer is. A magyarságot pedig különösebben érdekli, mert a
mult század népies-nemzeti mozgalmai úgy tüntették fel a rozmaringot, mint magyar népies növényt s a
rozmaringból készült illatszer történetében nevezetes szerep jutott egy magyar királyné nevének.

Az ősibb illatszer a füstölőszer. Az őskőkori ember még nem ismerte az agyagmüvességet, következőleg a
fazekat sem, tehát a főzést sem. Az ételt csak pörkölte és füstölte. Akármilyen kellemetlen és alkalmatlan ma a
mi szemünkben a füst, az őskőkori ember nagyon sokra tartotta s még a biblia is őrzi emlékét annak, hogy az
áldozat füstjével kedveskedett istenének.

A tüz révén fedezte fel az őskőkori ember az első illatszereket is. A tűzhelyen a tűzre dobott fa elégés közben
más és más illatot árasztott, aszerint, hogy milyen fa került a tűzre. A gyantás fák kellemesebbek voltak mint
mások. Talán a boróka bogyója lehetett az európai őskőkori ember első illatszere, amelynek füstje egészen
elragadta s áhítatot ébresztett lelkében. Ma ennek csak a hüsfüstölésben maradt közvetlen nyoma.

Keleten sokkal nagyobb lett a jelentősége a füstkultusznak. Ott nagy a száma az illatos fának és gyantáknak. S
hogy ezeket milyen sokra becsülte az emberiség, annak a történelem számtalan emlékét őrizte meg számunkra,
nemcsak írásban és képben, hanem élő szokásokban is. A drága szivarokat ma is illatos fából készült skatulyába
csomagolják. Ez a szviarskatulya utolsó emlékle a régiek illatos fából készült ládáinak, amilyeneket akkor az
előkelők használtak drágaságok őrzésére. A cédrusfa volt Nyugatázsia egyik leghíresebb illatos fája, amelyet
templomok építésére is használtak. A libanoni cédrusfát ma is szentnek tartják keleten. Indiában honos a szintén
világhírű illatos szantálfa, amelyből a buddhisták faragják istenszobraikat, a franciák pedig illatszerhez
használják illatanyagát.

Még híresebb illatszerek a gyanták, balzsamok és olajok. A gyanták között legősibb és legnevezetesebb a
tömjén, amely ma is ősi, sokezeréves szokás szerint füstöl a templomokban Isten tiszteletére. A tömjén a
tömjénfa (Boswellia Carte ri) gyantája. A tömjénfa az Adeni-öböl két oldalán honos és mert magától csak kevés
tömjént választ ki, a bennszülöttek február végén vagy március elején éles késsel több helyen behasítják a
törzsét és ágait s aztán egész nyáron és ősszel gyűjtögetik a gyantát.

Az egyiptomiak olyan sokra becsülik a tömjént, hogy azt a földet, ahonnan a tömjént hozták Egyiptomba, az
istenek honának nevezték. Még a rómaiak korában is maradt ebből valami, ők meg boldog Arábiának hívták a
tömjén földjét. De Punt - ez volt a tömjéntermő ország neve - nemcsak az áhítatot keltette fel az
egyiptomiakban, hanem a kíváncsiságot és a hódítás vágyát is. Ugyanaz a Sznofru fáraó, aki az első piramist
építette és északról cédrusfákat hozatott, Puntba is elküldte a hajóit, hogy tömjént, drága fákat és aranyat
hozzanak Egyiptomba.

Sőt nemcsak a tömjént hozatta el Egyiptom Arábiából, hanem magát a tömjénfát is. Ez az ötlet asszonyban
támadt és az asszony meg is valósította. Hacsepszut, Egyiptom fáraónője Kr. e. a XV. században elküldte
hajóhadát az istenek országába, hogy tömjénfát hozzanak onnan. A ma Der al Barinak nevezett helység ősi
egyiptomi templomának falfestményei korunkban is bemutatják, miként érkezett meg az egyiptomi flotta az
idegen országba, miként fogadta az egyiptomi admirálist annak fejedelme, Parihu és hájas felesége, Ati,
valamint két fiuk és lányuk. Az is látható a falfestményeken, miként cserélték ki az egyiptomiak a magukkal
hozott árúkat arannyal, mirrhával és tömjénnel, nem feledvén el az élő tömjénfákat sem, amelyekből vagy 30
példányt ültettek cserépvedrekbe és úgy vitték a hajókra (67. kép).

106

Created by XMLmind XSL-FO Converter

8. Rozmaring.

És azt is megörökítik a falfestmények, miként állította fel a templom lépcsőin a hatalmas királynő a vedrekbe
ültetett tömjénfákat.

A mirrha a mirrhafa (Commiphora abyssinica) balzsamos gyantája s valószínűleg ugyanolyan régi füstölőszer,
mint a tömjén. Ahol a tömjénfa és a mirrhafa honos, ott a hazája az arab balzsamfának (Commiphora
opobalsamum) is. Sokáig onnan is szállították az ókori nyugatra a balzsamot, de Salamon, zsidó király,
meghonosította a balzsamfát a palesztinai kertekben is. Az első dugványokat a monda szerint Sába királynőjétől
kapta. Sába volt valamikor régen boldog Arábia leggazdagabb országa. Salamon idejében a zsidókkal élénk
kereskedelmi összeköttetésben lévő sábaiak királynője Palesztinába utazott a nagy zsidókirály látogatására. Mint
vendég egyebek között a balzsamfa néhány dugványát hozta ajándékba s a király azokat elültette kertjében. Ez
az eredete a később világhírűvé vált júdeai királyi balzsamkerteknek, amelyekből a rómaiak korában is sok
balzsamot szállítottak nyugatra.

Az ókorban a balzsamot az isteni erő székhelyének tekintették. Manapság is beszélünk balzsamos erőről és
balzsamos levegőről, de már nem gondolunk többé arra, hogy valamikor királyokat, fejedelmeket, püspököket
kentek fel balzsammal, mert a balzsamkenet által kapták az isteni erőt uralmukhoz. Csak a katolikus egyház őrzi
még napjainkban is a balzsam és a balzsamkenet isteni erejének ősi hagyomáyát s használja most a királyok és
főpapok felkenésére a krizmát, az olajjal kevert balzsamot. De a XVI. század óta a vaniliaillatú perui balzsam
használatos, a perui balzsamfa (Myroxylon Pereiriae) terméke.

Tömjén, mirrha és balzsam a legősibb illatszerek. Ezekről magyarban Haynald Lajos írt értekezést és
termőnövényeik képét is megrajzoltatta. A többi mind ezek után lépett fel a történelem színpadán és bizonyos
mértékig ezek folytatásaként vagy helyetteseként. A rozmaring (Rosmarinus officinalis) is. De ez nem keleti
eredetű. Ott nem is honos és csak később a görög-római hatás alatt kezdték ültetni a palesztinai és szíriai
kertekben, honnan néhol el is vadult, mint Magyarországon a levendula. Legjellemzőbb a mediterrán flóraterület
nyugati részén, keletre egyre ritkább. Sok van belőle Portugáliában, Spanyolországban, Franciaország déli
szegélyén, a Baleárokon, a szigeteken nyugatra Madeiráig, Itáliában Piemonttól Nápolyig és Szicíliában, honos
még Isztriában, Macedóniában, Tráciában is, de tovább keletre a görög szigeteken és Kisázsiában már ritka.
Területének északi határa Wallis és Déltirol, a déli pedig Algir, de a Szaharában meglehetősen messze behatol
Középafrikába, Napos, száraz, köves hegyoldalon néhol nagy területeket borít, szereti a tenger közelségét.
Rendesen méternyi magasságot ér, de öregebb példányok két méterre is megnőnek.

Görög neve libanotis, ami kétségtelenül teszi, hogy került a görögök érdeklődési körébe, mert libanos a tömjén
görög neve. Ki és hogy fedezte fel Görögországban ezt a tömjénszagú növényt, a történelem nem jegyezte fel.
Azonban a Geoponica című kései görög munkában ezt a mondát olvassuk róla: „Élt egyszer egy ifjú, neve
Libanos volt. Áhítattal tisztelte az isteneket, de az emberek éppen ezért megirigyelték és megölték. Ekkor
azonban a föld növényt termelt az istenek tiszteletére, amelyet a meggyilkolt ifjú emlékére dendrolibanon-nak
(tömjénfának) neveztek. Az istenek jobban örvendeznek, ah az emberek nekik a dendrolibanonból kötött
koszorúval áldoznak, mintha aranykoszorút ajánlanak fel számukra." Ez a nagyon kevéssé pogány ízü monda
arra utal, hogy a rozmaring tulaj donképen a szegények tömjénfája. Az arab tömjén akkor hihetetlenül drága volt,
néha olyan értékű, mint az arany. A szegény embernek azonban akkor sem volt aranya, akinek jutott az
aranyból, az akkor is búcsút mondott a szegénységnek. Az arab tömjén drága volt, a szegény ember szegény
volt, kerített hát a szegény ember magának olcsó tömjént. Olyat, amelyet nem kell messze földről hozni,
amelyet ingyen kinál a mező. Dendrolibanon a görögben mai napig éppen úgy jelent tömjént, mint rozmaringot.

A rosmaring név már Dioskurides orvosbotanikai munkájában olvasható rosmarinum alakban. Dioskurides mint
a Libanotis-ok, tehát tömjénszagú füvek egyikét írja le. Háromféle libanotis-t különböztet meg, az első kettő az
ernyősök családjába tartozó növény, a harmadik a rosmarinum, a mi rozmaringunk. A latin szerzők
különféleképen írják a rozmaring nevét, rosmarinum-on és rosmarinus -on kivül Ovidius Metamorphosis-aiban
ros maris, sőt Vergilius költeményeiben egyszerűen ros olvasható. A latin név eredetét különféleképen
magyarázzák. Egyesek szerint népetimologiával keletkezett a görög rhops myrinos kifejezésből, amelynek
illatos cserje a jelentése. Mások szerint a ros marinus szavak összevonása s ebben az esetben tengeri harmat
lenne a jelentése. Legújabban az a vélemény alakult ki, hogy a ros ősi latin neve s ez a szó a tömjén latin
nevnéek, a thus-nak alakkörébe tartozik. Szóval a rozmaring a latinban is tömjénillatú cserjét jelentett, Itáliában
is a szegények tömjénfája volt.

Már az ókorban többféle célra használták. Columella kiváló méhlegelőnek mondja. Horatius egyik ódája szerint
rozmaringgal és mirtusszal koszorúzták a házi istenek (penates) kis szobrait. Ovidius szerint ünnepre az
ünneplők is vagy rozmaringgal, vagy rózsával, vagy ibolyával koszorúzták magukat. A díszkertekben, ahol a
puszpáng már nem díszlett, rozmaringgal helyettesítették. Az ifjabb Plinius írja a tengerparton fekvő,
Laurentium nevü villájának kertjéről, hogy az utakat csak a villa mögött szegélyezi puszpáng, ellenben a tenger

107

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. Rozmaring.

felé eső oldalon, ahol a tenger párája és a szél erősen megviseli a növényzetet, rozmaringgal kellett pótolni a
puszpángot. Ha a tömjén gyógyszer is volt, természetesen annak kellett lennie a szegények tömjénének, a
rozmaringnak is. Erről a szerepéről Dioskurides és az öregebb Plinius bőven tudósítanak, s amit a rozmaringról
mint gyógynövényről írnak, később gyakran felújul az európai népek botanikai irodalmában. Diskurides a
sárgaság ellen ajánlja: „A növény melegítő és a sárgaságot gyógyítja, ha vízben főzve testgyakorlatok előtt
adják inni, azután, a beteg testgyakorlatot végez, lemossa magát és bort iszik. Az erősítő kenőcsnek és a
mustkenőcsnek is alkatrésze."

Mikor a kereszténységgel a pogány kor szegény embere elindult világhódító és az emberiséget megváltó útjára,
hozta magával a rozmaringot is. Láttuk, hogy a kolostorkert hivatalos növényei közé tartozott a középkorban s a
Capitulare névjegyzékében mint ilyen kapott helyet. Itt a középkorban kolostorkertet tervezett valamely
szerzetes, sohasem feledkezett meg a rozmaringról, akkor sem, ha tervezetének csak elméleti értéke volt, mert
hiszen ez a mediterrán növény az Alpokat nem léphette át olyan könnyen, mivel nem viseli el a téli fagyokat. A
Rajna mentén néhol elvadul enyhe időszakokban, de zord teleken mindenestől kipusztul, így legutoljára az
1929/30-iki nagy télben ismét mind kifagytak a rajnai tartomány elvadult rozmaringjai. A Duna mentén
egyáltalában nem telel a szabadban.

Tehát a középkor az Alpoktól északra mindaddig nem ismerte, vagy legfeljebb délről drog gyanánt kapta a
rozmaringot, amig a cserép el nem terjedt. Ekkor azonban annál gyorsabban megjelent északon is, mert híre-
neve már előbb eljutott túl az Alpokon. De még a XV. században sem volt általános az ismerete, a XV.
századbeli latin-magyar szójegyzékekből még hiányzik s először csak a XVI. század első felében találjuk
Murmelius szótárában: Rosmarinus, rosmarinum. Még a XVI. században sem foglalkoztak nálunk nagyobb
mértékben a rozmaringgal, mert mikor divatba jött a renaissance hatása alatt a rozmaringkoszorú, a szükséges
rozmringot Krakkóból hozták. „Rosmarin, görögül libanotis, stephanomatki, azaz koszorónak való, - írja Melius
- akiből koszorút kötnek. Ezfélét hoznak Lengyelországból sokat. Mint egy hysop, vagy Isten fája, vagy ruta, de
hogy igen szagos, bokros". Alább a koszorúnak való rozmaringot Melius egyenesen krakkai rozmaringnak
nevezi, s azt írja: „Ezt hozták Krakkóból."

Jobban ismerték a rozmaringot a XVII. században s kétségtelen, hogy csak ekkor terjedt el szerte az országban.
Lippay már bőven és mint a magyar házakban is ismert növényről ír róla, de azt még Lippay könyvében sem
olvassuk, hogy közönséges és közkedvelt lenne. „Rosamrinus, rozmaring, egy bokros fácska, - írja Lippay - sok
apró szárakkal rakva, kinek héja fehér színű, a levele sok, környös-körül csaknem mint a levendulának. Ezek a
levelek az oldalán, gyökere felső sötétebb színűek, de a hegye felé világos zöldek. Jó szaga van és erős, majd
hasonló a tömjén szagához. Az ize erős, kesernyés és valamennyire összevonós. Fehér-kék virágai nőnek a
levelek végénél. A gyökere fás és jól kiterjed a földben."

A rozmaring gondozásáról részletesen kioktatja az olvasót a pozsonyi kertész. Jól tudja, hogy milyen kényes
növény, ezért egyebek között ezt ajánlja:

Efféle fiatal és más régi rozmaringot Szt. Mihály nap tájban nyolc nappal elébb vagy utóbb holdtöltekor megint
ki kell venni az ágyakbul vagy táblákbul és edényekbe vagy ládákba kell ültetni. Mikor ki akarják ásni,
féllábnyira a rozmaring körül ássák és egy lábnyi mélységre, hogy, amennyire lehet, a föld a gyökér körül
megmaradjon, s úgy vegyék az ásóval ki a földből. Ha valamely vége a gyökerének igen kiállana a földbül,
késsel kell metszeni. Aztán a megírt földdel töltött edényekbe ültetni. Jó sűrűen egymás mellé több gyökeret is
tehet az ember egy edénybe, csak a földet közte jól összetömjék. Ilyen rozmaringoknak felül a hegyüket egy ízig
mind el kell metélni, mert egyébként elvesznek, noha némelyek mind rajta hagyják s még is megoltalmazzák. Ez
meglévén, öntözzék vagy harmadnapig és egykevéssé árnyékban tartsák, míg egy kevéssé felveszik magukat.
Azután a napra vigyék s kinn hagyják, míg fakadni kezd, megerősödnek. Néha valami kevés derecske nem árt
nekik. Hasonlóképen, mikor kikeletkor kiviszik is a pincéből, nem kell mindjárt a földbe tenni itt kinn, hogy ha
félő a hidegtől, mindjárt árnyékba vagy oltalom alá vihessék. Némelyek azt Ítélik, hogy gyümölcsoltó
Boldogasszony nap után meg nem fagy a rozmaring, nem is kell félteni s azért be se fedni, mindazonáltal
alkalmaztassa a kertész az időhöz magát... A pincében vagy a narancsházban őket deszkára tegyék. Noha jobban
megmaradhat, ha olyan helyen tartanák, ahová néha meleget bocsáthatnának be, akár szobába, kit néha kevéssé
befüthetnének, akár boltba, mert a pince rekkenő és hamar megfűl benne. Mivel a rozmaring az eget és szellőt
igen szereti, de nem az igen hideget, se igen meleget, azért amennyire lehet, ha odaki melegecske van,
megnyissák a táblát és ablakot, de a napfényt reá ne bocsássák, mert az igen árt neki."

A barokk -kor kezdte kedvelni a növényi rendellenességeket s szívesen foglalkozott a növények mesterséges
formázásával. A rozmaringgal sem tett kivételt. „Találkoznak - írja Lippay - olyan rozmaringok, akiknek
levelek természet szerint olyan szép sárgák lesznek, mintha megaranyozták volna őket. A levelük is szélesebb.

108

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. Rozmaring.

Aki szorgalmatosan akar vele bánni, öreg edénybe ültetheti és külömbféle formára nevelheti kötözéssel és
nyírással."

A rozmaringot a falusi kertekben, ahol még kedvelik, ma is így tartják és gondozzák s ma is néhol nyárára
kiültetik a kertbe a cserépből, másutt cserépben ablakba teszik vagy az udvarba a virágtartópadra. Ugyanezt
teszik néhol az oleanderrel és más cserepes növénnyel is. Faluhelyen ma sem eresztik a napfényt a szobába,
nyáron deszkalappal zárják el az ablakokat, ezért szorulnak a virágok az udvarra.

A barokk -korban fűszernek is használták a rozmaringot s eleink többféle ételt szoktak megrozmaringolni. „A
rozmaring - írja Lippay - igen jó az étkekben, főképen pástétomokban, salátákban, zsázsákban, bort vele
csinálni, a virágjából ecetet s konzervát." Zsázsa volt akkor a csipős izü növények fiatal hajtása, első sorban a
kerti zsázsáé, a konzerva a befőtt.

Mint házi orvosság Lippay szerint következőképen értékesíthető a rozmaring:

„Rozmaringos bor igen jó a főfájás ellen. Pestisnek idején rozmaringból füstöt csinálni, elűzi a dögletes eget. Ha
ki ezen füstöt a szájába és orrába bocsátja, igen jó a hurut és nátha ellen, megerősíti embernek agyavelejét, és
annak mindennemű hideg folyásit, szorongásit elveszi. A nehézség ellen, álmosbetegség ellen, gutaütés,
reszketés, érezhetetlenség ellen igen hasznos, ha borban vagy vízben megfőzik s azt isszák éhomra. Annyit
érnek a rozmaringos borssal és konzarvával is. Ha porrá törik a rozmaringot és pirított kenyérre hintik s azt
eszik, vagy malozsába teszik, s úgy isszák, igen használ az émelygő gyomornak, aki semmit meg nem
emészthet.

Ha rozmaringot nádmézzel összetörik, jó az ájulás ellen. Hasonlóképen a büdös lehelet ellen egyék minden nap
reggel ezen virágban és a gyenge levelében kenyérrel, sóval. Ha borba vagy ecetbe megfőzik zsályával együtt és
estve megmossa vele az ember a száját, igen használ a fogainak és ínyének. A fájából pedig hasznos fogvájót
csinálni, és ha a szenét egy kis tafotába varrják s avval dörgölik fogukat, frissek és tiszták lesznek tőle, s a
férgeket is megöli. Lúgnak is jó, fejet mosni igen jó."

Később a magyar füveskönyvek ugyanezt ismétlik, de sokkal rövidebben. A XVIII. század végétől kezdve már
hanyatlik a rozmaring jelentősége és tekintélye s végül elfeledett „népies" növény lesz belőle.

Mint a fentiekből látható, fénykorát az újkorban, a XVII. században élte. S most, hogy már megismerkedtünk a
rozmaringgal és láttuk, miként vonult hosszú útján északra déli hazájából és miként került a magyarság
érdekődési körébe, megvizsgálhatjuk, miképen jutott ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy „vizét" magyar királyné
vízének nevezték el s ez mint Aqua Regináé Hungáriáé miként hódította meg a világot, még Magyarországot is,
bár ezt csak akkor, mikor a magyar királyné vízének már csak emléke élt nevében s ez felgerjesztette a régi
dicsőségről álmodó romantikus magyar szíveket.

Térjünk vissza a rozmaring első hódításához! Ezt mint a tömjén helyettese végezte még az ókor utolsó
századaiban. Akinek nem tellett a drága tömjénre, a tömjénillatú rozmaringgal áldozott az isteneknek. Amint
azonban a rozmaringból gyógyszer lett, belekerült a neolitkori ember világhódító találmányába, a fazékba is. Ez
a szerény, de az egész őskőkori kultúrát átalakító és megszelídítő találmány az illatszerek használatában is
kezdte idővel hatását éreztetni. Nemcsak a füstnek van illata, nemcsak a füstölőszer lehet illatszer, hanem a
levesnek is, és a levesből is lehet illatszer. A rozmaring kevésbbé volt alkalmas füstölőnek, annál alkalmasabb
volt leves-illatszernek. Főzve nagyszerű illatot árasztott, amely teljesen pótolta a tömjénes füstölőszer illatát.

Az ókor főzéssel állította elő a testi illatszereket, amelyeket akkor kizárólag kenőcs alakjában használtak. Hogy
készültek az ókori kenőcsök, Plinius részletesen leírja. A lényeg az volt, hogy az illatosító növényt olajban
főzték s aztán az olajat többé-kevésbbé besűrítették. így készült a régiek rózsakenőcse is és mindaz az erős
illatosított kenőcs és olaj, amely az ókorban Rómában divatban volt. Mai ember el sem képzelheti, milyen illatot
hordott magával az előkelő ókori divatfi és delnő. A római császár híres asszonyai majoránnával illatosították a
hajukat, kakukkfüvei az arcukat és állukat, mentával a karjukat. Általában Rómában a legfontosabb illatosító
kenőcsökhöz és olajokhoz rózsát, liliomot, ibolyát, nárciszt, mirtuszt, majoránnát, kakukkfüvet, balzsamot,
fahéjat, kassziát, sáfránt, tömjént és mirrhát használtak. Az illatos kenőcsöket és olajokat vízzel porlasztották és
ha finomabb elosztásban kellett, úgy vették igénybe.

Nagy lépést tett előre az illatszerek használata terén az ember, mikor felfedezte a lepárlás, desztilláció
tudományát. Ez körülbelül Kr. e. a IV. században történt valahol keleten, Nyugatázsiában. Azelső lepárlással
készült illatszert a perzsák állították elő s ez nem volt más, mint rózsavíz. Vizet öntöttek a rózsaszirmokra,
azután a víz a főzés közben elpárolgott, a párák magukkal ragadták a rózsa illatanyagát, amelyet a perzsák

109

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. Rozmaring.

athar-nak neveztek, s mikor a hűtőben a párák megint vízzé csapódtak le, készen volt az illatos rózsavíz. Jól
jegyezzük meg a „víz" nevét, mert később mindenféle, a lepárlással készült folyadékot többnyire víznek
neveztek, akkor is, mikor abban már vajmi kevés volt a víz. Ennek emléke a sok középkori aqua és francia eau.

A desztillálás tudományát a Perzsiát meghódító arabok a X. században Indiában és Európában is
meghonosították s a lovagkor első és egyetlen, de rendkívül kedvelt illatszere volt a rózsavíz. Ennek emléke a
schlágli latin-magyar szójegyzékben a 951-ik szópár: radeoleo, rózsavíz. Ma is kedvelt népies illatszer, amelyet
húsvéthétfőjén nagy mennyiségben árulnak. Természetesen többnyire hamisítva. De ezen ne botránkozzunk
meg, mert az illatszerek hamisítása már az ókorban is javában dívott. Már a rózsakenőcshöz is kevertek olyan
növényi részeket az olajba, amelynek illata rózsaszerű s a rusza néven ismert és a mi kis fenyérfüvünkhöz
(Andropogon ischaemum) hasonló indiai Cymbopogon Martini már az ókorban elmaradhatatlan volt nemcsak a
rózsakenőcs, hanem a rózsavíz készítésében is.

Víznek nevezték tudományosan sokáig az alkoholt is, az élet vízének, aqua vitae. Miként másik neve, az
alkohol, ma is bizonyítja, ez is arab találmány. Már a régiek nem vízben főzték teának a hatásosabb
gyógynövényeket, hanem borban, a fűszerezett bor mint forralt bor ennek emlékeként szerepel napjainkban is
gyógyszer gyanánt. Az első alkoholt a bor lepárlásával állították elő s ma is ezért borszesz az alkohol
magyarosított neve. Természetesen annak a kevéssé fejlett technikának megfelelően a régi alkohol még nagyon
vizes volt.

Az ókori gyógyfüves és fűszeres borok is a desztillációs készülékbe kerültek idővel. Ezek között a rozmaringos
bor is, amelynek, mint fentebb láttuk, még Lippay korában, sőt még a XVIII. században is nagy szerepe volt a
házi orvosságok között. A rozmaringos borból desztilláltak a rozmaringszeszt, rozmaringvizet. Ki végezte el
először ezt a lepárlást, ma már kikutathatatlan. Csak annyit tudunk, hogy a XIII. században jelent meg és már
akkor gyógyszerkétn ajánlották. Ebben a században ismerték meg Európábana borszeszt is, amelynek a bázeli
származású Vitális de Furno kanonok ajánlott itt először orvosságnak. A rozmaringszeszről nemsokkal később a
hánytvetett életű, nagy tudású Arnaldus Bachuone de Villanova De vinis című munkájában olvashatunk először.
Villanova a XIII. században iskolát alapított s tanítványai között találjuk Raymundus Lullus-t, a spanyol
bölcsészt és teológust, aki 30 éves korában elhagyta a nagyúri életet és belépett a ferences rendbe. Lullus
használta először gyógyításra a rozmaringszeszt s ezzel elindította a rozmaringot olyan útra, amely az első
alkoholos világparfűmhöz vezetett és a XVII. században teljesen háttérbe szorította a rózsavizet.

A XVI. században világszerte elterjedt a lepárlás tudománya. Éppen 1500-ban jelent meg Hieronymus
Brunschwyg gazdagon illusztrált könyve a lepárlásról Das Buch der rechten Kunst zu destillieren címmel (68.
kép)

Ebben a szerző sokféle növényi anyag desztillációjáról ír s ettől kezdve a füveskönyvek végén vagy elején
többnyire külön fejezet foglalkozik a desztillációval készülő orvosságokkal, a különféle „vizekkel". Mennyire
megkedvelték ebben az időben a házi lepárló készülékeket, bizonyítják kisgazdáink soha el nem ülő harcai a kis
üstért, amely előbb a patikákban terjedt, később a magánházakban is és legnépszerűbb terméke lett a házi
pálinka, a különféle gyümölcsszesz.

Egyszerre a XVII. században feltűnik a gyógyító desztillált vizek között az, amely egy magyar királyné nevét
viseli s csakhamar mint Aqua Regináé Hungáriáé, ahogy a gyógyszerészek hivatalosan nevezték, és mint Eau
de la Reine d'Hongrie, ahogy a franciás kor hívja, majdnem Európa-szerte elterjedt.

110

Created by XMLmind XSL-FO Converter

8. Rozmaring.

Első nyomát Joannes Praevotius, páduai orvostanár munkáiban találjuk, amelyek Hannoverben jelentek meg
1666-ban. Ebben olvashatjuk egyebek között egy köszvénygyógyító szer receptjét s annak csodálatos történetét.
A recept így hangzik:

R. Aqua vitae quater passate part. 3. Summitatum etflorum Rosmarini part. 2.

Magyarul és röviden rozmaringszesz, előállítva két rész rozmaringból és három rész alkoholból. Ez tehát
valóban nem újdonság.

Annál újszerűbb a története. Praevotius ugyanis azt írja, hogy ezt a receptet egy breviáriumban (imakönyvben)
olvasta, amely a Ciprus-szigetéről származó Podacatro nemesi család egyik tagjának, Ferenc-nek, volt tulajdona,
kinek könyvei között 1606-ban látta meg az ügyes páduai orvos. A breviárumba a receptet sajátkezüleg írta
„Sancta Elisabetha, Hungáriáé olim Regina", aki maga is csodálatos úton jutott hozzá. „Én Erzsébet, - így
hangzik magyar fordításban a szöveg - a magyarok királynéja, midőn 72 éves koromban kinos köszvényben
fetrengék és ezzel az alább megírt orvossággal esztendőig éldegélnék, amelyre engem egy remete tanított volt,
akit sem előbb sem utóbb soha többé nem láttam, csakhamar javulásomat éreztem, annyira, hogy minden
tetemeimben megvidultam s mintegy egészen megifjodtam, arcomban megszépültem, úgyhogy még a lengyel
király is megkéretett feleségül, midőn mindketten özvegységben élnénk; de ezt cselekednem az én uram Jézus
Krisztushoz való buzgó szeretetem nem engedte, akinek angyalától, úgy hiszem, kaptam ezt az orvosságot."

Kétségtelen, hogy Praevotius munkájából szállott világgá a csodaszernek híre és hite. Neve bizonnyal Nicolas
de Févre, XIV. Lajos francia és II. Károly angol király udvari gyógyszerészétől származik, aki ezzel a névvel
örökítette meg Praevotius hagyományát. Milyen nagy hírnévre tett szert az Aqua Regináé Hungáriáé a francia
udvarban, megítélhetjük abból, hogy a király is ezzel gyógyította magát, mikor vállát és karját kikezdte a
köszvény. Madame de Sevigné kétszer is megemlékezik leveleiben a Magyar Királyné Vízről „Ne vous ont-
elles pas remerciée de volre Eau de la reine d'Hongrie? - írja 1675 október 16-án - Elle est divine, je vous en
remercie encore. Je m'en enivre tous les jours; j'en ai dans ma poche. C'est une folie comme le tabac: quand on
y est accoutumée, on ne peaut s'en passer. Je la trouv bonne contre la tristesse." Később pedig, 1675 október 20-
án: „J'ai dans ma poche de votre admirable reine d'Hongrie. J'en suis folle c'est le soulagement de tous les
chagrins; je vondrais en envoyer á Rennes."

Kétségtelen, hogy a Magyar Királyné Vize Franciaországban készült, sőt adatok bizonyítják, hogy főként
Montpellierben és környékén. Miként láttuk, a déli francia tengerpartokon természettől fogva honos a
rozmaring, volt hát bőven növényanyag a desztillációhoz.

Franciaországból Középeurópába, kivált Németországba is sok Aqua Regináé Hungáriáé került a XVII. század
közepe óta. Johann Skreta a következőket írja 1685-ben Bericht von der allgemeinen ansteckenden Lagersucht
című értekezésében: „gleicher gestalten kan man mit sonderbaren nuzen der gesundheit auch das jezund durch
ganz Frankreich übliche, fürtreffliche Wasser der Königin aus Hungarn zu etlichen malen dess tags in die nase
hineinziehen und Schnupfen". Később külsőleg és belsőleg egyaránt használták s szinte általános gyógyszerré
lett. Németországban gyakran röviden aqua Hungarica volt a neve és így jutott be a német hivatalos
gyógyszerek közé is, sőt a XIX. század első felében már szinte minden állam gyógyszerkönyvében szerepelt.

Csak éppen Magyarországon nem vettek róla sokáig tudomást. Nemcsak Lippay nem tud róla semmit, hanem a
XVIII. század végének magyar füveskönyvei, a Csapó-é és a Veszelszki-é sem. Mikor végre megjelenik neve a
magyar irodalomban, nem mint orvosságot és illatszert, hanem „oly becses magyari nevét" tárgyalják. így
kezdett vele foglalkozni Weszprémi István, a hírneves debreceni orvos, aki különös előszeretettel kutatta a
magyar vonatkozású müveltségtörténeti kuriózumokat. Több a Magyar Királyné Vizére vonatkozó dolgozatában
főként azt a kérdést tárgyalta, vájjon ki lehetett az a magyar királyné, akiről az Aqua Regináé Hungáriáé neve és
Praevotius szerint recepje is származik. Végül 1795-ben Magyarországi öt különös elmélkedések című
könyvecskéjében alábbi eredményre jut:

„Minthogy ez a Magyar Királyné Vize - írja Weszprémi - minden nemzetek közt elannyira nevezetessé lett,
hogy ritka az a patika egész Európában, melyben azt ne találtatnék; Franciaországnak kivált Lyon és
Montpellier nevü fővárosaiban oly bőven szokott készíttetni, hogy azzal még hátos kalmárok is széjjel
országszerte közönségesen kereskedést indítottak: azért nagy kívánság származott régtől fogva bennem annak
megtudása iránt, melyik magyarországi királyné lett légyen az, akiről eképen kezdett legelőször neveztetni és
minemű különös dolog szolgáltatott arra alkalmatosságot, hogy oly becses magyar nevét változtatás nélkül mind
e mai napiglan e világon fentarthatta?"

111

Created by XMLmind XSL-FO Converter

8. Rozmaring.

Eljutván a forráshoz, Praevotius már ismertetett köszvényrecep tjéhez, Weszprémi megállapítja, hogy tehát
valamelyik Erzsébet királynénkról nevezték el a Magyar Királyné Vizét. A magyar Erzsébet királynék közül
végül Károly Róbert harmadik feleségét, Nagy Lajos anyját választja ki, aki ugyan nem volt szent, de hosszú
életkort ért s így egyedül lehetett Praevotius Erzsébet királynéja. Hogy a lengyel király nem kérhette meg a
megfiatalodott Erzsébet-et, mert akkor éppen saját fia, Nagy Lajos ült a lengyel trónon is, már elkerülte
Weszprémi figyelmét s csak napjainkban Magyary-Kossa Gyula mutatott rá.

Miként Magyary-Kossa Gyula és e könyv szerzője kimutattuk, mind Weszprémi, mind más kutatók, így
Csaplovics, br. Prónhay Gábor és Tóth Béla, akik még tovább fonták az Aqua Regináé Hungáriáé romantikáját,
amikor azt akarták bizonyítani, hogy ez tulajdonképen itt készült Magyarországon s a házaló tót
gyógyszerárusok, az olajkárok árulták, - tévedtek. Tévedésük alakja az, hogy történetírói komolyságot kerestek
Praevotius elbeszélésében, holott a ravasz talián orvos egyszerűen hasból találta ki az egész magyar királyné
históriát s erre csak azért volt szüksége, hogy reklámot csapjon olyasvalaminek, ami akkor már évszázadok óta
nem volt ismeretlen. Magyarországon annál kevésbbé készíthették nagyban a Magyar Királyné Vizét, mert itt
sohasem lett volna elég rozmaring ehhez. Hiszen Magyarországon csak cserépben tarthatták a déli rozmaringot s
ugyan hogy fizette volna ki magát ilyen módon termelni az Eau de la Reine d 'Hongrie növényanyagát? És ha
ilyen arányú rozmaringtermesztés folyt volna valaha Magyarországon, miért hallgat róla az egykorú történelem?
Miért csak Weszprémi nyomán terjed el neve a magyar tudományos irodalomban?

Nagyon kétes dicsőség az Aqua Regináé Hungáriáé magyarsága. Kétségtelen, hogy Praevotius csak azért
költötte az egész reklámmesét „Szent Erzsébet" magyar királyné körül, hogy csodával származtathassa
gyógyszerét s így jól megfizettethesse betegeivel. Remete, angyal, Szent Erzsébet, magyar királyné akkor
nagyon alkalmasnak látszott erre, a magyar királyné mint exotikum, hiszen Magyarország akkor is olyan
hihetetlen messze esett Franciaországtól, mint akár India vagy más valamely mesebeli ország.

Az Eau de la Reine d 'Hongrie ma már tulajdonképen mindenestől a múlté. De ne higyjük, hogy nyomtalanul
eltűnt. Sem mint orvosság, sem mint szépítőszer vagy illatszer. Azt a szerepét, amelyet mint általános gyógyszer
játszott, most mentolos utóda, a sósborszesz tölti be. A menta könnyen termelhető az Alpoktól északra és
Magyarországon is, ezért itt a mult században a borsmenta párlata került a rozmaring helyébe, amikor
Németországban megidult nagyban a gyógynövények és illó olajok termelése. Ha ma a sósborszeszreklámokat
olvassuk, mindig eszünkbe juthat a Magyar Királyné Vize, amely két századon át töltötte be ugyanazt a
szerepet.

Mint illatszernek, az Eau de Cologne az utóda. Ennek történetében is az olasz találékonyság és a francia
dicsőség játszik főszerepet. A XVII. és XVIII. században Franciaország volt a kontinens leggazdagabb országa,
közelébe igyekezett húzódni mindenki, aki felfelé törekedett. így jutott Kölnbe 1709-ben bizonyos Johann
Maria Farina, olasz kereskedő és ott közvetítő kereskedelmet folytatott gyarmatárúkkal és olasz illatszerekkel.
Mikor aztán az élelmes talián, aki időközben unokaöccsét is maga mellé vette, összegyűjtött valamicskét a
kereskedésből, gyárat alapított és maga kezdte gyártani az illatszereket. Az öreg Farina 1766-ban halt meg. A
Johann Maria Farina cég akkor már világhírű volt és számos konkurenssel küzdött, ezért megkülönböztetésre a
„gegenüber dem Jülichsplatz" jelzőt használja.

A rozmaringszesznek mint Aqua Regináé Hungariae-nek hírneve akkoriban már sokakat csábított az utánzásra
és a javításra. Igyekeztek más fűszeres növényeket is felhasználni s azok illó olajával tenni kellemesebbé a
világhírű „vizet". így támadt az öreg Farina fejében is az a gondolat, hogy a francia udvar kedvenc virágának
illatával javítja meg a magyar vizet, a narancsvirág olajával. A gyárából kikerülő „vízben" volt ugyan még némi
rozmaringolaj, de a rozmaring kámforos illatát már nagy mértékben szelídítette a narancsvirág sokkal könnyebb
illó olaja. Franciaországban ettől kezdve előtérbe lépett az Eau de Cologne s onnan csakhamar átvette a divatot
az egész világ. A franciák a XVIII. század közepén, a hétéves francia háború idején, kezdték el az Eau de
Cologne név használatát s innen kell számítani a kölni víz világhódító útját és a Magyar Királyné Vize hírének
hanyatlását.

A kölni víz tehát fényesen bevált, a Farina-cég napról-napra vagyonsoodott. A Johann Maria Farina név olyan jó
hangzást kapott, hogy a Farina-családban minden fiúgyermeket Johann Maria névre kereszteltek. A baj csak az
volt, hogy nem mindenik elégedett meg a törvényes résszel, hanem az élelmesebb Johann Máriák idővel
felcsaptak konkurrensnek és új gyárakat alapítottak. Sőt még, mint az már lenni szokott a nagy családokban,
könnyelmű kalandorok is akadtak a szorgalmas iparosok között és ezek egyszerűen eladták a nevüket
idegeneknek, akik erre törvényesen Johann Maria Farina kölni vizet kezdtek készíteni.

A Farina név Itáliában nem valami nagy ritkaság. A szó jelentése is nagyon hétköznapi. Farina magyarul lisztet
jelent. Amint terjedt a Farina név kincses értéke, azon mód növekedett a konkurrencia furfangja is. Olaszországi

112

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. Rozmaring.

névrokonok egyszerre felfedezték a vérrokonságot, felvették a Johann Maria nevet és megjelentek Kölnben, a
szerencsés Farina-dinasztia székhelyén, hogy részt követeljenek a vagyonból és szerencséből. A XIX. század
elején, 110 évvel az első Johann Maria Farina megtelepedése után, 1819-ben nem kevesebb, mint 60 Johann
Maria Farina-gyár készítette a kölni vizet.

A kereskedelmi helyzet kezdett veszedelmessé lenni. Elvégre 60 Johann Maria Farina mégis csak sok volt a
világnak. A verseny veszekedéssé, a veszekedés nem egyszer tettlegességgé fajult a Johann Maria Farinák
között. Végül a porosz kormánynak kellett közbelépnie. Ezzel azonban még jobban elmérgesedett az ügy. A
porosz kormány igazi porosz ridegséggel akarta kiválogatni, kik a törvényes örökösök, de még így is 17 valódi
Johann Maria Farina maradt jogosult a kölni víz gyártására. Végül a problémát az élet oldotta meg. Az emberek
rájöttek, hogy nemcsak Kölnben és nemcsak Johann Mariák állíthatnak elő igazi kölni vizet. Sőt lényegében
véve nagyon egyszerű valami az egész kölni víz. És ma már Bécsben vagy akár Budapesten éppen olyan jó az
igazi „kölni víz" készül, mint hajdan Kölnben a Johann Maria Farinák gyáraiban.

Napjainkban már nem más a „kölni víz", mint illatosított borszesz. Ilatosítására nagyon különféle illó olajokat és
nagyon különféle keverékben használnak, így bergamott-, citrom-, narancshéj-, narancsvirág, petitgratin-,
komett-, cédrát-, lavandula-, rozmaring-, szegfűszeg-, geránium-, rózsa-, fahéj-, menta-, melissza-, kakukfü-,
ilangilang, jázmin-, fenyőfa-, törpefenyő, gaultheria- és más illó olajokat. Az erősebb illatú kölni vizekben
pézsma, ámbra, cibet vagy pacsuli van.

A XIX. század közepe óta a kölni víz is második helyre szorult az illatszerek között. Ma már tulajdonképen csak
a parfümöket tekintjük szorosabb értelemben illatszernek. Ezekkel némileg a lovagkori rózsavíz támadt fel,
amelynek utolsó hódítási központja a mult században Bulgária volt (XII. tábla és 69. kép.)

A kémia óriási mértékű haladása lehetővé tette az illatos virágok illó olajának szinte tiszta előállítását.
Franciaországban a Riviérán Grasse körülbelül már másfél százada központja az illóolaj gyártásának s a mult
század közepe óta szinte az egész világot Grasse látja el a parfümgyártás nyersanyagaival.

113

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. Rozmaring.

Aki azonban nagy és regényes várakozásokkal megy Grasseba, hamarosan kiábrándul, mert a Rocavignon
oldalán fekvő város (70. kép) szük utcáiban az illóolaj gyárak illatát egészen elnyomja a régi és nem éppen
poétikus házakból áramló olaj-, hagyma- és fokhagymaszag. Grasse nagyon régi város, de a történelem
folyamán többször lerombolták. Állítólag a VI. századtól számítja történetének legutolsó korszakát. Ekkor
Provenceban nagy zsidóüldözések folytak és egy csoport kikeresztelkedő zsidó jutalmul kapta a római korú
romokat. A XVI. században ide is eljutott a desztillációs divat s a kíváncsi idegennek még ma is mutogatják ama
Tombarelli házát, aki a XVI. század második felében Firenzéből Grasseba költözött és ott az első lepárló
műhelyt berendezte.

Azóta nagy idő telt el, Grasse apraja-nagyja az illóolajgyártás szolgálatába állott s híven őrzi az ősi parfümváros
hírét. A város környéke csupa virágoskert, ahol milliószámra virít a gyárak részére a rózsa, jázmin, nárcisz,
tubarózsa, ibolya, irisz, narancs és más illatos virágot termő növény, amelyek virágjának kivétel nélkül az a
rendeltetése, hogy a gyárakba vándoroljon s ott illóolaj alakjában kilehelje lelkét. A világháború előtt kiadott
hivatalos jelentés szerint Grasseban évente kétmillió kilogramm narancsvirágot, másfél millió kilogramm rózsát,
1,2 millió kilogrmam jázmint, 400,000 kilogrmam ibolyát, 300,000 kilogramm tubarózsát, 100,000 kilogramm
kassziát (Acacia Farnesiana), 60,000 kilogramm rezedát és 50,000 kilogrmam jonquillát dolgoztak fel. Ezen
kívül azonban a vándordesztillátorok egész raja vonul Grasseből a környékre, ahol illóolajat párolnak. A
fűszeres ajakosak lepárlása többnyire így történik s így jut Grasse rozmaring- és lavandulaolajhoz.

Az illó vagy átherikus olajok gyártásában ma már többféle módszer használatos. Kényes esetekben egyáltalában
nem alkalmazzák a desztillációt, hanem zsírral végzik a virágból az illóolaj elvonását. Az illóolajjal terhelt zsírt
pomádé-nak nevezik és a pomádé előállítására részben az enfleurage, részben a maceration-nak nevezett eljárás
használatos. Előbbihez hidegen használják a zsírt, utóbbihoz felmelegítik. A pomádéból különböző
oldóanyagokkal vonják ki az illóolajat és az így készült esszenciák különböző néven kerülnek forgalomba. A
Grasseban gyártott nyersanyagból a parfümöket keveréssel állítják elő. A parfümgyárak a divat szerint
különböző arányban keverik a készen vásárolt nyersanyagokat és féltve őrzik titkaikat. Ezek a titkok azonban
ma is nagyon hasonlítanak Praevotius és az öreg Farina titkaihoz.

Legújabban egyes illóolajokat vegyi úton állítanak elő. Ez lehetővé tette a finomabb illatszerek elterjedését a
legszegényebb néposztályokban is. De a virágkultuszhoz és illatszerekhez fűződő sok költői képzeletet nagyon
durván megtámadta. A szép Io virágának illatanyagát ma nagyon prózai módon állítják elő a vegyi gyárban s a
ionon nevü vegyületben ugyan ki sejtené a szép görög istennőt. A reklámhoz sem kell már többé szerzetesi
bőrbe bujtatott angyal és magyar királyné, elég hozzá az utcák divatkirálynéja is.

114

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. Rozmaring.

Magyarországon még kísérlet is alig történt illatszerek előállítására. E század elején a kolozsvári gazdasági
akadémián, amely akkor magyar intézmény volt, Páter Béla a gyógynövényteleppel kapcsolatban rendezett be
kisebb rozáriumot s kezdett el foglalkozni illóolajgyártásra is alkalmas növények termesztésével. Irk Károly
vegytani tekintetben többféle magyar termelésű illóolajat tanulmányozott a gyógynövénytelep
laboratóriumában. E munka szerzője szedte meg a rózsát ahhoz a kísérlethez is, amelynek célja volt a magyar
termésű rózsaolaj előállítására és tanulmányozta. Az aránylag kis mennyiségű rózsából természetesen csak
néhány csepp rózsaolaj előállítása sikerült.

Az alkoholos illatszerek, a „vizek", sorában a rozmaringszeszen kívül nevezetes szerepet játszott a
lavandulaszesz is. A Lavandula mindenképen későbbi jelenség ugyan a virágok és az ilaltszerek között, mint a
rozmaring, de azért méltó arra, hogy megemlékezzünk róla.

A régiek a lavandula-nemzetségnek csak azt a fajtát ismerték, amely ma már nem divatos többé és annyira nem
hasonlít a mai lavandulánkhoz, hogy története nem is tekinthető a mi lavandulánk előfutárának. Ez a Lavandula
stoechas, amelynek az ókori görög és latin munkákban stoichas volt a neve. A stoichas a kalász görög stichos
nevének származéka. Ezt a nevét meg is érdemelte, mert álfüzér virágzatát élénk -kék murvalevelekből álló
üstök teszi feltűnővé. A középkorban és még a renaissance korában is itt-ott Középeurópában a kertekben is
megtaláljuk a gyógynövények között, de egészben véve ekkor már csak alárendelt szerepet játszott.

A modern lavandulák álfüzéreinek csúcsát nem koronázza üstök, hanem a virágok tűnnek szembe kék
színükkel. Különösen két nyugatmediterrán faj nevezetes a spikinárd (Lavandula latifolia) és a lavandula
(Lavandula officinalis). Előbbinek magyar neve német átvétel, a német Spikanard pedig a latin spica nardi
kifejezés származéka. A spica a görög stoechas fordítása latinra, tehát kalászt jelent, nárdus-nak pedig az
ókorban és a középkorban különféle illatos növényeket neveztek, egyebek közt például a kelta gyökönként
(Valeriána celtica). A spikinárd tehát körülbelül hamis nárdust jelent. A régies divat szerint hímnek is mondták
ezt a szélesebb levelű és valamivel nagyobb termetű fajt szemben a következő s ma általánosan lavandulának
nevezett fajjal, amelynek levele keskenyebb, termete átlagban alacsonyabb. A lavandula szó valószínűleg a latin
lavo, mosok, ige származéka. A növény olasz neve lavanda, franciául lavande, angolul lavender, németül és
magyarul lavandula s ebből Lavandel és levendula.

Ez a szó mint növénynév már a IX. századból ismeretes, de még bizonytalan jelentésben. A XIII. századtól
kezdve átlalánosan használatos. Úgy látszik a növény a lovagkorban került a kertekbe s már akkor eljutott olyan
északibb vidékekre is, ahol nem honos. A renaissance és a barokk korban még mindkét fajt, a spikinárdot és a
lavandulát egyaránt szívesen tartották a kertben a fűszeres növények közt, de a rokokó korától kezdve az
erősebb illatú és kényesebb spikinárd kiment a divatból. Magyarban legrészletesebben ismertette Lippay, aki azt
is elmondja róluk, amit a középkor hagyott ránk ismeretükből.

„Lavendula, levendula, - írja Lippay - ennek igen jó illata van, s a levele keskeny hosszúkás, hegyecske, de
nem olyan zöld, mint az izsópnak, hanem sötétebb színű avagy hamuszínű zöld. Egy arasznál nem igen nő
magosabbat, kibül nő négyszegletű vékony száracska ki, annak tetején, mintegy kalászocskából nőnek apró kék
virágok ki. Szélesebb levelű levendulát is találni érsek urunk őnagysága pozsonyi kertjében, kinek virága fehér.
A gyökere a levendulának fás, a magva feketéllő verhenyeges, akiről vethetni őtet, de jobb, ha az ágait egy
darab gyökérrel elszaggatják és ugy ültetik szélről az ágyak körül kikeletkor vagy ősszel.

Spica, azaz spikinárd; ez igen egyes természetében a levendulával, azért him levendulának hiják, s más
közönségeset nőstény levendulának. A spikinárd magosabb, bokrosabb a levele is szélesebb és a szaga is
erősebb. Kikeletkor zöldül meg ez a fü, júniusban és júliusban virágzik, amely időben kell a virágit lemetélni és
frissen vizét venni, meg is áll egész esztendeig. A misculantiában (vegyes salátában) is szedhetni keveset belőle,
egyébaránt nemigen élnek a konyhán vele (ugyanis Lippay a veteményes kert növényei között szól a
lavandulákról), hanem főmosni való lúgnak és ferdőnek igen jó, mert megerősíti mind a két fü az embernek
lankadt agyagvelejét, a főfájást is elűzi, sőt minden hideg nyavalyáját annak elveszti, úgymint a szédelgést,
gutaütést, álmos betegséget, görcsöt, reszketést, contractuát és bénaságot. A hideg gyomrot megmelegíti, a
szeleket elszéleszti, a vizelletet kiűzi, megnyitja a megrekedt máját és lépit embhernek. Mindezek a nyavalyák
ellen vegyen az ember spikinárd és levendula füvet virágjával együtt, főzze meg borban vagy vízben, és abból
igyék egynéhány nap egymás után. Hasonló ereje vagyon az égett vizének (v. i. alkoholos párlatának) és
olajának, aki ezen a vizén felül lebeg, kinek legerősebb szaga van. Ha ezen füveket ecetben megfőzik, avagy
olajukat a fájó fogon tartják, elveszi a fájdalmat. Ha abból csinált égett borból, aki elvesztette szavát, a szájába
vészen egy keveset, megjön a szava. A szívdobogást is elveszi, ha fahéjat és szegfüvet tesznek hozzá s ugy
élnek vele. így a nádméz és conserva is. Ezt a füvet, ha igen száraz hideg tél vagyon, be kell egy kevéssé fedni
szalmával, legalább a gyökerén."

115

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. Rozmaring.

Franciaországban, ahol a déli részben nagy területeket borít a lavandula, nagy mennyiségben gyűjtik és
desztillálják. A termelőkhöz vándordesztillátorok járnak ki és a környékről odahordják a frissen szedett anyagot,
ahol a lepárló készüléket felállítják. A spikinárd olaja ma már kevéssé használatos, a lavanduláét különösen
Angliában még most is előnyben részesítik a többi „vízzel" szemben. Éppen ezért Anglia déli részében nagy
területeken ültetik és termelik a lavandulát (71. kép).

Az angliai illóolajvidék központja Mitcham, ahol botanikai és vegyészeti szempontból egyaránt sokat
foglalkoznak az illóolajat adó növényekkel.

Különösen felkapta a divat a lavandulát a rokokó korában. Tudjuk, hogy a rokokó szívesen utánozta az ebben az
időben közelebbről is megismert Kínában élő szokásokat. Keletázsia nem élt át sem renaissanceot, sem Amerika
felfedezését, sem barokk kort, ott még élnek a középkori szerzetesi és lovagi kultúra szokásai s ezek egészen
elbűvölték az új divatot kereső európaiakat. Keleten még nagy divatja volt a füstölő illatszereknek s a rokokó
egyszeriben rávetette magát ezekre, mintha soha az ókorban nem égettek volna el a római császárok egész
vagyonokat füstölőszerekben.

De a rokokó kereste a visszatérést a természethez s azt hitte, hogy ez is olyasvalami. Annak a kornak vastagfalú
kastélyai, erősen elfüggönyözött ablakai a napsugárnak minden betörő kísérletét meghiúsították. Mit is keresett
volna a napsugár azokban a szobákban? A dohos levegőben selyembe és bársonyba burkolt, ragyogó
drágakövektől csillogó, vérszegény, főfájós, sápadt emberek sorvadtak, akik féltek a naptól, a víztől és talán
legjobban az egészségtől. Napfény? Friss levegő? Kitiltották a szobákból s füsttel a potpourri-wal, igyekeztek
pótolni. Mikor lehullottak az első derek s a művészi, de rosszul fűlő kályhákban felgyúltak az első tüzek, a
kályhákra rákerültek a potpourris edények, többnyire szép görög vázák utánzatai és a szobákban csakhamar
kellemes illat áradt, amely a képzelet rokokó álomlovagaival elhitette, hogy egészség és boldogság telepedett
meg a vastag, nyirkos falak között.

Mindenütt szépnek hitték ezt az életet s még a biedermeier polgárai is utánozni igyekeztek. E sorok írója még a
mult század végén is ilyen környezetben nőtt fel egy kis erdélyi városkában, ahol még akkor is éltek
reliktumként a rokokó és biedermeier hagyományok. És a csodálatos életű öregekkel, akik azóta már mind
elköltötzek az égi rokokó lovagok és hölgyek közé, együtt szedte a kiskertben a lavanduláról és a rózsáról a
virágokat, hogy megteljen nyáron át az öblös váza, amelyben egy réteg lavandulára egy réteg rózsaszirom s arra
némi konyhasó került, míg a váza teljesen megtelt. A kiskert virágai nem vesztegették el hiába szirmaikat,
hervadás előtt szárítószövetre raktuk a sziromhalmot s mikor árnyékos helyen lassan összezsugorodtak, beraktuk
a vázába potpurrinak. Mult század közepén írt Parfümeriekunst című könyvecskében így írták meg a potpourri
receptjét:

116

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8. Rozmaring.

Getrockneter Lavendel 1 Pfund

Ganzé Rosenblátter 1 Pfund

Grob zerquetschte Violenwurzel 1/2 Pfund

Grob zerkleinerte Gewürznelken von jedem 2 Unzen

Grob zerkleinerte zimmt von jedem 2 Unzen

Grob zerkleinerte Nelkempfeffer von jedem 2 Unzen

Kürchensalz 1 Pfund

És a szerző régimódi őszinteséggel folytatja: „Wir brauchen kaum zu bemerken, dass das Salz hier bloss
angewendet wird, um das Volumen und das Gewicht der Mishung zu vermehren, um dieselbe wohlfeiler
verkaufen zu können." De ezt a jó Erdélyben éppenúgy nem tudtuk, mint nem tudta Weszprémi, hogy
Praevotius is hasonló célból költötte a rozmaringszeszhez a magyar királyné meséjét, és el nem hagytuk volna a
potpourriból a sót. Pedig magunknak raktuk a szirmokat a vázába.

A mult században szerte európában lavandulás asszonyok hordták a városokba a lavandulát és hangos dicsérettel
kínálták a városi népnek. Ez a szokás francia eredetű s valószínűleg Montpellierből terjedt el. Bécsen át eljutott
Magyarországba is. Némelyik potpourrihoz használták fel a lavandulát, mások egyszerűen a fehérneműt őrző
szekrénybe rakták. így legalább a régi molyűző füveket is pótolta. Még ma is megjelennek június végén a
budapesti utcákon a lavandulás asszonyok és ma is a régi buzgalommal kínálják a kertjükben nevelt lavandulát.
A budai hegyekben itt-ott még most is akad az ember olyan helyekre, ahol néhány tő lavandula beszél elmúlt
idők boldogságáról. Talán kertben volt, talán szellőben, de a szőlőt elvitte a filokszéra, a kertet valami rossz
vállalkozás, nem maradt az egészből más, mint a lavandula.

Ha korunkban akár a városban, akár a falun szétnézünk, a déli fűszeres illatú ajakosak közül nem a
rozmaringgal, nem is a lavandulával, hanem a bazsalikommal (Ocimum basilicum) találkozunk legtöbbször. Ezt
a keleti növényt Egyiptomból Indiáig termesztették az ókorban s később Görögországon át Rómába is eljutott.
Görög-római ókori ocimum neve mellé járult a korai középkorban a basilicum.^áréXyi, jelző, Lippay mint a
misculantia-saláta fűszerét és rákcsalétket ajánlja. Magyarországon most annyira kedvelik, hogy csokorba is
kötik rózsa mellé, cserépben is tartják, kivált a hentesek kirakatában, de a temetőkben is gyakran látható a
sírokon.

117

Created by XMLmind XSL-FO Converter

9. fejezet - 9. Nárcisz.

A természettudomány jelentkezése a virágkultuszban -
Botanikuskertek - Magyar kertek a XVI. században - Magyar
füveskönyvek és növénynévjegyzékek a XVI. században - Bécs a
XVI. század virágkultuszának központja - Matthioli és Clusius -
Busbecq és Ungnad - Török és amerikai növények - Az európai
flóra hatása a kertre - Nárcisz - Anemone - Sáfrány - Kerti
kankalin - Sárga liliom - Orgona - Jázmin - A magyar flóra
hatásának hiánya a magyar kertekben.

A XVI. század a virágkultusz és a kertművészet történetében nagy változások százada. A polgári osztály
előnyomulása, a nagy felfedező utazások, a humanizmus és a reformáció teljesen átalakítják a század elején még
nagyjában középkori korszellemet s a század végén már új Európa indul fejlődési útra, amelynek kertjei és
virágai is mások, mint a középkorinak.

A virágkultusz új elemmel gazdagodik, a természettudományos szemlélettel. Legjobban kifejezik ezt a
botanikus kertek. Ilyeneket először Itáliában, Páduában, Pisában, Bolognában alapítottak a század közepén, de
az olasz példák nyomán csakhamar Európa-szerte újabb és újabb botanikus kertek támadtak, mind azzal a céllal,
hogy a növények tanulmányozását mozdítsa elő növénytani, orvosi és más szempontból s az idegenből egyre
nagyobb számban Európába özönlő exotikus növények honosításában utat törjön.

A kor botanikai irodalma főirányában még alig szakadt el a középkori hagyományoktól, a füveskönyvek még
főként abban látják a növények tanulmányozásának legfőbb célját, hogy azok orvosi hasznaira tanítsák az
olvasót. Azonban a század végére már előtör a növény tanulmányozásának önálló tudományos célja és a
magánkertekbe is bevonul a botanikai szellem. A század közepén, 1561-ban jelent meg Konrád Gesner munkája
a németországi kertekről Horti Germaniae címmel s ebben a kora kerti növényeinek nagy ismeretéről tanúskodó
szerző főként a kerti növényfajtákat sorolja fel. Gesner ötféle kertet különböztet meg s beosztása nagyon
jellemző arra a korra.

„Et primum de differentiis hortorum in genere, - írja e fejezet címéül és így folytatja. - 1. A közönséges kertek
csak a haszon kedvéért készülnek, ezekben zöldség, főzelék, szőlő és gyümölcs terem, és fü, ember vagy állat
hasznára. 2. Az orvosi kertekben az orvosok és gyógyszerészek nemcsak kerti, hanem mindenféle vadon termő
és idegen növényeket is nevelnek, hogy azok részeiből az embereknek orvosságot készítsenek. 3. Más kertek
előbbiekhez hasonlók, de sokkal gazdagabbak, bennük nemcsak a nemes gyógynövényeket tartják, hanem
ezeken kívül főként olyan ritka növényeket is, amelyek a természet csodálatára és tanulmnáyozására indítanak.
4. A díszkertekben nem játszik szerepet sem a haszon, sem az orvosi cél, sem a természet hatalmának
szemlélete, hanem csak a szépség és az előkelőség, ilyenek az előkelő hölgyek és a gazdagok, kivált a
szerzetesek kertjei, amelyekben főként virágokat ültetnek és más olyan lágyszárú és cserjés növényeket,
amelyek alakjuk, szinük vagy illatuk miatt kedvesek, vagy füzérekhez és koszorúkhoz használatosak, és van
bennük lugas, filagoria, útvesztő, örökzöld fa és különféle nyírott cserje, mint puszpáng, mirtusz, izsóp stb.,
továbbá szépgyümölcsü fák vagy olyanok, melyek levelei széles, mint a platáné és a juharé, vagy olyanok,
melyek ága hajlított, mint a tölgyről, hársról és almafáról el mondottuk. 5. Végül a parkok, amelyek
nagyszerűségükért csodálandók, ilyeneket tartanak a fejedelmek és az államok, ligetek, torna- és labdaterek is
vannak és bennük olyan fákat is ültetnek, amelyeket korunk divatja szerint idegenből hoztak."

Magyarországon a kertek legnagyobb része még a XVI. században is a legelső a haszonkert kategóriájába
tartozott. Park, vagyis fejedelmi kert csak emlékezet volt a török kézen pusztuló Buda fénykorára. Mátyás
gazdagságára. A díszkertek száma sem valami nagy, közelebbit pedig a magyar nemesség díszkertjeiről szinte
semmit sem tudunk a XVI. században sem. Legjobban megőrizte a betű gróf Battyányi Boldizsár németújvári és
szaloniki kertjének emlékét, amelyek Clusius révén ma is többször szerepelnek a kertészeti irodalomban. De
ezekről is alig-alig tudunk többet, mint azt, hogy voltak, előbbiről, hogy olyan virágokat is ültetett bennük a
gróf, amelyeket Clusius kapott vagy Clusius ajánlott, utóbbiról, hogy kicsi volt és tervét Clusius készítette, ami
a világhírű belga botanikus következő soraiból derül ki: „Yy ay adjousté le plan de vostre petit jardin Zalonok
un peu plus grand que celuy que je fy estant aux lien..."

118

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. Nárcisz.

Hasonló az eset az orvosi kertekkel is. Ilyenek is voltak Magyarországon már a XVI. században is, de
részletesebb emléke csak egynek maradt. Purkircher György pozsonyi orvos (1530-1578) enemü kertjének.
„Purkircher - írja Bálint Nagy István - növénytani ismereteit 1556-ban Vittenbergában Melius Juhász Péter-rel
együtt szerezte, majd annak továbbmélyítésére Páduába és Párisba ment, ahol kora legnagyobb botanikusával,
Clusius-szal, találkozott. Külföldön szerzett növénytani tudományát Pozsonyban tovább fejleszti. Afféle orvosi
kertet, botanikus kertet rendez be lakásának kertében. Bizonysága ennek az a kamarai fogalmazvány, amely
szerint egyik érdeme az is, hogy a hegyekben található új, ismeretlen növényfajokat felkutatja, összegyűjti és
tanulmányozza." Purkircher kétségtelenül Itáliában nyerte az ösztönzést orvosi kert alapításához, onnan hozott
magával magvakat is, miként ez a következő fejezetben részletesebben megvilágosodik. Régebben a magyar
botanikai és kertészeti irodalom főként Battyányi Boldizsár kertjeit emlegette ebből a kertből. Ezek azonban már
a XVI. század végén elpusztultak, jelentőségük tehát történelmileg kevés. Sokkal fontosabb Purkircher kertje,
mert csakhamar Pozsony lesz a magyar kertészet központja és a XVI. században itt éri el a magyar kertészet első
virágkorát.

A XVI. században még mindig nincs nyoma magyar kerti munkának s így szinte semmi bizonyosat sem tudunk
a magyar kertek virágairól abban a korban. A század első feléből egyetlen forrásunk Murmelius már említett
szójegyzéke 1533-ban. Ebben tűnik fel először a szegfű, nárcisz, lavandula, rozmaring. Melius-nak német
füveskönyvek, főként Lonicerus és Matthioli nyomán írt Herbárium-a 1578-ban látott napvilágot s bár célja nem
az, hogy a virágokról tanítson, mégis több virág nevét találjuk benne először. Minthogy Melius több debreceni
helyi utalást írt fel a szövegben, kétségtelen, hogy adatait kellő kritikával jellemzőnek fogadhatjuk el kora
magyar viszonyaira, ő említi először egész seregét a magyar virágoknak és virágneveknek s ennek egyrészét
bizonyára maga csinálta, mikor a német szöveget magyarra átírta. Csak a szövegben más növény leírása közben
említi a szarkaláb, búzavirág, kék liliom, sárga viola nevét, bővebben foglalkoztatták a következő virágszámba
menő növények: ökörszem, gyürüvirág, gyüszüfü, mátrafü, bazsalikom, börvény, lábmosófü, majoranna,
bársonyvirág, keselyüfü, alacsony ciprus, sárga rózsa, mályvarózsa, Mária rózsája, kisebbik nadály, borjúorrúfü,
csillagformájú fü, kakasláb, szarvas mák, amelyek neve itt bukkan fel először a magyar botanikai irodalomban.

Nagyon fontos forrásmű még ebben a században Bejthe István Németújvárott készült latin-magyar szójegyzéke
a magyar orvosi növényekről, amelynek valószínűleg Clusius állította össze latin névsorát s Bejthe a magyar
neveket. A munka 1583-ban jelent meg először Németújvárott Stirpium nomenclator pannonicus címmel,
címlapján (72. kép) Clusius neve szerepel szerzőként, de az ajánló vers alatt olvasható S. B. betűk mögött
Stephanus Bejthe húzódik meg. Később Clusius 1584-ban Leidenben újra kinyomatta a szójegyzéket s a
pannóniai flóráról írt nagyobb müve függelékeként adta közre. Ez a ma közönségesen ismert kiadása, mert a
németújvári nyomtatásból mindössze egyetlen példány maradt ránk, melyet ma a németújvári ferencrendi zárda
könyvtára őriz. Legújabban azonban Clusius életrajzírója, F. W. T. Hunger, a Clusius -centennárium alkalmából
írt monográfiájában a németújvári példány nyomán fakszimilében tette hozzáférhetővé az 1583-iki nyomatást.

Bejthe szójegyzékében kevesebb a virágnév, de néhány olyan is akad, amely hiányzik Melius Herbárium-ában,
mint disznórépa, mezei dárdácska, zöld liliom, Szent György virága, basarózsa, s ezen kívül több növény eltérő
néven szerepel, mint a gyürüvirág, amely Bejthe munkájában tűzvirág: lábmosófü, amely itt szappanozó fü.
Kétségtelen, hogy Bejthe még XV. századbeli kolostori kéziratokat használt magyar növényneveinek
összeállításában, ezt elárulja a Szent László füve mondájának itt legelőször közölt szövege. Bejthe közli először
a Csaba ire mondáját is, amely a sebforrasztó füvek mondakörének magyar változata s Bejthe kétségtelenül
szintén valamely XV. századi magyar kódexből másolta.

Kisebb jelentőségű Szikszai Fabricius Balázs sárospataki tanár szójegyzéke, amelyet Pesthy Gáspár tanártársa,
aki a szójegyzéket 1590-ben Debrecenben kinyomtatta, - legalább a botanikai részben - nagyon kibővített. Ez
megállapítható abból, hogy Szikszai Fabricius 1576-ban halt meg, mégis a szójegyzékben Bejthe
nomenclatorának magyar szavait és a két füves mondát viszontlátjuk. Ezeket tehát már Pesthy dolgozta bele a

119

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. Nárcisz.

szójegyzékbe 1583 után. Vagy talán volt egy régebbi szójegyzék, amelyet mind Bejthe mind Szikszai Fabricius
használtak, s amely azóta nyomtalanul elveszett? Mindenesetre tény, hogy Szikszai Fabricius szójegyzékében
vannak olyan növénynevek is, amelyek sem Murmelius, sem Bejthe szójegyzékében nem találhatók meg s talán
Szikszai Fabricius fordításai, mint például az árvalányhaj.

Időrendben a Péchy Lukács által fordított Koszorú következik, amely az első magyarországi növényképekkel
tűnik ki. Ezt részletesen ismertettük egyik előbbi fejezetben.

Melius Herbárium-ki 1595-ben Füveskönyv címen újra kiadta kevés változtatással és némi bővítéssel Bejthe
András. Azonban Bejthe András inkább Bejthe István növényneveit használja s kétségtelen, hogy annak nyomán
olyan növényekről is illesztett leírást füveskönyvébe, amelyek Melius Herbarium-ában hiányoznak. Ilyen
például a disznórépa, Cyclamen. Ebben határozottan helyi hatást kell látnunk. A Cyclamen europaeum honos és
ismeretes a Dunántúl, de nem nő és így ismeretlen azAlföldön. Tehát elmondhatjuk, hogy a mi XVI. századi
füvészeink sem írtak egészen a helyi flóra ismerete nélkül. Hogy a német füveskönyvekből és egymástól sokat
másoltak, nem róhatjuk nagyobb mértékben hibájukul, ilyesmi akkor nem ütközött az elfogadott tudományos
eljárásokba, sőt egyenesen feltétele volt a tudományosságnak. A nyugati füveskönyvek írói is az ókori görög és
latin szerzők, valamint korukban élő elődeik szövegének mentől tökéletesebb áthasonlítására törekedtek.

Mindezzel korántsem akarom a XVI. század magyar füvészeink gyengéit eltakarni. Éppen mi, akik a XVI.
század magyarországi kertjeinek virágait nyomozzuk, nagyon fájdalmasan nélkülözzük a nagyobb fokú
eredetiséget a magyar füveskönyvekben és szójegyzékekben. És éppen ez a körülmény kényszerít arra, hogy
közvetlenül a bécsi és prágai forrásokhoz forduljunk, amikor történeti adatokat keresünk a XVI. század ama
virágaihoz, amelyek akkor vagy később a magyarságnak is kedvenc virágaivá lettek.

Valószínű, hogy a magyarság sohasem került volna olyan mértékben bécsi hatás alá, ha a török el nem foglalta
volna fővárosát, Budát, és ott tovább élhettek volna Mátyás hagyományai. Azonban így az ország főváros és
szellemi központ nélkül maradt. Pozsony csak később, a XVII. században lett bizonyos mértékig Buda
helyettesévé, a XVI. században még csak az építő munkás kezdődött meg ott ebben az irányban. így történt,
hogy a XVI. században az ország mindenféle vidékének szálai közvetlenül Bécsben futottak össze.

Bécsben és Prágában a XVI. században európai jelentőségű központok alakultak. A török által közvetített keleti
holmik, anyagiak és szellemiek egyaránt. Sztambulból egyenesen Bécsbe vándoroltak s onnan kerültek tovább
nyugatra. A török pedig győző volt s mint ilyen akkor egész Európa számára diktálta a divatot. Nem elég helyes
az a szólásmód „törökvilág Magyarországon", törökvilág volt akkor egész Európában. A török ízlés utánzása
mutatkozott meg természetesen a kertészetben és a virágkultuszban is, és míg nyugaton Spanyolországban és
Angliában Amerika éreztette hatását mindegyre erősebben, erre Középeurópai keletén a török hatás vezetett.

Az ausztriai botanikai törekvések ebben a korban sajátságos módon szinte egészen idegenek kezébe kerültek. A
szakemberek közül különösen kettőnek nevét kell kiemelnünk, az olasz Matthioli-ét és a belga Clusius-ét.
Mindaz a sok új növény, ami ekkor Sztambulból a töröktől a követek révén Ausztriába jutott, első sorban az ő
kezükbe került s a tudományos világ az ő révükön, az ő munkáikból ismerte meg. És mind Matthioli, mind
Clusius ahhoz is értettek, hogy egész környezetüket bevonják a botanikai érdeklődésbe. Matthili mint Ferdinánd
főherceg udvari orvosa a török portához küldött követnek, Busbecq-nek utasítást adjon minden megszerezhető
érdekes növény elküldésére vagy legalább lerajzolására. Busbecq erre valóban rajzolót fogadott s annak
növényrajzai el is jutottak Matthioli-hoz, aki azokat 1565-ben tette közzé egyik munkájában. Busbecq (73. kép)
maga is idegen volt Bécsben s csak ugyanazon évben állott az ausztriai udvar szolgálatába, mint Matthioli s
1554-től hét éven át volt I. Ferdinánd törökországi követe Sztambulban, majd 1562-ben végleg elhagyta
Sztambult, sok értékes ritkaságot hozván magával és Bécsben telepedett le, ahol a mai Himmelpfortgasse sarkán
álló kis házában telepedett meg és sokáig Bécsben maradt.

120

Created by XMLmind XSL-FO Converter

9. Nárcisz.

Amit Matthioli megkezdett, a török növényi újdonságok tudományos feldolgozását, azt csakhamar Clusius
folytatta Bécsben, hova Busbecq ajánlatára hívta meg 1573-ban Miksa császár, Clusius, hazája nyelvén Charles
de l'Ecluse, botanikai munkálkodása nagy mértékben eltért kortársaiétól, ő nemcsak a neki küldött és a
kertekben könnyen hozzáférhető növényeket dolgozta fel hanem maga is sokat utazott és a szabad természetben
is sokat kutatott és gyűjtött. Ha általánosságban és röviden akarjuk jellemezni Clusius botanikai munkálkodását,
azt kell mondanunk, hogy ő volt az első „növény vadász", amint ezt napjainkban szoták mondani. Ami a
növénytanban minden előtt érdekli, az az újdonság. Új fajokért járja be Európát, új fajokat kér messze földön
járó ismerőseitől és azokat terjeszti mindenfelé a kertekben. Eljut Spanyolországba és Portugáliába. Ugyanis a
véletlen Augsburgban összehozza a hatalmas és gazdag gróf Fugger Antal-lal, ki rábízza két fiát, akikkel
beutazta Spanyolországot. Utazásainak eredményeként 1576-ban megjelent Rariorum aliquot stirpium per
Hispanias observatarum história címmel spanyol flóramüve, az első flóramü, amely körülírt terület növényeit
sorolja fel. Munkái felkeltették a virágkedvelő Miksa császár figyelmét s a császár 1573-ban Busbecq útján
Bécsbe hívja, hogy ott az orvos kertet vezesse és gyarapítsa. Clusius ezt a hivatalát is újdonságok szerzésére
használta fel, bejárta az Alpokat és a szomszédos Magyarországot s bár közben Miksa meghal és utóda, Rudolf,
elbocsátja a protestáns botanikust, mégis 1587-ig Bécsben marad és kiadja pannóniai flóramüvét Rariorum
aliquot plantarum per Pannoniam, Austriam et vicinas quasdam provincias observatarum história címmel.

Az első növényvadász még Európában is talált elég ismeretlen és járatlan földet a kutatáshoz. De akkor még
európában is valódi vadászhoz méltó feladat volt a növényújdonságok felkutatása és megszerzése.

„Müveiben elszórtan találunk megjegyzést utazásainak nehézségeiről, - írja Degen Árpád. - Spanyolországban
áthatolt még a mórok uralma alatt álló területeken, Magyarországon eljutott a törökök által megszállt részig,
Ausztriában pedig mint első botanikus-alpinista, felhatolt a hegység havasi régiójáig, csupa új növényt hozva
magával. A gibraltári sziklán karját töri, későbben Bécsben kificamítja lábát, majd el is töri, úgy hogy éelte vége
felé csak mankón tud járni, ehhez járult még sok egyéb a korral járó betegség, mind ennek dacára sohasem
nyugvó szorgalommal és buzgósgágal követi kitűzött célját: új növények felkutatását és leírását. Ma ezzel a
szóval, hogy alpinista volt, elintézettnek tartjuk a havasi flóra kikutatása körül szerzett érdemeit. De ne felejtsük,
hogy akkoriban ez nagy és merész vállalkozás volt. A városi emberek abban az időben szinte irtóztak a
magasabb hegyektől. A hegycsúcsokhoz fűződő babonákról nem is szólva, barátságtalan, úttalan, zord, erdős,
sok mindenféle veszedelmet rejtő, biztonság tekintetében sem csábító vidéknek tartották, melynek bejárása
azonfelül még sok fáradsággal is jár. Fontos kényszer nélkül tehát meg sem közelítették. Abban az időben a
szelid, napos síkságot legfeljebb még a lankás, dombos vidéket tartották szépnek, kellemesnek, a festők is
ilyeneket festettek, s az alpinizmus csak a XIX. század második felében lett divattá, a havasok szépségeit is csak
ekkor kezdték felfedezni.

Clusius Ausztriára és Magyarorszgára vonatkozó müvének több helyén említi azokat a nehézségeket,
amelyekkel a bécsi Schneebergen, a Schneealpen, az Ötscheren megküzdött, kapaszkodó vasakat kötve cipőjére,
ijesztő szakadékok mellett kúszva fel. Ma, amidőn vasúton mehetünk fel a Schneebergre s amidőn a máriacelli
Scheealpet s az Ötschert teljesen veszélytelen, szelid, lankás hegyeknek ismerjük, természetesen olyannak tűnik
fel mindez, mintha egy gyermek írná le legelső havasi krándulását. A valóságban azonban még a gyermekkorát
sem élte ekkor az alpinizmus, mely csak néhány századdal Clusius után vált divattá, amidőn az erdők letárolása,
az utak kiépítése, szóval a ultúra terjedése tette a havasokat könnyebben megközelíthetőkké."

Elete vége felé már mint leideni tanár összefoglalta élete munkásságát és kiadta két utolsó munkáját. Egyik
Rariorum plantarum história címmel jelent meg 1601-ben. (74. kép).

121

Created by XMLmind XSL-FO Converter

9. Nárcisz.

Ebben spanyol és pannóniai flóramüveinek adatait foglalta össze és pontosság dolgában sok részletét bővítette.
A másiknak Exoticorum libri decem a címe s ebben az idegen földrészekről származó növényeket és növényi
termékeket ismertette. Kertészeti tekintetben ezeknek a munkáknak nemcsak kortörténeti szempontból nagy a
fontossága. Sokan Clusius érdemének tartották s legtöbb XVI. századi kerti újdonság első bevezetését. Ez
azonban téves ítélet. Merő véletlen dolga, hogy az európai kertekbe tóduló sok idegen virágújdonság kinek
kezébe jutott először. Clusius kapott néhányat, mások azonban nem kevésbbé. Szinte minden kerti újdonság más
és más úton és mások közvetítésével jutott az európai kertekbe. Ami azonban mindezek fölött érdeme a belga
botanikusnak, az, hogy minden újdonságot megszerezni és leírni igyekezett s munkáival azok ismerete széles
körben elterjedt. így elmondhatjuk, hogy a XVII. század legszebb kertjének virágállománya Clusius
munkásságán alapszik. Ha munkáit forgatjuk, szinte minden lapon ráakadunk kora legelőkelőbb főurainak és
hölgyeinek neveire, akik növényújdonságaikat megküldik neki és viszont tőle megkapják a frissen érkezett
virágújdonságokat.

Clusius Bécsben az egyetem rektorának, Aichholz-nak házában lakott s csak természetes, hogy Aiccholz kertje
valóságos botanikus kertté lett ebben az időben. Itt ültette el egyebek között az akkor a török által a Balkánon
felfedezett és már Matthioli által leírt lógesztenyét (Aesculus hippocastanum), amelynek magját mint újdonságot
többször megküldték Sztambulból a követek. A mag kicsírázott és fává nőtt, de már csak akkor virágzott, mikor
Clusius elhagyta Bécset. A bécsiek azonban így is csodájára jártak a sohasem látott fának. Nevezetes szerepet
játszott természetesen Clusius munkásságában is a már említett honfitársa, Ogier de Busbecq, aki továbbra is
megtartotta érdeklődését a virágok iránt s Clusius is sok újdonságot köszönhetett neki. Busbecq után mások is
jártak a török portán és hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak Sztambulban. Majdnem mindenik hozott onnan
valami újdonságot vagy ritkaságot. A legtöbbet és legfontosabbat Busbecq után Báró Dávid Ungnad, aki először
1572-ben, másodízben 1574-78-ban volt császári követ a török portán. Ungnad neve a magyarságot annál
inkább érdekli, mert sógornőjéhez, Kristóf Anná-hoz írta Balassa Bálint ismeretes virágénekeit. Ungnad kapta
először Sztambulból a török mogyorót (Corylus colurna) is, amely később Magyarországon is közkedvelt fa lett
s a XIX. században a diósgyőri és romhányi török mogyorók körül egész legendák szövődtek.

Ennek a bécsi botanikai körnek egyik legfontosabb vívmánya a virágkultusz terén a hagymás és gumós virágok
kultuszának elterjeszése európaszerte. Legkedveltebb hagymás és gumós virágaink török eredetűek s a XVI.
században Bécs volt nyugatra irányuló áramlásuknak központja, mig végül a XVII. században Hollandiában
jutott delelőre a hagymás és gumós virágnak kultusza. A XVI. században azonban még csak a nárcisz kultusza
lett általánossá s ez egyszersmind az utolsó az európai divatvirágok között, amelyek ismerete még az ókor
hagyománya.

Az ókor a görög és római szerzők Írásai szerint háromféle nárciszt különböztetett meg. Az első adatot már
Theophrastus közli: „A narkissos némelyek szerint a liliomok közé tartozik. Miként a liliom, a nárcisz is fehér
virágot hord a szárán és bőrnemü tok a nagy, fekete hosszúkás termése. Amint ez lehull, új növény nő belőle, de
be is szokták gyűjteni, vagy gyökerét ültetik. Ez húsos, kerek és nagy. Későn virágzik, csak az Arcturus
feltűnése után az őszi napéjegyenlőség idején." Ha figyelembe vesszük, amit Theophrastus a nárcisz
virágzásáról mond, azt kell feltennünk, hogy csak a kései nárciszt (Narcissus serotinus) ismerte, amely a
mediterrán területen honos és októberben, novemberben virágzik.

Dioskurides ismerteti a nárcisz többféle orvosi hasznát és a nárciszolaj készítési módját, amelybe kálmost,
mirrhát és illatos bort vegyítettek. Kortársának Plinius-nak leírásából valószínű, hogy ekkor már legalább három
nárcisz volt ismeretes: „Vannak piros liliomok is - írja ez a szerző természetrajzának a koszorúvirágokról szóló
fejezetében - amelyek szára némely esetben kétfelé hasított, hagymájuk húsosabb, nagyobb, de egyszerű. Nevük
narcissus. Egyik fajnak fehér a virága és piros a kelyhe. A nárciszok abban is különböznek a liliomoktól, hogy
leveleik a gyökérből erednek. A legkiválóbbak a licyai hegyekben nőnek. A harmadik faj csak abban
különbözik, hogy kelyhe zöld. Mind későn virágzik, az Arcturus feltünte után az őszi napéjegyenlőség idején."
Hogy a kései nárciszon kívül mely fajokat akart még leírni Plinius, csak részben állapítható meg. „Zöld kelyhü"
faját nehéz lenne meghatározni, ellenben lilium purpureum-a kétségtelenül a ma is legkedveltebb fehér nárcisz
(Narcissus poeticus), amelyet a rómaiak azért hívtak piros liliomnak, vagy mint Vergilius nevezi: piros
nárcisznak, narcissus purpureus, mert mellékpártájának piros a szegélye. Ez a faj Görögországból Itálián át
Franciaország déli részén honos.

A narkissos, nárcissus, nárcisz szó a narkao, megmerevedtek, görög ige származéka s bizonyára a nárcisz
illatnáak „narkotizáló" hatását jelzi. Később a szimbolizáló költők, miként Ovidius is, szép ifjúvá
személyesítették a nárciszt, aki szomjúságában a forrás vize fölé hajolt s ott megpillantva a saját tükörképét,
annyira elragadtatott anank szépségétől, hogy át akarván ölelni a képet, a vízbe esett és ott veszett.

122

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. Nárcisz.

A középkorban vagy egészen hiányzott a nárcisz ismerete, vagy legfeljebb valahol délen húzódott meg.
Mindenesetre tény, hogy a növény és neve csak a XV. században kezd megint szerepelni a kódexekben. A XVI.
század elején már közkedvelt virág s ekkor már nemcsak a régiek fehér nárcisza ismeretes, hanem a csupros
nárcisz (Narcissus pseudonarcissus) is, amely nagy mellékpártájával hívta magára az ember figyelmét és
Nyugateurópában honos egészen a Rajna vonaláig. Ott is tünt fel először. A füvészek még nem ismerik a XVI.
század elején, de hogy a kertekben, legalább a szerzetesek kertjeiben már kedvelték, bizonyítja a Grimani-
breviarium, amelyet ugyan most Velencében őriznek, de tudjuk, hogy Genfben készült és pedig valószínűleg
Simon Bening műhelyében a XVI. század elején. Miniatűrjein a csupros nárcisz virága nagy szerepet játszik
(XIII. tábla.)

• ■ ~ ■ w ^LM

■ Ü

■ fp.mitiTyjiíiil'iii iitv::::

■ iruiu>fl-!Cil.HM.itiiin 1

■ tii:K(irdiLiiiir.iPili.li[ii

■ níiu i "i 'i>ín,i[i!piinn

■ rmlniniu v* l i™'"

■ iT„,.ll.™,l

■

nrKiLVLiiLCi-nilio í L ' !U, I > J
^^,-:'j;F...ir ' BNrÍfl
iHl.'. ■: -•' II K i f, J

írr.-i'.i'c.i .i^l;i.t;i E , O

■ ittfow*; Ai-iri-mi":,ii«'

■ fi'i"*fu01'ai , ea| J |f£iniii!

■ ■iiji!ui..Ent iaul>l..

.151 ll

in r a ti n i>n .1 ti Lt n.i wl ! ^1

nni#:PÉ(ii?ntfnif!c

li^H ■ 1

■ Lirq!'i ti j-i K : tüi.uir

■ nu-ttn luim'lin.i Mismi-".

■ ü-Kifílliff mi* innini;

| .TCinirl-virc ll-^iii-

: i. i.' : l"V il-ili ítiiri!--'- pi«i ^Bj^B

::üt .iri.ii "" ■ ' itJ
' vir.ir-ir.ni |V ^L.jE'Jfl

\ *•

A déli országok kertjeiben ugyanekkor a mediterrán, kényesebb nárciszok is megjelentek. Ezek virága kisebb,
de a tőkocsányon több, 3-8 virág is van. Egyik alakkörnek, mely a Narcissus tazetta rokonsága, széles és lapos
a levele. Maga a tacetta keleti növénynek mondható, mely a mediterrán flóraterülettől Keletázsiáig honos. A
kertekben többnyire keleti nárcisznak nevezték a XVI. században. Fajrokonai nagyobb számban élnek a
mediterrán flóraterületen. A tacettáktól a jonquillák abban különböznek, hogy levelük félhengeres és keskeny. A
kései nárcisz is ebbe a körbe tartozik. Maga a jonquilla (Narcissus jonquilla) inkább nyugatmediterrán növény s
fajrokonai is főként Spanyolországban és a szemben fekvő afrikai partokon élnek.

Clusius korában már mindezeket a fajokat kertekben nevelték s Clusius Spanyolországból és Sztambulból
egymásután kapta a szebbnél-szebb nárciszokat. Elmondhatjuk, hogy a ritkább növényekről írott összefoglaló
munkájában valóságos monográfiája található a XVI. században annyira kedvelt nárciszoknak. Leírta a már
akkor szereplő teltvirágú alakokat is. Hogy a ritkább fajok is csakhamar általánosan elterjedtek az európai
kertekben, az kétségtelenül Clusius és a bécsi botanikai kör érdeme. Clusius és általában annak a kornak
botanikai munkában a tacetta mint latifolius, a jonquilla mint juncifolius (szittyólevelü) nárcisz szerepel.

Magyarországon sem kerülte el a XVI. században a nárciszkultusz. Miként Murmelius szójegyzékének 1533 -iki
kiadásából föntebb idéztük, a virágok között magyar nyelven is megjelenik a nárcisz. De a magyar munkatárs
nem akart megnyugodni az európai használatú nárcisz névben és bársony színű liliom-nak nevezte. Talán az
ókori purpureus jelzőt akarta magyarra fordítani. Érdekes, hogy Péchy Lukács is magyar nevet akarta adni a
nárcisznak és temondádfűnek nevezte el a Koszorú-ban. Ezt a növénynevet először Bejthe István Nomenclator-
ában olvassuk, de egy keresztvirágú növény neveként: „Iberis, the mondád fü, hoc est Tu dixisti hrba, eo quod
aniculae pueros a febre hac herba curare solent." A bibliai eredetű növénynév valószínűleg Magyarországon
keletkezett, legalább eddig másutt nem találtam. De egészen irodalmi szó, a botanikai irodalomból sohasem is
került közhasználatba. Miért találta alkalmasnak Péchy éppen a nárcisz neve magyarítására, nehéz
megállapítani. Valószínűleg egészen önkényesen használta, mint ez a növénynevek történetében olyan gyakori
jelenség. Bejthe András ismét másként igyekszik magyarítani a nárcisz nevét s ezt írja Füveskönyvében:
„Sáffrányszínü virág. Narcissus, magyarul vad sáffrány; Szent Mihály havában virágzik a réteken."

Az a vad nárcisz, amely valóban Magyarországon is több helyen virágzik a réteken, így Dunántúl (75. kép) és
Székelyföldön, a keskenylevelü nárcisz, Narcissus angustifolius, az Alpok, Erdély és a Balkán nárcisza. Nagyon
hasonló a fehér nárciszhoz, de virágai kisebbek és levele valamivel keskenyebb. Az Alpokban clusius maga
gyűjtöte és említett munkájában le is írta.

123

Created by XMLmind XSL-FO Converter

9. Nárcisz.

I *

A XVI. század magyar nárciszkultuszának Battyányi egyik Clusius-hoz intézett levele a hiteles tanúsága. „Az
1587-ik évben - írja Takáts Sándor - Battyányi a kacorlaki győzelemben elfogta Ali-t. Úgy látszik igen
emberségesen bánt az előkelő törökkel; mert Clusius-nak azt írja, hogy Ali béggel a kertjében sétálgatván, ez
figyelmeztette őt, hogy a szultán kertjében olyan dupla nárciszok vannak, melyeknek harminchat szirmuk
vagyon. Ennél több sem kellett Battyányi -nak. Ali béggel azonban megegyezett, hogy hoz neki ilyent." Kár,
hogy a történet folytatása és befejezése ismeretlen.

Nagy szerep jutott a nárciszoknak a magyar kertekben a XVII. században, amikor a Pozsonyi kert szerzője a
barokk legkedvencebb virága, a tulipán után, második helyen mindjárt a nárciszokkal folytatja a hagymás
virágok sorát.

„Narcissus virágnak legyen második helye a gömbölyű gyökerű virágok között, aki noha nem oly sokféle
színekben, mint különböző állatjában. Közönségesen fehér és sárga... Némelyek idején kikeletkor virágoznak,
némelyek későbben, június felé. Ezek közül ismét némelyek teljesvirágúak, némelyek nem. Akik nem teljesek,
azoknak közepin egy pohárocska van kiformálva, levelei virágjának közönségesen szélecskék, némelyeknek
hosszúkácskák. Némelyeknek mégis öreg virágjuk van, némelyeknek középszerű, némelyeknek kicsiny. Az
öreg teljesvirágú, mint a rózsa, sárga, kit márciusbéli pohárnak neveznek, mindjárt kikeletkor virágzik. Más
öregvirágú, kinek csak a belső hosszú pohára teljes, ki későbben virágzik, jó illatú. Vagyon kisebb fehér, teljes,
kinek közép levelei egy kevéssé sárgácskák, igen drága illatúak. Narcissus de Alepo az ő neve, egy szálon
három-négy. Spanyol nárcissus teljes, aranyszínű sárga, igen kedves ilaltú, egy gyenge szálacskán egynehány.
Ismét spanyol nárcissus, csöveslevelű, fordult virágú, igen jó szagú, sárga. Kénkőszínü sárga, aranyszínű sárga,
hosszú pohárú, nem teljes.

Hasonló halavány színű fehér, sárga levelű, kicsiny sárga pohárú, középszerű, szagos. Fehér virágú, sárga
kicsiny pohárú, jószagú, egy száron 14 virág is vagyon. Josefstabel németül Fehér, kicsiny virágú, kicsiny fehér
pohárú, 17 is egy szálon, igen jó illatú, kit, ha az ember a szobába viszen, az egy szobát betölti gyönyörűséges
illattal. Fehér öreg virágú, közönséges, kinek pohárocskája veressel prémezett. Ezek közül némelyek kikeletkor,
némelyek későbben virágzanak. És több ilyen kimondhatatlan jóillatú narcissusvirágok, kiknek nagy részét ez
mostani esztergomi érsek urunk ő Nagysága, örök emlékezetre, mind maga pozsonyi kertjében, mind egész
Magyarországon elsőben hozatta be."

A XVII. században, mikor a virágkertészet még inkább csak nagyúri kedvtelés volt, nem restellték azt a munkát,
amellyel a kényes tacetták és jonquillák gondozása járt. „A spanyol csévés levelű nárcissusokat - írja Lippay -
négy újjnyi mélységre, megannyi vagy három újjnyi távol kelletik ültetni. Egy kevéssé zsírosabb földet szeret és
gyakrabb s idején való öntözést, míg a levelei meg nem hervadnak. Négy vagy hat napnál tovább fedetten ne
hagyják, mert mivel kicsiny a gyökere, hamar elszárad, ha ezt magul vetik, jól tenyésző bulbusokat hoz."

A XIX. században a polgári egyszerűbb kertészkedés elterjedésével a „spanyol" és „aleppói" nárciszok délre
szorultak vissza s inkább a Riviéráról szállítják hozzánk. Helyettük a szabad természetet kedvelő mult
századbeli ember a kerti fehér és csukros nárciszokon kívül a rétek vadon virágzó sáslevelü nárciszát
ajándékozta meg figyelmével s a Genfi-tó környékén, hol ez a szép virág szinte minden más növényt elnyom a
réteken Montreux. Glion, Caux és Les-Avants vidékén, tavasszal nárciszvirágzáskor (76. kép) világhírű
virágünnepeket tartanak. A buján növő nárcisszal a földek tulajdonosai nem vehetik fel a harcot s így szereznek
kárpótlást a takarmánynak való réti füvekben szenvedett veszteségekért.

124

Created by XMLmind XSL-FO Converter

9. Nárcisz.

Mint említettük, Magyarország területére is belenyúlnak az Alpok nárciszmezei és Erdélyben is fontos szerepet
játszanak. A Székelyföld botanikusa a XVIII. század végén, Benkő József tiszteletes, azt jegyezte fel, hogy a
nárciszt Középajtán havadi-nak, Bardócszékben kankós-nak nevezik. Utóbbi szóról már tudjuk, hogy a kampós
székelyföldi alakja. A havadi sem valami ősi növénynév, hanem csak havasi-t jelent, szóval hóvirágot, amely
szavunk pedig kimutathatólag németből fordított növénynév. Benkő azonban szerette az ilyen eredetieskedést.

A XVI. században modern történetüket kezdő déli és keleti virágok, mint a tulipán, jácint, gyöngyike, sáfrány,
kikirics, ázsiai boglárka, kerti anemone, perzsa ciklámen, illatos búzavirág, kerti kankalin, orgona, többnyire
mindnyájan követték a nárciszok sorsát és útját, de míg a nárcisz már a XVI. században közkedvelt virág volt, a
többiek inkább csak a barokk korban lettek divatos virágokká. A császárkoronát, jácintot, pézsmagyöngyikét,
több keleti sáfrányt és kikiricset, az ázsiai boglárkát, perzsa cikláment a törökök hozták magukkal a Sztambulból
követek hordták szét az európai kertekbe. A kerti anemone már az ókorban is kedvelt virág volt, ismerete
azonban valószínűleg akkor is keletről terjedt nyugatra, mert valószínű, hogy a szumir emlékeken látható
mindenkor jellegzetesen nyolcszirmú virág nem volt más, mint a kerti anemone (Anemone coronaria) vagy
valamely rokona s így talán ez tekinthető a legrégibb virágkultusz ősi virágának. A középkor nem foglalkozott
vele, a renaissance felújította kultuszát. A sáfrány szintén ősi keleti virág, de nem szépségéért, hanem fűszernek
termesztették. Az ősszel virágzó fűszeres sáfrány (Crocus sativus) már az ókorban eljutott Európába s a
középkorban is ültették. Magyarországon különösen a XVII. -XVIII. században a sáfrányos tótok, savranyikok,
Nyitra és Turócmegyében foglalkoztak sáfránytermesztéssel s hátukon hordták szét az árút országszerte.
Hamisításához is értettek, ezért nevezik egyes botanikai munkák még ma is tót sáfránynak a szaflórt ( Carthamus
tinctorius). A XVI. században a virágkultusz is és szépségükért a díszkertben adott nekik helyet. Korunkban
pázsitba ültetik és hajtatásra is használják a tavaszi sáfrányokat.

Mindezekről a virágokról bőven beszámol Clusius. Különösebb figyelmet érdemel a kerti kankalin története.
Láttuk, hogy már a lovagkori kertekben szívesen ültették a sárgavirágú kankalinokat, amelyek közül az egyiket
medvefülnek nevezték. A XVI. század felfedezte az Alpok piros virágú kankalinjait is. Ezek közül a Primula
hirsuta arról nevezetes, hogy kerüli a meszet. A medvefül (Primula auricula) viszont meszes talaj növénye.
Néhol azonban mégis szomszédokká hozza össze őket a sors. A gránátsziklán növő szőrös levelű és piros virágú
Primula hirsuta közé vegyül a sárga virágú medvefül például ott, ahol a sziklát meszes víz öntözi. Ilyen esetben
a két faj könnyen kereszteződik s a ma Primula pubescens néven ismert keverékkankalin áll elő, amelynek
levele csak szöszös, virágának torka sárga, pereme azonban vörös. Ezt a keverékkankalint valamiként
megszerezte Nürnbergben Camerarius s megküldte Bécsbe Clusius-nak, aki a növényt, amelyről azt írja, hogy
„in Tirolensibus iugis, praesertim in Kitzspil invertiri audio", kertjében elszaporította és 1582-ben küldött belőle
néhány tövet Belgiumba van der Dilit nevű barátjának. Diltt a könnyen szaporítható kankalint csakhamar
elterjesztette az európai kertekben és így lett az Alpok növényéből a kertek piros kankalinja. Ma már
természetesen ez is csak régi kertekben díszlik, a modern kankalinkedvelők ázsiai fajokat tartanak. Ezek közül
kedvelt cserépvirágok az 1819-ben Kínából importált Primula sinensis, és legkedveltebb téli virágunk, a
hajtatásra használt tibeti honosságú Primula obconica, amely Európában a londoni Chelsea-gardenben 1880-ban
virágzott először.

Clusius, mint említettük, Magyarországon is járt és Dunántúlról is vitt növényeket kertjébe. Magyarországon
előbb Dévény, Stomfa, Pozsony, Szentgyörgy és Nagyszombat környékén gyűjtött növényeket, majd 1579-ben
gróf Battyányi Boldizsár hívta meg Németújvárra s ekkor innen nagyobb területet járt be Dunántúl délre egészen
Varasdig. Tudjuk, hogy Clusius sok érdekes növényújdonsággal lepte meg vendéglátó házigazdáját, így ő
küldött a grófnak Canna indicá-t, amely amerikai hazájából a XVI. században jutott Európába s így került
először Magyarországra. A paprika is Clusius révén látott először magyar földet, ez az amerikai újdonság is
Battyányi kertjében zöldéit először magyar ég alatt. Azonban akkor még csak mint ritka növény érdekelhette a
magyar főurat, mint fűszer későbbi jövevény és a Balkánról hódította meg a magyar gyomrokat. Gyöngyikét is
kapott a gróf Clusius-tól: „plantas semine albi a me communicati natas habuit plures quam quadragenas ill.
Balthasar de Batthyan in Zolonok sub martii finem florentes anno 1585." A gyöngyikék akkor jácintszámba
mentek és kedvelték a kertekben. Ma már inkább csak falusi kertekben láthatók.

125

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. Nárcisz.

Kétségtelen azonban, hogy Clusius is kapott és vitt Magyarországról növényeket. Erre a következő fejezetben
Purkircher babjaival kapcsolatban még visszatérünk. Itt csak a németújvári sárga liliommal (77. kép)
foglalkozunk, amely itt került először kertbe s innen indult hódító útjára az európai kertekbe. Nem ez az
egyetlen Magyarországon honos kerti virág, de a magyar földön honos kerti virágok között azon kevés
szerencsések közé tartozik, amely magára vonta olyan valaki figyelmét, aki felfedezte szépségét és innen
indította el hódító útjára a kertekbe. De ez a valaki nem magyar ember volt, hanem a belga Clusius.

Sárga liliomot ismertek már a régiek is, és Plinius azt írja, hogy a „vörös" liliomot a görögök crinon-nak
nevezték. Ez a növény valószínűleg a lilium croceum. Középeurópában honos a Lilium bulbiferum. A
lovagkorban a turbánliliom (Lilium martagno) volt a sárga liliom. Ezek a valódi sárga liliomok a XIX.
században erősen visszaszorultak, mert Japánból és Kínából pompásabbnál-pompásabb sárga liliomok kerültek
Európbáa, amelyek virága különböző sárga színben ragyog, vagy a fehér és sárga színek tarkaságával hódít.

Azonban nemcsak a liliom-nemzetség sárga virágú fajai viselték és viselik a sárga liliom nevet, hanem más, a
liliom félék családjába tartozó sárgavirágú növények is. Ilyen a Hemerocalis nemzetség is, amelynek fajai közül
került ki az a virág is, amelyről itt részletesen el kell mondanom egyet s mást.

Virágunk nemzetségneve, a Heine rocallis, görög hagyaték, s betű szerint napszépét jelent. Plinius
természetrajzának 21. könyve 90. fejezetében ezt írja: „A hemerocallisnak halványzöld és puha a levele, jóillatú
és hagymás a gyökere, utóbbi mézzel az altestre rakva, elhajtja a vizet és a haszontalan vért. Leveleit a folyós
szemre és a szülés után fájdalmat okozó emlőkre rakják." Ugyanennek a könyvének 33. fejezetében azok között
a növények közt sorolja fel, amelyeknek csak a levelét használják a koszorúkba.

Miféle növény lehetett a görögök és rómaiak hemerocallis-a, azon sokat törték a fejüket a XVI. század
füveskönyveinek szerzői. Brunfels azt állította, hogy a régiek hemerocallis-a, amelynek emlékezete a
középkorban egészen elenyészett, nem más mint a gyöngyvirág. De mások más véleményen voltak. Bock, vagy
latinosan Tragus, azért kifogásolta Brunfels véleményét, mert a gyöngyvirágnak nem hagymás a gyökere. így
aztán a turbánliliom jutott ahhoz a szerencséhez, hogy a régiek hemerocallis-ával azonosították. Végül Dodoens,
mechelni orvos, aki a kor latinizáló divatja szerint munkái címlapján a Dodonaeus írói nevet használta, azt a
növényt azonosította a régiek hemerocallis-ával, amely ma a tudományban a Hermerocallis fúlva, a magyar
irodalomban némely esetben a tüzes liliom nevet viseli.

126

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. Nárcisz.

A Hemerocallis fúlva Déleurópában és Keletázsiában honos liliomféle növény. Hogy jutott ehhez a különös
földrajzi elterjedéséhez, megoldatlan rejtély. Virágai 7-14 cm hosszúak, illattalanok, külső felükben sajátságos
sárgák, belül bamás-narancsvörösek. Csak egy napra nyílnak, a nap csókolja őket életre, s napnyugtával örökre
elhervadnak. Ez a tulajdonságuk vezette Dodonaeus-t arra, hogy a növényt a régiek hemerocallis-ával
azonosította, mert - mint említettük - e szó jelentése napszépe.

Nemsokkal azután, hogy a Hemerocallis fúlva feltűnt a nyugati kertekben és Dodonaeus munkájában, Clusius
megtalálta a másik Európában honos Hemerocallis-t is és pedig Magyarországon. Ez a Hemerocallis flava,
amelynek elterjedése szintén nagyon különös, mert submediterrán európai területét nagy távolság választja el
másik, nyugatszibériai területéről. Virágai fényes-sárgák, sokkal hosszabb életűek, mint a másik fajé.

Clusius következőképen mondja el a ritkább növényekről írott munkájában a Hemerocallis flava
felfedeztetésének és kerti honosításának történetét: „Az a narancsszín virágú Liliasphodelus (így akarta
megnevezni növényünket a kiváló belga botanikus), amelyet Dodonaeus a régiek hemerocallisának vél,
Ausztriának már minden és Németországnak legtöbb kertjében szépen díszlik, de a sárga és illatos virágú
fajtestvére, amelynek virága nem annyira hullatag, mint előbbié, Ausztriában ismeretlen volt az én eljövetelem
előtt, én azonban végre az 1579. és 1580. években nagy számban megtaláltam Németújvár városától és
Battyányi Boldizsár-nak nyugatra néző várától nem messze fekvő nyirkos réteken, ahol önként nő, de a
németújváriak nem ismerik. Itt május végén és június elején virágzó állapotban gyűjtöttem. Battyányi
csodálkozott, hogy az ő telkén ilyen előkelő és illatos virág nő és megparancsolta, hogy ebből a növényből sokat
ássanak gyökerestől és a kiásottakat kosarakban hordatta kertjébe. A magyarok (ezen Bejthe István-t kell
értenünk) zöld liliomnak nevezik." (78. kép.)

Ezzel a németújvári „sárga liliom" megkezdte kerti pályafutását. Ne higyjük azonban, hogy ez valami könnyen
és gyorsan ment s kivált éppen Magyarországon. Mint sok más „keleti" virág, ez is először Bécsben honosodott
meg a kertekben s onnan jutott szélesebb körben a magyar kertekbe. Évszázadokig tartott, amíg meghódította a
magyarságot, akik még az is elfeledték csakhamar, hogy ez a virág magyar földről és magyar főúr parancsára
került először kertbe.

Mikor Clusius Németújvárott összeállította a Nomenclatora pannonicus-t, a névsorba beiktatta a Liliasphodelus
luteo flore növényt is és Bejthe (teljesen önkényes) bemondása nyomán a magyar zöld liliom nevet is. Ez
azonban korántsem valami úgynevezett népies név, hanem Bejthe szerkesztménye. Bizonyos, hogy későbbi
szótáríróink sem ismerték a növényt s a német szótárakban talált Hemerocallis névvel nem tudtak mit kezdeni.
Például Szikszai Fabricius szerint a „Hemerocales" lábmosófü, ami éppen olyan szerkesztmény, mint Bejthe
zöld lilioma. Régi szótáríróink gyakran úgy vágták ki magukat a bajból, hogy maguk csináltak nevet annak,
aminek jelentését nem ismerték. így készült a lábmosófü is, Szikszai Fabricius, vagy valamely előde íróasztalán.
De még a későbbi szótárírók sem ismerték növényünket, sem Szenei Molnár Albert, sem Pápai Páriz Ferenc, sőt
még a XVIII. században Bod Péter sem. Szótárukban még 1767-ben is ezt olvassuk:

Hemerocallis, békaliliom

s a magyar-latin részben ugyanakkor

Békaliliom, Lilium agreste, erinon, die weisse Lilié.

Szegény fordító, aki ehhez a szótárhoz fordult segítségért, ugyan törhette a fejét!

Mint sok más virág, a Hemerocallis flava is Pozsonyban nyert először végleges polgárjogot a magyar
kertészetben. Neve már Heindel Ferdinánd kerti növényjegyzékében előfordul „Lilium asphod. fi. flavo"
alakban, majd pedig Lippay János s közelebbről is leírja, de természetesen megint más néven. „Asphodelus

127

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. Nárcisz.

liliaceus, liliom formájú virág, hosszacskán felnő, sárga, szép gyenge szaga van, a levele mint a sásnak, a
gyökere, akin szaporodik, sok összefűzött mint a retkecskék." Erről az ügyes leírásról mindenki könnyen
ráismerhet a növényre, - ha maga is ismeri.

A történelem folyamán és a magyar botanikai irodalomban azonban még sokat dobálták a Hemerocallis flavá-t.
Egészen bizonyos, hogy Csapó József 1775-ben még nem ismerte a növényt és összekeverte valamelyik sárga
virágú liliommal. „Lábmosófü, sárga liliom, Hemerocallis corollis flavis... Ez liliom neme, halmokon, erdőkben,
sőt kertekben is termő füve, virága és gyökere a lilioméhoz hasonló, csakhogy színére nézve mindenik
aranyszínű." De Debrecen főorvosának nem vehetjük rossz néven, hogy nem ismerte a Hemerocallis-t, hiszen
sohasem látta s így a német füveskönyvekben lerajzolt sárgavirágú liliomokat csapta a Hemerocallis név alá.
Ennek a tévedésnek köszönhető, hogy a Hemerocallis flava gyakran mint sárga liliom szerepel később az
irodalomban.

Benkő József 1783-ban nagyon szép nevet adott növényünknek s külön említi a két Hemerocallis-fajt. Benkő
szerint a Hemerocallis flava sárga tubarózsa, a Hemerocallis fúlva pdig tüzes tubarózsa néven lenne
megkülönböztethető. Feltehetjük, hogy Benkő tehát már valóban ismerte a Hemerocallis-okat s azok akkor már
honosak voltak az erdélyi magyar kertekben is.

Tizenöt évvel később Veszelszki Antal, ki pedig többnyire jól ismerte a növényeket és kétségtelenül sokat
botanizált szerte az országban, megint nem tesz különbséget a különféle sárgavirágú liliomok és a Hemerocallis
közt. „Hemerocallis flava seu Lilium bulbiferum" - írja mindjárt bevezetőben s csak természetes, hogy
utóbbiról szól.

Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály sok növényünket juttatta végleges irodalmi névhez, azonban a
Hemerocallis-szal nekik sem volt szerencséjük. Hiába vetették el Benkő költői „sárga tubarózsa" és Szikszai
Fabricius prózai lábmosófü nevét, amit helyükbe tettek rendkívül merész, a szómetsző Helmeczi-hez illő újítás
volt. Ugyanis összevonták a sárga liliom két tagját egy szóba s így született meg a Magyar Füvészkönyv
„magyaros" siliom neve. Nem is kellett senki emberfiának!

így bizony szegény magyarföldi Hemerocallis flava ma is népszerű név nélkül kénytelen meghúzódni a
németújvári réteken és a magyar kertekben, holott ugyanakkor sok idegenből származó virágunk magyaros
nevekkel büszkélkedhet. Közben azt is elfeledték az eredeti forrásokat nem szívesen kutató magyar
füveskönyves íróink, hogy a Hemerocallis flavá-t a természet ültette ősidőkben a nyugati magyar végekre s a
XX. század botanikusának kellett a növényt újra felfedeznie a magyar flórában!

S ha már benne vagyunk a magyar földön honos kerti virág történetének tanulságában, nem lesz fölösleges
kitérnünk az orgona (Syringa vulgáris) történetére is. Ez is olyan virágunk, amely ősidők óta honos magyar
földön, itt élt a magyarsággal évszázadokon át, de csak akkor eszméltünk magyar őshonosságra, amikor késő
volt, amikor már nem lehetett visszakövetelni Bécstől, Prágától és Páristól. Még történetét is Bécsben derítette
ki Anton Kerner s bécsi újságokban tette közzé.

íme, hallgassátok!

Az első adatot az orgonáról a már említett Pierandrea Matthioli közölte 1565-ben. „Ezt a növényt - írja
Matthioli - a hírneves Augerius de Busbecq hozta magával lilák néven. De az élő növényt nem láttam, csak
művészi és gondosan festett képét." Ebből megtudjuk, hogy az orgona is Sztambulból került Bécsbe, Busbecq,
eleget téve Ferdinánd főherceg utasításának, megfestette Matthioli számára az orgona képét, majd pedig mikor
visszatért Sztambulból és Bécsben telepedett le, hozott magával vagy kapott valamely későbbi
virágszállítmánnyal Sztambulból orgonadugványt.

Ugyanezekben az időkben mások is említik az orgonát, kivált itáliai kertekben, de ezek eredete nem állapítható
meg s nem okvetlenül Busbecq útján kerültek nyugatra. Az azonban tény, hogy Busbecq orgonái szépen
megeredtek és amikor 1589 májusában először virágzott az orgona Bécsben a Himmelpfortgasse és a
Seilerstátte sarkán Busbecq házacskájának kertjében, a virágért rajongó Bécs apraja-nagyja odajárt az új és
rendkívül kellemes illatú virág csodájára. Ez azonban már akkor történt, mikor a tudós és virágkedvelő Busbecq
eltávozott Bécsből, mert új hivatala másfelé szólította. Úgy járt tehát az orgonával, mint Clusius a
lógesztenyével, hiába ápolta-gondozta éveken át, mégis másnak virágzott.

Elterjedése ugyanúgy történt, mint a többi bécsi virágoké. Előbb megszerezték a közelebbi ismerősök, majd
ezektől távolabbiak és végül az idegenek is. De még a XVIII. századhoz is csak az előkelők kertjeink volt
virágos fája és csak a biedermeier-korban terjedt el az egyszerű polgári és falusi kertekben is. Nagy szerephez

128

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. Nárcisz.

jutott az orgonafa virága Franciaországban a mult század közepén. Ekkor ugyanis Vaugirardban az egyik kertész
egészen véletlenül felfedezte, hogy az orgona virágának téli nyugalma megrövidíthető és a rügyek már tél
folyamán fakadásra, a bimbók virágzásra serkenthetők. Azóta az orgona virághaj tatás, amelyet részben éterrel,
részben újabban Molisch módszere szerint melegvízzel űznek, egyik legjövedelmezőbb ága a kertészetnek s
egyedül Páris mellett vagy 100 hektár földet borít a hajtatásra készülő orgonafácskák tömege. Ugyanis
Franciaország fővárosa telente 100-150.000 hajtatott orgonafát fogyaszt.

A franciák átvették az orgona török lilák nevét s ma is lilac a növény és a világ francia neve. Sőt e szót
felhasználták az ibolyaszín jelzésére is. A francia nyelvből európaszerte elterjedt a lila szó mint színjelző, a
magyar nyelv is átvette. Másutt azonban nem honosodott meg a lilák szó, hanem vagy a tudományos nevét
fordították le, vagy másként készítettek nevet a szépvirágú cserje számára. A tudományban használt Syringa
neve, amely szintén már a XVI. századból ered, a sipot jelentő syrinx szó származéka s kétségtelenül azon a
hasonlaton alapszik, hogy az orgonafa ága bizonyos mértékig a légcsőre emlékeztet; a madarak légcsövének
alsó, hangot adó részét ma is syrinx-nek nevezi a tudomány. Később a syringa népies elferdítéséből támadt a
németben Ziringer neve, magyarban pedig a lefordított orgona neve, amelyet a XVIII. század végén Grossinger
dendrologiájában olvashatunk először.

Másik, ma már magyarban elfeledett neve spanyol bodza. A XVI. század orvosi kertjeiben nagyon korán
elterejdt a bodza (Sambucus nigra), amelynek illatos virágait teának, bogyóit lekvárnak használták. Amely
cserje később valamiben hasonlított a bodzához, azt a XVI. század füvészei mind bodzának nevezték. így lett
bodza a hólabda (Viburnum opulus f. rosea) így a Felsőolaszországban és a Grác környékén honos, s szintén
ezekben az időkben az orgona (Syringa vulgáris) is. A bodza régi német neve Holler és Flieder, a hólabdát
Masholler, a ,jázmint" welscher Holler, az orgonát spanischer Holler vagy Flieder néven különböztették a
füveskönyvek írói.

Magyarban is spanyol bodza néven jelentek meg először ezek a cserjék Lippay kertészeti könyvében:

„Syringa, spanyol bodza, kétféle. Egyik fehér, másik kék virágú. A fehérnek (tehát a Philadelphus-nak) virága
csaknem olyan, mint a narancsnak, mikor jól kinyílik, de nem olyan kövér, hanem vékonyabb. A szagában van
alkalmatos hasonlatosság. A fája egyenesen vékony ágakkal felnő, igen szép a spaliérekben, kiváltképen akik
magosabbak, meg is hagyják magukat nyiretni. - Coerulea, kék spanyol bodza, mind levele, mind virágja
különb, a virágja apró gerezdesen nő, mindjárt kikeletkor. Nem igen kedves szaga van, a levele csaknem olyan,
mint a borostyánnak (ezért nevezte később Benkő borostyánfának!), a fája jól felnő, ha hagjyák és alkalmas fa
leszen belőle - Sambucus rosea, kit a németek Schneeballen-nek azaz hólabdának neveznek, mert sok apró
fehér virági mint a jókora labda gömbölyűén összenőnek, egy újjnyi temérdek vesszei nőnek, mint a kánya
bögjének. Nincsen szaguk. Mind a hárman a gyökerekből kinőtt ágaikból szaporíttatnak, avagy bujtással. A
hideget is szenvedik, nem kell őket befedni."

Még 1797-ben is Grossinger Syringa név alatt egymás mellett sorolja fel az orgonát és a Philadelphus-t, utóbbit
Syringa alba néven. Az orgona akkor már gyakoribb a magyar kertekben, ellenben a Philadelphus coronarius
„ritkábban található Magyarország kertjeiben. A nép szívesen szagolgatja ezt az illatos virágot és magával viszi,
amikor a templomba megy, él különben az a szokás az Erdély határa mentén lakó népek körében is, amelyek
virágcsokor nélkül templomba lépni szinte istentelenségnek tartják, főleg pedig az öregebb asszonyok, akik
megelégednek balsamita, menta és kakukkfű levelével, míg az oláh hajadonok pipitér, búzavirág, hieracium,
mályva, ökörfarkkóró és más mezei virággal díszítik fejüket ünnepnapokon."

Németben az irodalom a XVIII. század végétől kezdve, a linneánus növényrendszer hatása alatt a Flieder szót
teljesen az orgona számára foglalta le, a Philadelphus pedig a syringá-ból fordított Pfeifenstrauch nevet kapta.
A mult század népiességének hatása alatt gyakran megesett, hogy a növénynevek történetének ismerete
hiányában olyanféle növényneveket, mint orgona, Pfeifenstrauch, Syringa „népiesen" magyaráztak. így
támadtak olyan magyarázatok, hogy az orgonának azért Syringa, Ziringer a neve, mert a „dudások sípot
csinálnak belőle és görög neve éppen sípot tesz", miként Veszelszki munkájában olvassuk, avagy hogy a
Pfeifenstrauch nevét azért kapta volna a Philadelphus, mert a gyermekek játékból pipaszárat faragnának belőle.
Magyarban Diószegi-ék az orgonát lilá-nak nevezték, a Philadelphus coronarius számára a gelseminből
„lágyított" jezsament nevet igyekeztek meghonosítani, de mindkettőt sikertelenül. A Phyladelphus coronarius
ma is névtelen cserjéje a magyar kerteknek, legfeljebb illata miatt jázminnak nevezik.

Az orgona hazájáról meglehetősen téves nézetek terjedtek el, sőt legújabban is terjednek. Az igazságot Anton
Kerner állapította meg az orgona történetéről írott cikkében. Mivel az első orognák Sztambulból kerültek a
kontinensre, az volt a régebbi feltevés, hogy, mint sok más török virág, az orgona is nyugat- vagy kisázsiai
honosságú. Ámde a XIX. század folyamán kiderült, hogy az orgona jellegzetes balkáni növény (éppúgy miként

129

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. Nárcisz.

a lógesztenye is) sziklás lejtőkön Bulgáriában, Macedóniában, Hercegovinában, Szerbiában, Romániában és
Erdély délnyugati sarkában gyakori cserje. Erdélyben megtalálták a Bihar-hegység déli részében,
Hunyadmegyében (Petrozsény, Ponorics, Vajdahunyad-Runk, Brád körül) és az Alduna szikláin. Kétségtelen
tehát, hogy a török a Balkánon fedezte fel és telepítette kertbe. Legjobban Gradmann tagadja az orgona erdélyi
őshonosságát, W. J. Goverts pedig 1920-ban azt állította egyik cikkében, hogy az arabok már 902 körül ültették
az orgonát s meghonosították a spanyolországi kertekben. Ha azonban megtudjuk, hogy ez a feltevés egyedül a
spanyol bodza nevén alapszik, akkor hamarosan megállapíthatjuk, hogy Goverts egészen téves nyomon indult
el. Növénynevek nem számítanak bizonyítéknak a növényföldrajzi tényekkel szemben.

A Syringa vulgáris után egyéb orgonafajok is jelentkeztek a kertben. A XVII. század elején bukkant fel a
Syringa persica, amely Perzsiában, Afganisztánban, Kasmírban és a Himalája nyugati részében honos. Hogy
került Európába, nem tudjuk, Angliába Tradescant importálta 1640-ben. Eredetéről téves nézeteket terjesztett
Camillo Kari Schneider, aki azt állította, hogy a perzsa orgona Perzsiában ősidők óta ültetett keverékfaj. Ilyen
téves alapon nevezte el Wildenow balknái és a perzsa orgona Európában előállított keverékét Syringa chinensi-
nek, amely a XVIII. század végén tünt fel egyesek szerint Angliában, mások szerint Franciaországban.

Közelebbről érdekel bennünket a Syringa Josikaea története. Ez az orgona őshonos erdélyi növény, Ung és
Bereg megyében, Máramaros északi részén, s a Bihar-hegységben magasabb fekvésű völgyekben a ligetek
szépvirágú cserjéje. Először Kitaibel Pál gyűjtötte máramarosi útján a Syringa prunifolia néven tette el
herbáriumában és így vezette be utinaplójába. De az új növényt sohasem ismertette a nyilvánossággal s így
később bécsi botanikus adott neki érvényes nevet. Valamikor a mult század húszas éveiben báró Jósikáné Csáky
Róza bukkant rá az erdélyi orgonára s megküldte azt - nem a budapesti - hanem a bécsi egyetem botanikus
tanárának, a nagy Jacquin fiának, aki 1831-ben Syrigna Josikaea néven vezette be a tudományba az újnak
látszó, de tulajdonképen már nem új növényt. Az új orgona már a mult század harmincas éveiben elterjedt a
botanikus kertekben s megjelent itt-ott a magánkertekben is, de nem vált általánosan kedveltté, mert virága nem
illatos. Legújabban Amerikában keltett feltűnést, ahol szakkörök kísérletek alapján a legjobbnak minősítették
mindenféle élősövénynek használt cserje közt.

Az orgona és a sárga liliom (Hemerocallis flava) története sok magyar vonatkozást mutat. De tegyük hozzá,
hogy korántsem örvendetes jelenségekben. Talán nyíltan kimondhatjuk azt a kérdést: Vájjon miért kellett a
németújvári sárga liliomot a belga vendégnek és az orgonát a töröknek felfedeznie? Sőt még folytatnunk is kell.
Miért nem követtük legalább ezeket a példákat és miért nem igyekeztünk a magyar föld, a Kárpátok és a
Középhegység annyi sok szép virágát meghonosítani a magyar kertekben? E munka írója még a XX. században
is hiába küzdött ilyen irányban. Már 1916-ban szót emeltem a magyarföldi virágok érdekében s nemrégiben,
1928-ban a Szent Gellérthegy barátainak egyesületében kifejtettem, hogy a Gellérthegy kiválóan alkalmas lenne
a korunkban annyira divatos sziklakertek mintájára egy magyar sziklakert alapítására. Ezek a szavak nem
vesztek egészen a pusztába, a Kertészeti Egyesület egyik szakosztályában visszhangra találtak, de - sajnos - a
visszhang már nem talált visszhangra, ott, ahol nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is intézik a magyar
kertek sorsát.

Az eredmény?

A Kárpátokból a német botanikusok régóta hordják a szebbnél-szebb virágokat s Berlin mellett Dahlenben a
botanikus kert a Kárpátok és Erdély flóráját is bemutatja már néhány évtizede. A dahlemi botanikus kertből
ezeknek a magyarföldi virágoknak magja eljutott a német kertészekhez is és ha most a legújabb kertészeti
virágos könyvében a C. Bonstedt szerkesztésében megjelenő Pareys Blumengártnerei-ben lapozgatunk,
szomorú szívvel kell megállapítanunk, hogy a német kertész már kerti virágnak tartja és ajánlja a Kárpátok és
Erdély legszebb virágait s majd ezen a kerülő úton fognak eljutni magyar kertekbe is ezek a növények.

És ötven vagy száz év múlva éppen úgy nem fog tiltakozni kertészeti felhasználásuk ellen a magyar kertészet
sem, mint nem tiltakozott a barokk korban a pozsonyi kertész a majdnem száz évvel előbb Németújvárott
felfedezett sárga liliom ellen.

Közben pedig regényírók meséket írnak a magyarság „turáni" virágairól.

130

Created by XMLmind XSL-FO Converter

10. fejezet - 10. Büdöske.

Középamerikai őskulturák növényei - Amerikai növények
vándorútja Európában - Paprika - Bab - Paradicsom - Klárisfa -
Büdöske - Virágnád - Ágáve - Fügekaktusz - Levélkaktuszok -
Az éj királynője - Kaktuszok - Tubarózsa - Kapucinusvirág -
Naprarforgó - Akác - Golgotavirág - Hajnalka - Mirábilisz -
Jukka - Rudbeckia - Fuchsia - Aster - Heliotropium - Petúnia -
Phlox - Pletyka - Tejfű.

A XVI. században nemcsak délről és keletről, hanem messze idegenből, az újonnan megismert földrészről is
tekintélyes számban vándorolt a sok növényújdonság az európai kertekbe. Ezeknek az amerikai jövevényeknek
sem jegyezték fel azon nyomban a történetét s később úgy összekeveredett az irodalomban és az elnevezésben a
sokféle részlet, hogy valóságos káosz lett belle, amelyből csak hosszú és fáradságos kutatások révén sikerült
kitalálni.

A legelső amerikai jövevények többnyire az indiánok termesztett növényei voltak s csak később került sor
Amerika természetes flórájának kincseire. Az indiánokról Bőrharisnya regényes történetei nyomán
meglehetősen téves nézet uralkodik az avatatlan közönség körében. Tény, hogy Északamerikában és délamerika
keleti felében az indián ma nem más, mint Amerika cigánya. Ezek a törzsek csupa vadász- és halásznép voltak a
felfedezések korában s van abban némi erkölcsi igazolás az Egyesült-Államok fehér hódítói részére, hogy akár
bekövetkezik Eszakamerika meghódítása, akár nem, az őslakos indián törzsek így is, úgy is leszorultak volna a
szereplés színpadáról, mert a települt középamerikai indiánok szervezett hatalma tolta volna félre őket a
kontinens valamely elhagyott zúgába.

Ugyanis Középamerikában és Délamerika nyugati részén szorgalmas, istenfélő és földmíveléssel foglalkozó
indián törzsek laktak s hogy ez indián birodalmak hatalma aránylag szük területre szorult és nem igázta le a
nomád és barbár indián törzseket, kétségtelenül azon múlott, hogy Amerika földjén váratlanul megjelentek a
spanyolok és rövid idő alatt megsemmisítették az egész indián kultúrát, mielőtt szétterjedhetett volna egész
Amerikában.

A középamerikai őskultúrának székhelye a nagy fennsíkokon volt, így az azték kultúráé az északmexikói
fennsíkon a megelőző és világszerte méltán csodált mája kultúra pedig a guatemalai fennsíkon fejlődött ki. A
délamerikai indián kultúra a nyugati partszegélyen az Andol termékeny keresztvölgyeiben virágzott a mai
Kolumbia, Ekvádor, Peru, Bolívia, Argentína nyugati szélén. Ezeken a helyeken kezdtek el növényeket
termeszteni az indiánok s mikor a spanyol hódítók megjelentek, az indiánoknak már sok termesztett növénye
messze elterjedt Amerikában, hogy hazáját is alig lehet, vagy egyáltalában lehetetlen megállapítani. Milyen
fontos gazdasági növényeket fedeztek fel az indiánok, bizonyítja az alábbi névsor: kukorica, kakaó fa, vanília,
paprika, dohány, ananász, az amerikai bab, amerikai tök, paradicsom, amerikai földi mogyoró, máté, kínafa,
ipekakuanha, kóka, maniók, batáta, burgonya, csicsóka, napraforgó. Mindezt Amerikának és az indián
kultúrának köszönjük!

Ma Amerika olyan földrjazi fogalom, amely senkit sem hagy kétségben, sőt éppen korunkban, amikor az a
veszély fenyeget, hogy a világuralomban Amerika egészen háttérbe szorítja Európát, nagyon is határozott és
világos a képzetünk a nyugati világrészről. A XVI. században még más volt a helyzet. Kolumbusz ma már úgy
szerepel a történelemben, mint Amerika felfedezője s joggal, mert nem kétséges, hogy Kolumbusz nagy nyugati
útja jelenti a történelem számára Amerika felfedezését. De ugyanakkor az is tény, hogy Kolumbusz-nak esze-
ágában nem volt új világrész felfedezése. A halhatatlan emlékű genuai azzal a hittel indult útjára, hogy az
Indiába (Keletindiába!) vezető tengeri utat fogja felfedezni s ehhez a hitéhez haláláig ragaszkodott. Az a föld,
amelyet 1492 október 12-én megpillantott, számára Indiát jelentette. Haiti az ő szemében Japán volt, Kuba
pedig Kína déli sarka. Ehhez a tévedéshez a spanyolok még Kolumbusz halála után is sokáig ragaszkodtak s
számtalan félreértésnek vetették meg ezzel a hitükkel alapját. Ennek a tévedésnek kövekeztében nevezték a
spanyolok Amerika őslakóit indiánoknak (vagyis indiaiaknak), ezért nevezik Délamerika egyik államát mai nap
is Nyugatindiának (megkülönböztetésül ázsiai Keletindiából), ezért jelentek meg az első amerikai növények
Európában mint indiai újdonságok.

131

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

De ezzel korántsem adtam még hü képét a XVI. században általános növényföldrajzi káosznak. Az amerikából
importált növények gyakran a déli végeken húzódtak keletre Spanyolországból s egyszerre csak felbukkantak
Itáliában, a Balkánon, Kisázsiában vagy éppen Afrikában, sőt esetleg magában Keletindiában. Csoda-e, hogy a
sok XVI. századbeli újdonság között a leglelkiismeretesebb tudós sem tájékozódhatott s akárhányszor éppen
pontosságával növelte a zavart.

A déli terjedési utat az amerikai jövevények többnyire gyakorlati alkalmazhatásukban követték, kukorica,
paprika, paradicsom, burgonya stb. régen termesztett növény volt már Spanyolországban, Itáliában és a
Balkánon, amikor Középeurópában még mindig csak a botanikus kertekben tartották a legfeljebb orvosi hasznait
keresték. A kukorica, paprika, bab, paradicsom, napraforgó mint ritka növények kerti dísz szerepét töltötték be a
középeurópai házak körül, azután délről egyszerre csak mint gazdasági növények törtek elő Középeurópába,
természetesen új nevek alatt s így kapták a welsch és török jelzőket, mint a kukorica ma is ismert török búza, a
bab egykori török bab neve mutatja.

A paprika (Cypsicum annuum) az Indiát kereső spanyolok szemében a borsot jelentette s mint bors terjedt a déli
országokban, ahol a latin piper nevet hordta, a görög, arab és török földön pedig a pepperi nevet, amelyből a
délszláv peprika s végül a XVII. században, mikor a Balknáról több bolgár telepes csapatok telepítettek az
Alföldre, a magyar paprika alakult. Tehát a paprika neve tulajdonképen a bors nevéből alakult.

Dísznövény volt a XVI. században az amerikai bab is. Ezt, úgy látszik, Purkircher hozta először
Magyarországba, még pedig Pozsonyba. A bab nagyon régi termesztett növény, de különböző földrészeken
különföző fajokat termesztenek. Az európai ősi bab a Vicia faba, s bab szavunk, amely szláv közvetítéssel
származik a latin faba-ból, a XVI. századig kizárólag ezt a növényt jelentette. Volt ugyan már az ókornak és
középkornak más babnövénye is, a nyugatázsiai karján- vagy lubibab (Vigna catjang), amelyet azonban csak
zöldbabnak termesztettek az előkelők konyhái számára. Az amerikai bab (Phaseolus vulgáris) a XVI. században
Középeurópában szerte elterjedt, de inkább csak mint dísznövény, Clusius már több változatát leírta, melyek a
virág és a mag színében különböznek.

Ezek közül egyiket Pozsonyból kapta Purkircher-től s ezt el is nevezte Phasacolus Purkircherianus-nak.
„Nagyon későn érő volt a Purkircher György, pozsonyi főorvos, által 1576-ban küldött magból kelt növény, -
írja Clusius - amely éppen ezért az én kertemben nem érlelt magot. Ellenben ugyanez a bab Purkircher
kertjében, majd ennek halála után feleségéében, ahol napsütött helyre ültették, minden évben magot érlelt.
Ezidén kertemben is sikerült néhány növényt nevelnem belőle, és már-már azt hittem, hogy magot érlelnek, de
utóbb napsugarak hiánya miatt reményemben csalódtam." Clusius feljegyzéseiből tudjuk, hogy Purkircher ezt a
babot Itáliából hozta. „Előbbinek magját Purkircher először hozta Pannóniába Nápoly vidékéről, s azóta bab,
avagy fára folyó évről-évre tenyésztette és ez nemét megtartotta, minélfogva annak a vidéknek botanikusai
Purkircher-ről nevezték el, és most a Phaseolus Purkircherianus nevet viseli." (79. kép.)

Magyarországon még a XVII. században is ragaszkodtak az ősi babhoz, amelyet ma már lóbabnak és
disznóbabnak nevezünk, s Lippay így ír: ,, phaseolus, török bab, avagy olasz bab. Ez is egynéhányféle.
Némelynek veres virága van, a babja szederjes stb., kiről az virágos kertben. Nagyobbak is ezek a többinél, de
nem alkalmatosak az ételre, mert igen purgálja az ember gyomrát. Vannak mások apróbbak, akik fehérek,
veresek, feketék, sárgák és veressel vagy feketével pettyegetettek. Mindezek között legjobbak az ételre, akik
igen szép fehérek... Az olasz babot egynéhányképen főzik, noha Magyarországban nemigen kapnak rajta. Az
amerikai bab bizony csak a XVIII. század második felében lett az a fontos népeledel, amelynek ma ismerjük.

132

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

Lippay leírásának elején feltűnik, hogy az egyik „török vagy olasz" babot, amelynek virága veres, babja
szederjes, és nagy, a virágok közé utalja. Ez a díszbab (Phaseolus coccineus) amely szintén Délamerikában
honos s mint Lippay soraiból kiderül, már a XVII. században honos volt a pozsonyi kertekben is. Hogy került
Európába, nem állapítható meg, egyesek szerint már 1597-ben feltűnt Angliában, mások szerint Hains,
hollandus admirális hozta Európába 1635-ben. A kertekben mindenesetre hamarosan elterjedt s a XVII. század
harmincas éveiben divatvirág volt Párisban. Ettől kezdve ez lett a díszbab; fajtestvére, amely sokkal korábban
megpillantotta Európa földjét, lassanként főzeléknövénnyé hanyatlott. „Phaseoli turcici török avagy spanyol
fára folyó bab, - írja Lippay a díszbabról -. Ha azt kívánja ember, hogy csak virágozzék, újság után az első
negyedig ültettessék, ha pedig hogy magot is hozzon, utolsó fertályában a holdnak. Ennek igen szép veres király
színű virágja leszen és sokáig virágzik olyan formára, mint az olasz babnak virágja. A babja sötét színű
szederjes, avagy fekete, avagy kék veres pettyegetéssel elegyes. Ezt vagy az ablakon, vagy sövény mellett, vagy
ágakra fel kell nevelni, aminémü formára tetszik." Korunkban egyike a legkedveltebb népies futókáknak szerte
a világon.

Kevésbbé látszik valószínűnek, hogy hajdan a paradicsom is dísznövény volt, mégis tény, hogy
Középeurópában csak a mult században lett belőle konyhakerti növény. Noha csak a XVI. század végén került
Európába, hol irodalmilag először Angliában bukkan elénk, mind tudományos, mind népies nevei már
régebbiek. A Solanum lycopersicum név mindkét tagja már az ókorban növénynév volt, a lycopersicum nevet
Galenus munkájában olvashatjuk. A paradicsom név eredete a renaissance korának antikizáló szimbolikáján
alapszik, az alma már az ókorban a szerelem jelképe volt (Eris almája!), a renaissance korában a szép piros
színű gyümölcsöt szívesen nevezték szerelem almájának s az irodalomban mint növénynév nem ritka a poma
amoris, pomum aureum, poma paradisea. Mint Solanum-fajok gyümölcsének neve is már a paradicsom európai
megjelenése előtt használatos volt, ilyen jelentésben találjuk Gesner kertészeti munkájában is. Mikor a
paradicsom eljutott az európai kertekbe, ezen a néven terjedt s végül teljesen rajta maradt ez a név, úgyhogy
németben Liebersapfel, magyarban szerelem almája, Ausztriában Paradeisapfel, magyarban paradicsomalma,
majd röviden paradicsom lett a neve.

Középeurópában mint szép piros gyümölcséért tartott dísznövény a XVII. és XVIII. században kezdett terjedni a
kertekben. Bauhin még amerikai tumatle americanorum nevén említi, amely később a német nyelvben Tomate
alakban honosodott meg. Magyarországon az első adat Heindel pozsonyi kertjének katalógusában 1651-ben:
Poma amoris aurantio, de ekkor még ritkaság, s csak a XVIII. század vége felé Csapó József füveskönyvében
olvassuk: „Szerelem almája. Kertekben termesztik ez ebszőlő nemét. A gyümölcsei akkorák, mint egy barack,
de szegeletesek és szép piros karmasin színűek. Nem tanácsos ez gyümölcsöket enni, mert az ember eszét
megcsonkítják." A paradicsomalma név csak Benkő növényjegyzékében bukkan fel magyarul, de még 1798-ban
Veszelszki is csak mint dísznövényt ismeri: „Poma aurea, seu Solanum lycopersicum, paradicsomalma,
szerelem almája. A neve nagyon ismeretes, azért nem is szükség a leírásával sokat mulatni, mivel itt nálunk
Óbudán és a Felvízvároson alig van egy kert, melyben ősszel a szegletes szép piros karmazsin színű almákat ne
láthatnánk, csak az kár bennek, hogy az íróktól nem igen dicsértetnek, sőt némelyek még zsázsának sem javalják
a tehénhús mellé. Az olaszok borssal, olajjal s ecettel étkekben élnek vele." A paradicsomot a déli országokban
kezdték salátának használni és ez a használata csak a mult század húszas éveiben honosodott meg előbb
Ausztriában, majd Németországban és Magyarországon is, és csak ettől az időtől kezdve számítjuk a
paradicsomot Középeurópában is a konyhakert növényei közé.

Más amerikai Solanum-fajok nem is dísznövények s ezek között egyike a legelsőnek Magyarországon a klárisfa
(Solanum pseudocapiscum),amely Braziliában honos cserje, kis piros bogyójáért ma is szívesen tartják
cserépben a szobában. A XVII. század elején hozták Európába s Rostius piper indicum (egyébként a paprika
neve), solanum rubrum néven említi, de már 1613-ban Korallenbaum a barokk kertészeti neve, amely különben
szintén nem egészen új név a botanikában. Még a XVII. században megjelent Magyarországon is és itt Lippay
ezt írja róla: „Corali arbor, klárisfa, nem igen nagyon nő, sok ága vagyon, a levele olyan mint a
kardinálvirágnak, a virágja fehér apró, a közepin sárga szálak, mint a fehér valeriánának. A sárga magocskákkal,
akiket elvethetnek, hasonló fák nőnek belőülük. Ezeket a pincébe kell télre vinni, és ott érnek jobb részére meg a
golyóbisok; jó lehet kinn is hagyhatni egy részét, csak egy kevéssé befedjék. A gyökeréből is jönnek ki új
növések, kik által szaporíthatni, és noha néha elszárad a fája, kikeletkor csak lemessék, kiver a gyökere." A
klárisfa neve ettől kezdve elmaradhatatlan a magyar botanikai irodalomban, csak legújabban hanyagolták el.

A Solanum-nemzetség sok más faja lett azóta dísznövény a kertekben, részben gyümölcséért, részben tövises
leveléért.

Mint látjuk, a XVI. században és még később is nagyon nehéz különbséget tenni a kerti növények között abban
a tekitnetben, mit tartsunk virágnak, dísznek és mit soroljunk a konyhakerti vagy gyógynövények közé. Az
Amerikát járó hajósok részben azt hozták Európába, amit az indiánok termesztettek, vagy amit maguk valami

133

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

okból hasznosnak tartottak. A manapság virágnak tekintett amerikai honosságú növények közül a XVI.
században legkorábban jelent meg Középeurópában az ágávé, a virágnád, a fügekaktusz és a büdöske. Ezeket
már Gesner felsorolja mint a németorszgi kertek növényeit s mert Gesner munkája már 1560-ban elkészült,
kétségtelen, hogy ezek a „virágok" már előbb megjelentek a német kertekben. Csak éppen azt kell kiemelnünk
hogy akkor még nem tekintették őket virágnak.

Mert először valószínűleg a büdöske lett népies növénnyé és ez jelent meg leghamarabb a magyar kertekben is,
ismerkedjünk meg első helyen ennek a sorsával. Hogy a középamerikai indiánok a növények hazájában
használták-e és mire a büdöskét, adatok hiányában nem tudjuk. Azonban kétségtelen, hogy erős illata már az
első hajósok figyelmét felkeltette és siettek magukkal hozni s itt elterjeszteni. A monda szerint, amelyet magyar
nyelven Csapó József között röviden, „ötödik Károly császár idejében, midőn az afrikai népeket megverte,
hozatott ez fü legelsőben Európába". Ez az időpont 1535, ekkor indított V. Károly tengeri hadjáratot a Földközi-
tengeren és ekkor foglalta el Tuniszt. Az ekkoriban Spanyolországban terjedő büdöske csakhamar úgy jelent
meg Középeurópában, mintha V. Károly Tuniszban találta volna s a monda alapján, amelyen lehetetlen észre
nem venni a szegfű és Szent Lajos mondájának hatását, a növény a plánta tunica vagy flos africanus nevet
kapta. A Tunica később más növénynek lett nemzetségneve, de a flos africanus név még sokáig kisértett a
botanikai és kertészeti irodalomban.

Középeurópában először Fuchs füveskönyvében olvasunk róla 1542-ben (80. kép.)

Fuchs adta ma is használatos Tagetes tudományos nevét, amely Tages etruszk isten emlékét őrzi. Fuchs azzal is
tisztában volt, hogy a büdöske amerikai növény, ezért füveskönyvében Tagetes indica a növény neve.
Csakhamar viszontlátjuk Matthioli munkáiban is, aki azonban a szegfüvekhez számította a büdöskét és
Caryophyllus indicus néven ismertette. Nagyon valószínű, hogy ez adott alkalmat a mondaszövőknek arra, hogy
V. Károly emlékéhez kapcsolják a büdöske eredetét, mert tudvalevőleg Károly császárnak legkedvencebb virága
volt a szegfű, visszavonulása után legfőbb öröme a szegfüvekben telt.

Aki tudni kíváncsi, mi volt a büdöske jelentősége a XVI. században, magyarul is elolvashatja Melius
Herbárium-ában, ahol kétszer is elénk bukkan ez a növény. „A bellit Matthiolus háromfélének mondja. Egyik és
nagyobbik ama sárga rózsa, a nagyszagú, aki mint egy kerék olyan a virága. A levele mint a vad kendernek
büdös, hasonló a varádicshoz a levele, de a virága nagy, sárga. Fazékban is csinálják, télig mind virágzik, ebből
koszorút kötnek." Ismét előkerül a büdöske az ürmök között is: „Indica, indiai virág, a negyedik (t. i. üröm) a
Tagetes indica, indiai gyökény, veres szárú varádics, mert veres a szára."

Hogy a büdöske a XVI. század második felében közkedvelt koszorúnövény volt, Martini már említett és
magyarra is lefordított munkájából tudjuk. Magyarban, miként már Melius munkájában olvassuk, sárga rózsa
lett első neve, talán a szintén „büdös" sárga rózsáról. így ismeri Szikszai Fabricius és Pesthy is. „Garyophyllum
indicum maius, sárga rózsa; Garyophyllum minus, bársony virág." Péchy Lukács borsoló vagy indiai szegfűnek
fordította a nevét németből (81. kép).

K hucNwgrt.mi* ít'ü j't i .í:i)

faífectfílifcttlndrarfrrbftk3;::irm

134

Created by XMLmind XSL-FO Converter

10. Büdöske.

A XVII. században az a felfogás terjedt el a büdöskéről, valószínűleg Dodonaeus nyomán, hogy mérges. Még
Lippay is ezt állítja: „Garyophyllus indicus, sárga rózsa, kinek nincs igen jó szaga, öreg teljes virágú. Vannak
apróbbak is, narancs-színüek, mint a bársony. Megmarad télben is a virágjában, de ne pestiskor, mivel mérges,
főképen ha az ember szájába veszi vagy megeszi."

Ilyen óvatosan ír a büdöskéről Csapó is, aki már nem kevesebb mint hét nevét jegyezte fel: büdös szegfű, török
szegfű, bársonyvirág, büdöske, orosz virág, sárga rózsa, kassai rózsa. Ez világosan mtuatja, hogy a XVIII.
században már a legegyszerűbb kertekben is szívesen látott virág volt a büdöske, hiába volt az illata kellemetlen
az előkelők orrának s hiába tartották róla, hogy mérges. Benkő közli a két, nálunk is elterejdt faj tudományos
nevét. Tagetes patula és erecta, s a már említett neveken kívül az erdélyi oláh virág nevet, amely nyilván éppen
olyan ellenszenvet akar kifejezni, mint azok részéről mutatkozott, akik V. Károly nyakába akarták varrni a
büdöske eredetét. De minden finomkodó megjegyzés és ítélet ellenére - még az egyébként szívesen népeiskedő
Veszelszki is büdösnek és hasznavehetetlennek bélyegzi - ma is a legkedveltebb népies virágok közé tartozik s
az amerikai eredetű virágok közül egy sem érte utol népszerűség dolgában. Természetesen éppen azért, amiért
az előkelő körök irtóznak tőle, erős illatáért.

A virágnád (Canna indica) mint gumós növény hívta magára a figyelmet s tulajdonképen nem is az a faj, amely
most kertjeinkben gyakori, hanem a Canna edulis. Tudjuk, hogy Amerika több fontos gumós növénnyel
ajándékozta meg a világot, egyebek közt a burgonyával, s a gumós növényekben rendkívül szegény Európa
igyekezett az indiánok gumós növényeit mentől hamarabb átszállítani Európába. Ezekkel jutott ide a virágnád
is, amely azonban hamarosan elmaradt a versenyben s lett belőle virág. Spanyolországban már Clusius mint
közönséges növényt írta le, amely mindenütt elvadul.

A XVI. század második felében már Középeurópában sem volt ritkaság. Magyarországra Clusius küldte az első
magvakat Battyányi-nak „Canna indica, indiai nád, - írja Lippay - ezt nemcsak a pincében, de még a meleg
szobában is tarthatni, ha fiatal, sőt még ott kinn is a kertben, de el kell metszeni a gyökeréig és maga levelével
befedni, azután valami ganéval. Kikeletkor, ha mi télben elveszett volna, a földből kiszedjék és a javát megint
újonnan elültessék." Mint a múltban, korunkban is inkább a nagyobb kertek, parkok dísze. Ma már több
rokonával keresztezték s a kereskedelemben kapható és parkokban látható virágnádak szinte kivétel nélkül
kertészeti fajkeverékek.

Az ágévét (Agavé americana) közönségesen százéves áloé néven ismerik. Ennek az a magyarázata, hogy a XVI.
században áloé néven jelent meg és terjedt el Európa-szerte. Azonban a két nemzetség tulajdonképen nem közeli
rokon, mert az áloé a liliomfélék, az ágáve az amarilliszfélék családjába tartozik. Külső termetük annyiban
hasonlít, hogy mindketten húsos és többnyire tövises levelű növények. Az áloé hashajtónak használt besűrített
nedvét már az ókorban és a középkorban ismerték s az arabok szállították keletről, ahol néhány afrikai faj
szolgáltatta a nagyra becsült orvosságot. A már Plinius és Dioskurides által is említett áloé szó arab eredetű s
keserűt jelent. A mediterrán flóraterületen honos az Aloe vera, ennek képe Pompéji falfestményei között maradt
ránk az ókorból. Korunkban néhány áloé kedvelt és igénytelen szobanövény, mint például a Kapföldön honos
Aloe arborescens.

Az Agűve-nemzetség főként a tropikus Mexikóban honos és több faja már ősidők óta hasznos növénye az
indiánoknak, akik élősövénynek is ültették e tövises levelű növényeket. Egyes fajok leveléből rost készül,
másokat úgy értékesítenek, hogy virágzás előtt kivágják a levélrózsa közepét és a kinyomuló nedvet
összegyűjtve megerjesztik. Az így nyert szeszes ital, a pulque, ma „nemzeti" ital Mexikóban. Az ágáve is mint a
haszonnövény került tehát a XVI. században Európába s itt a mediterrán flóraterületen elvadulva úgy
meghonosodott, hogy sokáig itt keresték a hazáját, kivált mivel Mexikóban már a XVI. században nem nőtt
vadon, hanem csak mint termesztett növény tartotta fenn életét. Ámde Európában az új „áloé" semmiféle
tekintetben nem vált be ipari növénynek, hanem mint könnyen nevelhető vedernövény a kertek dísze lett.
Hatalmas, tövises levelei nagyon imponáltak mindjárt kezdettől fogva a középeurópai embernek s később is,
mikor tudományos nevét megkapta, azért nevezték Agavé-nak, mert ez a szó fenségest jelent a görög nyelvben.
Fenséges voltát azzal is megmutatja, hogy ritkán virágzik s a virágzás után teljesen elpusztul. Hazájában néhány
év az élete, a Középtenger-mellékén is csak 8-10 év, amely nek végén hatalmas szárat hajt, ennek csúcsán
fejlődik a virágzat. Nálunk hosszabb időre van szüksége. Ezt már Lippay is tudta, aki először ismertette
magyarul, de csak annyit ír, hogy „ritkán virágzik", a százéves jelzőt még nem használta. Ennyi időre különben
nincs is szüksége az ágávénak még vederben sem, felével is, sőt néha még kevesebbel is megelégszik (82. kép).

135

Created by XMLmind XSL-FO Converter

10. Büdöske.

Sérülés sietteti virágzását.

Korunkban, mikor a húsoslevelü növényeket különösen szeretik, több más Agave-fajt is tartanak a
növénykedvelők.

Szintén a húsos növények, a szukkulensek, sorából való a fügekaktusz (Opuntia ficus indica) is. Ez volt az első
a kaktuszok azóta nálunk nagyon megkedvelt családjából, amely Európa földjét megpillantotta s miként az
ágéve, ez is elvadult és meghonosodott a mediterrán flóraterületen, ahol sokáig hazáját gyanították, mert
Amerikában sem található ma már vadon. Ez is gyakran élősövénynek ültetett tüskés növény volt
Délamerikában, mikor ott a spanyolok kikötöttek s nemcsak különös, húsos, levélszerüen lapos, ízeit szárával,
hanem fügeszerü gyümölcsével is felköltötte a hódítók figyelmét. Ezért kapta és viseli mai napig a ficus indica,
nyugatindiai füge nevét.

Magyar nyelven a fügekaktuszt is Lippay ismertette először. A nálunk kevésbbé ismert (nyers) füge helyett
inkább az ugorkához hasonlította.

„Ficus indica, indiai füge, csudálatos teremtés. Az ő levelei olyan szélesek, mint a tányér, de hosszúkások és az
aljuk keskenyebb, vagyon kétujjnyi temérdekségük. Azok mind rakva vékony töviskékkel, kiket alig látni, mint
az éretlen uborkákban, kikhez ha hozzányúl ember, az ujjakban marad a tövis, és két nap is megérzi. Némely
leveleknek tetején nő ki a gyümölcs, olyan mint a középszerént való uborka, aki nem hosszúkás. Mikor megérik,
megsárgul, mint az uborka. Narancsszínű gyenge héja vagyon, a béli is lágy, mint az uborkának, megeszik, az
íze édes, de nem felettébb, majd mint a fái szedernek. Mikor szaporítani akarják, egy öreg levelet elszakasztanak
s azt félig jó földben elültetik edénybe, megfogamzik, gyökeret ver s megnő mint a többi. Télbe meleg
szobában, vagy meleg pincében tartják s ott érik meg a gyümölcse. A tetején sárga virágja leszen..."

Lippay korában már két Opuntia volt ismeretes, az egyiket Lippay nagynak nevezi s ez a magyar botanikai
irodalomban később is „nagyobb indiai füge" néven szerepel, a másikat kicsinek, ez az Opuntia vulgáris, amely
kevésbbé kényes, „nem olyan gyenge, mint az öreg - írja Lippay - a pincében télben elmarad, sőt ott kinn is a
földben, ha egy kevéssé befedjük." Ennek élénkpiros a gyümölcse. Minthogy kevésbbé kényes, északabbra is
elvadul, így Déltirolban is látható a sziklákon. Honosításával is foglalkoztak, de erre a célra még kevésbbé
kényes fajok alkalmasak.

A fügekaktusszal megindult Európába az a kaktuszáradat, amely eleinte gyengébben, később egyre bővebben
ontotta ezeket az amerikai teremtményeket az öreg óvilágba, ahol mindenütt feltűnést keltettek ezek a húsos
szárú, többnyire tüskés, de szépvirágú növények. A növényben manapság már vagy másfélezer kaktuszt ismer.
Ezeknek legnagyobb része száraz, csőben szegény fensíkok lakója, legészakabbra az Unió délnyugati
államaiban, sok van belőlük Mexikóban, ahol már a táj lényeges elemei, nagyon sok a brazíliai száraz
szavannákon s legtöbb Bolívia, Argentína és Csille hegyi steppéin és szikláin az Andokban, hol még 5000 méter
magasságban is akad egy-két hírmondójuk, pedig itt már kemény a tél és hóviharok száguldanak el a kaktuszok
felett.

Vannak azonban kaktuszlakók az őserdőkben is, csakhogy az erdei kaktuszok nem a földön, hanem a fákon
laknak. Az erdei fennlakó kaktuszok közt legkülönösebbek a Peireskia-mmzetség fajai. Azért különösek, mert
egyedül rendes alakok a kaktuszok között. Mexikó, Nyugatindia és Brazília lombhullató erdeiben, a katingákban
laknak, kisebb-nagyobb, gyakran kapaszkodó cserjék, de száruk rendes és rendes leveleket hajt, amelyek ugyan
húsosak, de laposak és szélesek, mint a többi növény levele. Peirese francia tudós és képviselő volt a XVI.
század végén s a XVII. elején. Emlékére nevezte el ezeket a kaktuszokat Charles Plumier (1646-1706), az
Antillák kiváló kutatója. Az európai kertészek, mint említettük, alanynak tartják a Pereiskia aculeatá-t és
rokonait s kivált a karácsonyi kaktuszt oltják rá (41. kép).

136

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

A többi kaktusznak nincs levele, hanem a többnyire szemölcsszerüleg felduzzadó levélnyomon, melyet aerolá-
nak neveznek, csomóban állanak szőrök, tüskék és szigonyhegyü serték, utóbbiaknak glochida a nevük a
kaktusztanban. Mindezek a képződmények nagyon változó méretűek, néha azonban feltűnő nagyok, mint
némely Opantin tövise, vagy a kaktuszőszapónak (Cephalocereus senilis) nevezett, közkedvelt
cserépkaktusznak szürke fürtjei.

A levéltelen kaktuszok szára nagyon különböző s e szerint levél-, sün-, oszlop-, kígyókaktuszokat stb. szoktak
megkülönböztetni. Természetesen a levélkaktuszok csak azért hordják ezt a nevüket, mert száruk lapos és
levélszerüen vékony. Ezek közé tartozik a másik legelterjedtebb, sőt ma már talán egyáltalában a legelterjedtebb
szobakaktusz, a mexikói Phyllocactus phyllanthoid.es, amely a XVII. század közepén jelent meg Európában s
már Hernandez közölte a rajzát 1651-ben. A manapság ültetett levélkaktuszok többnyire már mind
keverékfajok. A másik kedvelt levélkaktusz, a már említett karácsonyi kaktusz (Epiphyllum truncatum),
Braziliában honos és 1818 óta terjedt el a szobákban.

A XVII. századdal új korszak nyílik a kaktuszok történetében, a szépvirágú kaktuszok kora. Ezért tartották a
levélkaktuszt is, ezért gyűjtötte a kaktuszokat a német Marcgraf (1610-1644) Braziliában, ezért a már említett
Charles Plumier, aki háromszor járt Amerikában, 1689-ben az Antillákon, 1693-ban és 1695-ben a kontinentális
Amerikában. Ezeknek az időknek leghíresebb kaktusza volt az éj királynéja (Selenicereus grandiflorus), amely
még a XVIII. században is a ritka növények közé tartozott és virágzása valóságos esemény volt.
Németországban a nürnbergi virágkedvelő orvos, Johann Christoph Volkamer (1644-1720) írta le először (83.
kép.), aki világhírű könyvet írt a narancsokról és citromokról s ennek az 1708-ban megjelent munkájának a
végére illesztett függelékben, amely Flóra oder curiose Vorstellung verschiedener raren Blumen und etlicher
anderen Gewachse címet visel, szerepel először Középeurópában az éj királynője. Hogy nem mindennapi virág,
angol és francia neve is elárulja, nemcsak német Königin der Nacht neve. Az angolok Large flowered Torch
Thistle,a franciká Viérge á grandes fleurs néven különböztetik meg.

Pedig szára egyáltalában nem valami díszes, sőt a 4-8 szögletü piszkoszöld színű ágak még annyira sem
díszesek, mint a többi kaktuszé. Hazájában, Jamaika és Kuba szigetén, a sziklákon kúszik és kapaszkodik
ezekkel az ágakkal, melyek 4 cm vastagságot érnek. Nálunk botokból létraszerü támasztékot tesznek a növény
mellé, hogy annak dőlhessen. így él Hamupipőke-egyszerűségben 10-15 évig is az éj királynője, míg végre
valamely forró nyári éjszakán kibontja teljes szépségét. De csak egyetlen éjszakára! A bimbó folyton nő,
fakadása valóságos ünnep, melyre a boldog emlékű rokokóvilágban vendégeket szoktak hívni. Este hétre-
nyolcra érkeztek a vendégek s vacsora után körülülték a bimbózó kaktuszkirálynőt. Végre valamikor 9-10 óra
között felnyílt a hatalmas, vagy 20 cm hosszú bimbó, olyan hirtelen, hogy akárhányszor hallható volt pattanása.
A felnyílt virág kelyhéből kellemes vaníliaillat áradt és az éj homályában csodálatos fehéren tündököltek
szirmai. A csodálatos virág éjfékor érte el a teljes nyílást s hajnali háromkor már összeestek a szirmok, hogy
soha többé fel ne nyíljanak.

137

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

Manapság természetesen mindez bohó érzelgősség. A tudomány lehetővé tette, hogy nappal is
gyönyörködhessünk az éj királynője tündéri szépségében, - s ezzel a csoda elvesztette varázsát.

A XVIII. században még kevés kaktuszt ismertek s Linné is alig néhány fajt különböztetett meg.
Magyarországon még Diószegi-ék Füveskönyv-eben is csak hat a kaktuszfajok száma. Kettő a már ismerős
fügekaktusz, „egymástól nőtt húsos levelek, minden szár nélkül", kettő oszlopkaktusz, mint Diószegi írja,
„póznaformák, melyek felnőnek minden ág és levelek nélkül" és kettő sünkaktusz, „gyümölcsformák minden
szár és levél nélkül". A megnevezett oszlopkaktuszok közül az egyik a hatszegü Cereus hexagonus, melynek
„virága fehér, estve nyilik, reggelre elhervad". Egyik rokona, a bizonytalan honosságú Cereus peruvianus
Kossuth kedvenc kaktusza volt torinói kertjében. Hajtásából nevelt csemetét őrz Győrffy István Szegeden (84.
kép).

A XIX. században gyors iramban gyarapodott a kaktuszok száma, kivált a sünkaktuszok özönlöttek egyre
nagyobb bőségben Európába. London mellett a világhírű Chelsea-kert üvegházaiban már többszáz kaktuszt
neveltek s Adrián Hardy Haworth, akinek nevét az aloé testvérnemzetsége, a Haworthia őrzi, 1812-ben kiadta
alapvető munkáját a szukkelensekről Synopsis plantarum succulentarum címmel. Ettől számítjuk a
kaktuszmánia első szakaszát, ekkor kezdődött a szobai kaktuszok nagymértékű elterjedése és a kis kaktuszok
felkarolása tekintet nélkül virágjukra. Franciaországban a botanika egyik reformátora, Decandolle írt 1829-ben
monográfiát a kaktuszokról, majd 1837-ben Ludwig Pfeiffer írta le a korában ismert kaktuszokat.

A világháború után ismét fellángolt a táblabíróvilág kaktuszmániája (84. kép) s olyan arányokat ért, mint kevés
virágdivat.

A jellemző azonban, hogy a virággal ma már szinte egyáltalában nem is törődnek a modern kaktusztenyésztők,
hanem csak a kaktuszok bizarr testével. Ez a maga különös és minden szokott növényi szépséget megcsúfoló
idétlenségével nagyon jól illik a modern ízléshez, házhoz, bútorhoz, mondhatnám az egész modem élethez.
Soha annyira nem volt még nemzetközi valamely növénydivat, mint a mostani kaktuszmánia. Newyorkban
semmivel sem kisebb, mint Londonban, Berlinben, Budapesten vagy akár Torinóban. A nagy fogyasztás
ellátásához szükséges kertészeti anyagnak csak kis része kerül ki európai tenyésztésből, legangyobb részét,
kivált a nagy feszültséggel várt újdonságokat a „kaktuszvadászok" szedik össze, mikor az északi félgömbön tél
van. A magánosan járó és éppen a legúttalanabb vidékeket kereső kaktuszvadászok tudósításairól az egész világ
kaktusztenyésztői értesülnek, mikor a kaktuszvadász bevégezte vadászatát s megtér a kikötővárosba. Az
aranyásók romantikája a múlté, a jelen a kaktuszvadászok szerencséjéről szó regényeket.

A XVI. század amerikai virágszerzeményeihez tartozik még a tubarózsa, kapucinusvirág és a napraforgó is,
amelyek azonban csak később jutottak el Spanyolországból Középeurópába, Gesner korában itt még egyiket
sem ismerték.

138

Created by XMLmind XSL-FO Converter

10. Büdöske.

A tubarózsa (Polyanthes tuberosa) akkoriban jácintnak számított s Clusius munkájában Hyacinthus indicus
tuberosus a neve. A tuberosus jelzővel azért különböztették, mert a jácint tudvalevőleg hagymás növény.
Később, mikor a kertekben megkedvelték kellemes illatáért, ebből a jelzőből alakultak nemzeti nyelvű nevei,
így a magyar tubarózsa is, amely természetesen csak úgynevezett népetymologia, sem a tubával (tubicával), sem
a rózsával semmi kapcsolata. Clusius korában még a ritka virágok közé tartozott Középeurópában, az a képe is
vajmi gyenge, amelyet Clusius elsőnek közölt róla 1601-ben.

Később gyorsan elterjedt a középeurópai kertekben is és Lippay már helyes ismereteket közöl gondozásáról.

,, Hyacinthus indicus tuberosus, indiai hyacynthus, kinek gyökere szarvasgomba formájú, levele, mint a sásnak,
pázsitszínü zöld. Kileketkor jön ki, ősszel virágzik kétkönyöknyi kórón, mint a nádszálon, aki csomós, annak
tetején bokrosán nőnek a szép fehér virágok hyacinthus formára, csakhogy annál sokkal nagyobbak és
kövérebbek, igen-igen kedves szép illatúak, mint a narancsvirág, egész télig mind virágzik. Ha edényestől a
meleg szobába viszik, az egész házat betölti illattal, és télben is sokáig virágzik. Könnyű és jó földet kíván,
ahhoz napfényt és nyárban bő öntözést. Cserépedényben bujábban nő és virágzik, hogysem mint az ágakban.
Télben meleg szobában kell tartani mind edényestől, noha némelyek úgy is bánnak vele, hogy mihent
elhervadtak levelei, azmely novemberben leszen, mindjárt kiveszik az edényből minden növésivei együtt, és egy
rostába vagy más effélébe teszik s úgy tartják meleg szobában, hogy a hideg hozzá ne férkőzzék, meg sem
öntözik. Kikeletkor megint jó földdel megtöltött edénybe teszik s kiviszik."

Mint látjuk, Lippay még nem ismerte a „népies" tubarózsa nevét, ez csak 1775-ben Csapó füveskönyvében
olvasható először. Ekkor a tubarózsa már a „házikertekben termesztetik" Magyarországon is. A XIX. században
egyik fő virága a Riviérának, ahol illatszergyártásra használják. A délibb országokban könnyen elvadul s mert
korán eljutott már Délázsiába is, ahol a trópusi vidékeken úgy elvadult, mintha őshonos lenne, valamikor azt
vitatták, hogy Ceylon és Jáva a hazája.

A kapucinusvirág (Tropaeolum) hazája Peru, ahol több faja él. Egyiket gumójáérét termesztik a perui
fennsíkokon s Európában burgonyapótléknak ajánlották a nagy burgonyavész idején. A többi sem mint virág
terjedt eleinte, hanem mert a myrosintartalmú növény levelei kiváló salátának bizonyultak, amelyet kivált
skorbut ellen hathatós szernek tartottak. Csípős íze miatt Európában a zsázsába tették s ezért a német neve
Kapuzinerkresse. Kapucinusvirágnak pedig azért nevezik, mert virágjának három felső csészecimpája süveggé
nőtt össze, mint valami barátkámzsa „kapucnija".

Először a Tropaeolum minus került Európába 1570-ben és 1610-ben Rostius Lundban mint Nasturtium indicum-
ot, vagyis nyugatindiai zsázsát ismertette. Ezen a néven jutott el Magyarországba is Pozsonyba, ahol Lippay
röviden ennyit mond róla: „Nasturcium indicum, sárga szarkaláb, mind maga, mind levele jó salátának,
erősöcske mint a retek. Mikor elültetik és fel kezd nőni, ágakat kell melléje ültetni, akire felfollyon, avagy
sövény mellé." Már Lippay is a virágok között sorolja fel, de tulajdonképen a kisvirágú kapucinusvirág még
nem tartozott a kedvelt virágok közé, csak később nagyvirágú testvére, a Tropaeolum május, szerezte meg azt a
nagy népszerűséget, amelynek ma is örvend. Ezt már nem a spanyolok, hanem a hollandus Bewerning
importálta Peruból 1684-ben s előbb az előkelők, később a polgárok kertjeiben terjedt el.

A napraforgó (Helianthus annuus) ma már a magyar tanyák egyik legkedvelteb növénye, amely nélkül el sem
képzelhetjük a tanyai földeket és a tanyai házak környékét. Aki szereti a jelent könnyelműen visszavetíteni a
múltba, azt mondhatná, hogy az Alföld és a magyarság egyik ősi virága. Pedig a napraforgó is, mint másik
alföldi társa, az amerikai akár, csak későn került amerikai hazájából az Alföldre és itt csak a tanyaföldek
kiosztásakor terjedt el. Ennek pedig többnyire alig több mint száz esztendeje, néhol még kevesebb is száznál.

Mint virág is különleges szerepet tölt be az Alföldön. A nagybirtokos nagy fákkal, például magas jegenyékkel
szegélyezi birtokán a földtáblákat, a kisgazda kis földje nem bírja el a szegélyfákat, későre nőnének fel s
árnyékuk sokat elvenne a termésből, hát más szegélynövényt keresett. Kisebbet, mégis feltűnőt, gyorsan növőt,
mégis hasznosat, és ezt a napraforgóban találta meg, amelynek embernél magasabb szárán óriási
fészekvirágzatok nőnek, ezekben a tányérnak nevezett fészkekben - erről a tányérrózsa név - jó olajos
„magvak" érnek és télen a növény hatalmas kórója pompás tüzelő a búbosban.

Ám azért, hogy a napraforgó amerikai jövevény s évszázadokba került, míg az indiánok tanyáitól megtette az
útat a magyar tanyákig, nevének mégis nagyon régi és nagyon komoly a története. Amerikában a növényt nem
hívták napraforgónak, ezt a nevét Európában kapta, ahol már az ókorban is megkülönböztettek a növények
között „napraforgókat". Ez a szó ugyanis nem akar kifejezni többet, mint a növény fényérzékenységét,
tudományos néven heliotropizmus-át, amelyet pedig mint természeti jelenséget nem a modern kor fedezett fel.
Ismerték a régiek is, ma már meg sem lehet állapítani, ki és mikor fedezte fel és nevezte meg az első napraforgó

139

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

növényt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy már a görög és római növénytanokban nem is egy, hanem
mindjárt többféle narpaforgó növény nevével találkozunk.

A heliotropion nevet is már a görögök hagyták ránk: helios, nap, és trepein, fordulni, tehát heliotropion,
latinosan heliotropium nem más mint napraforduló, napraforgó. Annyiban helyes önmagában a heliotropium
név, olyan könnyen ad alkalmat túlzásra is. Ilyenre már Plinius természetrajzban találunk példát. Plinius
heliotropium és helioscopium (utóbbinak napranéző a jelentése) néven többféle növényt ismertet, ezek
valószínűleg a mai Heliotropium mediterrán fajai, és a helioscop Euophorbiá-k. A heliotropium-wl azt írja
Plinius, hogy „még borús időben is a nap után fordul, olyan nagy a ragaszkodása ehhez az égitesthez, éjjel pedig
eme szenvedélye következtében becsukja virágjait." Az Euphorbia helioscopiá-wl pedig ezt írja a tudós, de
túlzásokra könnyen vállalkozó szerző: „helioscopius neve arra a tulajonságára vonatkozik, hogy fejszerü
csomóját (mai szóval virágzatát) mindig a nap felé fordítja.

A középkorban a kultúra meghódítván Középurópát, itt is kezdték keresni, a régiek munkáit olvasván, a
napraforgókat. S a középkori tudós szerzetesek a katángban és a körömvirágban találták meg a maguk
napraforgóit.

A katángot már a régiek is jól ismerték intybus vagy intubus néven, sőt Plinius szerint már az egyiptomiak is
megkülönböztették s tőlük származik a cichorium név. A cikória tehát nevében ezer esztendőkre tekinthet
vissza. A középkorban ezt a növényt nevezték el heliotropium-nak, vagy a szót latinra fordíván, solsequium-nak.
Kétségtelen, hogy a katáng virágzatának nagyon feltűnő a heliotropizmusa, de egészen más jelenségben
nyilatkozik, mint a fordulásban. Ez a közismert kék virágzat reggel napkeltével nyílik és körülbelül délelőtt 1 1
óráig tárja szét a fészek nyelves virágait, délben pedig véglegesen becsukódik és a szirmok elhervadnak. Ha az
ég borús, a körülbelül 6 óra hosszat tartó virágnyílás valamivel elhúzódik.

A solsequium nevet magyarban már a XVI. századi besztercei szójegyzékben megtaláljuk, de a szójegyzék
magyar készítője nem fordította le, hanem a növény katáng nevét tette a magyar helyre. A XVI. század
szójegyzékeinek és füveskönyveinek írói másként jártak el, s mint más latin növénynevet, ezt is lefordították
magyarra. Például Murmelius szójegyzékének heliotropium szavát az ismeretlen magyar munkatárs 1533-ban
napranézó'fű-nek nevezi. Melius viszont ezt írja 1578-ban: „Intybus vagy intubus kétféle. Egyik a mezei, ennek
neve heliotropium, solsequium, azaz naputánjárófü. Ez a mezei is kétféle. Egyiknek mint a konkolynak vagy a
búzavirágnak kék virága vagyon, a nap után fordul, ez a katáng. A másiknak a virága fehér szabású, nem kerül
úgy el, mint a katángnak, a naputánjárófünek. A réteken, szántóföldeken igen terem. Ezt híják cichoriának,
scariolnak, serisnek, az patikáriusok endiviának, azaz keserű vad salátának. A másikféle intybus, naputánjárófü,
endivia, akit vetnek, amaz keserű fodorsaláta. Szintén olyan a kórója, mint a katángkórónak. Ezzel ették a
zsidók a húsvéti bárányt."

A XVII. században már csak Szenei Molnár Albert szótárában és később annak újabb és újabb kiadásaiban és
átdolgozásaiban él tovább a katáng mint napranéző vagy naputánfordulófü, ellenben a fellendülő magyar
kertészeti irodalomban új növények jelentkeznek solsequium gyanánt. Említettük már, hogy a középkorban a
körömvirág (Calendula officinalis) is gyakran szerepelt napraforgó, tehát heliotropium, solsequium néven.
Különösen a franciák szerették így nevezni s előbbi fejezetben volt már szó arról, hogy a körömvirág francia
neve a solsequium elferdítése.

Magyarban a körömvirág Franciaországban használatos latin neve nyomán készítette Nadányi János a
napraforgó szót, amely mint növénynév az ő munkájában található először. Ugyanis Nadányi magyarra
fordította Antoine Mizault (1520-1578) kertészeti munkáját s bár akkoriban ez már elavult, 1639-ben ki is adta
a magyar fordítást Kerti dolgoknak leírása címmel. Ebben a munkában a napraforgó, amely mint mondottuk, itt
jelent meg növénynév gyanánt, természetesen még nem a mai amerikai növény, amelyet még sem Mizault, sem
Nadányi nem ismert, hanem a körömvirág, a franciák középkori napraforgója.

„Napraforgófünek közönséges neve deákul solsia, a patikában calendula, nem amaz közönséges napraforgófü,
amint sokan ítélték, melynek neve heliotropium (tehát nem a katáng, mondanánk ma), akár nagyobb légyen az,
akár pedig kisebb. Nem azért, hogy a napra ne forogjon, amint majd megmondjuk, hanem azért, hogy külső
színe más." A név azonban kötelez, tartja a közmondás, és így volt ez már Mizault és Nadányi idejében is. Amit
ar égiek a napraforgókról írtak, azt a tudós Mizault mind rárakta a körömvirágra, s mert ezzel a növény
tudományos nevét is magyarázza, idézzük szavait Nadányi fordításában: „Csemetés palánta ez, törsöke vagy
szára kilencszegletű, levele egy kicsinnyé hosszú, virága tekintetes sárga és nem kedvetlen szagú, az honnat
szállyel koszorúkat szoktak csinálni. A fűről író doktoroknál calendulá-nak is hívattatik, azért hogy minden
hónak calendáin, azaz első napján virágozni, vagy mint mások mondják, csemetézni szokott. A parasztok
órájának (horologium néven már középkori német kódexben is előfordul!) hívják némelyek, azért hogy a

140

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

reggeli, dellyesti és estvéli órákat körüljárásával kijelenti. Mások napmenyasszonyának hívják és napfünek,
azért, hogy az ő virága a napot felköltétől délen által napnyugtáig követi, emlékezetre méltó körülforgásával,
úgy hogy valamely ég részén vagyon a nap, ugyanazonra ennek virági nézzenek, még felhős időben is, mintha
ennek lelkétől újulna meg, éjjel mintha ugyan a napot siratná, összevonódik, délben mindenfelé magát
kiterjeszti, mintha vőlegényét kezével ölelni akarná." így írja le Plinius nyomán a francia orvosbotanikus a
„napraforgófü rettenetes nappal való barátságá"-t. Hogy ebben különböző fényérzékeny növények különféle
heliotropisztikus tüneményei kúsza összevisszaságban kavarognak, attól sem a francia szerzőnek, sem magyar
fordítójának nem fájt a feje.

Mikor Mizault munkája Franciaországban napvilágot látott, Spanyolországbna már ismerték a legújabb
napraforgót, amely csakhamar Amerika felfedezése után eljutott a spanyol hajósok közvetítésével Hispániába s
óriási sárga virágzatával hivatva volt minden óvilági napraforgó elődét elhomályosítani és emléküket a múltba
szorítani. A spanyolok nagyon hamar megkedvelték az új növényt, amelyet Monardes (1493-1588) a spanyol
orvosbotanikus avatott 1582-ben solsequium-má, napraforgóvá, a már ismert renaissance-módszer szerint,
vagyis a növény jellegzetes heliotropizmusát olyan mértékű „rettenetes nappal való barátsággá" fokozva mint
előbb Plinius és Mazull szavaival bemutattuk. Természetesen ilyen értelemben nem beszélhetünk
napraforgásról, viszont azonban az sem helyes, ha a napraforgó nevet egyszerűen „babonának" minősítjük. A
valóság ugyanis az, hogy a Helianthus annuus rügyei nagyon fiatal korban tényleg követik a napot, reggel kelet,
este nyugat felé irányulnak, azonban amint a levelek és a virágzat fejlődnek s a szövetek elkeményednek, azon
mértékben szűnik meg heliotropisztikus mozgásuk, de közben felkeresték a legjobb megvilágítású irányt,
szabadban keletet, ablakban vagy más egyoldalú megvilágítás esetében a megvilágított fényes teret, és ebben az
irányban merevedik meg fordulásuk.

A spanyolok hamarosan heraldikai virágukká választották az új napraforgót, amely az alattvalói hűség és az
előkelőség jelképe lett, s később a symbolográfiákban azt jelentette: Non inferiora secutus. Középeurópában is
megjelent már a XVI. században a füveskönyvekben, és itt a virágzat alakjáról flos solis, corona solis volt a
neve, amelyből később a görög helianthus készült. Matthioli már a XVI. század 80-as éveiben azt írja róla, hogy
gyakori a kertekben, de az csak a déli országokra, Középeurópában legfeljebb az előkelők kertjeire vonatkozik.

Magyarországon csak a XVII. században jelent meg, akkor is még csak Pozsonyban. Az első magyarországi
adat Heindel Ferdinánd ügyvéd pozsonyi kertjéből 1651-ből származik. E kert növényeinek katalógusában Flos
solis major a neve. Azonban ugyanekkor már Lippay hercegérsek pozsonyi kertjében is díszlett és Lippay János
solsequium, naputánjáró virág néven ismerteti s annak a kornak divatja szerint „aki még nem virágzott fejét",
tehát virágzatát, főtt salátának ajánlja, amelyet úgy fogyasztanak, mint „a spárgának gyenge hegyit, káposzta
csimáját, komló hegyit" stb.

A XVIII. században a szótárban eleinte még valósággal bújócskát játszik a növény és magyar neve, csak Csapó
1775-ben írja, hogy elterjedt a magyar kertekben: „Kertekben termesztik e két ember magasságú füvet; virágai
mint egy tányér akkorák, levelei szélesek, nagyok... Virágit ha fűszerszámmal s vajjal főzik, olyan ízűek, mint a
spárga; magvait meg lehet enni, némelyek ugyan azt tartják, hogy főfájást okoznak e magok. Én
gyerekkoromban eleget ettem, de ilyen változást nem tapasztaltam." Nem sokkal később Veszelszki ezt írja a
napraforgóról: „Már oly közönséges, hogy leírásával nem is szükséges a tollat koptatni, a nagy kerek
tányérsárga virágai, széles gömbölyeg levelei is igen ismeretesek. A magvai a gyermekeknek s madaraknak
kedves eledelek, tán olajat is lehetne a magvaiból ütni, mivel édesek."

Az alföldi tanyák másik közkedvelt amerikai növénye, az akác (Robinia pseudacacia), csak részben tartozik e
munka kereteibe, de virágzása olyan jelenség az Alföldön, amely mindig megkapja a szíveket s így nem
hagyhatjuk említés nélkül az akác történetét. A XIX. század második felében aligha énekeltek meg a magyar
költők más virágot annyiszor, mint az akácot, amely „édes illatával" tanyát, falut, várost betölt.

Az akác hazája kétségtelenül Amerika, de közelebbi részleteket ebben a kérdésben ma sem ismerünk. Európai
megjelenésének ideje is bizonytalan. Ezzel a problémával Ernyey József foglalkozott. Annyi mindenesetre
bizonyos, hogy a párisi botanikus kert, a XVII. században Jardin du Roy, vaspánttal támogatott öreg akácfája
nem az első akác volt Európában. Valószínű, hogy az angol W. Parkinson hozta magával az első akácmagvakat,
aki még a XVI. században kétszer is járt Eszakamerikában s szintúgy botanicus regius volt, mint a francia
Vespasian Robin, akinek a franciák le akarták foglalni az akác importálásának dicsőségét. Dicsőség pedig úgy
lett az akác európai importálásából, hogy a XVIII. században nagyon hasznos fának minősítették az akácot és
telepítése érdekében nagy propaganda indult. Eleinte természetesen csak mint amerikai újdonság keltett
érdeklődést. Azonban Nagy Frigyes Poroszországban a maga gazdasági önellátási terveinek eszköze gyanánt
ismerte fel és mint annyi más növényt, ezt is a legnagyobb eréllyel terjeszteni igyekezett.

141

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

A példát követte Ausztria is. Magyarországon Krámer János György, a magyar tábori orvos, már 1739-ben azt
ajánlotta, hogy az Alföldön a szárazabb helyeken célirányos lenne az Ausztriában ekkor már gyakori akácot
telepíteni, amely gyökérsarjakkal ép oly könnyen szaporítható, mint magvakkal. Nemsokára Pest városa
szegődött az akác hívéül s memorandumot adott be a helytartótanácshoz, amelyben kifejtette, hogy a
helytartótanácstól telepítésre ajánlott fák helyett jobb lenne a hasznosnak Ígérkező akácot ültetni. Közben 1750-
ben a katnoai kincstár Komárom-Herkály erődítményei körül nagyobb számban telepített akácokat s ez az első
olyan akáctelepítés, amelyről Magyarországon tudunk. Azonban a főúri parkokban már előbb is voltak akácok, a
herkályi telepítéshez is Tatáról az Esterházy-kastély parkjából hozták a csemetéket.

A XVIII. század végén már gyakori; Veszelszki ezt írja róla: „Akácfa, koronafa, más szomszéd nyelveken is
igen egyforma nevet visel és már ma falukon is igen ismeretes és a fák között sem utolsó, igen könnyen
megfoganoszik, azért a hasznavehetetlen homokos földeket október végén, november végéig keresztül -által jó
volna vele beültetni maggal, vagy avégre már elkészített csemetékkel, mert igen hamar felnő. A levelét az ökör,
kecske édesdeden megeszi és soha mindeddig nem tapasztaltatott, hogy a leveleit a hernyók megették volna. Az
épületbe is be lehet tenni, tűzre pedig a fűzfánál hétszer is többet ér, méltó hát, hogy szaporítassanak és azt a
csekély gondviselést ne sajnáljuk irántuk megtenni, hogy ebből is holmi hasznot hajtsunk a konyhára." A XIX.
században el is szaporították az Alföldön az akácot, amely a falun és a tanyán sok mindennel ellátta a szegény
embert, tüzelővel, szerszámfával, árnyékkal, virággal, illattal és mézzel. A szegények paradicsomának
legkedvesebb fája.

Mielőtt tovább mennénk s megvizsgálnánk, milyen virágokkal gyarapította a XVII. század az európai kerteket,
tartsunk rövid seregszemlét a Pozsonyi kert-ben ismertetett amerikai virágok fölött. Lippay jános 1664-ben
körülbelül 17 amerikai növényről számolt be s ezek majdnem mind megtalálhatók Heindel kertjének
katalógusában is. A tizenhét Pozsonyba eljutott virágnak majdnem felével, kilenccel már megismerkedtünk.
Ezek a díszbab, büdöske, virágnád, ágáve, tubarózsa, kapucinusvirág, fügekaktusz, klárisfa és napraforgó. A
többi nyolc csupa olyan virág, amely a XVII. század első felében került Európába. Ilyen a golgotavirág,
kardinálvirág, hajnalka, jukka, mirábilisz, Clematis coccinea, Apios tuberosa, Campsis radicans. Utóbbiakkal
együtt meg kell még emlékeznünk a Rudbeckiá-ról, amely ugyan csak későbben jelent meg az országban, de
nagyon elterjedt.

A golgotavirág (pasiflora coerulea) Peruban honos. Délamerikai hazájukban a Passiflora-nemzetség több faját
hosszúkás, tojásalakú jóízű gyümölcséért ültetik, kivált a Passiflora quadrangularis-i, amelyet némileg a
gránátalmához hasonló gyümölcséről granadillának neveznek, s erről a fassiyZora-nemzetség fájait általában
granadillának nevezik. A jézustársasági szerzeteseknek feltűnt, hogy a granadilláknak, különösen a Passiflora
coerulea fajnak virága milyen jellegzetes alkotású s annak a kornak divatja szerint jelképes magyarázatát
költötték. A XVII. század elején Európában is elhozták a granadillákat, a Passiflora coerulea Itáliában 1625-ben
tűnt fel J. B. Ferrari 1653-ben könyvet írt a virágok tenyésztéséről s ebben a munkájában elmondja, miként
magyarázták jelképileg ennek a virágnak szerkezetét. Lippay forrmásmü gyanánt használta Ferrari munkáját,
leghelyesebb tehát e tekintetben egyenesen hozzáfordulni.

,,Flos passionis, granadilla, maraton, passiovirág, mivel ebben a virágban Krisztus szenvedésének eszközei igen
szépen kiábrázoltatnak. Holott környös-környül a karéj a tövises koronát formálják, a véres ostort a vér- és
kékszínű szálak, akikből áll a virág, jelentik. Hasonlóképpen azoknak külső fehér színük az ártatlanságnak
miérettünk való kínjait mutatják, a virágnak özepin mintegy márványkőből faragott oszlop nő ki, kinek tetején
egy kerekded darab mint a spongya látszik, amellett kiben három, kiben négy fejes szegecskék állanak. A mi
idvezítőnknek öt sebei is megtetszenek rajta. A levelei, mint a dárda, hegyesek, az ágain olyan zsinegecskék
nőnek, mint a kötelek, kikkel a melléje dugott fácskákhoz kötözi magát. A magva szívformára kerekdedül, kivel
a természet meg akarta mutatni, hogy a mi kegyes idvezítőnknek sebei virágjának gyümölcse az Istent szerető
szívű.

De mivel ennek magva igen ritkán érik meg minálunk, azért inkább ültettetik és szaporíttatik az ifjú gyökéren,
ha az elszaggattatik a többitől, és jó földbe edénybe ültettetik, avagy kinn a kertben hagyatik jó földben, aki
majd legjobb, csakhogy télben megoltalmazzák a hidegtől. Ez is fára folyó fű, azért ágakat vagy pálcikákat kell
melléje dugni. Ha elvirágzott, aki ősz tájban leszen, el kell metszeni az ágait, jobban megerősödik a gyökere. Ha
edényben vagyon, meg kell látni, hogy ha alól kibújik a gyökere, elmetszettessék."

Akkoriban a nagyurak gyönyörködtek a golgotavirágban, később a nagyurak kedve más, újabb virágok felé
fordult s a golgotavirág kiszorult a külvárosokba, falvakba, ahol a szegény emberek ma is áhítattal őrzik
ablakukban. Ott a botanika ma is olyan ősi és bájos együgyüségek tudománya, mint volt valaha évezredek előtt.

142

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

A hajnalka (Pharbitis purpurea) népszerűségben vetekedett a golgotavirággal, amellyel majdnem egyidőben,
1629-ben látta meg Európát. Hazája a tropikus Amerika. Hasonlít az Európában régóta ismert szulákfaj okhoz,
ezért eleinte mint Convolvulus indicus vagy hispanicus terjedt a kertekben. Lippay röviden ír róla: „ Convolvulus
hispanicus, major et minor, fára folyó harangvirág, kék, belől fehér, avagy veres-violaszínü fehér. Az apró igen
szép kék, belől fehér, mint a csillag, nem foly igen fel. Ezt is minden esztendőben kikeletkor újonnan kell magul
ültetni, aki igen fekete, olyanformájú, mint negyedrésze valamely kerekded golyóbisnak." A hajnalka nevet csak
a XIX. században kapta. Már a Convolvulus sepium virágait kitüntették költői nevekkel, így a középkorban
liliomnak, az olaszok flor di notté-nak nevezték. A kerti hajnalkát a biedermeier-kor, a virágnyelv s nálunk
Tompa Mihály A hajnalka című virágregéje tették népszerűvé, Tompa költeménye 1847 január 9-én az
Életképek-ben jelent meg s első volt virágregéi között. Talán maga a név is Tompa alkotása.

Kedvelt kerti virág a mirábilisz (Mirabilis jalapa) is. Mirábilisz, vagyis csodálatos, mert virágai éjjel vagy
borulatkor nyílnak, másik neve pedig, a jalapa, annak emlékét őrzi, hogy a szintén mexikói jalapagyökér
(Exogonium purga), amelyet hashajtónak már a XVI. századtól kezdve szállítottak Európába, nem mindig állott
rendelkezésre, ilyenkor a mirábilisz gyökerével pótolták, amelyet könnyen megszedtek a kertben. A XVI.
században még mexikói virágnak nevezték a mirábiliszt. „Flos mexicanas, kit a németek spanischer Anstrich-
nek neveznek, azaz spanyol kendő - írja Lippay -. Olyan formájú virágjai nőnek, mint a tőcsérecskék, nem igen
nagyok, veresek, fehérek, sárgák, sárgák veressel pettyegetetettek, néha csak egyik része; fekete, gömbölyű-
hosszúkás a magva. A gyökere j alappá jó orvosság." Ma már csak virágjáért ültetik, s hogy eredetileg más céllal
került a kertbe a XVII. század elején, régen elfeledték.

A Lippay által még ismertetett amerikai virágok közül csak a jukka (Yucca gloriosa) és a falak mellé, vagy
lugasnak ültetett Campsis radicans terjedt el nagyobb mértékben, ellenben az apios tuberosa és a virág színe
miatt kardinálisvirágnak nevezett Lobelia cardinalis, amelyet a XVII. században cserépbe ültettek, valamint a
Clematis coccinea szinte egészen divatjukat multák. A LobeZ/a-nemzetségből a kapföldi Lobelia erinus korunk
kedvence apró, de ragyogó kék virágaival. Az iszalagok közül az élősövénynek ma is leggyakrabban ültetett
európai Clematis vitalbá-n kívül, amely inkább parókás termésével, mint virágával feltűnő, a mediterrán
clematis vitticella és újabb amerikai, kivált legújabban kertészeti fajkeverékek láthatók.

A XVII. század első felében importált, de még Lippay által nem ismert Rudbeckia laciniata sárga fészekéivel
gyakori növény kertjeinkben és könnyen elvadul nyirkos ligetekben. Eszakamerikából a párisi botanikus kertbe
hozták, onnan terjedt el a kertekben és Németországban már a XVIII. században feljegyezték elvadulását.
Magyarországon csak a XIX. század elején kezd szerepelni. Diószegi-ék csutkakup-nak nevezték, de münevük
sohasem lett „népiessé". Különösen elterjedt Középeurópában a mult század 80-as évei óta. Nevében Linné
háláját őrzi Olaus Rudbeck (1660-1740) iránt, aki tanára és jótevője volt a nagy svéd botanikusnak.

A Lippay által már természetszerűleg nem ismert, mert későbbi importált amerikai növények kisebb része jutott
Európába a XVII. század második felében és a XVIII. században, legnagyobb részük a XIX. század
szerzeménye s még előbbiek is csak a XIX. században terjedtek el a kertekben. Ezek az újabb amerikaiak szinte
mind botanikuskerti importok.

A Fuchsia a XVI. század harcos füvésznek, Leonhard Fuchs-nak nevét őrzi. Az első fuksziát a már említett
Charles Plumier fedezte fel Peruban s Fuchsia triphylla coccinea néven 1696-ban hozta Párisba. Azonban ez a
kisvirágú faj és a későbbi kisvirágú fuksziák csak a botanikus kertekben terjedtek s legfeljebb a ritkasággyüjtők
tartották növényházaikban. Az első nagyvirágú fuksziák csak a XIX. század harmincas éveinek kertészeti
felfedezései és mexikói importok. A modern fukszaikultusz alapja az 1837-ben importált Fuchsia fulgens, amely
azonban ma már tiszta tenyészetben egyáltalában nem látható a szobakertekben, mert keresztezés révén egyre
jobban elváltozott. A mai kedvelt fuksziák mind fajkeverékek. Később a fuksziafák keltettek feltűnést, az elsőt
De Brayn nevelte Mechelnben Fuchsia corymbifera példányból s példáját csakhamar mindenfelé követték.

A XVIII. század elején indult meg a csillagvirágok, Aster-ek importja. Ezek körülbelül hasonló klima alól
kerültek Európába mint az itteni, s ezért vajmi könnyen elvadulnak. Magyarországon is egész sorát ismerjük a
kertekből megszökött és rövidebb-hosszabb időre megtelepülő Aster-eknek.

A XVIII. században az üvegházakban a táblabíróvilágtól kezdve az egyszerűbb polgári házakban is sokakat
gyönyörködtet lila virágaival és különösen kellemes vaníliaillatával a Heliotropium peruvianum. Ezt 1740-ben
Jussieu importálta, s Franciaországból terjedt el Európaszerte.

A XVIII. század végén két, később közkedveltté vált virág jutott Mexikóból Európába, a dália és a cinnia. Az
előbbi olyan jelentékeny szerephez jutott a XIX. században, amilyent csak a leghíresebb hagymás és gumós
virágok töltötték be hajdanában. Mikor 1784-ben egy 1789-ben a mexikói botanikuskert igagzatója, Vincente

143

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

Cervantes az első dália-gumókat megküldte madridi kollégájának, Josefo Antonio Cavanilles abbénak, egyikük
nem sejtette, hogy ez a növény hamarosan egyik legpompásabb divatvirágja lesz Európának. Cavanilles az új
növényt az akkoriban elhunyt kiváló svéd botanikus, Dahl emlékére, 1791-ben Dahlia pinnata néven vezette be
a tudományos irodalomba.

Tudjuk, hogy egy évtized múlva Alexander Humboldt, a német geográfus és Bonpland francia botanikus,
Amerikában nagy kerületet jártak be tudományos kutatásokat végezve. A két tudós Mexikóban 1803-ban eredeti
termőhelyen gyűjtött dáliákat és azokat eljuttatta Berlinben a kiváló növényismerőnek. Wildenow-nak, aki
azonban még nem ismerte Cavanilles leírását s így újra megnevezte a növényt, amely ezúttal Johann Gottlieb
Georgi (1738-1802), a szentpétervári akadémikus tiszteletére a Georgina variábilis nevet kapta.

A németek sokáig használták a Georgina elnémetesített Georgine alakját, sőt a közhasználatban hamarosan
feledésbe ment a Georgina név redete s a hasonló hangzású keresztnév jelentését vette fel. így készült
magyarban, németből fordított györgyike neve s ma már senki sem emlékezik Georgi-ra amikor ezt a nevet
használja. A tudomány természetesen ragaszkodik az első névhez s idővel a tudományos irodalomból lassanként
a közönség körébe is leszivárgott a Dahlia név.

Mint közönségnek szánt kerti virágot Hartweg, karlsruhei kertészeti intéző 1808-ban kezdte termeszteni az új
növényt, amely györgyike néven a maga akkori egyszerűségében is szép pályát futott be. Nem egészen két
évtized múlva Kristóf Deegen Köstritzben berendezte az első nagy dáliatenyészetet s 1824-től kezdve egyik
kertészeti dáliaújdonságot a másik után hozta piacra. Wildenow annak idején azért adta a növénynek a
variábilis, változékony jelzőt, mert azoknak a példányoknak virágai, amelyek alapján leírása készült, többféle
árnyalatot mutattak fel a piros és a narancsszín között. A kertészeti tenyésztésben kiderült, hogy a dália más
tekintetben is rendkívül változékony. A mult század húszas évei 20, a harmincasak, az első nagy dália-
divatévek, már 200, korunk pedig nem kevesebb mit 2000 dáliaváltozatot ismer.

Függelék gyanánt jegyezzük meg a dália történetéhez, hogy egyik főtulajdonsága, amelynek alapján diadallal
versenyezhetett a régebbi századok divatvirágaival, kései virágzása. Milyen nagy szerepet játszott ez a
tulajdonság a virágkultuszban, látni fogjuk a krizanténum esetében.

A Zinnia elegáns 1796-ban került Európbáa s itt csakhamar elterjedt a kertekben mint nagyon hálás és elég
igénytelen növény. Itt csak azt jegyezzük meg, hogy neve korántsem a cinn nevü fémtől származik, hanem
Gottfried Zinn (1727-17599, göttingeni orvostanár emlékét őrzi. Azonban a hálátlan élet még a halál
ellenfeleinek, az orvosoknak emlékét is hamar homályba borítja s bizony Diószegi -ék a magyarul rosszul
hangzó cinnvirág helyett rézvirágnak nevezték a növényt, amely azonban éppen olyan szerencsétlen névalkotás.

A XIX. század elején két két olyan növényt telepítettek meg az európai botanikuskertekben, amelyek nem
annyira mint virágok, hanem mint kerti szökevények szereztek maguknak hírnevet az európai flórában. Egyik a
perui Galinsoga parviflora, amely nevében Martinez Galinsoga, a madridi botanikuskert akkori intézőjének
emlékét őrzi. Először 1794-ben vetették a madridi botanikuskertben, honnan magcsere útján csakhamar elterjedt
Európa minden botanikuskertjében. A kertből könnyen megszökik s nálunk nagyon jól érzi magát a megmunkált
jobb földeken, úgy hogy sokfelé terhes gyom lett belőle Magyarországon is. Érdekes anekdotát mond el róla
Buday József. „Háromszékmegyében Középajta határában a kapált földeket rendkívül ellepi. A nép itt Benkő
pap virágjának nevezi. A név eredete után kérdezősködve, azt felelték, hogy az irodalomtörténetből is ismert
tudós Benkő József lelkész tenyésztette először kertjében, innen szökött meg és terjedt el a falu határában." Ezt
és hasonlókat szívesen el is hinne az ember, ha véletlenül meg nem írta volna Benkő József a maga növénytanát,
s bár csak a növénynevek rendszere felsorolása jelent meg nyomtatásban, de ez megjelent s a névsorban semmi
nyoma a Galinsogá-mk. Még Diószegi-ék Füvészkönyv-ében is hiába keressük, tehát nem valószínű, hogy
Benkő ismerte volna a növényt. Aki ezt az anekdotát elmondta, azt ma nem népnek, hanem iskolázott embernek
nevezzük.

A másik nálunk elvadult amerikai, de már északamerikai növény a Solidago serotina, amelyet a mult század
elején importáltak az európai botanikuskertekbe, honnan megszökött és mindenfelé elvadult a nyirkostalajú
ligetekben. Nálunk Moesz Gusztáv írta meg szökevénységének történetét.

A mult század húszas és harmincas éveiben különösen sok amerikai növény lepte el az európai kerteket, így,
hogy csak a nevezetesebbeket említsük, az Ageratum mexicanum (1823); a Verbéna chamedrifolia (1829),
amely skarlátpiros virágaival a falusi szíveket is meghódította, miután már előbb európai ősi előde, a vasfű
(Verbéna officinalis) az ókortól fontos varázsnövény volt; a petúnia (1830), amely mint szó a brazíliai indiánok
nyelvén a dohány nevének emléke, mint növény a fehérvirágú Petúnia myctaginiflora és a sötétibolyaszínü
Petúnia violacea keverékfaja s a kerti tenyésztésnek egyik szép műve; a flox, amelynek első faját James L.

144

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

10. Büdöske.

Drummond 1835-ben hozta a londoni Kew Gardenbe s ez ma is Phlox Drummondi néven ismeretes, de azóta
több új faját hozták Európába, amelyekből a kertészek valóságos világcsodákat tenyésztettek, úgy hogy lángoló
színükkel szerte elterjedtek a kertekben s ma a legkedveltebb virágok közé tartoznak; a Coreopsis tinctoria,
amely a flox-szal egyidőben szintén Drummond révén került Európába; a Cosmos bipinnatus;és végül a pletyka,
ahogy korunkban Budapesten elnevezték vagy zebravirág, ahogy tarkacsikos leveleiért a tudomány nevezi, a
legkedveltebb csüngőszárú szobai lombnövény, amelynek két faja, a Zebrina pendula és a vérszínű Zebrina
purpusii szobánkba Mexikó őserdeiből került, ahol mindkettő fenn lakik a fákon.

Legújabban szinte varázslatos gyorsasággal terjedt el a házi kertekben a fehér tejfü (Euphorbia marginata),
amelynek Észak-Amerika a hazája, ahonnan már régebben eljutott az európai botanikus kertekbe. A 60-80 cm
magas növény szára dúsan leveles, alsó és középső levelei zöldek, a felsők fehér szegélyüek, a legfelsők gallér
módjára fogják körül a virágzatot s egészen fehérek (86. kép).

Nagyon igénytelen, a legrosszabb földön is megél.

Ezek és mások, amelyeket mind fel nem sorolhatunk, mert számuk túlságosan megnövelné munkánk
terjedelmét, világosan mutatják, mint nyomult előtérbe a virágkultuszban Amerika s mint szorította egyre
inkább háttérbe az óvilági flórát. És a könnyelmű Európa meggondolás nélkül dobta áldozatul a divatnak
legszebb ősi virágait, hő szívvel fogadta az amerikai újdonságokat, nem törődve azzal, hogy ősi virágaival a
maga ízlését, a maga fölényét a maga hatalmát ajándékozza Amerikának. Csak a világháború mutatta meg, mit
jelentett más téren az amerikai flóra előnyomulása az európai kertekben: talán Európa bukását, de legalább is
hatalmának lényeges szűkülését.

145

Created by XMLmind XSL-FO Converter

1 1 . fejezet -11. Tulipán.

Barokk kert - Pozsony kertészete - Balzamina - Lippay György,
a magyar kerti virágkultusz megalapítója - Lippay János és a
Posoni kert - A Posoni kert virágflórája - Erdély kertészete -
Bársonyvirág - Égő szerelem - Hibiscus - Tulipán - A tulipán
felfedezése - A tulipán európai elterjedése - Tulpománia - A
tulipán Magyarországon - A barokk tulipán - A polgári tulipán -
Magyar tulpománia - Tulipántos láda - Tulipántenyésztés
Magyarországon.

A magyarság virágkultuszának történetében az első fellendülést a XV. század hozta meg, amikor Mátyás
udvarának renaissance fénye a lovagkori kertészetet emelte magas fokra. Mint láttuk, ennek a kornak közvetlen
botanikai emlékei elkallódtak a későbbi török megszállás következtében, s a XV. század magyar várkertjeinek
csak annyi emléke él a történeti irodalomban, hogy pompások voltak.

Kétszáz esztendő multán és sokkal nehezebb viszonyok között újra fellendül a magyar kertészet és virágkultusz.
Noha az ország déli nagy fele török iga alatt szenvedett, a megmaradt északi és nyugati szegélyek városai ott,
ahol elkerülhették a török pusztítást, virágzásnak indultak és közöttük elsősorban az ország akkori helyettes
fővárosa, Pozsony. A barokk kor magyar kertészetének és nagy lendületű virágkultuszának - szerencsére - nem
vesztek el olyan mértékben emlékei, mint a kései magyar lovagkoré. Ha minden nem is maradt ránk, annyi
mégis, amelyből teljes botanikai képét rekonstruálhatjuk a barokk kor magyar virágflórájának.

Pozsonyban, mint arról már volt szó, a XVI. század orvosbotanikai törekvései hívták életre az első olyan
kerteket, amelyek nevezetesebb szerepet játszottak a magyar kertészet történetében. Ilyen orvosbotanikai kert
volt Pozsonyban a XVI. században Purkircher György kertje, amelyben először virított magyar földön az
amerikai bab. Azt is tudjuk, hogy ez a kert olasz hatás alatt keletkezett, tehát azt mondhatjuk, hogy közvetlen
magyar ága azoknak a botanikai törekvéseknek, amelyek akkor Itáliában létrehozták az első botanikus kerteket s
amelyeknek nagy szerepük volt a növényhonosításokban.

Valószínű, hogy Purkircher kertje nem az egyedüli orvosbotanikai kert volt Pozsonyban a XVI. században.
Anélkül, hogy ennek valami különösbb jelentőséget tulajdonítanánk - hiszen az orvosbotanikai kertek akkor
mindenütt divatban voltak! - fel kell tennünk, hogy más orvosoknak és gyógyszerészeknek is voltak akkor
orvosbotanikai kertjeik, de ezek valószínűleg nem játszottak különösebb szerepet, vagy emlékük elveszett, vagy
talán valahol még lappang. Pozsonyban a történelem még egy kiváló botanikus nevét őrizte meg a XVI.
századból, Heindl András-ét, aki gyógyszerész volt s hogy botanika iránt is érdeklődött, Clusius feljegyzéséből
tudjuk, aki pannóniai flóramüvében ezt írja: „Audio etiam circa eandem urbem (t. i. Pozsony) et in castaneis
arboribus et coryli rosarumque fruticibus viscum nasci, referente ornatiss, viro Andrea Hemal, eius orbis
pharmacopaeo." Ez a „Hemal" Istvánffi Gyula megállapítása szerint nem más, mint Heindl András, akinek
emlékét a magyar gyógyszerészet története is megőrizte. Clusius tanúsága bizonyára elég alap, hogy Heindl
András-t botanikusnak mondhassuk.

A XVII. században egyszerre csak újra felbukkan a Heindel név. Későbbi botanikusaink: Grossinger, Winterl,
Haberle említik, hogy Heindel Ferdinánd, pozsonyi ügyvéd, virágokban gazdag kertet tartott fenn s növényei
katalógusát nyomtatásban is kiadta 1651-ben. Hogy Heindel Ferdinánd, „akinek hortus botanicus-áról oly sok
szó esik, - írja Bálint Nagy István - fia volt-e a gyógyszerésznek, nem tudjuk, de sejthetjük, hogy a nagy
pozícióra szert tett - hiszen Bél szerint 1594-1596-ban konsuli méltóságot viselt - gyógyszerész valamilyen
leszármazottja... Ha szabad a történelemben adatok hiányában következtetni, akkor úgy tűnik fel, mintha
apjának botanikus kertjét fejlesztette volna továb és katalogizálta."

Heindel Ferdinánd kertjének nyomtatott katalógusából, noha többen forgatták kezükben még a XVIII. század
végén is, egyetlen példány sem maradt fenn. De a kerti növényeinek jegyzéke még sem veszett el egészen,
megőrizte Bél Mátyás Rei rusticae Hungáriáé című kézirata, amely a Nemzeti Múzeum kézirattárában fekszik,
hol Ernyey József bukkant rá s a kézirat Hortus medicinalis című, csonkán maradt fejezetében megtalálta
Heindel ügyvéd kertjének növényjegyzékét is, amely a nyomtatott katalógus alapján készült. Ha az Ernyey által
között névjegyzéket áttekintjük, hamarosan szembeötlik, amit már Ernyey is megállapított, hogy itt inkább

146

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

virágos díszkertről, mint orvosbotanikai kertről van szó. Már tudniillik mai szemmel nézve. Akkoriban nem volt
még olyan éles a különbség az orvosi és a dísznövény között, elég annak a kornak füveskönyveit forgatnunk,
azokban is megtaláljuk mindazt a dísznövényt, amelyet a kertekben tartottak, de amelyeknek nemcsak szépségét
ismerték el, hanem a XVI. század hagyományaként orvosi jelentőségét is keresték és tanították.

Heindel Ferdinánd kertjének növényeivel nem foglalkozhatunk részletesebben, de ez bizonyos mértéken
felesleges is lenne, mert kertje katalógusának névjegyzéke majdnem mindenben egyezik. Lippay virágos
kertjének névsorával. Vannak azonban Heindel katalógusában olyan növények is, amelyek hiányoznak a
Pozsonyi kert-bői s ezek közül már említettük a paradicsomot (Poma amoris). Később foglalkozunk a
citromokkal és narancsokkal, amelyeket Lippay nem írt meg. Itt csak a balzaminát (Impatiens balsamina)
emeljük ki, amely valamiképen szintén elkerülte Lippay figyelmét, holott bizonyára meg volt a pozsonyi
primási kertben is, mert már a XVI. században feltűnt urópában. Hazája Keletindia s állítólag a portugálok
hozták Európába. Középeurópában már Gesner feljegyezte bázeli kertből. Az első tudósítást Matthioli közölte
róla s már a XVII. század elején szívesen vetették a kertekben. Matthioli munkáiban Balsamina femina a neve,
ugyanis akkoriban különös módon nem a középeurópai Impatiens nolitangere körébe sorolták, hanem a
Keletindiától Palesztináig honos magrugó Momordica charantia mellé tették, amelyet Balsamina mas néven
különböztették.

A magyar irodalomban először Benkő említi Kisasszony papucsa, papucsvirág néven. De a régieskedő
Veszelszki megint Balsamina néven keveri össze most már nemcsak a magrugóval, hanem a nolitangeré-vel is.

A tökfélék családjába tartozó Momordica charantia ma már divatját multa s alig-alig található a kertben,
ellenben az Impatiens balsamina a XIX. század elején nagyon népszerűvé lett s azóta egyedül viseli a balzamina
nevet. Az Impatiens nemzetiségnek újabb fajait is hozták azóta Európába, így a szibériai honosságú Impatiens
parviflorá-t amely a botanikus kertekből a XIX. század elejétől kezdve sokfelé elvadult, így a budapestiből is a
főváros környékén. Az ablakokban gyakran látható szép piros virágú Impatiens sultani középafrikai növény s
szobakertjeink legújabb szerzeményei közé tartozik, de rendkívül gyorsan megkedvelték és ma már a falusi
házakban éppen olyan gyakori, mint városokban.

Pozsony legszebb barokk kertje Lippay György (1600-1666) hercegprímás (87. kép) mint akkor mondták,
hercegérsek, alkotása. A Pozsonyba szorult hercegprímások már kezdettől fogva tartottak kertet, de azok sokáig
csak egyszerű házikertek voltak a csak gr. Forgách Ferenc bíbornok 1614-ben kezdte a primási kertet olyan
arányokban fejleszteni, hogy díszkertté legyen. Külföldről virágokat és díszfákat hozatott s azok számára
megnagyobbította a primási kert területét. Noha adat hiányában nem bizonyíthatjuk, valószínű, hogy ekkor
kerültek Magyarországra az első tulipánok.

Forgách halála után a primási kert fejlődése egy időre megakadt, mert az utódok, Pázmány Péter és Lósy,
mással voltak elfoglalva, a fellángoló nagy vallási vitákkal. Ezek ugyanis később sem ültek el teljesen, még a
Pozsonyi kert-ben is találunk apró-cseprő csipkedést, de egészben véve Lippay György idejében már
leheségessé vált, hogy a hercegprímás és általában a magyar főúri társaság a tudományoknak szentelhesse
szabad idejét. A XVII. század nagy természettudományi mozgalmak kora volt, ezek hatása, mint ezt Ernyey
József kimutatta, Magyarországot sem kerülte el s itt a hercegprímás udvara lett központjainkká. Lippay György
herbáriumot gyűjtött, mikroszkóppal dolgozott, s mint Szathmáry László munkájából tudjuk, Mons Mognesiae
címmel alkémista munkát írt I. Lipót császárnak, amely díszes kötésben mint kézirat ma a bécsi National
Bibliothek tulajdona. „Lippay ismerte a királyt, - írja Szathmáry - ismerte az udvari népet. Látta, hogy csalók
környezik. Ekkor gondolt arra, hogy megírja munkáját és felvilágosítja az uralkodót arról, hogy az aranycsinálás
lehetséges ugyan, de ahhoz elméleti tudás szükséges." Lippay agyában fogamzott meg először az a gondolat,
hogy szakmunkatársakkal fiziko-geografiai leírást készít az országról, olyan terv, amely talán meg is valósult
bizonyos mértékig, de a Wesselényi-féle összeesküvés véres sorsa ezt is magával temette.

147

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

A hercegprímás botanikai törekvései szerencsésebb eredménnyel végződtek, a primási kert felvirágzott,
meggazdagodott, s olyan hírnévre tett szert, hogy a külföld is elismeréssel és hódolattal emlegette. Nagyszerű
vízemelő gépei, szobrai, épületei, festményei itt nem foglalkoztathatnak bennünket, annál inkább növényei s
első sorban virágai, amelyek érdekében Lippay nem sajnálta a költséget és fáradságot, levelezett távoli helyekre
és maga buzgólkodott gondozásuk körül. Mindjárt 1642-ben, amint a primási széket elfoglalta, nagy szeretettel
és tudással vette kezébe a primási kert fejlesztésének ügyét s halála napjáig szépítette és gazdagította.

A páratlanul lelkes tudós főpap 1666-ban halt meg. Halálával a pozsonyi primási kert hanyatlásnak indult (88.
kép)

De emléke épen fennmaradt s ma valóságos fogalom. Ugyanis a virágkedvelő s a magyar virágkultuszt
megalapozó prímás gondoskodott, hogy kertjének és virágainak ércnél maradandóbb emléket állítson a Pozsonyi
kert című könyvvel (89. kép).

P O S O N I
K E R.T.

KIBEN MINDEN KERTI
Hniik4k,Rci«fclífck,VinigokkAV»-
tioui lv tllíl.K^I.J.ri. »'.'it-.6M«l cK«ni
CiWjicUJ v,l,. [.jim.J. Jjkjk ; jzotnjk Ne
mck,hjl>nril,I.L .C>in-lljlok [>Sr»ecdien MjéHT
n>ürtn k iimjMj ut. ... .,!■ L. |>;<.t

ESZTER GAMI

ERShK LIKUNK Ó NACÍA

PÜSC1N1 K li R TEBEN
TAi M TATNAK.

ll.il.-íl.ll-l ■

/,-,■...-.; ...
■P. I.IPPAY J A N O S-íltal.

Jünck d»'i tő™»rrnToniön*ifrtlK«) Skkii.
bjtlij Jí AcjJlTüiíj bcniltil

Udvarába hozatta az ungvári jézustársasági rendházban szerzetesként működő öccsét, Lippay Jánost (1606-
1666) és megíratta vele az említett munkát, s arról is gondoskodott, hogy rézmetszetek (90. és 91. kép)
díszíthessék. A Pozsonyi kert címmel megjelent munka három könyvből, mint ma mondanánk, három kötetből
áll. Az első, a Virágos kert, 1664-ben Nagyszombatban látott napvilágot, a második, a Veteményes kert,
ugyanakkor, de Bécsben, a harmadik Gyümölcsös kert címet visel s a szerzők halála után 1667-ben Bécsben
jelent meg.

148

Created by XMLmind XSL-FO Converter

1 1 . Tulipán.

A XVII. század az irodalomban a szerzői önállóság kezdetének kora. A XVI. században a szerzők még
igyekeznek ókori idézetek és tekintélyek mögé bújni és egymástól másolnak. A XVII. században már maga a
szerző igyekszik kibontakozni müvében. Ez teszi halhatatlan alkotássá a Pozsonyi kertet is. Már maga a címe is
olyan, hogy elárulja egyéniségét. Pozsonyi kert csak egy van a világon. Legfőbb forrása a pozsonyi
hercegprímás nagy botanikai tudománya és kertészeti gyakorlata. Ez él ma is ebben a munkában és ez áradt
belőle a magyar kertekbe a kétszázados használat egész ideje alatt. Ez azonban természetesen nem zárja ki, hogy
a szerző a maga korának legjobb kertészeti munkáit fel ne használja. Két forrását meg is nevezi Lippay János.
Az egyik Péter Laurenberg rostocki orvos, aki 1632-ben Apparátus plantarius címmel adott ki munkát a
hagymás és gumós virágok tenyésztéséről s ebben a munkájában maga is elismeréssel adózik a pozsonyi primási
kertnek. Laurenberg, vagy mint latinosan írta, Laurembergius, másik müve Horticultura címmel szintén 1632-
ben látott napvilágot. Lippay János másik forrásmüve a sienai születésű Giovanni Battista Ferrari (1584-1655),
aki rendtársa volt, s akit a primás bizonyára személyesen ismert, hiszen a teológiát Rómában végezte. Ferrari
főműve Flóra, seu de florum cultura címmel Rómában 1633-ban jelent meg s két olyan kiváló festő készítette
képeit, mint a cortonai Péter Berettini és a bononiai Guido Reni. Hogy a pozsonyi kert olyan gazdag volt kora
virágaiban, annak kétségtelenül a primás itáliai összeköttetéseiben találjuk magyarázatát. Természetesen nem
hiányoznak a Pozsonyi kert-ben az ókori gazdasági írók nevei sem. Ezekre még a barokk korban is szüksége
volt a tudományos tekintély miatt az írónak. Ámde a mi szemünkben mindaz, ami az ókori szerzőkből szivárgott
a Pozsonyi kertbe, értéktelen sallang, kertészeti babona. Valami sokra Lippay sem tartotta ezeket a részleteket,
munkája nem egy mondatából kiderül.

A Pozsonyi kert-bői két századon át táplálkozott a magyar kertészet és virágkultusz. Nem sokkal megjelenése
után latin kivonatát közli Szentiványi Márton jézustársasági szerzetes Cariosora et selectiora variarum
scientiarum miscellanea című, háromkötetes enciklopédikus munkájában, amely 1689-ben szintén
Nagyszombatban látott napvilágot. Milyen nagy volt a Pozsonyi kert tekintélye és mennyire nem avult el még
száz év múlva sem, bizonyítja, hogy Szteibig Gergely János 1753-ben Győrött újra nyomta, mert az eredeti
nyomás példányai akkor már tönkrementek a sok használat miatt. Sajnos, a győri kései nyomat már csak
hivatkozik a képekre, de azok hiányoznak a szöveg mellől. A kevés példányban ránk maradt első nyomatból
időközben romboló kezek többnyire kitépték a képeket s csak abban a példányban láthatók még a nagybecsű
rézkarcok, amelyet a Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtára őriz.

Lippay János természetesen a maga korának nyelvén írt és a virágokat magyarul is, tudományosan is úgy
nevezte, ahogyan a XVII. században szokták. Ma ez nagyon nehézzé teszi, hogy avatatlan tájékozódhasson a
Pozsonyi kert virágflórájában. Pedig a Pozsonyi kert, mint a fentiekből kiderül, korszakos munka a magyar
kertészet és virágkultusz történetében, a kezdetek és kísérletek korának befejezése s a folyamatos történelemnek
kezdete. A Pozsonyi kert óta az európai kertészeti és virágkultuszáramlatok nem izoláltan fejtik ki hatásukat a
magyarság körében, hanem azt az alapot fejlesztik szervesen tovább, amelyet a XVII. században a pozsonyi
„főkertész" lerakott. Éppen ezért indokolt, hogy itt áttekintsük a pozsonyi kert virágainak névsorát s hogy ezt az
olvasó számára megkönnyítsem, közlöm a Lippay-féle nevek után a modem tudományos neveket is,
amennyiben a Pozsonyi kert leírásából a virág fel volt ismerhető. A felsorolásban követem Lippay
csoportosítását, hogy ezzel is hűségesebb legyen a Pozsonyi kert és a XVII. század magyar kertészetének képe.
Lippay könyvének rendjétől legfeljebb csak annyiban térnek el, hogy egyazon fejezetben egymás mellé tettem

149

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

ugyanazon nemzetség esetleg távolabb eltolt fajait és a kétszer említett neveket helypazarlás elkerülésére csak
az első helyen közlöm:

„A gömbölyű és csomós gyökerű virágoknak nemei. "

1 . Tulipa, liliomi narcissus, niderlandi tulipák Tulipa Gesmeriana

2. Persiai tulipák Tulipa Clusiana

3. Szagos tulipák Tulipa suaveolens

4. Hosszú pohárú nárcissus Narcissus pseudonarcissus

5. Fehér öreg virágú narcissus, kinek pohárocskája veressel prémezett Narcissus poeticus

6. Spanyol nárcissus Narcissus jonquilla

7. Narcissus de Alepo Narcissus tazetta

8. Napkeleti hyacinthus Hyacinthus orientális

9. Hyacinthus comosus, üstökös hyacinthus Muscari comosum

9. a) Hyacinthus ramosus, ágas hyacinthus Muscari comosum var. plumosum

10. Pézsmavirág, botorides, dipkadi, muscati Muscari moschatum

11. Szederjes botroides Muscari racemosum és botryoides

12. Csillagos hyacinthus Scilla bifolia

13. Corona imperialis, tusai, tale, császári korona Fritillaria imperialis

14. Fritillaria, kockás vagy ostáblás liliom Fritillaria meleagris

15. Lilium persicum, perzsiai liliom Fritillaria persica

16. Crocus vernus, kikeleti sáfrány, ki kék, ki fehér Crocus vernus

17. Crocus vernis, szép sárga Crocus moesiacus

18. Colchium virág, napkeleti sáfrány Colchicum speciosum

19. Colchicum virág, veressel és kékkel pettyegeti Colchicum variegatum

20. Iris, szivárványos liliom, sötétszínü kék Iris germanica

21. Iris, szederjes és sárga Iris varié gata

22. Iris, persica odoratissima, perzsiai liliom Iris persica

23. Iris illyrica, világoskék, horvátországi liliom Iris florentina

24. Iris susiana, fekete liliom Iris susianna

25. Fehér liliom Lilium candidum

26. Lilium cruentum, sárga avagy narancsszínű, vérrel csepegtetett liliom Lilium bulbiferum és croceaum

27. Martagon, visszafordult virágú liliom, török turbán Lilium martagon

28. Gladiolus. fegyverliliom Gladiolus communis

29. Cyclamen, disznókenyér, porczvirág Cyclamen europaeum

150

Created by XMLmind XSL-FO Converter

1 1 . Tulipán.

30. Cyclamen, konstantinápoli Cyclamen persicum

3 1 . Hyacinthus indicus, tuberosus, indiai hyacinthus Polyanthas tuberosa

32. Anemone, keskenylevelü Anemone coronaria

33. Anemone, széleslevelü Anemone hortensis

34. Ranunculus, ázsiaiak Ranunculus asiaticus

35. Narcissus Matheoli, Kis-Máté narcissusa Pancratium maritimum

36. Narcissus indicus liliaceus, indiai narcissus Amargyllis belladonna

37. Leucojum bulbosum, hagymagyökerű fehér viola, hócsepp Leucojum vernum és Galanthus nivalis

38. Moly, közönséges fehér Allium ursinum

39. Moly, sárga Allium moly

40. Moly, veres Allium roseum

41. Omithogalum pannonicum, tyúktej, madártej Ornithogalum narbonense

42. Satyrion orchis, nőszőfü Orchis moro

,, Némely virágok, kiket jobb gyökéren ültetni, hogynem mint magul vetni. "

43. Aquilegia, harangvirág, gelesztafü Aquilegia vulgáris

44. Antirrhinum, oroszlánszáj Antirrhinum május

45. Aster atticus, görög csillagvirág Aster amellus

46. Althea, ursi, medvefül, sárga Althaea officinalis

47. Auricula ursi, medvefül sárga Primula uricula

48. Auricula ursi, medvefül, sárga, közepe, verhenyeges a karajjá Primula pubescens

49. Primula veris, Szent Péter kulcsa Primula veris

50. Asphodelus liliaceus, liliomformájú virág, sárga Hemerocallis flava

51. Asphodelus liliaceus, fehér, vagy Hastula regia, vad foghagyma, király dárdácskája Asphodelus albus

52. Bellis, csillagvirág Bellis perennis

53. Caryophyllus plumarius, pünkösdi szegfű Dianthus caesius

54. Clematis, szulákfü, avagy fára folyó szederjes virág, avagy erdei venyike Clematis viticella

55. Clematis, sötétszínü veres Clematis cocceinea

56. Camamelum nobile, székfü, teljes virágú, fehér, spanyol székfü Anthemis nobilis

57. Dictamnus, dictamos Dictamnus albus

58. Digitális, gyűszűvirág, karmazsinszínű veres Digitális purpurea

59. Digitális, sárga Digitális ambiqua

60. Flos trinitatis, császárvirág Viola tricolor

151

Created by XMLmind XSL-FO Converter

1 1 . Tulipán.

61. Viola martiana, kikeleti szederjes Viola odorata

62. Viola, kikeleti, fehér Viola alba

63. Geránium, daruorrú virág Geránium pratense

64. Helleborus niger, fekete hunyor, zászpa Helleborus niger

65. Helleborus viridis Helleborus viridis

66. Matricaria, mátrafü Chrysanthemum parthenium

67. Millefolium rubrum, veresvirágú egérfark Achilles millefolium

68. Periclymenum, rosa de Jericho, jerichói rózsa, vagy fára folyó rózsa Lonicera caprifolium

69. Paeonia, basarózsa Paeonia officinalis

70. Lilium convallium, gyöngyvirág Convallaria majális

71. Ranunculus, tyúkláb, sárga csillagvirág Ranunculus repens
„Micsoda virágokat kell a ganéj os ágyba vetni? "

72. Amarantus tricolor, publikán tolla Amarantus gangeticus var. tricolor

73. Caryophyllus, szekfü Dianthus coryophyllus

74. Caryophyllus indicus, sárga rózsa, nagy Tagetes erecta

75. Caryophyllus indicus, sárga rózsa, apróbb Tagetes patula

76. Calendula, kenyérbélvirág Calendula officinalis

77. Leucojum, nyári viola Matthiola incana

78. Canna indica, indiai nád Canna indica

79. Convolvulus hispanicus major, fára folyó harangvirág Pharbitis purpurea

80. Convulvus hispanicus minor, nem foly igen fel Convolvulus tricolor

81. Malva, málvarózsa Althaea rosea

82. Nasturtium indicum, sárga szarkaláb Tropaeolum minus

83. Lupinus coeruleus, kék spanyol viola Lupinus angustifolius

84. Lupinus albus, fehér spanyol viola Lupinus albus

85. Lupinus lutens, sárga spanyol viola Lupinus lutens

86. Scabiosa, vei Cyanus turcicus odoratus, szagos búzavirág, törökországi Centaurea moschata

87. Flos mexicanus, spanyol kendő Mirabilis jalapa

88. Flos africanus, török szegfű Dianthus barbatus

89. Sárga viola vagy ivolia Cheiranthus cheiri

90. Lychnis bizantina vei calcedonica, jeruzsálemi virág, égő szerelem Lychnis calcedonica

91. Lychnis coronaria, Boldogasszony rózsája, mennyei rózsácska Lychnis coronaria

152

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

92. Onobrychis, spanyol lóhere Onobrychis viciaefolia

93. Solsequium, naputánjáró virág Helianthus annus

94. Viola lunaris, ezüstlevél Lunaria annua

95. Phaseolus turcicus, török, fárafolyó bab Phaseolus coccineus

„Másféle virágok, kiket nem a ganéjos ágyban, hanem a táblában vetnek, ahol virágozniuk kell. "

96. Consolida regalis Consolida Ajacis

97. Cyanus, búzavirág Centaurea cyanus

98. Papaver, mák Papaver somniferum

99. Papaver erraticum, teljes pipacs Papaver rhoeas

100. Papaver corniculatum, szarvasmák, sárga Glaucium flavum

101. Papaver corniculatum, szarvasmák, veres Glaucium corniculatum

102. Nigella seu Melanthium, fekete kömény, avagy fekete koriander, együgyű Nigella arvensis

103. Nigella seu Melanthium, teljes Nigella damascena

104. Stramenium, kerti maszlagvirág Datura fastuosa

105. Amaranthus major, avagy lori mori, bársonyvirág, öreg, törökországi Amarantus caudatus

106. Amarantus major, középső és kisebb Amarantus paniculatus

107. Armerium, vad szegfű, veres Dianthus Carthusianorum

108. Armerium, vad szegfű, veres, fehérrel pettyegetett Dianthus armeria

1 09. Armerium, vad szegfű, fehér Dianthus serotinus

110. Boglárvirág, Szent Katharina virága Linaria bipartita

111. Viola nocturna, éjszakai viola Hesperis matronalis

1 12. Hepatica nobilis, májvirág Anemone hepatica
„Micsoda virágokat kell télre a pincébe vinni? "

113. Apium americanum pyramidale odoratum, fára folyó lóhere Apios tuberosa

1 14. Orobanche, isten nyila, misegyertya Orobanche speciosa

115. Flos passionis, granadilla, maraton, passzióvirág Passiflora coerulea

116. Flos cardinalis, sive Trachelium americanum, kardinálvirág Lobella cardinalis

117. Saponaria, teljes szappanvirág Saponaria officinalis

118. Gelseminum, jelseminvirág, fehér paraszt Jasminum officináié

119. Gelseminum, spanyol, fehér Jasminum sambac

120. Gelseminum, paraszt, sárga Jasminum fruticans

121. Gelseminum, sárga, indiai Jasminum odoratissimum

153

Created by XMLmind XSL-FO Converter

1 1 . Tulipán.

122. Jesaminum indicum vei canadinum, indiai jesamin Campsis radicans

123. Szederjes, vagy kék jesamin Syringa persica

124. Genista virág Spartitum junceum

125. Jucca indica, vagy Jucca gloriosa, dicsőséges vagy dicsekedő káka Yucca gloriosa

126. Aloe, tengeri zöld Agavé americana

127. Ficus indica, indiai füge, nagy Opuntia ficus indica

128. Ficus indica, indiai füge, kicsiny Opuntia vulgáris

129. Nerion, vagy oleander Nerium oleander

130. Rozmarin Rosmarinus officinalis

131. Téli majoránna Majoránna hortensis

132. Acanthus, avagy acantha, tövises lapuvirág Acanthus mollis
„A virágzó fák. "

133. Corali arbor, klárisfa Solanum pseudocapsicum

134. Rosa sinensis Hibiscus syriacus

135. Syringa, spanyol bodza, fehér Philadelphus coronarius

136. Syringa coerulea, kék spanyol bodza Syringa vulgáris

137. Sambucus rosea hólapta Viburnum opulus

138. Balaustia, vad pomagránát, teljesvirágú pomagránát Punica granatum

139. Teljes barackvirág Prunus persica

140. Teljes cseresznye Prunus avium

141. Teljes megy Prunus cerasus

142. Colutea, lencsefa Colutea arborescens

143. Rosa, közönséges, hollandiai, százlevelü Rosa centifolia

144. Rosa holnapi, vagy olaszországi Rosa damascena

145. Rosa milesia, bársonyrózsa Rosa gallica

146. Rosa cinnamomea, pünkösdi rózsáska Rosa cinnamomea

147. Rosa, fehér Rosa alba

148. Rosa, halaványszínü fehér Rosa arvensis

149. Rosa, sárga Rosa hemisphaerica

150. Rosa, narancsszínű Rosa foetida

Ha a Pozsonyi kert virágflórájának névjegyzékét áttekintjük, első pillantásra szembeötlik, hogy mennyire
elszakadt a barokk korban a virágos kert a középkori hagyományoktól, amelyek még a XVI. században is nagy
szerepet játszottak a díszkertekben is. A sok új, részben török, részben amerikai fajjal gazdagodott virág
jegyzékében immár hiába keressük a kolostorkert legfontosabb herbáit, nem maradt közülük más, mint a

154

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

rozmaring s a majoránna. Még nem tűntek el ugyan véglegesen az úri kertekből sem, csak hátraszorultak a
veteményes kertbe. Ez a magyarázata annak, hogy Lippay is a sok kolostorkerti herbát a második könyvben
ismerteti, a veteményes kertben.

A haszon szempontjának sem jut többé szerep a virágos kertben, hanem pusztán az esztétikai szempontoknak.
Fő a virág élénk színe, kellemes, de nem többé fűszeres illata. És egészen új elem bukkan fel azzal, hogy
ugyanazon nemzetséget lehető sok fajban és változatban igyekeznek megszerezni a virágos kert számára. A
Pozsonyi kert-ben is azt olvassuk egyik nemzetségről, hogy kétszáznál is több változat képviseli, a másikról más
számot. Ez a XVI. század botanikai törekvéseinek folytatása, de a barokk korban kimondott kertészeti
változatok gyűjtése a cél. Lippay György is ezért fordult a világ minden tájára virágújdonságokért. „Mert sokan
vannak olyan idegen virágok, kiket érsek urunk ő nagysága elsőben behozott Magyarországba a maga pozsonyi
kertjébe, úgymint Indiából, Spanyolországból, Belgiumból, Olaszországból, Németországból, Törökországból
stb., kiket ez ideig Magyarország a mi időnkben nem ismert s nem is látott."

Sajnos, a szegény Magyarroszágnak ebben az időben nem tellett arra, hogy a Pozsonyi kert-et díszes és színes
növényképekkel tehette volna igazi barokk kiadvánnyá. Azonban külföldön, ahol tellett ilyesmire, a kertészeti
munkákat színes képekkel díszítették s valóságos monográfiákat is írtak egyes virágnemzetségekről,
amelyekben ma is csodálkozó szemmel bámulhatjuk a barokk kor pompaszeretetét a sokféle színváltozat és
alakváltozat gondosan rajzolt és színezett másában. Elsősorban természetesen a barokk kedvenc hagymás
virágai vonulnak el előttünk szinte véget nem érő sorban, mint a tulipán, nárcisz stb. Mint említettük, ez a
színpompa hatalmába ejtette a festészetet és az iparművészeiét is, s a virágok vonalai és színei megjelennek a
ruhán, bútoron, ládán, falon. A barokk kertben a lugasok falait képekkel díszítik, hogy a kert színpompáját ezzel
is növeljék.

Pozsony, mint a fentiekből kiderül, valóban kora magas színvonalára emelte a magyar kertészetet. Kelet felé a
barokk hatást egyre gyengül s Erdélyben szinte egészen hiányzik. Nem mintha egy-egy barokk virág, némely
barokk kertészeti elem el nem jutott volna az akkor messze keleten fekvő Erdélybe is, hanem mert itt sokkal
nagyobb volt a ragaszkodás a XVI. század hagyományaihoz. Erdély két kiváló főasszonya, Lorántffy Zsuzsánna
és Bornemissza Anna, nagy kert- és virágkedvelő volt. De ha virágújdonságra kívánkoztak, maguk is Pozsonyba
fordultak. Az első tulipánok is Pozsonyból kerültek Erdélybe.

Legjobban megítélhetjük Erdély XVII. századi kertészetének és virágkultuszának nagy ragaszkodását a XVI.
század hagyományaihoz az erdélyi kertészeti kézikönyvből, amely alig öt évvel a Pozsonyi kert után jelent meg.
Címe Kerti dolgoknak leírása. Szerzője a francia Antoine Mizault, latinosan Mizaldus (1520-1578), aki
Alexikepus seu auxiliaris hortus című müvét 1565-ben adta ki Párisban. Szóval maga is a XVI. században élt s
könyve is a XVI. században jelent meg. Mi oka lehetett a fordítónak, Nadányi János-nak, hogy XVI. századi
munkát fordított magyarra a XVII. század hatvanas éveiben, tehát éppen száz évvel elavult kerti könyvet?
Nyilván semmi más, mint Erdély ragaszkodása a XVI. század hagyományaihoz.

És Nadányi János fordítása nem éppen a köznép, hanem a fejedelemasszony és az akkor főként kertészkedő
nemes asszonyok számára készült. A fordító azt is elárulja, hogy egyenesen Bornemissza Anna kívánságára.
„Kegyelmes Asszonyom, harmadik esztendeje immár, hogy a Nagyságod kegyelmes parancsolatjából e
könyvnek fordításához kezdettem volt, s az egész munkát négy holnapok alatt el is végeztem vala Fogarasban a
Nagyságtok kegyelmes szárnya alatt..." Tehát Erdélyben a XVII. században még a fejedelemasszonynak is
megfelelt a XVI. századi Mizault kertészeti műve.

Aránytalanság hibájába esnénk, ha Nadányi fordításait Lippay munkájához mérnénk. Egyes jelenségeket
azonban mégis ki kell emelnünk. Tudjuk, hogy a két Lippay maga is értett a kertészekdéshez. Ezért
vállalkozhatott Lippay önálló munka írására. Ezzel szemben Nadányi ezt írja az előszóban: „Noha ugyan én
efféle kerti dolgokra s füveknek vizsgálására Németországban is nem igen adhattam magamat, úgyhogy
experiálhattam légyen, az miket ír, nem ez lévén odafel való lakásomnak első célja..." így azután természetes,
hogy az erdélyi kerti könyv nem valami kiváló alkotás, mint fordítás sem. Mivel pedig a fordító nem értett a
kertészkedéshez nem is adhatott hü képet kora kertészeti viszonyairól, hanem kénytelen volt szórói-szóra
követni a már száz évvel elavult szerzőt. így értjük meg, hogy az 1669-ben megjelent munkában csupa XV. és
XVI. századi virággal találkozunk s a török és amerikai újdonságoknak semmi nyoma. A kertnek szagos vagy
szagtalan palántáiról és virágairól című fejezetben a következő 21 főnövénynéwel találkozunk:

rózsa, liliom, viola, fekete, fehér, sárga, sokszínű, verhengyős, skarlát, basilikum, bársonyvirág (Amarantus
paniculatus), zsálya, rozamrin, borsfű, izsóp, kömény, lavendula, menhta, olasz-, kakuk- vagy méhfíí, napraforgó
fű (de ez a körömvirág), koronás szekfű (Dianthus caryophyllus). majoránna, nadályfű (vagyis százszorszép),
lángszínű szagotlan viola (árvácska), kék liliom, üröm, istenfa.

155

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

Mindannyi régi jó ismerősünk a kolostorkert és a lovagkert korából, de 1669-ben már vájni kevés ahhoz, hogy a
virág fogalmát kimerítse. És valóban, ha áttekintjük azt a kevés tudósítást, ami Erdély XVII. és XVIII.
századbeli kertjeiről ránk maradt, azt látjuk, hogy az erdélyi kertészet alapja még ebben az időben is a
haszonkertészet, vagyis a konyha- és gyümölcskertészet volt, mint az ország északi és nyugati részében
évszázaddal előbb.

Ennek leszögezése abból a szempontból is fontos, hogy a töröknek nem volt közvetlen hatása a magyar
kertészetre. Téves felfogás, hogy török rabok, vagy török seregek hoztak volna virágot Magyarország meg nem
szállt részébe. Még az erdélyi követek sem jutottak ilyesmihez, akik a török portán jártak. „Apaffyné
Bornemissza Anna fejedelemasszony - írja Csérer Lajos - 1672-ben azt írja naplójába, hogy megrendeli Gyulai
Tamás portai követnek, küldjön pomagránátfát és narancsfát, de az visszajelenti, hogy azokat tengerentúlról
kellvén hozatni, nem küldhet." Viszont ha Pozsonyba fordultak virágért, onnan kaptak mindent, ami kapható
volt.

A Pozsonyi kert bőségesen elősorolja kora minden virágát s kétségtelen, hogy ezek mind meg is voltak a
pozsonyi kertekben, amit Lippay munkáján kívül Heindel katalógusa is bizonyít. A legfontosabbak voltak a
barokk kerti virágai között a török virágok, amelyek ugyan többnyire már a XVI. században eljutottak
Európába, miként ezt föntebb elmondottuk, azonban az európai kertekben, különösen Belgiumban és
Hollandiában folyton újabb és újabb változataikat tenyésztették s a XVII. században már ezek a változatok, a
tenyésztett újdonságok vezettek a virágdivatban.

A török által nyugatra közvetített virágok közül már több fajjal megismerkedtünk az előző fejezetekben. Itt
most, mielőtt a barokk kor legdivatosabb virágára, a tulipánra rátérnénk, néhány adattal megpótoljuk a török
virágok ismeretét.

A bársonyvirág (Amarantus) már az ókorban ismeretes volt s piros füzéreit hervadhatatlansága miatt szívesen
kötötték koszorúba. Neve is innen ered, mint azt a 122. oldalon kifejtettük. A bársonyvirág kerti fajai nagyrészt
keleten, főként Keletindiában honosak, tehát már az ókorban keletről kapták a görögök és rómaiak. Plinius is azt
írja, hogy legjobb az alexandriai amarantus. Valószínű, hogy a régiek csak az Amarantus paniculatus némely
változatát ismerték, ez a faj sok alakban honos Nyugat-, Keletázsiában és Keletindiában. A középkorban nem
foglalkoztak vele, mert nem volt számottevő gyógynövény. Ismeretét csak a renaissance újította fel s a XVI.
században már nemcsak a régiek által ismert fajt, hanem másokat is nyugatra szállított a török. Legkedveltebb
lett a Közép- és Délázsiában honos Aamrantus caudatus, ellenben a kényesebb Amarantus gangeticus, amely
keletindiai honosságú s a trópusok alatt ma már mindenfelé elvadult, nálunk némi gondozást igényel, ezért
kevésbé gyakori. Szintén Keletindiából ered a Celosia argentea, amelynek elszalagosodó virágzata kakastaréj
néven ismeretes. Nem lehetetlen, hogy Magyarországon át tette meg az utat nyugatra, mert mint Blitum
ungaricum tünt fel az irodalomban, azonban az is lehet, hogy a „magyar paréj" csak valahol a szomszéd
nyugaton keletkezett gúnyneve.

Magyarban a bársonyvirágról Melius közli az első, még nagyon tökéletlen leírást és a következő neveket:
Amarantus, bársonyszép, floramor, flos amoris, szeretők füve, Tausendschön. Utóbbi azért érdekes, mert ennek
mintájára készült a magyar százszorszép, amely azonban a Bellis neveként állandósult.

Az égő szerelem néven ismert Lychnis chalcedonia Kisázsiában és déli Oroszországban honos és szintén török
származású. Úgy látszik, Itálián át vándorolt a középeurópai kertekbe, már Clusius jó rajzát adta, s a növényt
Lychnis byzantina miniato flore néven írta le.

A borzas Katának gúnyolt Nigella damascena szintén ismeretlen volt már Clusius korában, aki Melanthium
damascenum néven írta le s azt állítja, hogy krétai eredetű. A Déleurópában és Arábiában honos növény
fajtestvére már az ókorban és a középkorban ismeretes volt köménynek használt fekete magjáért. Ez a
konyhakerti, ma már divatját vesztett faja a Nigella sativa is valószínűleg keletről jutott a kertekbe s a szántókon
közönsége Nigella arvensis is kétségtelenül előázsiai eredetű, Középeurópában csak mint gyom terjedt el.

Aránylag későn találkozunk a kertek legszebb virágos cserjéjével, a mályvafélék cserjetermetü képviselőjével,
amelyet Lippay Rosa sinensis néven ismertet, s a melyet ma Hibiscus syriacus néven ismerünk. Ez a szépvirágú
cserje a Keleten honos és szintén a török hozta nyugatra. Keleten, főként Keletindiában, nagy szerepet játszanak
bizonyos Hibiscus-fajok, melyek közül némelyet ehető terméséért, másokat rostjukért termesztenek. Kínában és
Keletindiában honos a nálunk melegházban tartott Hibiscus rosa sinensis, mely átvette a szabadföldi kerti
Hibiscus régi nevét.

156

Created by XMLmind XSL-FO Converter

1 1 . Tulipán.

Azonban midnezek és a már előbb említett török virágok eltörpülnek jelentőség dolgában a tulipán mellett. Ez
volt a török kertészet igazi diadala Európában. A tulipánról elmondhatjuk, hogy jött és győzött. A XVI század
közepén tünt fel, a XVII. században meghódította az előkelőket és gazdagokat, akik kedvéért félredobták az ősi,
évezredes rózsát és liliomot, a XVIII. században alkalmazkodott a változó európai divathoz, meghódította a
polgári osztályt s a XIX. században már sokfelé nemzeti virággá lett, amelyért valóságos versengés folyt
Belgiumtól Magyarország.

Hol volt azelőtt az újkornak ez a diadalmas virága?

Hol rejtőzködött az egész ókorban és középkorban, amelynek hírét sem hallották sem itt, sem keleten.

A tulipán-nemzetség egész Eurázsia mérsékelt övében honos és ezen a területen sok faj képviseli. Európának is
vannak őshonos tulipánfajai, sok a tulipánja Nyugatázsiának, de a természet még Japánban is ültetett tulipánt. A
történelmi Magyarországnak is ősidők óta kínálgatta magát a szép sárga Tulipa hungarica a Kazán-szorosban,
ahol azonban csak Rochel Antal fedezte fel nagykésőn, 1835-ben, amikor a kerti tulipán már régen befejezte
diadalútját a magyar kertekben is, és csak Borbás Vincé-től kapta „magyar" nevét.

De Európában addig, amíg a Sztambulból hozott kerti tulipán el nem terjedt, senki sem foglalkozott a tulipánnal.
Nem volt sem hasznos, sem díszes az európai ember szemében. Ne mondjuk el lehetetlennek. Sok hasonló
példát ismerünk. A virág hiába szép, a növény hiába hasznos, valamiképen fel kell fedezni s csak
felfedeztetésétől kezdve foglalkoznak vele. Mennyi szép virág nyilik például még Magyarországon, de csak a
szakember ismeri mint „botanikai fajt", a közönség mit sem tud róluk. Miért? Mert nem akadt senki, aki
felfedezte volna őket a kertészet, az esztétika számára.

Ázsiában azonban nagyon régi idők óta ismerik és becsülik a tulipánt. Természetesen úgy mint szegény ember
szokta becsülni a növényt, vagyis hasznáért. Jelen esetben hagymájáért. Hermán Ottó a mult század
naturalizmusának hatása alatt nagyon szép és költői képet rajzolt a tulipán ázsiai, ősi felfedezéséről. A
magyarázatot a nyugatázsiai tulipánmezők pompás színhatásában keresi. Valóban ezek a nyugatázsiai
tulipánmezők - bár szépségük nagyon gyorsan múlik - varázserővel bűvölik el a civilizált embert, akit a festők
és esztétikusok megtanítottak a művészeti és tájszépségekre. Hanem a primitív ember másként gondolkozik s
erről Hermán Ottó elfeledkezett. A szabad természetben élő és azzal a mindennapi kenyérért halálos harcot
folytató primitív embernek nincs érzéke a táj szépségek iránt. Mennyire csak a művész fedezhet fel ilyen
szépséget, bizonyítja, hogy a magyar föld virágos rétjei mai napig is felfedezetlenek és például Hermán Ottó, aki
úgy lelkesedett a nyugatázsiai tulipánmezőkért, semmit sem szólt egész életén át a magyar nárcisz-, sáfrány-
vagy másféle virágos mezőkért, holott ezek semmivel sem kisebb szépségüek. Csak éppen felfedezetlenek.

Egészen másutt kell keresnünk a tulipán ősi felfedeztetésének magyarázatát. A primitív ember szemében a
tulipán nem lehet és nem is volt más, mint hagyma. Étkezési célra szolgáló hagyma. Egyike azoknak a
hagymáknak, amelyeket eledelnek és fűszernek gyűjtött a pusztában. Említettük már a liliom történetének első
fejezeteként, hogy Ázsiában ma is általános eledel sokféle olyan hagyma, amely mint ilyen nem terjedt el a
kertekben, de ahol bőven ültette a természet, ott a primitív ember rendszeresen szedi hagymának. Ma is egész
Ázsiában fogyasztják a pusztában szedett tulipánhagymát s a tulipánnemzetség egyik japán faja a tudományban
ennek kifejezésére viseli a Tulipa edulis nevet. Miként a liliomok esetében sem feledkeznek meg erről,
azonképen a tulipán esetében sem s ha kertbe került valamely faj, legfeljebb kettős célt szolgál, virága dísz,
hagymája eledel.

De ne ítéljük el ezért könnyelműen az ázsiai népeket. Európában is ettek már elegen tulipánhagymát. Clusius
írja, hogy a tulipán 1570 körül még ismeretlen volt Antwerpenben és így megesett, hogy az egyik kereskedő
Konstantinápolyból bíborposztó -szállítmánnyal ráadásul nagyobb számú tulipánhagymát kapván, nem tudta
mihez kezdjen vele. Végre is vacsorát készíttetett belőlük, a fölös hagymákat pedig elültette... a zöldséges
kertben! Magyarországon sem vetették meg a tulipánhagmyát. És nemcsak a szegény emberek, akik jobb
hiányában megették az úri kertekből kidobátl tulipánhagymát is. Csapó József írja 1755-ben: „Némelyek mint a
répát úgy eszik s készíttetik a gyökerét és tápláló s magot nevelő erejűnek tartják."

Tehát a kerti tulipán megíratlan őstörténete az emberi táplálkozás prózai fejezetébe tartozik. A tulipán hagymája
nem egészen ártalmatlan ugyan, nyersen fogyasztva hányást okoz, de mint eledelként fogyasztott sok más
növény mérge, a tulipáné és elbomlik a főzés hatására.

így ismerték meg az ázsiai népek a tulipánt és sok más hagymás és gumós társát, amelyek közül valamikor a
XVI. század elején a diadalmas ozmán törökség kiválogatta a maga kerti virágait, s a hatalom és gazdagság
fényében ezek a hagymák és gumók, amelyek előbb eledel, fűszer és orvosság voltak, szép virágjuk révén kerti

157

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

dísszé léptek elő és egészen új szerepet töltöttek be a szultánok és basák udvarában. Éppen mint a kolostorkert
hasznos növényei néhány századdal előbb a lovagkertekben.

A törökkel jutott a tulipán Konstantinápolyba s a XVI. század közepén Konstantinápolyból indult Európába
hódító útra az ázsiai puszták szép virágú hagymája. A török nem régóta tarthatta kertjeiben a tulipánt, a régebbi
arag füvészek éppen úgy nem ismerték, mint a középkori európai kódexek. Az első írott adat I. Ferdinánd már
többször említett sztambuli követétől, Busbecq-től maradt ránk, aki 1554 szeptemberében Micault barátjához
küldött levelében ezt írja: „Egy napot Drinápolyban töltvén, Konstantinápoly felé közeledőben, már a város
szomszédságában, azokon a helyeken, ahol áthaladtunk, nagyszámú virágot láttunk, nárciszokat, jácintokat és
azt a virágot, amelyet a törökök tulipánnak neveznek (quos turcae tulipán vocant). Ezen nem kevéssé
csodálkoztunk, mert java télben voltunk, abban az évszakban, amely legkevésbbé sem barátja a virágoknak.
Görögország annyira bővelkedett erős illatú virágokban, hogy ahol sok van belőlük, megfájdítják az ember fejét,
ellenben a tulipántnak nincs vagy csak gyenge az illata (tulipanti aut nullus aut exiguus est odor) és csak
színének változatosságával és szépségével hívja magára az ember figyelmét."

Ez a feljegyzés (amely nyelvészeti tekintetben is fontos, mert mind a tulipán, mind a tulipánt alak előfordul
benne, tehát utóbbi korántsem magyar népiesség) csak irodalmi jelentőségű s korántsem következik belőle, hogy
Busbecq erről az útjáról tulipánhagymákat hozott volna magával, mint némelyek vitatják. Maga sem szól arról,
hogy szerzett volna tulipánhagymát ezen az útján, másutt sincs nyoma és így alaptalan feltevés, hogy az első
tulipánok Busbecq-től származnának.

Az első Középeurópában virágzó tulipán származásáról semmit sem tudunk. Csak az kétségtelen, hogy
Augsburgban 1559 áprilisában Heinrich Herwart polgár kertjében virágzott, aki az újdonságot lefestette és a
képet megküldte Konrád Gesner-nek. Gesner ennek alapján a már említett Valerius Cordus Annotationes című
munkájához, amelynek függelékeként jelent meg Németország kertjeiről szóló munkája is, Kaspar Collinus
gyógyszerésznek ajánlott levelet függesztett, amely a Horti Germaniae című munkájával és Cordus elöljáró
munkájával együtt 1561-ben látott napvilágot nyomtatásban. Az 1560 januárból keltezett levél De tulipa
turcarum címet viseli s benne elmondja Gesner a virágzás dátumán kívül, hogy Herwart Bizáncból vagy
valahonnan Kappadóciából kapta tulipánja magját. Az augsburgi tulipán virága kívül vörös, belül halványabb,
majdnem sárgálló és illatos volt. Gesner a levélben minden esetben a tulipán latinosított tulipa alakját használja
és bizonyos Kentmann szóbeli közlése nyomán azt állítja hogy a törökök azért adták a virágnak ezt a nevet, mert
hasonlít a „pileolus dalmaticus"-hoz, a dalmát süveghez.

Gesner leírása és a rajz (92. kép) alapján lehetetlen megállapítani, mely tulipánfaj virágzott Augsburgban.
Minthogy a leírás határozottan kellemes illatúnak mondja a virágot, talán nem a Tulipa Gesneriana, hanem
valamely rokona esetleg a Tulipa suaveolens. Azonban Linné azon az alapon, hogy Középeurópában virágzó
tulipánról Gesner tudósított először, a közönséges kerti tulipánt Tulipa Gesneriana néven vezette be a
tudományba s így többnyire azt tartják, hogy az augsburgi tulipán a kerti tulipán alakkörébe tartozott.

A harmadik adat a tulipánról 1565-ből ered s mindössze egy kép Matthioli már többször említett Commentrari
Dioscoridis című munkájában. Erre nézve Alföldi Flatt Károly, aki először tisztázta a tulipán történetének
kezdeteit, ezt írja: „Úgy látszik, miként Matthiolus a hagymás növényekkel, s ezek között a tulipánnal is csak
Cortusius útján ismerkedett meg. Mert két későbbi levelében, melyeket Cortusius páduai patríciushoz intézett s
melyekben különféle növényeket magyaráz s említést tesz némely ajándékokról is, miket Busbecq-től kapott,
mint például a scammonium-ról és poterium-ról, - köszöni Cortesius-nak, amiért neki Hyacinthus-dk és
Narcissus-ok rajzolatjait megküldeni szíves volt, s kéri őt, hogy már most hagymákat is küldene, melyeket ő
majd kis üvegházában ápolni fog. És hogy Matthiolus a tulipánt tényleg a nárciszokhoz számította, kiderül
Kommentárjainak 1565-iki kiadásából, hol a tulipán „Narcissus F'néven leírás nélkül s tökéletlen levélzettel
van ábrázolva.

158

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

Mindezekből bizonyossággal következik, hogy a tulipán a XVI. század hatvanas éveiben bukkant fel az európai
kertekben s egyszerre több irányból, közvetlenül Törökországból és közvetve Itáliából jutott északra. Tehát azt,
amit eddig elmondottunk, bevezetésnek tekinthetjük a tulipán európai történetéhez, amely csak Clusius-szal
veszi az első lendületet. Clusius írásaiból tudjuk, hogy Busbecq, mielőtt Bécsből Franciaországba telepedett
volna, számos virághagymát és nagymennyiségű tulipánmagot adott át a belga botanikusnak. Ez 1573-ban
történt s Clusius már 1575 és 1676-ban sok szép változatot nevelt a hagymákból és magvakból. Hogy azonban
Busbecq honnan szerezte a tulipánmagvakat, arról semmit sem tudunk. Mindenestre tény, hogy ekkor már
ismeretes volt Bécsben a tulipán s a hetvenes években főként éppen Clusius buzgólkodása révén nyugaton
nagymértékben kezdett terjedni a kertekben.

Clusius pannóniai flóramüvében - de korántsem Magyarországról - 1583-ban már tízféle tulipánt írt és rajzolt
és s ezek a kerti tulipán első helyes képei. Később is nagy szenvedéllyel űzte a tulipán tenyésztését és 1601-ben
már 47-féle tulipánt ismertetett 22 képpel. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az európai tulipánkultusznak
Clusius az apja, ő tenyésztette először és ő terjesztette kifogyhatatlan szorgalommal a tulipánújdonságokat s ő
szakított először a középkori rózsa- és liliomkultusszal s a renaissance nárciszkultuszával. Már Pannónia
növényeiről írott munkájában csak hét oldalt szentelt a rózsáknak és huszonnégyet a tulipánoknak.

Magyarországon a tulipán európai történetének ebben az első korszakában még egyáltalában nem keltett
érdeklődést. Később ugyan, mikor ez a virág Európa-szerte nemzeti virággá lett, a magyar kutatók is igyekeztek
felfokozni magyarországi első szereplését és azt valamiképen visszavetíteni a XVI. századba, de mindeddig
eredménytelenül. Egyetlen adattal nem bizonyítható, hogy a XVI. században valamely magyarországi kertben
lett volna tulipán, még Battyányi Boldizsár kertjeiben sem, ellenben a romantikus feltevésekkel szemben két
ellenkeztő bizonyító pozitívumot is kiemelhetünk. Egyik, hogy XVI. századbeli füveskönyveink és
névjegyzékeink nem ismerik a tulipánt, noha a XVI. század vége felé már mindenik német füveskönyvben
leírták a képét is közölték. Hiába keressük a tulipánt Melius Herbárium-ában, Bejthe István névejgyzékben,
Szikszai Fabricius Balázs első, Pesthy Gáspár által megpótolt és kiadott szójegyzékében és hiába Bejthe András
Füveskönyvében. Battyányi Boldizsár levelezését Takács Sándor nézte át a tulipánra vonatkozó adatokért,
egyebet azonban nem talált, mint azt, hogy a marburgi Johann Hönelius különféle virággyökereket, köztük
tulipánt is, kért a góftól. Ez természetesen nem bizonyíték, mert hiányzik a válasz, hogy a tulipánhagymákat
megkapta. „Azon virágok közt, - írja Takács - miket Clusius Battyányi -nak küldött, a tulipánt hiába keressük."
Az abban az időben divatos gyökér- és magcsere a magyar urak körében is szokásos volt. „Battyányi
(magyarországi) levelezése között - írja Takács - sem tulipánt kérő, sem köszönő levelet nem találunk." Tehát
irodalmi adatnak semmi nyoma és semmi valószínűsége. A másik fontos körülmény - és ezt azokkal szemben
kell hangsúlyoznunk, akik tehetségesnek tartják, hogy a magyarság közvetlenül a megszálló törökségtől kapta
volna a tulipánt és azt maga közvetítette volna nyugatra - annak a kornak rendkívül kiterjedt kertészeti és
botanikai érdeklődése és irodalma. Ha kaptak volna nyugaton magyar közvetítésü tulipánt, okvetlenül nyomát
kellene lelnünk a botanikai irodalomban. Ellenkezőjét csak az állíthatja, aki nem ismeri a XVI. század rendkívül
alapos és lelkiismeretes botanikai feljegyzéseit.

A XVII. századdal új korszak kezdődik a tulipán történetében, amelyet a leghelyesebben a barokk tulipán
korának nevezehtünk. E korszak színtere azonban már nem Bécs, hanem Hollandia és Franciaország. Előbbi a
tulpomániával és a virágfestők bizarr tulipánjaival tette magát emlékezetessé a tulipán történetében, utóbbi az
iparművészeti tulipánmotívum megteremtésével.

A tulpománia botanikai alapja a tulipán bámulatos változékonysága. A XVI. század elején az akkor ismert kerti
virágok éppen nem tűntek fel változékonyságukkal. A rózsával (t. i. a régi rózsákkal) és a liliommal (t. i. a régi
liliomokkal) szemben a tulipán változékonysága valóban nagyon feltűnő. Az előbb közölt adatokban
olvashattuk, hogy akkoriban gyakran magról nevelték a tulipánt s ez egyik alapja volt a kerti tulipán
változatosságának. A tulipántenyésztők hamarosan észrevették, hogy egyazon tőről eredő tulipánmagvakból
különböző színű utódok kelnek. Továbbá az is csakhamar szemükbe ötlött, hogy amint a hagyma öregedik, a
virágokon az alapszín bizonyos árnyalatokat kap: a kertészet nyelvén mondva, rektifikálódik. És mert a kor
valósággal vadászott a virágújdonságokra, gyorsan divattá lett az újdonságok hajszája a kerti tulipán kis körében
is, miként erre már Clusius példát adott.

Ezt a divatot és szenvedélyt használták ki az élelmes hollandus virágtenyésztők. Valóságos tőzsdét alakítottak,
ahol egyre magasabbra verték fel - mai tőzsdei műszóval mondva - a papirostulipán árát. A mi nemzedékünk
ismeri, mire képes a tőzsdei konjunktúra. Ilyen konjunktúra volt akkor Hollandiában a tulipán. Annyira
specializálódott a tulipánüzlet, hogy már nem darabszám, hanem súlyra adták a tulipánhagymát, mint a
drágakövet. A legkiválóbb tulipántenyésztőket kiküldték bizottsági tagoknak, hogy a meghatározott súlyú
tulipánhagymát elárverezzék. Némely hagyma naponta gazdát cserélt és szerényen néhány forinttal kezdve
pályafutását, végül százakkal fizették. A legszerencsésebb hagymák 1000-2000 forint áron jutottak végleges

159

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

tulajdonosukhoz. Az őrület úgy elfogta az embereket, hogy sokan eladták házukat, a takácsok szövőszéküket, a
gazdák földjüket, az egész vagyonukat tulipánhagymákba fektették. Akinek nem volt pénze, természetben
egyenlítette ki a tulipánhagyma árát, ki ökrökkel, ki juhokkal, vagy borjúval, búzával, rizzsel, vajjal stb.

A vége pedig ugyanaz lett, mint a világháború után hírhedtté vált korunkbeli konjunktúráé: kijózanodás és a
könnyelműek anyagi csődje. A hollandi tulpománia 1634-ben érte tetőfokát, de nemsokára beleavatkoztak a
hatóságok és 1637-ben egyik napról a másikra összeomlott az egész tulipántőzsde és vele eltűntek a magas árak
is. A tulipántenyésztés nem szűnt meg ezzel, de mindenkorra vége volt az esztelen tőzsdézésnek és megnyílt az
útja a tisztességes tulipánkertészkedésnek.

Ha a barokk tulipánokkal meg akarunk ismerkedni, vegyük kezünkbe valamelyik tulipánról szóló barokk
díszmunkát. Ilyen például Munting és Elsholz Theatrum tuliparum című müve, amely 1661-ben látott
napvilágot. Aki ebben lapozgat, szemei előtt megelevenedik a barokk kor szenvedélyes rajongása a tulipánért.
Még Weinmann Phytanthoza-iconographiájában is, amely 1745-ben jelent meg, azt olvassuk, hogy „a
különböző tulipánok számát meg sem lehet határozni, egyedül a Pappenheim-ok kertjében ötezer fajta volt, s
ezekből még újak állottak elő."

Hollandiában a tulpomániával nőtt nagyra a barokk virágfestészet, amelyről még megemlékeztünk. A hollandi
virágfestők teremtették meg a barokk tulipánmotívumot. Ez egészen más valami, mint ami korunkban szeretnek
tulipánmotívumnak nevezni. Aki a barokk virágfestők képeiben elgyönyörködik, csakhamar észreveszi, hogy a
barokk korban sohasem festettek simavonalú és egyszínű, ahogy ma nevezhetnénk, népies tulipánokat, hanem
lehetőleg cikornyásra rajzolták a szirmokat és tarkára festették a színét. (VIII. tábla.) Annak a kornak a papagáj
volt kedvenc madara s a papagáj tulipánok kedvenc tulipánjai.

Franciaországban a tulipán szerepe a Bourbon-okkal nőtt nagyra, akik a XVII. századtól a francia forradalomig
egész Európa divatját irányították. XIII. Lajos felcserélte ruháján a renaissance-motívumokat újdivatú
virágokkal s ettől kezdve a barokk virágok mind jobban tért hódítottak az iparművészeiben is. A főúri körökben
ez az új irány egész Európát meghódította, de kelet felé és a hagyományokhoz jobban ragaszkodó társadalmi
osztályokban a barokk virágvonalak nehezen, vagy egyáltalában nem érvényesültek, s így támadt, mint láttuk az
a renaissance-barokk keverék, amelyből a XVIII. században az úgynevezett népies virágmotívumok kisarjadtak.

Németországban (XIV. tábla) és Magyarországon a XVII. század első felében szintén divatossá lett a tulipán, de
ezekben az országokban a szegénység miatt kisebb méretű volt a tulipánláz is. Magyarországon az első adat a
tulipánról a XVII. század 40-es éveiből származik. Mint a többi virágújdonságot, az első tulipánokat is
Pozsonyban ültették. Mikor? nem tudjuk, közelebb megállapítani. Mint említettük, feltehető, hogy Forgách
kardinális korában és kertjében. Az első adat már nem Pozsonyba hozott, hanem onnan Erdélybe szállított
tulipánokról számol be. A XVII. század első felében „Pozsony a hazai virágmagkereskedés gócpontja - írja
Takáts - s Thurzó György, Czobor Erzsébet, Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony is többször hozatott
Pozsonyból virághagymákat. Az 1646. év őszén például bizonyos Janovics nevű ember 131 tulipagyökeret és 12
teljesvirágú nárciszt küld neki."

A feljegyzés itt még latin alakjában említi a tulipán nevét. A tulipán alakot Radvánszky közli először 1651-ből:
br. Esterházy Ilona kisasszony után maradt drágaságok jegyzékében olvasható, „aranyos ezüst csésze, tulipán a
közepiben." Viski Károly 1651-1675 közötti időből kimutatta az első tulipánt alakot is a magyar nyelvben.
Mindennek nincs különösebb jelentősége, mert mindenik alak használatos volt külföldön már a XVI. században.
A tulipán egyébként a török-perzsa turbá, tulpán, az ismert, de ma már divatját multa török fejvédő nevének
alkalmazása virágnévként. Hogy a magyar nyelvbe német közvetítéssel jutott, kétségtelen.

Az irodalomban, miként Csefkó Gyula kimutatta, először Zrínyi Miklós említi a tulipánt Fantasia poetica című
müvében 1651-ben:

De mennire ismeg Rosmarin az chalánt, Mennire győzi meg Viola tulipánt. Es menni külömbség Váltja észtet s
haynalt: Annira győzöm én azt a rut chipás ebet.

160

Created by XMLmind XSL-FO Converter

1 1 . Tulipán.

Pozsonyban a kertekben a 60-as években már gyakori volt a tulipán. Ezt bizonyítják a Pozsonyi kert tulipánról
szóló kezdő szavai:

„A mi legközönségesebb legyen első, Tulipa, melyet némelyek liliomi nárcissusnak neveznek. Ennek
külömbféle kellemetes és kedves színében leginkább játszadozik a természet, ugyanis állatjában mint a liliom,
csakhogy nem oly igen hegyes, hanem kevéssé kerekded. Némelyeknek színe csaknem minden második
esztendőben változik. A tulipáknak gyönyörűséges szines öltözeteket hogy valaki megszámlálja, nincs mód
benne. A közönséges tulipák sárgák, veresek, fehérek, kőszinüek, narancsszinüek stb. A versek közül
bársonyszinü, karmazsinszínű, vérszínű, rózsaszínű, skárlátszinű, testszinü, miniumszinü, feketeszinü, veres
kékszínű, veres-verhenyeges. Fehérek némelyek, mintegy vércseppel cseppentettek, veres prémmel
csipkéztettek, veres sujtásokkal festettek. Tiszta szederjesek és tiszta zöldek találtatnak érsek urunk őnagysága
tulipái közt. Laurembergius írja, hogy soha olyanokat nem látott... De mindezek közül legszebbek és
nemesebbek a niderlandi tulipák, kiknek sok különböző színeknek leírásával nem akartam terhelni a kegyes
olvasót. Éppen zöldek is, éppen megyszinüek és több leírhatatlan külömb-külömbféle színnel természettől
festett tulipák, kik többen találtatnak ezen dicséretes kertben kétszáz elegyes szinüeknél. A többinek nemességét
fejezze be dicsőségével a teljes levelű tulipa, aranyszínű, narancsszínű, veressel elegyes levelei, némelyek
közepe és széle zöld, némely levelei zöld, sárga és veres csapás rajtuk, van közönségesen 60 s 80 levele
(szirmai!) egynek."

Kétségtelen, hogy a magyar ember Lippay János könyvében olvasta először a tulipán nagy dicséretét s később is
mindannyiszor szemébe ötlött, valahányszor a Pozsonyi kert-et kezébe vette, már pedig ez a körülbelül két
évszázad alatt, amíg a Pozsonyi kert tanította kertészkedésre a legtöbb magyar embert, vajmi sokszor megesett.
Azt kell tehát mondanunk, hogy történelmi bizonyosságú adatok szerint a magyarságot Lippay tanította meg a
tulipán szeretetére és a magyar tulipánkultusz alapjait a két Lippay rakta le.

Az iparművészeiben is követte a magyarság az európai tulipándivatot s a XVII. század közepétől kezdve - mint
a 93. és 94. kép is mutatja - kedvelt motívum volt az iparművészeiben a virágok között a tulipán. Természetesen
a barokk tulipán s abban a formában, ahogy a francia udvar kezdte használni az iparművészeiben.

Azonban a barokk korban csak a főurak és gazdagok körében beszélhetünk tulipánkultuszról, egyáltalában a
barokk tulipán az előkelők, gazdagok és kiváltságosak virága és amint a XVII. században a felvilágosodás
döntögetni kezdi a Lajosok uralmát és a nemesi kiváltságokat, megbukott a barokk tulipán is vele az egész
barokk tulipánkultusz s a gyengédséget és aprólékosságot eszményítő rokokó és a rátelepedő empire egészen
háttérbe szorította.

161

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

Az a tulipán, amelyet ma ismerünk, szinte egyáltalában nem hasonlít a barokk tulipánhoz, a modern
tulipánkultusz modern jelenség kertben, művészetben és irodalomban. Ez már a polgári tulipán, amely
lassanként alakult a XVIII. század második felétől kezdve. Ekkor ugyanis lassankétn elmaradtak a hollandi
virágkereskedésekből a régi barokk vevők, akik a változatosságot hajhászták a tulipánban, és új vevők
jelentkeztek az anyagilag egyre erősödő és a politikában is egyre jobban előretörő polgári osztály tagjai, akik
azonban a mult hagyományaival ellentétben az egyszerű és tartós tulipánokat keresték. Ennek hatása alatt
Haarlemben felhagytak az újabb és újabb, tarkábbnál tarkább tulipánok előállításával és idővel bizottság alakult
ott, amely ma is évente összeül és egységes elvek szerint bírálja el a tenyésztők virágait. A polgári ízlésnek
megfelelően az új tulipánok virága lehetőén kerek és zárt, annyira zárt, hogy csak a virágzás végén nyílik fel,
továbbá szinte kivétel nélkül egyszínű, mindenesetre tarkasága sem rikító. Ezeknek a tenyésztői elveknek
eredményeként állították elő a mult század második felében, amikor újra előtérbe nyomult a tulipánkultusz, az
úgynevezett Darwin-tulipánt s azóta azt tartják a legnemesebb, a polgári ízlésnek legjobban megfelelő
tulipánnak.

És csak ekkor kezd elterjedni a tulipán ismerete a „nép" körében, vagyis az egyszerűbb körökben is, ekkor
jelenik meg a falusi kertekben és a házi ipar tárgyain. A XIX. század folyamán az a bizonyos fougére stylisée
mindinkább virágszerüvé válik s bár nem a tulipán a legkedveltebb népies világ sem a cifraszűrön sem a
bútoron, sem a női kézimunkán, hanem az ősi rózsa és a lovagkori szegfű, mégis néha-néha helyet szorít
magának ezek között a tulipán is.

Az új polgári tulipánnal újabb hódító útra indult ez a virág Európában a XIX. században. Miként valaha a
barokk szíveket hódította változatosságával és tarka pompájával, most egyszerűségével a polgári szívek
hódolatát vívta ki. A nacionalizmus korszakában csakhamar elfeledték Európában, hogy a tulipánt
elvitathatatlanul az ozmánok avatták kerti virággá és Európa már készen, mint pompás kerti virágot kapta a
töröktől, tehát a tulipán sem nem hollandi, sem nem német, sem nem magyar virág. Lassanként egyre élesebbé
váló verseny fejlődött egyes nemzetek között a tulipánért s maguknak követelték a belgák, hollandok, németek,
magyarok.

A versenyt a belgák nyitották meg, akik 1825-ben Genfben a botanikus kertben elhelyezték Busbecq-nek, a
flandriai születésű tudós államférfiúnak mellszobrát és köréje orgonát és tulipánokat ültettek, jelezvén, hogy a
tulipán felfedezését Busbecq érdemének tartják. Ebben, mint a fentiekből következik, van is valami igazság, de
nem annyi, hogy azért a tulipánt belga virágnak lehetne nevezni. Ezt még Clusius révén is csak másodsorban
vitathatják a belgák a törökök mögött. A németek Herwart és Gesner révén formálnak jogot a tulipánhoz s
tudjuk, Linné és Gesner nevének emlékéhez kötötte a kerti tulipán tudományos nevét. A hollandok a kétes
értékű tulpománia és a virágfestők alkotásai alapján vitatják magukénak ezt a virágot.

Természetesen a nemzetközi versenyből mi magyarok sem maradhattunk el s bár megkésve, de annál merészebb
elmélettel követeltük magunkénak a tulipánt. A követelést egyes magyar romantikusok arra alapították, hogy a
honfoglaló magyarság valahonnan keleti hazájából hozta magával a tulipánmotívumot, tehát már akkor megvolt
a magyar tulipánkultusz, amikor Európa még híve-hamvát sem hallotta. A tulipán történetében ez az elmélet
olyan fejezetté nőtte ki magát e század elején, melyet méltán nevezhetünk a magyar tulpománia korszakának. A
nyitást Huszka József írta és közölte 1885-ben A debreceni cifraszűr című cikkében, ahol egyebek között
ilyesmit olvasunk: „Ha egy kicsit megembereljük magunkat és szabadultunk amaz előítélettől, hogy hazánk is
volt befolyással a vele érintkező külföldre, ami némi kereséssel több téren kimutatható. Hihetetlen, hogy a
fényes magyar urakat s a legvitézebb katonát, a huszárt ne utánozzák a külföldiek s ne akarjanak hozzájuk
hasonlítani. Igazolja ezt a huszárruha mai nemzetközi jellege. Részemről hiszem, hogy nemzeties diszítményünk
nem egy eleme ment át a barokk ízlésbe, melynek rózsa-, tulipán- és szegfüalakjai nem mind tengeri úton,
Hollandián át érkeztek a Keletről Európába, hanem magyar réven jutottak közhasználatba. Különben, hogy a
XVI. század utolsó éveiben nemcsak a szűrt, de a subát is utánozták külföldön, szintén kimutatható..."

Valószínű, hogy Huszka maga sem tudta, mekkora lavinát indított meg ezekkel a szavakkal, amelyekben sok
más mellett az a különös állítás is foglaltatik, hogy Hollandia tengeren át hozta Európába a rózsát, tulipánt és
szegfüvet, amit tudomásom szerint soha komolyan nem vitattak. Ugyan maga Huszka nagyon óvatosan kezelte a
magyar tulipán ügyét, így például az idézett cikkben is azt írja utóbb, hogy a „szürdíszítések elemei között a
szegfűt és tulipánt is feltalálhatjuk az egyetemes rózsa mellett, ámbár elég ritkán." Később is Magyar
ornamentika című müvében 1898-ban hangsúlyozza, hogy a liliomot gyakran összezavarják az ornamentikában
a tulipánnal, mivel pedig maga is látja, hogy a magyar népies ornamentika úgynevezett tulipánja csak stilizált
motívum, - noha ilyen körben sem ismerte eredetét - a naturalisztikus tulipán pedig a népies ornamentikában
nagyon ritka és nagyon kései, bevonta elméletébe a tüzes liliomot (Lilium bulbiferum), amivel véglegessé tette a
zűrzavart.

162

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

Ámde az elmélet csak elmélet marad, ha nem lép ki valamiképen az életbe és ott meg nem erősödik. A magyar
tulpománia ezt az eleven erőt 1904-1906-ban szerezte a tulipánmozgalom idején, amikor az úgynevezett
darabontkormány ellen társadalmi mozgalom indult, amely jelvényül a tulipánt választotta és végül a koalíciós
kormány megalakulásával ért véget. Ekkor politikai céljaik támogatására a politikusok hozzátartozói
tulipánkertek alapítására hívták fel a társadalmat - háromszáz évvel az első európai tulipánkertek alapítása után!
- és ezt az inkább politikai, mint nemzeti mozgalmat a kereskedelem is igyekezett kihasználni.

Az első, még szerény „bizonyíték" az ősmagyar tulipán mellett 1904-ben jelent meg A kert című folyóiratban.
Rodiczky Jenő közölt ott szemelvényeket a Tropheum nobilissimae ac antiquissimae domus Estorasianae című,
1700-ban Bécsben megjelent munkából, amely az Esterházy -család őseit mutatja be természetesen a megjelenés
évének divatja szerint öltöztetve az első, elképzelt ősöket. Az a kor tudvalevőleg még nem ismerte a
keserűséget, nem ütközött meg az anakronizmusokon. Hogy ilyen munkában néhány nőalak, aki még a
középkorban élt, amikor hírét sem hallották a tulipánnak, tulipánt tart a kezében, akkor nem keltett
visszatetszést. Mikor azonban Rodiczky ezt nem veszi figyelembe és járatlansága következtében azt írja, „a
nyilván családi képek után készített fametszeteken", az egész barokk-kori munka történelmi vonatkozásait
meghamisította és ezzel elvetette magját annak, hogy későbbi felületes olvasók mint az ősmagyar
tulipánmotívum bizonyítékára hivatkozhassanak cikkére.

Szomorú szüleménye a magyar tulpomániának s kiáltó cégére az üzleti vakmerőségnek Vaszary Mihály müve,
amely A haarlemi tulipán címmel 1907-ben jelent meg. Vaszary már minden lelkiismeretfurdalás nélkül
hamisítja meg ebben a müvében az egész magyar történelmet, csakhogy „bizonyítékokat" szolgáltasson a
tulipán magyar ősisége mellett. Neki nem gond kimutatni, hogy a honfoglalók díszítőművészetében mindenütt
megvan a tulipán, az sem, hogy az Árpádok és vegyesházi királyok pénzein, címereiben, sőt a koronázási
paláston és Mátyás trónkárpitján is kimutassa ezt a motívumot. Közben természetesen nem tudja, hogy mi
készült Magyarországon s mi idegenben s hogy az itáliai iparművészet alkotásaként keletkezett trónkárpit nem
lehet bizonyíték semmiféle motívum magyarsága ügyében.

Az ember nem tudja, bosszankodjék, vagy kétségbeessen, mikor azt olvassa, hogy „Salamon király dénárjain az
alak fejénél, jobbról és balról is egy-egy hagymás tulipán látható", avagy hogy „IV. Béla király ú. n.
szükségpénzén az ülőhelyzetben ábrázolt alak hagymás tulipánt tart a kezében", hiszen mindenki tudja, hogy a
pénzeken ábrázolt királyi alakok fején korona van, kezükben pedig nem tarthatnak mást, mint a jogart és az
országalmát (95. kép.)

De Vaszary még az Anjou-liliomot is megmagyarosítja, írván: „feltűnő, hogy az Anjouk-nál eleinte a tulipán
szerepel mint díszítő motívum, későbben már a „liliom". Az sem utolsó, mikor azt olvassuk Vaszary
munkájában, hogy a „szepeshelyi főoltár szárnyképén, melynek felső részén Szt. László, Szt. Imre és Szt. István
királyok vannak ábrázolva, Szt. Imre herceg kezében több szál fehér tulipánt és nem liliomot tart." (10. kép.)

A magyarázat mindenben kézenfekvő. Elég, ha leszögezzük, hogy mind A kert című lapnak, mind A haarlemi
tulipán című munkának Mauthner Ödön császári és királyi udvari magkereskedése a kiadója. Vaszary munkája
nem más, mint közönségesen magkereskedői reklámfüzet, amelyben lépten-nyomon olvashatjuk, hogy a
tulipánhagymákat a kiadó árusítja. Nem kell tehát megbotránkozni azon, hogy a tulipán történetéről szóló
fejezetben olyan zagyvaságok vannak, mint néhány példával bemutattam. Sokkal inkább feltűnő, hogy voltak,
akik ezt nem vették észre s a tulpomániából megszédülve, mint komoly tudományt és komoly történelmet adták
tovább.

Ilyen kezdet után valóban szerény bukdácsolásnak kell minősítenünk a fiatalabb nemzedék tulpomániáját, akik
minden virágszerű, háromcsúcsú iparművészeti motívumot tulipánnak neveznek, de feltűnő célzatossággal csak
régi magyar és keleti holmikon látják meg ezt a motívumot, amely nagyon különböző eredetű lehet, azonban

163

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1 1 . Tulipán.

legtöbbször nem is virágról mintázták, hanem egyszerű figurális vonalkombináció, amelynek semmiféle
naturalisztikus tárgyi vonatkozása nincsen.

így született meg a tulipános láda romantikája, amely még ma is felbukkan s kétségtelen, hogy mint név többé
már ki sem irtható. Pedig Sebestyén Gyula már 1927-ben megcáfolta magyarságát, írván A magyarság ládái
című cikkében: „A magyar népnek a müveit közönség körében, legalább hírből, legismertebb ládaformája a
tulipántos láda. De mivel a tulipánnövény csak a XVI. században került Európába, a német vagy olasz eredetű
tulipán szó meg éppen csak a XVII. század közepe táján honosodott meg nyelvünkben, s ezenfelül még a láda
szó is német eredetű, azért nyilvánvaló, hogy az úgynevezett tulipántos láda nem lehet a magyarságnak
legrégibb ládaformája."

Valóban tulipántos láda a nyugati nemzetek ládái között is legalább ugyanannyi található, mint
Magyarországon, hiszen az a népies virágmotívum, amely gyakran tulipánszerü, egész Európában látható a
legkülönbözőbb tárgyakon, edényen, szőttes holmin, bútoron, miért ne került volna hát mindenütt éppen úgy a
ládára is! De átlagban a tulipánosnak mondott ládákon sem gyakori a naturalisztikus tulipán s a tulipántos láda
kifejezés tulajdonképen csak annyit jelent: virágos, festett láda, szemben a festetlennel. Aki például Malonyay
Dezső nagy munkájában, A magyar nép művészete című kötetekben lapozgat, legtöbb képen hiába keresi a
tulipánt a tulipántostnak jelzett ládán.

Különben a tulipántos láda olyan kifejezés, amely egészen újkeletü a magyar nyelvben és a magyarság körében,
régebben főként a liliom szót használták gyakran az általános virág értelmében s akkoriban a virágos ládát is
liliomos ládának mondták. Hogy a liliommotívum milyen fontos szerepet játszott a magyar pecsétgyűrűkön, már
elmondottuk. A népiesség korában, tehát a XVIII. század második felében a polgári osztálynak s így a
népdaloknak lett kedvenc virága és akkoriban éppen olyan sűrűn emlegették a liliomos ládát, mint a XX. század
elején a tulipántosat.

„Gvadányi generális uram - írja Csefkó - nem tulipántos ládát ismer, hanem liliomosat. Szerinte ugyanis a
Tiszaháton a badalói (Bereg megye) bíró eladó lányának

Szép liliomokkal festve zöld ládája.

(Unalmas órákban való időtöltés. 1795.) Liliommal díszített ládát emleget egyik szép népdalunk következő
szakasza is:

Édes anyám, csak egy a kérésem, Csak egy ládát csináltasson nékem, Négy sarkára négy szál rozmaringot,
Közepibe dupla liliomot. "

A tulipán már csak azért sem lehetett a maga valóságában népies virág, mert egészen a legújabb időkig
Magyarországon egyáltalában nem foglalkoztak tulipántenyésztéssel, hanem külföldről, főként Hollandiából
hozatták a kertekbe a tulipánhagymákat. Már Lippay is így tudja ezt s mások is Hollandiába fordultak
tulipánhagymákért. Például Nádasdy Ferenc 1665-ben két megbízottját küldte Pettendorfból Hollandiába és
meghagyta nekik, hogy „Blumenstöck, Tulipán, Nagl und Anemoni, Ranunculos" és egyéb virágokat hozzanak
számára. Még akkor is, mikor már fejlődésnek indult a magyar kertészet s amikor javában lángolt a
tulipánmozgalom heve, senki sem gondolt arra, hogy valamiképen itthon tartsa azokat a százezreket, amelyeket
az ország évente küldött külföldre virághagymákért és magvakért, ezek közt Haarlembe tulipánhagymákért.
Csak legújabban a franciák és a németek igyekeztek függetleníteni magukat a hollandi virághagymáktól és a
sikeresnek ígérkező német példán elindulva Magyarországon a fővárosi kertészképző iskola (96. kép) végzett
ezelőtt négy évvel Haarlemből hozatott tulipánhagymákkal keresztezési és tenyésztési kísérleteket, amelyek
folytatódnak s ma már remélhető, hogy többé nem kell a magyar kerteknek idegenből hozatniok a
tulipánhagymát.

■ i: í \

164

Created by XMLmind XSL-FO Converter

12. fejezet - 12. Narancsvirág.

Versailles - Narancs és citrom hazája - Cedrocitrom - Citrom -
Narancs - Narancsház - Díszmunkák - Bizarria - Mandarin -
Grape fruit - Üvegház - Kismarton - Hajtatás - A hajtatás
mondái? - Jácint.

Abban az évben, amikor Lippay György hercegprímás magához vette öccsét, Lippay János -t, hogy vele
megírassa a Pozsonyi kert-et, Franciaországban XIV. Lajos, aki akkor 22 éves volt és 1661-ben Mazarin halála
után maga vette kezébe az ország vezetését, megbízta André le Notre-t, a kiváló kertészt, hogy Versaillesben
olyan kertet tervezzen, amelyhez hasonló még sohasem volt a világon. Versailles a francia királyok mocsaras
vadászterülete volt, s XIII. Lajos 1624-ben kis vadászkastélyt építtetett oda. Le Notre előzőleg Mazarin
pénzügyminiszterének, Fouquet-nek volt kertésze s Fouquet bukásának éppen az volt egyik főoka, hogy
Vauxban olyan pompás kertet készített a pénzügyminiszternek, amely mellett a királyi kertek egészen
eltörpültek. Le Notre régi kertészcsaládból származott, apja a Tuileriák kertjének volt intézője. A vouxi kert
megalkotásával már bizonyságát adta annak, hogy hivatva van arra a feladatra, amelyet XIV. Lajos tűzött elébe.

Versailles lett ettől kezdve Európa kertészeti érdeklődésének központja, Le Notre két feladat megoldására
törekedett a hatalmas kertben, amelyet a francia parkstílus megalapításának tekintünk, egyik volt a rendszer,
amelynek következtében a parkstílus mértani, vagy úgy is mondhatjuk, katonai szabályszerűségre törekedett,
egyenes utakkal, mértani szabályosságú pázsittáblákkal, nyesett sövényekkel, a domináló helyen álló kastélyhoz
vezető, tengelyszerü főúttal, a másik pedig a változatosság, amelyet a szökőkutakkal, terraszokkal, más- és
másféleként nyesett fsorokkal és a folyton megújított virágdísszel valósított meg.

Le Notre neve világhírűvé lett Versailles-jal, pedig rajta kívül másik kertész is fontos szerepet játszott Versailles
hírnevének megalapításában La Quinteny, aki megelőzőleg szintén Fouquet kertésze volt. Le Notre tervezte és
alakította a hatalmas parkot, ő uralkodott a fák és a pázsittáblák vonalain. La Quinteny birodalmába tartoztak a
virágok, amelyek ebben a környezetben szintén új feladatot kaptak. Hogy illett volna a versaillesi parkba a tarka
virágos ágy? Hiszen rögtön megbontotta volna a sövényvonalak és pázsittáblák mértani harmóniáját. Csak mint
virágszőnyeg kaphatott itt helyet, mint a Vauxban alapított és Versaillesba telepített gobelingyár termékeinek
utánzata. És mint a balusztrádok, terraszok őseiként felállított örökzöld fák dísze.

De ballusztrádra, terraszra ebben a királyi parkban és kastélyban nem állíthatták őrnek a polgári gránátalmát
vagy oleandert, ide a legszebb levelű, legszebb virágú, legkedvesebb illatú és legszebb gyümölcsű örökzöld
illett, a narancsfa. A versaillesi narancsház (97. kép) nem volt ugyan az első, de szerepe ma is bennt csent
Versailles világhírében. Kétségtelen, hogy Középeurópában a narancsfa és a citromfa ettől kezdve lett divatossá
és a narancsvirág innen hódította meg a középeurópai ízlést.

165

Created by XMLmind XSL-FO Converter

12. Narancsvirág.

Maga a narancsfa, éppen úgy mint a citromfa messze keleten honos és melegebb éghajlat szülötte, sőt már
európában is hosszú történelmi múltra tekinthetett vissza XIV. Lajos korában is. Itáliában és Spanyolországban
már régóta ültették s a költők közül is tulajdonképen dél pompáját akarta Versaillesbe varázsolni a
narancsfákkal és legalább nyáron a déli kertek pompáját akarta elhomályosítani a vedrekben kihelyezett
narancs- és citromfákkal.

A citrom és a narancs igazi hazája, az a föld, ahol a citromok virágzanak és a sötétzöld lomb közt az
aranynarancs tükdöklik, India. Ott van a terjedési központja az egész Citrus nemzetségnek, a Himalája délkeleti
oldalán ma is vadon nőnek különféle citrom- és narancsfajok. Mikor és ki fedezte fel hasznukat, szépségüket,
megmondhatatlan. Bizonyos azonban, hogy már évezredekkel Kr. e. Már a szumir korszakból találtak
Nippurban citromszerü növényi emlékeket és régóta ismerték az egyiptomiak is, akik kitri-nék nevezték az első
Citrus-fajt s a latin Citrus tulajdonképen az egyiptomi kitri ellatinosítása.

A világtörténelem színpadára ez az ősi citromfaj Nagy Sándor ázsiai hadjáratával (334-324 Kr. e.) jutott, mint
sok más indiai társa. Nagy feltűnést kelthetett Nagy Sándor katonái között az akkor már Perzsiában is ültetett
növény s eleinte perzsa almának nevezték gyümölcsét. így nevezte Theophrastus is, aki ennyit tudott róla:
„Média és Perzsia sajátságos növényi termékei közt találjuk egyebek mellett a méd vagy perzsa almát. Ennek a
fának olyan a levele, mint az andrachnéé (Arbutas andrachne) s miként a körtének és a galagonyának tövisei
vannak, ezek simák, nagyon hegyesek és erősek. Almaszerü gyümölcsét nem eszik, de, mint levele is, nagyon
kellemes illatú s a ruha közé rakva, elűzi a molyokat. Orvosságnak is használatos. A fa legjobban díszlik
könnyű, nedves földben és egész éven át gyümölcsözik. Egyszerre van rajta érett és éretlen gyümölcs, valamint
virág."

Theophrastus sovány leírásából is kiderül, hogy a régiek citromfája még nem termett olyan leves gyümölcsöt,
mint a ma ismert citrom. Ezt az ősi citromfajtát, amely legközelebb áll a vadon termő alakhoz, a tudomány ma
Citrus medica var. prisca néven különbözteti. A rómaiak már jól ismerték ezt a citromfát és gyümölcsét. ír róla
Vergilius, Plinius és Dioskurides. Vergilius (70-19. Kr. e.) először hasonlítja a gyümölcsét aranyalmához és
először ajánlja a levét ellenméregnek. Tulajdonképen ezzel kezdődik a citromlé használata. A perzsák azért
vették a szájukba, hogy kellemessé tegyék a lehelletüket. Plinius közli, hogy keleten agyagvedrekbe ültetik s
úgy szállítják Rómába. Részletesen leírja a gyümölcsöt és hasznát Galenus (131-200): „A kitrionnak nevezett
méd alma három részből áll: a közepén lévő savanyú leves részből, a savanyú részt körülvevő húsos részből és a
kellemes illatú, fűszeres héjból. Utóbbi nagyobb mennyiségben fogyasztva nehezen emészthető, ellenben apróra
reszelve és kis mennyiségben elősegíti az emésztést. A savanyú, ehetetlen középső részt ecetbe teszik, hogy azt
erősítse. A húsos réteg sem nem savanyú, sem nem fűszeres, ecettel és halmártással eszik." A IV. században
már Siciliában és Nápolyban is ültették a szabadban s Palladius 380-ban részletesen leírja az ősi citromfa
gondozását és azt a használatát, amelyre a vastag kérgü citromfajták ma is alkalmasak, t. i. az ilyenek kérgét
akkor mézbe mártották, ma cukorba főzik s ez a citronnát néven ismert édesség. Mint más gyümölcsöket, ezt is
gyakran különféle alakú agyagkorsóba dugták fiatal korában, a fejlődő gyümölcs később felvettte a korsó alakját
s ekkor az agyagburkot széttörték.

166

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Narancsvirág.

Valószínű, hogy a rómaiak már a használatra alkalmasabb Citrus medica var. cedro alakot ismerték (98. kép) s
később egyre újabb és újabb fajták kerültek elő keleten, amelyek leves béle egyre vastagabb, kérge pedig egyre
vékonyabb lett. Ezek közül különösen a kellemes illatú ethrog tartja fenn a régi cedro emlékét, amelyet Indiában
és a zsidók vallási szertartáshoz használnak. Indiában hajdan a máglyára lépő özvegy ethrogot tartott kezében, a
zsidók sátoros ünnepükön ma is ethrogot tartanak a kezükben. Ma a legtöbb ethrogot Korfu szigetén termesztik
a szinte az egész világ korfui ethrogot használ.

A ma általánosan használt citrom (99. kép) indiai neve limu s a tudomány is Citrus medica var. limonum néven
különbözteti. Ennek származéka az olasz limone. Azonban sem Francia-, sem Német-, sem Magyarországon
nem honosodott meg ez a név, noha mindenütt történt erre nézve kísérlet, hanem Középeurópa országaiban a
citrus-ból alakított citrom az általánosan használt neve. A limu-t, vagyis a mai közkedvelt citromot sem a
rómaiak, sem a korai középkor nem ismerte. Úgy látszik, hogy későbbi nagy elterjedését a mohamedán
antialkoholizmusnak köszönheti. Ennek következménye az üdítő italok előtérbenyomulása a mohamedanizmus
hódításai nyomán s az üdítőitalnak kiválóan alkalmas levesbélü citrom elterjedése. Limonádé céljára kezdték
termeszteni ezt a citromot az arabok s a X. században már Palesztinában és Egyiptomban, a XI. -ben
Spanyolországban és Szicília szigetén is ültettek citromkerteket. Olaszországban a renaissance korában lett
divatos itallá a limonata s az olasz születésű Mazarin a XVII. században Franciaországban is meghonosította a
limonádé fogyasztását. A limonádéárús helyiségek limonatier néven lettek ismertté. Később kiszorították
divatból a cukrászdák és kávéházak.

Ma a citrom az egész világ kedvelt fűszeres gyümölcse, Európát pedig Itália látja el citrommal, hol
legészakabbra a Gardató mellett termesztik a citromot, de már itt télen üvegtől raknak a citromfák fölé.

Az ókor a narancsot (100. kép) sem ismerte, csak a középkorban hallunk Európában először a narancsról,
amelyet a citrommal együtt az arabok hoztak nyugatra s itt Szicíliában ültették az első narancskerteket. De az

167

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Narancsvirág.

arabok narancsa még nem az édes ízű gyümölcs, amelyet ma narancsnak nevezünk, hanem a keserünarancs,
amelyet ma már inkább csak üvegházakban tartanak, vagy alanynak az édes narancshoz. A tudományban Citrus
aurantium néven különböztetett narancs abban különbözik a citromtól, hogy faalakú (a citrom cserjetermetü),
virága fehér (a citromé rózsaszínű), gyümölcse mindig kerek (sohasem csúcsos a két végén, mint a citrom). A
keserű narancsot bigarádia, az édeset portogallo néven szokták megkülönböztetni.

A narancs szó az ősi szanszkrit nagrunga származéka. Mikor a szanszkrit nagrunga eljutott a perzsákhoz, ezek a
maguk szájaíze szerint változtatták s lett belőle narungcsi, majd az arabok nyelvén narancsi. Ez a bizánci
birodalomban neránci alakban módosult, de Itália megtartotta az arab narancsi-t, s csak később kopott le a szó
első betűje s az így támadt arancsi vándorolt Franciaországba, ahol a ma is használatos orange formálódott
belőle.

Németben Pomeranze a narancs régibb neve s bármennyire nem hasolít ez a szó a narancshoz, mégis annak
származéka, csakhogy ebbe az átalakulásba belejátszott az aranyalma meséje is. Régebben az almaalakú
gyümölcsöket mind almának nevezték s láttuk, hogy Theophrastus is méd vagy perzsa almának nevezte a
citromot. A lovagkor a mondák aranyalmáját látta az akkor még ritkán Európába kerülő keserű narancsban vagy
legalább arról nevezte el a ritka gyümölcsöt és az arab-olasz arancsi-ból az aurantia latin nevet készítette,
amelyben benne van a narancs neve is, meg az arany latin aurum neve is visszhangzik belőle. A poma aurantia
nyelvészetileg kétségtelenül torzszülött, de tovább is torzult s a németben Pomeranze, lengyelben pomerancza
lett belőle. A tudomány is őrzi mai naig az aurantia szót a narancs Citrus aurantium nevében.

A lovagkori keserű narancs levele és virága nagyon erős illatú, de gyümölcsének húsa fanyar, héja keserű-
fűszeres. Nyersen nem élvezhető, hanem csak úgy mint a cedro-citrom, vagyis cukorba főzve. Az édes narancs
sokkal később, csak a XVI. század közepén és nagy kerülővel Kínából jutott Európába. Kínát tudvalevőleg a
portugálok fedezték fel a tenger felől 1517-ben. Négy évtizd multán alakult Kínában az első portugál gyarmat-
telep, amely egymás után szállította Európába az első kínai újdonságokat. A legelsők közt volt az édes narancs
is, amelyet hajdan sokáig kínai almának neveztek. Ennek emléke a német Apfe Is ine, vagyis Apfel von Sina.

Természetesen citromot és narancsot a lovagkorban csak a mediterrán terület legenyhébb vidékein ültettek és
termesztettek, a középeurópai országok csak a gyümölcsét ismerték, amely azonban akkor még nagy ritkaság
volt. Magyarországon valószínűleg csak Mátyás király korában látták az első narancsokat és citromokat, aki
Beatrix kívánságára rendszeresen hozatott asztalára Itáliából déligyümölcsöket, köztük narancsot és citromot is.

A XVI. században új korszak nyílik a narancs és a citrom európai történetében, Franciaországban elkészült az
első narancsház s abban megjelentek vedrekben az első narancs- és citromfák a mérsékelt égöv hidegebb
részében. Itália gazdagsága a XV. század végén felkeltette Franciaország irigységét, s VIII. Károly 1495-ben
bevonult Olaszországba és ezzel Franciaország hosszú időre olasz befolyás alá került. „Károly itáliai művészei
közt - írja Marié Luise Gothein - egy nápolyi kertészt is magával hozott, Pasello da Mercogliano-t, egy lelkészt,
aki a lelki kertészkedést a földivel kapcsolta össze. Ez egy kis várkertecskét talált Amboiseban, középkori
helyén a vár előtt. Károly kiszélesítette a magas terraszt, hogy kertjét megnagyobbíthassa. Előbb kecses ráccsal
és pavillonokkal kerítették, míg végül XII. Lajos oszlopcsarnokot építtetett köréje, mint Du Cerceau metszetén
(101. kép) látható... Károly idejében a kertben a mértani virágágyak mellett és körül részben még gyümölcsfák
állottak. Híre maradt olyan gyümölcsfák vásárlásának, amelyeket Pasello ennek a kertnek vásárolt. Azonban dél
felé meglehetősen félreeső helyen a várkerttől, amely a magas terraszon már nem terjeszkedhetett, a király
narancskertet készíttetett, az elsőt egész Franciaországban, és az első narancsfa emlékére - ez természetesen
még a keserű narancs volt - a bérlő minden évben narancságat nyújtott át a királynak."

168

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Narancsvirág.

Az amboisei narancsház és általában a későbbi úgynevezett narancsházak még korántsem voltak mai
értelembenvett üvegházak, hanem csak déli oldalukon nagy üvegablakokkal és üvegajtókkal felszerelt pincék,
ahol a narancs- és citromfák, valamint a déli örökzöldek - ahogyan akkor nevezték, olasz fák - teleltek. Ilyen a
később épült híres versaillesi narancsház is (97. kép). Ma az ilyen növényházat hidegháznak nevezzük, mert
benne télen legfeljebb öt fokig emelkedhet a hőmérséklet. Nagyobb meleg már ártalmas a narancs- és
citromfáknak s általában mindazoknak az örökzöldeknek, amelyeket a hidegházban szokás teleltetni. Ezért nem
telelnek jól és mennek hamarosan tönkre ezek a növények a fűtött lakószobában, ahol száraz a levegő és 20 fok
a hőmérséklet, néhol még több is.

A francia példát csakhamar utánozni igyekezett egész Középeurópa s ha egyébre nem tellett, legalább nagy
ablakokkal felszerelt folyosókat építettek a házak déli oldalán, hogy abban teleltethessék a narancs- és
citromfákat. Schönbrunn történetében olvassuk, hogy egykorú feljegyzés szerint már a régi schönbrunni
kastélyban 1660-ban több mint 100 veder állott egy folyosón, amelyekben olasz fák és növények teleltek.
Kétségtelen, hogy így tartották az olasz fákat Lippay György idejében a pozsonyi primási kertben is. Bár Lippay
János emlegeti a narancsházat, de könyvének negyedik, az olasz fáknak szentelt része nem készült el, vagy
legalább nem jelent meg s így nem tudjuk, milyen narancs- és citromfákat tartott házában a pozsonyi prímás.
Másrészt szerencsére Heindel Ferdinánd katalógusban megtaláljuk az olasz fák neveit, s így, ha egyéb nem,
legalább ez a néhány név bizonyítja, hogy a pozsonyi házak is már a XVII. század közepén narancs- és
citromfákkal büszkélkedtek. Heindel katalógusának következő neveire hivatkozunk: Citria malus, Mali Assyriae
seu pomum Adamu, Mali Aurantia, mint narancs- és citromfák nevei; továbbá Laurus, Myrtus, Pálma
dactylifera.

Azonban nagyobb mértékben egész Középeurópában csak a XVIII. században terjedtek el a narancs- és
citromfák, igazi divatjuk a XVIII. század, amikor már elmaradhatatlan tartozékai az úri háznak s a főúri
kastélyok maguk látják el déligyümölccsel az asztalt és a konyhát. Ekkor már nagy a száma a különféle
változatoknak és alakoknak s gazdag irodalom foglalkozik velük. Három kiváló díszmunkát névleg is ki kell
emelnünk ebből az irodalomból. Egyik a már említett G. B. Ferrari narancsoskönyve: Hesperides sive de
malorum aureorum cultura et usu libri quatuor, amely még 1646-ban jelent meg Rómában s bizonyára ismerte
már a két Lippay is. A másik a nürnbergi virágkedvelő orvos, a már szintén említett Johann Cristoph Volkamer
(1644-1720) híres kétkötetes munkája, amelynek első kötete 1708-ban következő különös címmel látott
napvilágot: „Nürnbergische Hesperides, oder gründliche Beschreibung der edlen Citronat-, Citronen- und
Pomeranzfrüchte, wie solche in selbiger oder benachbarter Gegend recht mögen eingesetzt, gewartet, erhalten
und forigebracht werden, sammt ausführlicher Erzahlung der meisten Sortén, welche teils in Nürnberg wirklich
gewachsen, teils von verschiedenen fremden Orten dahin gebracht werden, in vier Teile eingeteilet und mit
nützlichen Anmerkungen erkláret. " Ebben a pompás munkában körülbelül 200-féle narancs és citrom leírását és
fametszetü képét találjuk. Hasonló díszmunka francia nyelven csak a XIX. század elején, 1818-ban jelent meg
Risso tollából és Poiteau által készített színes képek tábláival. Címe Histoire naturelle des Orangers, s ez a
harmadik a régi narancsos könyvek között.

A XVII. és XVIII. század narancsházainak legkiválóbb nevezetessége a bizarria volt (102. kép).

Ez a különös, levelében, virágában és gyümölcsében a narancs és a citrom keverékének látszó növény Nato,
firenzei orvos szerint, aki 1674-ben Florentina phytologia observatio de Malo Limnoia-Citrata-Aurantia
Florentiae, vulgo la Bizarria címmel értekezést írt róla, narancs és citrom egymásra oltásakor különös véletlen
folytán 1640-ben támadt a Panciatichi-család kertjében. Ma oltási hibridnek nevezzük az ilyen keverékeket s a
növényvilág legfurcsább emberi alkotásai közé soroljuk, amelyeket a tudomány chimérá-nak nevezett el.
Rejtélyüket azonban csak 1907-ben tisztázta Winkler, aki paradicsom és fekete ebszőlő oltási hibridjét állította
elő, amely a tudományban a Solanum tubingense nevet viseli.

169

Created by XMLmind XSL-FO Converter

12. Narancsvirág.

Magyarországon ugyan nem termett olyan díszmunkákat a narancskultusz mint nyugaton, azonban a XVIII.
század második felében már országos a híre a budai királyi palota, az Esterházy-ak esterházi, a Grassalkovich-
ok gödöllői, a Pálffy-ak királyfalvi, a Harrach-ok királyhidai, a Keglevich-ek kistapolcsányi, az Orczy-ak pesti,
a Forgách-ok szécsényi narancskertjeinek, és Veszelszki Antal 1798-ban ezt írja a citrom- és narancsfákról:
„már ma nemcsak külföldön, hanem nálunk is a pompásabb kertekben, úgymint Sopron és Németújhely között
Drausburkon a gr. Herbeville kertjében igen szépeket láttam, és egyebütt is ennek előtte 32 esztendőkkel."

Nagyon jellegzetes szokás fejlődött ki a XVIII. század nagy narancskultuszának hatása alatt Egerben. Itt gr.
Barkóczy Ferenc (1710-1765), aki a XVIII. század közepén 1744— 1761-ig ült az egri püspöki székben s onnan a
hercegprimásiba emelkedett, a püspökkert részére többszáz narancs- és citromfát szerezett, amelyek
természetesen méltó feltűnést keltettek. Eger és környékének közismerten díszkedvelő népe ettől kezdve szemet
vetett a szép fákra és végül a püspök megengedte, hogy a násznép a régi rozmaring helyett olasz mintára
narancs- és citromágakkal díszítse magát. Ez a szokás Egerben a XIX. század végéig divatban volt.

A XIX. században a közlekedési eszközök tökéletesedése, a vasúti gyors szállítás lehetővé tette, hogy a
déligyümölcs, narancs és citrom olcsón és frissen jelenhessen meg a középeurópai piacokon, minek
következtében a narancsházak lassanként elvesztették érdekességüket a ma már csak régi idő emlékeként
tartanak még itt-ott néhány narancs- és citromfát. Új versenytársak is jelentkeztek, így a Kínában régóta ismert,
de Európában csak újabban figyelemre méltatott mandarin (Citrus nobilis), amelyből 1828-ban hozták
Olaszországba az első cserjét, továbbá a néhai fürtös gyümölcsű grape fruit, shaddock, vagy régi nevén
pompelmoes (Citrus decumana), amely a Maláji- és Viti-szigeteken honos és nagy (de ilyenkor magános)
gyümölcsének levét cukorral fogyasztják. Parkokban ültetik a szabadban telelő, de élvezhetetlen gyümölcsű
Citrus trifoliatá-t.

A Franciaországban meghonosított orangerie azonban korántsem merítette ki a középeurópai ember öröktavasz-
vágyát, amely a középeurópai kertészet történetén vezérfonalként húzódik végig s elhozta ide előbb a mediterrán
fűszeres herbákat a kolostorkertben, azután a lovagkorban a télálló mediterrán virágokat, később meghonosította
a cserepes növényt, hogy télre pincében védhesse meg a déli virágot és fát, végül pedig külön házat épített a
narancs- és citromfáknak. Még többre vágyott ezután a középeurópai ember, az öröknyárra, a trópusok sohasem
múló virágpompájára, - s felépítette az üvegházat, amelyben már nemcsak mediterrán, hanem trópusi növények
is tarthatók. Ez már azonban tudományos és közgazdasági törekvések eredménye. A gyarmatai növényeit
tanulmányozni akaró Hollandia nem sokkal azután, hogy Leidenben 1577-ben botanikus kertet alapított, 1599-
ben felépítette az exotikus növények számára az első üvegházat is. Ezzel lehetővé vált, hogy a világ bármely
tájáról elhozhassák Európába a legkényesebb növényt is és itt felnevelhessék, termetében, virágjában, bármi
szépségében gyönyörködhessenek. És lehetővé vált, hogy tél idején is virágot varázsolhassanak a lakásba,
amikor kinnt mindent megdermesztett a fagy és a hó.

A XVII. században a gazdagabb országok követték a hollandiai példát, a XVIII. -ban Bécs, majd Magyarország
is. Schönbrunnban 1754-en épült az első nagy üvegház, amely később történeti nevezetességre jutott.
Magyarországon a XIX. század elején épült Kismartonban az első külföldiekkel vetekedő üvegház. A
kismartoni park 1754-ben készült francia stílusban. Bükkfából készült rácsos kapu, művészi szökőkút, nagy tó,
11 kőszobor, fasorok, pázsittáblák, virágágyak és narancsligek díszítették. A XIX. század elején 1805-ben
herceg Esterházy Miklós (103. kép) megnagyobbíttatta és angol parkstílusban alakíttatta át a kertet (104. kép).

170

Created by XMLmind XSL-FO Converter

12. Narancsvirág.

Ebben az időben készült a 262 lépés hosszú rószasor, az öntözőmü, amelyet a herceg maga hozott 1803-ban
Londonból és az üvegház. A parkban ültetett fák és virágok s az üvegházban tartott növények számát 60,000-re
becsülték.

A nagy üvegházról egykorú tudósítás 1830-ban ezt írja: „A... mulató háztól vezet egy ut az üvegházhoz, mely
jobban az alsó részén vagyon a kertnek, ennek hossza valami száz, magassága pedig mintegy hat ölnyi lehet,
ebben többnyire csak citrom- és narancsfák vannak végig, melyeket az emberi munkásság és szorgalom kények
szerint táplálván, oly termékenyek, mintha a természettől hozzájuk alkalmaztatott éghajlat alatt hoznák az ő
gyümölcsüket, vannak azonban ezen üvegházban még más külső országi plánták és virágok is, láthatni benne
szép külső országi madarakat midnannyi kalitkákban s erre nézvést az egész üvegházat ugy tekinthetjük, mintha
egy más éghajlatot a természetben látnánk. Ezen nagy üvegházzal össze vagyon mindjárt foglalva még egy más
kisebb is, melyben nem külföldi fák s plánták vágynak ugyan, hanem tulajdon gyümölcshozó fáink s plántáink
olyan mesterséggel tartatnak, hogy a természettől külömbkori gyümölcsözésekkel kecsegtetik a kíváncsiakat s
amidőn a zordon tél a szabadban lévő plántáinkat megemészti és gyümölcsfáinkat leveleiktől is megfosztja,
akkor itten a gyümölcsfákat legnagyobb termékenységükben láthatni és más növények s külömbféle virágok a
legszebb tavaszt képezik." Böhnisch Mihály, akinek ezt a kéziratban maradt feljegyzését Szombathelyen őrzi,
még azt is elmondja egyebek között, hogy a parkba szabad volt a belépés, „kiki bátran bemehet, mikor tetszik,
azon szabásokat megtartván, melyeket a vár mellett levő bemenetelnél olvashatni."

A nyolc részből álló üvegház gazdagságáról Pauer Arnold alábbi képet festi: „Az 1. házban különböző forróövi
növényeket tartottak: Musa, Dracaena, Lamortophyllum. Ravenala, Hernandia, Ficus, Pandanus, Bambusa,
Strelitzia, Cecropia, Cycas, Nelumbium, Carolinia, Hypomanne, Laurus stb. volt benne. A 2. házban főként
nagy példányokból álló ausztráliai és fokföldi növények, különösen Magnoliá-k, Leptospermum, Melaleuca,
Metrosideros, Acaria, Mimosa, Casuarina, Eucalyptus, Sophora. Cletra, Pomoderis, Sideroxylon stb. voltak. A

3. háznak két nagy narancsosztályát tükörfalakkal és szobrokkal díszített terem választotta el egymástól;
mindkét osztályban különféle fajta szép, egészséges, különböző nagyságú narancsfa volt, melyek közül csak a
nagyobb példányok száma 300-400 lehetett. Kisebb példányok nyáron a szabadban, egy térségen diszlettek. A

4. házban ismét főként ausztráliai és fokföldi növények voltak, de csak kisebb példányok, mint Protea, Erica,
Diosma, Camelia, Bucco, Passerina, Phylica, Banksia, Brunia, Fabricia Taxus, Daphne, Pittosporum.
Magnólia, Paceonia, Corchorus stb. Az 5. ház egyik részében körülbelül 200, részint virágzó, részint kellemes
illatú Pelargonium-ot, a másikban pedig csak kövér s bevonó, szövedékes növényeket tartottak, többek közt
Crassulá-t, Mesembryanthemum-ot, Cotyledon-t, Cacaliá-t, Sedum-oí, Cactus-í, Sempervivum-oí, Stapeliá-t,
Aloé-t, Euphorbiá-t. A 6. házban a legnemesebb gyümölcsfajokat nevelték, még pedig évfolyamonként
elkülönitetten négy csoportban; csak ananászokból 400 darab érett évente: a négy osztály mindenikének
fenékalját exotikus növények díszítették, az előrészben pedig plantarium volt, ahol majdnem mindenféle ismert

171

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Narancsvirág.

külföldi növényt tenyésztettek s évenként több példányban sokasodottak. A 7. házban részint gyümölcsöket és
virágokat, részint más szüleményeket neveltek. A 8. ház tisztán gyümölcstermelésre szolgált."

Miként már Böhnisch leírásából kiderül s Pauer szavai részletesebben elmondják, a kismartoni üvegházban
nemcsak exotikus növényket tartottak, hanem a gyümölcsöket és virágokat is, neveltek a tél folyamán, ahogy
ma mondjuk, hajtatást is végeztek, hogy az asztalt tél folyamán is elláthassák friss gyümölccsel és a lakást friss
virággal. Miként Európában a citromfát is a rómaiak kezdték el vedrekben dísznek használni, azonképen a
hajtatás is, római találmány. S miként az első narancsházat a franciák készítették, azonképen a hajtatást is a
franciák újították fel és hozták divatba.

A hajtatás kétségtelenül római találmány. A császári Róma eleinte úgy elégítette ki tél idején zöldség- és
virágszükségletét, hogy Egyiptomból hozatott friss árút. Ámde Tiberius császár kezdeményezésére csakhamar
áttértek Rómában az üvegházi termelésre. Plinius így vezeti be természetrajzában az ugorkáról szóló fejezetetet:
„Cartilaginei generis, extraque terram est cucumis, mira voluptate Tiberio principi expetitus. Nullo quippe non
die contigit ei, pensiles corum hortos promoventibus in solen rotis olitoribus: rursusque bibernis diebus intra
specularium munimenta revocantibus." Ez magyarul körülbelül azt jelenti, hogy húsos természetű és a föld
fölött terem az ugorka, amely Tiberius császárnak különösen kedvelt eledele volt, egyetlen napon sem hiányzott
asztaláról, mert függőkertjeit kerekeken tolták a napra, zord időben pedig ismét az üvegfalak mögé. Nincs
okunk, hogy Plinius szavaiban kételkedjünk és önkényesnek tekintsük Tiberus császár nevének kiemelését.
Ilyen korszakos újításokat csak császárok, királyok és más hatalmasok szoktak divatba hozni. Minden
körülmény valószínűvé teszi, hogy a rómaiak üvegházi növénykultúrái Tiberius császár korába nyúlnak vissza.

Hogy a növényhaj tatás nem maradt Tiberius ugorkáinál, hanem csakhamar egyéb növényeket is hajtattak a
császári Rómában, könnyen érthető és adatszerüleg bizonyítható. Seneca írja egyik levelében: „Némely ember
még télen is rózsára vágyik, a liliomokat télen langyos vízzel és mesterséges meleggel virágzásra bírja, noha
ezek a virágok a természet törvényei szerint csak tavasszal jelennek meg." Martialis epigrammáiból tudjuk,
hogy a rómaiak szőlő és gyümölcsfák hajtatásával is foglalkoztak. Egyik epigrammájában ezt olvassuk: „Az én
szobám, kedves barátom, télen jéghideg, nincsen egyetlen egész ablaktáblája és maga Boreas felmondana ilyen
lakást. A te gyümölcsfáidnak jobb a sorsa, azok csillámból készült táblák mögött állanak és a déli nap
barátságosan besüt rájuk." Másutt: „Hogy a téli hideg ne ártson a bíborszínű szőlőfürtöknek, Bacchus
ajándékainak, átlátszó drágakövekkel védik meg azokat."

Mint ezekből a sorokból sejthetjük, Róma nagy pazarlást folytatott a növényhajtatással és idővel olyan fokra
fejlesztette a téli kertészkedést, hogy majdnem fölöslegessé tette az egyiptomi téli behozatalt. Martialis mondja
el a következő esetet: „Midőn egy hajó a büszke Nilus országából tél közepén Rómába jött, hogy a császárt
rózsákkal megörvendeztesse, az egyiptomi hajó kapitánya azt találta, amint a városba lépett, hogy hazájának
virágai csekélynek látszanak a Rómában télen virágzó és illatozó virágok pompájához képest, mert mindenütt
ilyeneket látott gazdag bőségben, ahová lépteit irányította."

A császári hatalom bukásával és Róma elszegényedésével természetesen a római üvegházak is elpusztultak. A
római kultúrát megmentő középkori szerzetesek a maguk lefokozott igényeihez szabták a kertészetet is, abban
tehát ilyesminek nem juthatott hely. De a növényhajtatás emléke a középkorban sem veszett el, hanem időről-
időre megújult. Hol a mondákban, ahol a csoda nyitja tél fagyában virágzásra a rózsát. Hol a régiek gazdasági
munkáinak kivonatolásaiban, amelyek a középkorban a gazdasági tudománynak legfőbb írott forrásai.
Konstantinos Porphyrogenetos rendeletére is készült ilyen céllal kompilláció a régi görög és római szerzők
gazdasági munkáiból s ez Geoponica néven terjedt a középkorban és így maradt ránk. Ebben megtalálható a
római növényhajtatás emléke is: „Korai rózsáknak azokat nevezzük, amelyek kosarakban vagy fazekakban
állanak és úgy bánnak velük, mint a tökökkel és ugorkákkal. A szabadban állókat akkor hajtatják, amikor
akarják, azzal, hogy körülöttük két kéznyi szélességben árkot húznak és abba naponta kétszer meleg vizet
öntenek." Ezek az utasítások több római szerző gazdasági munkájában és Plinius természetrajzában is
megtalálhatók. A Geoponica világszerte elterjedt, arabra is lefordították s kétségtelenül ez a magyarázata annak,
hogy a középkorban sem veszett ki a télen virágzó rózsa emléke, csak azoknak a századoknak nagy anyagi
szegénységében kénytelen volt a „mennyországba" és a legendákba húzódni.

A renaissance korában is szívesen kompilálták a régi római és görög szerzőket s a gazdasági munkákat és
azokban a hajtatásról szóló részleteket is. A már többször említett Antoine Mizault, francia orvos is minden
habozás nélkül írta le kertészeti munkájában a XVI. században, amit a hajtatásról a régiek tanítottak. Tudjuk,
hogy Nadányi nagykésőn, a XVII. században, magyarra is átültette Mizault kertészeti munkáját. Természetesen
a hajtatásról szóló részeket sem hagyta ki belőle: „Ha akarod, hogy minden hónapban rózsád legyen, - írja -
minden hónapban palántáld, ganéjozd és öntözd. De ennek helye nincsen a mi északi földünkben, külömben van

172

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Narancsvirág.

a meleg és mértékletes helyeken. Másképen szerzesz magadnak idején virágzó rózsát, hogyha kosárokban vagy
földedényeken palántálod el és aképen bánsz vele, mint megírtam a török és ugorkák felől."

Az ugorka és tök hajtatásáról pedig ezt olvassuk Mizault könyvében Nadányi fordításában: „Aki akarja, hogy
idején erő vagy egész esztendőben is légyen ugorkája, a tökről írott részt nézze meg és amit ott elhagytam a
földi edényekről, kosárokról és egyéb edényekről, mostani intéssel helyre viszem, tudniillik, hogy ő alája
karikácskákat vethetni, hogy kisebb munkával, akiknek forgó kertjük vagyon, amikor kívántatik, kivitessenek és
be visszahuzassanak, befedethetjük egyszersmind általlátszó szerszámokkal, hogy mikor szél fú és hideg
vagyon, minden kár nélkül a napra kitehessük. Ilyképen Tiberius császárnak egész esztendőt által ugorkát vittek
asztalára, melyet igen szeretett, amint megírta Plinius."

Azonban Nadányi eme, Mizault nyomán írt szavaiból korántsem szabad arra következtetnünk, hogy
Magyarországon, kivált Erdélyben már akkor űzték volna valamely módon a növényhajtatást. A magyar
kertészetben járatos és eredeti adatokat közlő Lippay csak annyit ír, hogy a „szorgalmatos kertészek, hogy
idején és újságul mind uborkájuk s mind dinnyéjük lehessen... idején és alól lóganéjjal megtöltött barázdában
vetnek." Magyarország akkor még szegény volt hahoz, hogy olyan élvezetre jusson főurainak, amilyen hajdan a
császári Róma gazdagjainak volt osztályrésze.

Más volt a helyzet Franciaországban. Ott a Lajos-ok új életre hívták a császári Róma minden kényelmét és
élvezetét s valósággá varázsolták a mondák örök tavaszát. Az orangerie felújítását már elmondottuk. A
versaillesi narancsház La Quinteny felügyelete alatt állott, de ennél több is hárult XIV. Lajos kiváló kertészére,
ugyanis neki kellett ellátnia télen át gyümölcsökkel és virággal a király asztalát és termeit. Ebben az időben az
üvegház már mindent lehetővé tette s a modern növényhaj tatás alapjait La Quinteny csakhamar megvetette. Ez a
francia példa is mindenütt utánzókra talált, s Középeurópán át kelet felé haaldva, eljutott a XVIII. század
második felében Magyarországra is, ahol a főúri kastélyoknak elmaradhatatlan tartozéka lett ekkor az üvegház s
abban a növényhajtatás. Mint elmondottuk, a tetőpontot ez a divat Kismartonban érte el az Esterházy-ak pompás
üvegházában.

Nagyon érdekes, és a virágkultusz szempontjából nevezetes az a jelenség, amelyre ismételten utaltunk, hogy a
középkorban a virág- és a gyümölcshajtatás emlékeként gyakran szerepel a legendákban a télen kivirító rózsa.
Már a rózsáról szóló fejezetben felhívtuk a figyelmet arra, hogy a legendás rózsák, mint Szent Erzsébet és Szent
Dorottya rózsái, télen virágzanak és azt is tudjuk, hogy a császári Róma virághajtatásának ezek a halvány
emlékei már a középkorban eljutottak a szentek legendáival Magyarországra.

De keletkezett Magyarországon sokkal később, a XVIII. század vége felé is ilyen, a növényhajtatást mint csodás
elemet felölelő monda. Ki ne emlékezne Jókai Mór írásaiban Hatvani professzorra, az ördöngös debreceni
professzor csodálatos lakomájára! A megcsúfolandó gazdag debreceni főbíróra, hogyan nagyobbodik Hatvani
szerény lakása míg a vendégsereget kényelmesen befogadhatja, hogyan várja a vendégeket terített asztal, noha
hideg a tűzhely, hogyan szolgálják fel libériás szolgák a fejedelmi lakomát, amint megnyílik az ebédlő ajtaja. De
különösen nagy a meglepetés a kizöldülő falak és az indákról csüngő pompás gyümölcsök láttán. És mily nagy
az elképedés, amikor egy-egy szépen fejlett ugorkát vagy tököt óhajtott egyik-másik hölgy indájáról leszakítani
s ha ilyenkor férjeik mindig feljajdultak, hogy ne bántsák az orrukat!

A föntiek alapján bizonyára mindenki hamar rájön arra, hogy Hatvani csodálatos lakomája nem más, mint
polgári átköltése a középkori, hajtatással foglalkozó mondáknak. De már ilyen alakjában sem eredeti, hanem
régi nyugati mondának alkalmazása a debreceni viszonyokhoz. Ugyanis a csodálatos lakoma mondája először
Albertus Magnus nevével kapcsolatban fordul elő és pedig már a XIV. században. Ismerteti és magyarázza Ernst
H. F. Meyer, a botanika kiváló történetírója Geschichte der Botanik című müve 4. kötetében.

„A II. Frigyes-sel szemben pápai befolyásra ellencsászárrá választott és már német királlyá koronázott Vilmos,
Hollandia grófja, 1249 január 6-án Kölnben ülte meg védőszentjének, a háromkirályoknak ünnepét. Albertus-
hoz is ellátogatott és magával vitte Utrechtbe, ahol új dominikánus kolostort szentelt fel. így beszéli el ezt
Johannes de Beka, XIV. századi krónikás, Utrecht püspökeiről és Hollandia grófjairól irott történetében. Semmi
okunk tehát, hogy adatainak igazságában kételkedjünk. Csak ne irt volna még többet! Albertus, nagy mint
varázsló, nagyobb mint bölcsész, legnagyobb mint teológus, nagy és pompás lakomával vendégelte meg a
királyt, és pedig tél közepén erős fagyban a kolostor kertjében. Amint a király leült, a kertben nyári meleg
terjedt szét, a pázsit kizöldült, a fák kilombosodtak, megrakodtak virágokkal és gyümölcsökkel és ágaikon
madarak szava zendült; az ételeket kiváló szépségű, ismeretlen ifjak hordozták fel, és így tovább. Amint
azonban a király felkelt, mindez nyomban eltűnt és ismét beállott a szigorú tél. Albertus életéről ez az egyik
főmese, amelyről többet írtak, vitatkoztak, tréfáltak, sőt komoly ítéletet mondtak, mint mindarról, ami valóban
érdeme. Még újabb idők komoly kutatói is tényként akarják bizonyítani, például Brucker a szabad kertet

173

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

12. Narancsvirág.

melegházzá teszi és azt hiszi, hogy ezzel mindent megmagyarázott. Jourdain ténynek veszi ezt az adatot, amely
napjainkban is rendkívülinek, akkor pedig varázslatnak tűnt, noha ilyesmi kevésbbé a tudós varázsmüvészetéről,
mint inkább a fizikában való jártasságáról tanúskodik. Szerencsére Jourdain nem volt természettudós és nem
olvasta eredetiben a varázsünnepély leírását, mert ebben az esetben nehezen érthetnők meg ítéletét. Brucker
magyarázatát sem erősíti meg Albertus-nak De vegetabilibus című müve hetedik fejezete, amely a
növénytermesztésről szó; szó sincs abban üvegházról. De másutt azt írja Albertus, hogyha az ember idejében
elköti a növényt, például a rózsabimbót, és ősszel ismét megoldja, szép őszi napon kivirágzik. Sőt hogy Hermes
szerint az ilyen módon kezelt és embervérrel locsolt rózsabimbó télen már enyhe tűz mellett is felnyílik. Ezt
ugyan maga nem próbálta, de amazt megerősítette a tapasztalat. Talán ez az alapja az egész kitalálásnak? Tomas
de Cantiprato, aki sokat beszél az ördöngösségről Bonum univerale de apibus című müvében, és nagyratartott
mesteréről, Albertus-ról, vajmi bőven ír, a lakomáról mit sem tud. Hasonlóképen a régebbi krónikások sem.
Petrus de Prussia sok fejezetet szentel életrajzában mindazoknak a csodáknak, amelyeket Albertus-ról költöttek,
mind pedig azoknak, amelyeket valóban véghezvitt, de ezt a csodát nem ismeri. Senki sem tud róla egészen
Johannes de Beka-ig és így hagyjuk meg az ő érdemének!"

Ennyit Meyer. Valami mindjárt első olvasásra feltűnik Meyer közlésében az, hogy Albertus szabad kertben
vendégelte meg előkelő vendégét. A magyarázat igen egyszerű: Beka idejében, a XIV. században még nem
ismerték az üvegházat. De az örökzöld növényekkel díszített kertet már igen. A költők ékes szavakkal énekelték
meg a déli és keleti paradicsomi kerteket. Albertus tudós alaposságával írta le idézett munkájában a középkori
díszkert elméletét s mert ahhoz Itáliában szerezte az ismereteket, szerepelteti leírásában az örökzöld fákat is.
Beka kortársa az olasz Bocaccio-nak, aki - mint elmondottuk - örökzöld kertbe vezeti a firenzei társaságot.
Ezek szerint a kölni csodás lakoma korszerűen elképzelt varázslat volt. Aki ismeri a kertészet történetét s tudja,
hogy a hajtatás emléke sohasem tünt el teljesen a középkorban sem, semmi rendkívülit nem talál benne.

A későbbi századokban olyan fejlődésen ment át a kertészet, hogy a XVIII. században ez a lakoma-monda is
nagy mértékben módosult. Mert a csodák is követik fejlődésükben a műszaki ismereteket s így történt, hogy a
XVIII. században a csodás lakomák üvegházban játszódnak le. A Hatvani-ról költött mondákat a német Faust-
mondákra szokták visszavezetni s Heinrich Gusztáv azt is megállapította, hogy a Hatvani -mondák nem
népmondák, hanem debreceni diákoknak, tanult és olvasott embereknek kis részben komoly, legnagyobbrészt
azonban tréfás ötletei. A csodás lakomáról szóló mondának a föntiekben történeti ősforrásait is ismertettük.
Hogy a XVIII. század nyolcvanas éveiben keletkezett Hatvani -mondák közül a csodás lakoma mondájához az
akkoriban a főúri üvegházakban divatossá vált virág- és gyümölcshajtatás adta a korszerűséget, kétségtelennek
tekinthetjük. Hogy a debreceni diákok mely forrásokat használtak a mondához, nem tudjuk; ismerték-e Plinius-t,
Nadányi-t, nem kutatjuk, az azonban bizonyos, hogy Hatvani csodás lakomájának ugorkái történetileg Tiberius
császár ugorkáitól erednek.

Miként a Hatvani -mondák csodás lakomája is mutatja, a XVIII. század második felében a hajtatás iránt a polgári
osztályban is feltámadt az érdeklődés és csak természetes, hogy valamely leegyszerűsített alakjában a polgári
körök is megvalósították. A polgári házakban nem tellett külön nagy és díszes üvegházra, de vannak a
hajtatásnak olyan egyszerű módjai is, amelyek bármely polgári lakásban megvalósíthatók, ahol elég fényt ad a
szobának az ablak. Különösen a jácint hajtatása terjedt el ebben az időben a polgári házakban.

A jácintot a török telepítette a kertbe s mint török virág terjedt el Európában a XVI. és kivált a XVII. században.
Ugyan a Hyacinthus név ókori hagyaték, Plinius kétszer is említ természetrajzában hyacinthus nevü növényt, de
bizonyos, hogy a régiek más virágot neveztek hyacinthus-nak. A „hyacinthus-hoz két monda fűződik, - írja
Plinius - egyik szerint annak az ifjúnak gyászát őrzi, akit Apolló szeretett, a másik szerint Ajax véréből támadt,
mert virágának erei úgy futnak, mintha a görög A és I betűket akarnák leírni." Ennek nyomán nevezték az
újkorban a kerti szarkalábat Consolida Ajacis-nak, hogy azonban Plinius korában is ez lett volna Aajx virága,
nem valószínű, mert másutt ezt írja Plinius a Hyacinthus-vól: „A hyacinthus leggyakoribb Galliában és ott sötét-
vörös szín festésére használják. Hagymaszerű gyökerét jól ismerik a rabszolgakereskedők, mert ha édes borral
rakják fel, nem jelentkezik a fanosodás." Egyes kutatók valamelyik Gladiolus-t sejtik a régiek hyacinthus-a
alatt.

Bármi lett légyen azonban az ókori hyacinthus, azt már tudjuk, hogy a középkor végén a felújuló növénytani
érdeklődés a gyöngyikékre ruházta ezt a nevet s a XVI. század füveskönyveiben is a Hyacinthus az Európa
országaiban közönséges gyöngyikék gyűjtőneve. De Busbecq már idézett sztambuli levelében 1554-ben
kétségtelenül a kerti jácintot említi, amely a tudományban a Hyacinthus orientális nevet viseli. Mint a többi
török virág, ez is gyorsan terjedt a főúri kertekben s kedves illata miatt mindenütt szívesen foglalkoztak vele és
hamarabb megkedvelték az alsóbb társadalmi osztályokban is.

174

Created by XMLmind XSL-FO Converter

12. Narancsvirág.

A jácintkultusznak, miként a tulipánkultusznak is, Hollandia lett a XVII. század elején a központja s
időközönként a jácint annyira előtérbe lépett a divatban, hogy még a tulipánt is háttérbe szorította. Még a XVII.
században divatossá lett a jácint hajtatása is. Erre könnyen rávezette a virághagymatenyésztőket ez a körülmény,
hogy a jól telelt jácinthagyma nagy készséget mutat a hajtásra s mihelyt egy kis nedvességhez jut, nyomban
kihajt.

„Hogy idején virágozzanak a narcissok és hyacinthusok, és télben is jól megmaradjanak, - írja Lippay - főképen
ha tél előtt kikelnek levelei, csináltass nékiek deszkábul egylábnyi magosra olyan formára, amint az ágyacskák
vannak, feneketlen ládákat, tedd reájuk, azután felül fedd be deszkákkal, azokra rakj bőven meleg lóganéjt, de
úgy, hogy a virágokra ne essék a ganéj, és mikor télbe a verőfény szolgál, avagy meleg idő vagyon, vond félre a
ganéjt egy kevéssé és nyisd ki a felső deszkákat, hogy érhesse a virágokat a napnak sugára. De éjtszakára és
mihent hideg akar lenni, mindjárt megint befedjed, szépen megvirágoznak alatta a virágok; ezt cselekedheted
egész kikeletig, mig a hideg tart. Ha pedig azt akarod, hogy a télben is narcissusod és hyacinthusod legyen, tégy
ősz előtt egynehány gyökeret valami edénybe, télben tartsd meleg szobában és néha-néha megöntözzed,
kivirágzik és szép illatot ád."

A jácint szobai hajtatásához használt üveget (105. kép) és a szobai jácinthajtatás néhány - ma exotikus neveken
ajánlott módját - magyarul 1824-ben ismerteti Szabó József már említett, németből fordított kertészeti
munkájában.

„Végy 6 vagy 8 colnyi üvegeket, melyeknek szája olyan legyen, hogy a hagyma rajta beleférjen. Ez az edény
vizzel teletöltődik, mely vízhez adhatsz egy kevés salétromot és egy kevés szénport is, az elsőt azért, hogy
ingerelje, a másodikat azért, hogy a rothadásnak annál tovább ellentálljon. Ezen vizben félig kell a hagymának
fürödni s az edényt, mig a virágzó szál nem kezd hajtani jó helyre kell tenni, hogy meg ne faggyon, mihelyt
pedig kezdődik, be kell vinni a meleg szobába és olyan helyre kell az ablakhoz tenni, hogy a levegő és a nap
érje. Ekkor a vizet is szükséges gyakran újítani, de vigyázva, hogy a gyökereket meg ne sértsük. Az is
megkívántatik, hogy az üvegnek alul még volna egy lyuka, mely be lenne dugva, és feljebb mint a közepén,
ismét volna egy más lyuk hogy tölcsér által azon a vizet beleönthetnénk a nélkül, hogy a hagymát
megbolygatnánk. Ha az első virágzás elkezdődik, az edényt megint hidegebb helyre kell vinni, hogy az első
virágocskák hamarább le ne hulljanak, mig az utolsók ki nem fakadtak, és hogy a piramis formája meglegyen.

Ezen virágot még más plántákban is, úgymint kalarábéban, céklában stb. el lehet tartani... Először a kalarábéról.
Vágj el alól, ahol gyökeret vert, egy darabot a kalarábé tarsolyából olyan formán, amilyen vastag a jácint
hagymája, azután vágd ki a bélit vigyázva, hogy a külső héját meg ne sértsd. Ezen kalarábét azután madzaggal
kösd körül, akaszd fel a szobába az eleibe és a lyuk tetejéig vízzel töltsd meg s tedd bele a hagymát, valamint az
üvegnél mondottak. Másodszor a cékláról. Ezt, ahol a levélcsomó kezdődik felül, vagy ha vastag, a közepén
vágjuk el, és kilyukasztjuk s a hagymát beletesszük."

Szabó József orvosdoktor még más módjait is leírja a jácint hajtatásának, de legyen elég ennyi. Csak azt akartuk
vele bemutatni, hogy a XVIII. század végén és a XIX. elején már a polgári körökben is széltében kedvelték a
virághaj tatást és a szobában szívesen foglalkoztak vele az ügyes női kezek. Mert akkor még maguk gondozták
és maguk nevelték a polgári családok „a szobába, kivált télen által szoros helyre szorított virágos kertecske"
virágait és igyekeztek azok titkait megismerni.

175

Created by XMLmind XSL-FO Converter

13. fejezet - 13. Árvalányhaj.

Népiesség és természetesség a virágkultuszban - A XVIII. század
magyar füveskönyvei - A növénytan a magyar egyetem - A
Magyar füvészkönyv - Vadvirágok a városi piacon - Szömörce -
Árvalányhaj - Vénuszhaj - Virágszimbolika - Virágének -
Erkölcsi virágszimbolika - Hősi virágszimbolika - Virágnyelv.

Az európai virágkultusz első naturalisztikus korszaka a lovagkor volt. Azóta ez az elem nem tünt el egészen
sohasem a virágkultuszból, de a következő korszakokban nagy változások érték. Mind a kolostorkert délről
származó, mind a lovagkor nagyrészt középeurópai virágai egyre inkább háttérbe szorultak s helyüket mind több
idegen virág foglalta el. A barokk kor olyan propagandát csinált a török virágoknak, mint talán soha más
korszak valamely nép virágkultuszának. Majd a rokokó szinte egészen elvonult az idegen fákkal ültetett
parkokba, még szívesebben a növényházak üvege mögé, s legszívesebben a narancsvirág illatában és
szépségében gyönyörködött.

Mindez bizonyos értelemben elszakadást jelentett a természettől és az élettől. Hová lett annak a Clusius-nak
emléke, aki az Alpokban járt és a rétekről hozott nem egy kertbe telepített virágot! A XVIII. században
üvegházban nevelték a virágot és a gyümölcsöt s többnyire olyat, amely idegen világrész, idegen klima szülötte,
vagy ha a szabad ég alatt is felnevelhető, akkor legalább olyankor érlelték, amikor a természet a szabadban
pihenni kényszeríti teremtményeit.

De már ugyancsak a XVIII. század útnak indította az új jelszót is, amelynek jegyében a XIX. század mozgalmai
futottak. Rousseau fogalmazásában ez a jelszó: Vissza a természethez! A szerencsétlen Mária Antoinette már
idegennek és nagynak érezte Versaillest és visszavonult a természetet és falusi egyszerűséget utánzó Kis-
Trianonba. Angliában pedig szinte nyom nélkül kiirtották a francia stílusú parkokat és a természetet utánzó, a
kontinensen angolnak nevezett parkokat telepítettek. A tulipán történetéről szóló részben elmondottuk, miként
űzte ki ez a korszak a kertekből a barokk tulipánalakokat s miként indult meg a tulipán egyszerűsítése. Ez
természetesen nem volt magában álló, elzárt jelenség, hanem az egész virágos kertre és annak minden virágára
kiterjedt.

Röviden úgy mondhatjuk, hogy a virágkultusz mindenestől egyszerűbbé vált. Ez annyit jelent pontosabb
meghatározásban, hogy kispolgári Ízlésűvé lett, ahogy akkor és a mult században mondták, elnépiesedett. Az
egyszerű házikertekben még virítottak a régi kolostorkerti, majd a lovagkorban meggyarapodott egyszerű
virágok és herbák, a természet is évről-évre virágdíszbe öltözött s a polgári osztály előtérbenyomulásával ezek
az elemek vették át a vezetőszerepet a virágkultuszban.

A XIX. század polgári virágkultusza ezek szerint két elemből áll, egyik a népiesség, amely azonban a XIX.
században mindig kispolgári stílust jelent, a másik a természetesség, amely azonban most nagy mértékben
különbözik a lovagkor vallásos naturalizmusától, nem a hit, hanem a tudomány viszi benne a főszerepet, az a
tudomány, amely nagyon jellemző maradt a XIX. században mindvégig s a század második felében, amikor a
biedermeier kispolgáriasságot felváltja a nagykapitalizmus, teljesen maga játszotta a főszerepet, a
természettudomány.

A népieskedő és természettudományi virágkultusz multszázadi történetének három fejezete van s ezeket kell
még elmondanunk az olvasónak magyarországi vonatkozásaiban, hogy teljes legyen a képünk a magyarság
virágairól. A XVIII. század végén és a XIX. elején a természet virágainak felfedezése és azok népies irodalmi
feldolgozása a virágkultusz legfőbb jelensége, a XIX. század közepén megindul az újonnan meghódított virágok
kertészeti kiaknázása, megjelennek az újabb és újabb hibridek, végül a század végén és a XX. század elején,
mint még korunkban is bizonyos mértékig teljesen technikai teljesítménnyé válik a kertészkedés és a
virágkultusz, a természettudomány diadalt arat a világon, de egyszersmind elszakítja éppen onnan, ahol a XIX.
század virágkultusza valamikor gyökerezett, a természettől.

A XVIII. század utolsó negyedében nagyon élénk botanikai munkálkodás indult meg Magyarországon is, és
kiváló elmék igyekeztek részben tudományosan feldolgozni a magyar növényeket, köztük természetesen a
magyar föld virágait is, másrészt a tudományos növénytani eredményeket beolvasztani a magyar nyelvkincsbe.
Egymás után jelentek meg Csapó József, Molnár János, Földi János (1755-1801), Grossinger János (1728-

176

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. Árvalányhaj.

1803), Benkő József, Veszelszki Antal munkái, amelyek nagy lépéssel vitték előbbre a magyar flóra, ebben a
magyar kerti flóra ismeretét s igyekeztek a növénytani ismereteket széles körben terjeszteni.

A botanika még mindig orvosi kezekben van s a táblabíróvilág népiesítő botanikusai is főként még a középkori
hortus sanitatis-ok folytatását jelentő renaissance-kori füveskönyvek mintájára írták munkáikat. Ilyen például
Csapó József (1734-1799) munkája is, az Uj füves és virágos magyar kert, melyben mindenik fűnek és virágnak
neve, neme, ábrázatja, természete és ezekhez képest külömbféle hasznai értelmesen megjegyeztetnek. A
Németországban tanult Csapó (106. kép) hosszú ideig, 32 éven át volt Debrecen főorvosa, ahogy akkor
mondták, fizikusa s munkája annyiban is egészen régimódi, hogy alig-alig írja le a növényt, inkább mindenféle,
az irodalomban szereplő vagy szerepelt nevével jellemzi.

Földi János, Molnár János (1728-1804) és Benkő József (1740-1814) a növények nevezéstanában
munkálkodtak. Ez talán nem látszik első tekintetre fontosnak, ámde ne feledjük, hogy a modern növénytannak
egyik főpillére Linné nevezéstana. És a lineánus nevezéstan meghonosításában kétségtelenül Benkő József
törekvéseit tekinthetjük alapvetőnek. Körülbelül az ő munkájuk eredménye a növény szó útnak indítása, amely a
német Gewachs fordításaként Gyöngyösi nyomán mint növetény kezdte meg pályafutását. Eddig is többször
láttuk, milyen fontos szerepet játszott Benkő a virágok magyar neveinek történetében s itt külön is ki kell ezt az
érdemét emelnünk.

Nagyon érdekes és kevéssé méltányolt botanikusa ennek a kornak Veszelszki Antal, akiről azonban semmi
egyebet nem tudunk, mint amit sok egyéni feljegyzéssel és Vas Gereben-énéi nem kisebb táblabírói humorával
teletűzdelt munkájában maga hagyott ránk, s amelyek alapján Alföldi Flatt Károly igyekezett felderíteni élete
rejtélyét. Valószínű, hogy váci gazdatiszt volt, de bizonyos, hogy sokat utazott s Magyarország flóráját nagyon
jól ismerte, sokkal jobban, mint említett kortársai, vagy Diószegi, ismerte, a magyar flóra modern kutatásának
megindítóját, Winterl Jakab egyetemi tanárt. Az aranyesőről (Laburnum anagyroides) írja: „Itt nálunk Pesten a
mi földünkön dr. Winterl úr kertjében láttam legelőször, ahonnét Pest városának selyembogarak, vagyis eperfák,
másként szederfák inspektora, Stolz János magot kapván, a maga kertjében magról számos növényeket
szaporított, amelyekből nékem is jutott egy kérésemre. Ezt én két esztendei ápolgatásom után, mivel innét Vácra
költöztem, Schulz János budai kalmárnak általadtam."

Veszelszki az első azok között, akik a népiességet nemcsak a régi magyar irodalomból és a szótárakból
merítette, hanem valóban megfigyelte a népet, a népies szokásokat és megfigyeléseit pontosan fel is jegyezte.
Munkája, A növény tanplánták országából való erdei és mezei gyűjtemény, vagyis fa- és fűszeres könyv, amely
1798-ban látott napvilágot, mint maga írja a címlapon, szintén főként német füveskönyvek nyomán készült:
„melyben azoknak deák, magyar, német, franc, cseh és oláh neveik, külső, belső és közhasznaikkal egyetemben
Matthiolus-ból s más több fa- és füvészírókból a közrendű hazafiak kedvekért szálanként egybeszedettek."
Abban is régimódi munka, hogy nem használja a már Benkő által magyar viszonyokra alkalmazott linneánus
tudományos nevezéstant, hanem ragaszkodik a régi latin nevekhez, noha ugyanakkor Benkő magyar és más
modern nemzeti neveit is átvette munkájába. Viszont az első olyan magyar növénytan, amely részletesebb
leírást közöl a magyar növényekről s ezek bizonyítják, hogy jó növényismerő volt. Példának álljon itt a sziki
lapu (Statice Gmelini) leírása. Ezt a növényt Veszelszki Been album seu Limonium néven közli, magyarul
szerinte lemonya, vad cékla. „Itt nálunk Magyarországban csak az igen székes réteken, kivált a nagyiványi,
hortobágyi, nádudvari határokon legbővebben láttam teremni, és a levelei is olyak, mint a vad cékláé, a korója
vékony, gömbölyű, mezítelen és másfél arasznál nem magasabb, de ágas a teteje, amelyben apró veresellő virági
ülnek, a gyökere pedig piros."

Egyéni és humort nem nélkülöző stílusára nézve szolgáljon például az a megjegyzése, amelyet a magyar
sáfránytermesztésről közöl: „A napkeleti sáffránnyal majd igen felér a mienk, csak az a kár, hogy a föld népe

177

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. Árvalányhaj.

nem igen törekedik a sáffránytermesztésre, de mindazonáltal láttam én Magyarországon itt-amott egynéhány
szorgalmatos parasztasszonyokat, kiknek példáit méltó volna követni. Ilyen volt Tilajban a Somogyi Gergelyné,
Baltavárott a Lencsés Józsefné stb. Mindezekből megtetszik nyilván, hogy jó volna a sáffrány termesztéséről
holmi előkalauzoló módokat megemlíteni, talán lehetne többeket is annak bővebb termesztésére ébresztgetni.
De annak most megírása nálamnál szabadabb embert kíván, azért most csak megemlítettem, mert a bokros
plántok országában sok van még hátra, amelyek körül kell foglalatoskodnom, hogy tollam orrával azokon
általmenjek. Hanem ha a jövendő esztendőbeli kalendáriumba betenném, talán tehetnek, ha mint szűkön is
valami csekély orvoslást. - Ha! ha! - e csak ha — "

A népszerűsítő botanikai törekvésekkel egyidőben és párhuzamban indultak meg és haladtak a florisztikai
kutatások is. Ezek központja az egyetem volt, amely előbb Nagyszombatban székelt s ott 1770-ben orvosi karral
gyarapodott, amelyen a felsőausztriai származású Winterl József Jakab (1739-1809) kezdte meg a növénytani
előadásokat és tervezett botanikus kertet, majd 1777-ben átköltözött Budára s végül 1784-ben Pestre, ahol a
botanikus kert fejlődése is nagyobb lendületet vehetett. Winterl szorgalmasan gyűjtötte a magyar flóra növényeit
s ő különböztette meg először Polygonum floridum néven a magyar puszták egyik jellemző és szép virágú
növényét, amely most is kedvelt vadvirága a fővárosi virágpiacnak (107. kép).

Nagy lendülettel folytatta ezt a munkát az egyetemen Winterl utóda, Kitaibel Pál (1757-1817), aki
Máramarostól az Adriáig bejárta az országot és mindenütt növényeket gyűjtött, s azokat a botanikus kertben is
bemutatta a magyar közönségnek. Kétségtelenül az ő érdeme, hogy a vadvirágok szépsége elismerést nyert
Magyarországon is, ahol valóban nem vagyunk híjában szép vadvirágoknak, de mindeddig senki sem látott
azokban mást, mint gyógyszert a nyavalyák ellen. Kitaibel (108 kép.) ültette sírjára az azóta megszüntetett váci-
úti temetőben (109. kép) ültette sírjára az azóta megszüntetett váci-úti temetőben és Cserey Farkas, császári és
királyi kamarás Erdélyben krasznai kertjében a Kitaibel emlékezetére állított kő mellé szintén a róla nevezett
szőlőmályvát ültette. A pesti botanikus kertben ma is ez a szép virág fogja körül Kitaibel Pál-nak, a magyar
virágok első magyar szerelmesének kőoszlopra állított mellszobrát.

178

Created by XMLmind XSL-FO Converter

13. Árvalányhaj.

A Kitaibel-lel tetőző tudományos és a Debrecenben fejlődő népiesítő irányt Diószegi Sámuel (1760-1813)
igyekezett összefoglalni és közös mederbe terelni Fazekas Mihály-lyal írt munkájában, a Magyar füvészkönyv-
ben, amely Kitaibel nagy munkájának bevégzése előtt, még 1807-ben látott napvilágot s ezért és mert
szerzőjének botanikai ismeretei vajmi szükkörüek voltak, a maga korához képest sem adott helyes képet a
magyar flóráról. Azonban célját annyiban mégis elérte, hogy felkeltette az érdeklődést a növénytan és a magyar
flóra iránt azokban a körökben is, amelyek eddig csak a primitív hasznot keresték a növényvilágban.

A XIX. század népszerűsítő költői és írói, kivált eleinte, mind Diószegi könyvéből tanulták a növények és
köztük a virágok, vagy legalább nevük ismeretét. Diószegi könyvét használták a virágnyelvek szerzői, ebből
tanulta a növényismeretetet Petőfi Sándor, aki azonban mint igazi népies író, Moesz Gusztáv megállapítása
szerint csak 34 növénynevet használt „összes" költeményeiben, hasonlóképen Tompa Mihály, aki a biedermeier
virágregékkel legjobban népszerűsítette a virágok szeretetét a magyar közönség körében, és a Magyar
füvéskönyv-ből szerezte az első növényismereteket Jókai Mór is, aki azonban már nem maradt egész életére
népies irányú írónak, később idegen munkákat is olvasott s ennek köszönhető, hogy - mint szintén Moesz
Gusztáv kimutatta - müveiben 600-nál több növényfajnak nevével találkozunk.

A vadvirágok iránt keltett érdeklődésnek eredménye, hogy a városokban lassanként helyet kapnak a csokrokban
és koszorúkban a pompás kerti virágok mellett a szabad természet, a magyar puszták virágai is. A városi nép
ezeket részben maga gyűjti a kirándulásokon, részben pedig virágos kofák szedik és hozzák a városba, ahol,
kivált szűkös időkben, nagy a keletje a vadvirágoknak is.

A virágos kofák (110. kép) főként a főváros közvetlen környékéről, de mert itt egyre jobban fogy a virág, néha
messze tájról is szállítják az árút. Pénzes Antal pontos adatokat közölt a budapesti virágos kofák által árult
virágokról s feljegyzéseiből figyelemre méltó alábbi néhány jelenség.

„A származáshoz hasonló bizonytalanság tapasztalható a virágok neve körül. Nem számítva a legközönségesebb
fajokat: rózsa, nefelejts, szegfű, krizanténum, barka, páfrány, hóvirág, ibolya, encián, nem ismerik a virágok
neveit, de annál inkább szeretik elkeresztelni őket üzleti szempontból előnyös nevekre: mimóza néven árulják
például a Helichrysum arenarium-ot (homoki gyopár) és Galium verum-ot (tejoltó galaj), fagyöngynek a
Loranthus-t, aranyvirágnak a gólyahirt, erikának a Polygonum floridum-ot, encia, encián néven a Gentiana
pneumonanthé-t, ruksznak a Ruscus-t, gyöngybarkának a Salix rosmarinifoliá-t. A többi vadvirágot csak szép
mezei virág néven, vagy például a Dipsacus-t, Carliná-t kóró néven árulják.

Az eladott virágok tömege fajok szerint nem egyenlő, az egyes időszaknak megfelelően. A vadvirágok közül a
hóvirág, ibolya, gyöngyvirág, kankalin, gólyahír, tárnics, fakin van nagy tömegben. A hóvirágból becslés szerint
a hathetes időszak alatt körülbelül 30,000 bokrétát körülbelül 1.200.000 virágszállal adnak el. A Ruscus
aculeratus-ból is óriási tömeg kerül piacra, különösen halottak napja körül, körülbelül 1-2 vagonra tehető a
súlya."

A rokokó érzelmessége támasztotta fel a lovagkori rajongást az őszi lomb iránt, amelynek valamikor Balassa
Bálint adott szép kifejezést, a mulandóság hangján énekelvén:

őszi harmat után, Végre mikor aztán Fújdogál a hideg szél, Nem sok idő múlván Sárgul hulldogálván Fáról a
gyönge levél: Zöld erdő harmatját, Piros csizmám nyomát, Hóval lepi be a tél.

Hasonló hangulatot sokszor megénekeltek a klasszikus iskola és a népies iskola költői is, akik így divatba
hozván az őszt és az őszi lombot, a közönség is csakhamar szeretetébe fogadta és szobájában vázába állította.

Az utcán a városi virágos kofák ősszel különféle színes lombot árulnak. Gyakran galagonyát termésével,
leggyakrabban azonban szömörcét (Rhus cotinus). De nevét egyik sem tudja, mind csak így kínálja: őszi lombot

179

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. Árvalányhaj.

tessék, szép, piros őszi lombot! A világutazók szép képet festettek a japáni és a kanadai őszről. Mindkét helyen
a juharfák lombjának őszi színváltozása tette világhírűvé az őszi erdőt. Nálunk legszebb a szömörce és a
vörösgyürü (Cornus sanguinea) őszi lombja. Mindkettő kiváló dísze a Magyar Középhegység cserjéseinek s a
szömörce különleges déli jelleget ad a magyar ősznek.

Magyarországi története megérdemli, hogy néhány szóval megemlékezzünk róla. A szömörce néhány faja már
az ókorban ismeretes volt s például a cserszömörce (Rhus coriaria) szolgáltatta az egyik legfontosabb
cserzőanyagot, amely később keleten a szumach nevet kapta. Ezzel készült a világhírű szattyán és kordován.
Idővel a Rhus cotinus-t is használni kezdték cserzésre s mint szumachpótló nevezetes szerepet játszott a
Balkánon és Magyarországon. A hazai szömörcét főként Zala- és Veszprémmegyében szedték s miként
Grossinger és Veszelszki feljegyezték, Bécsbe is szállították. Erdélyben nem honos a szömörce, ott romániai
árút használtak. Ezt Benkő József 1796-ban megjelent A középajtai szkumpin vagy esmeretesebb nevén ecetfa és
annak kordovány bőr készítésére való haszna című dolgozatából tudjuk. A XVIII. század második felében meg
akarták honosítani a szömörcét Erdélyben s Benkő elmondja, hogy „amaz érdemes és munkáiról esméretes
néhai jesuita pap, Frivalski János, szerzett oláh szkumpiát és ahhoz alkalmatos helyen eresztett a vajdahunyadi
uradalomban." Minthogy azonban ezek a honosítási kísérletek nem jártak gyakori eredménnyel, Benkő említett
dolgozatában a „középajtai szkumpiát", vagyis az Eszakamerikából hozott s akkoriban terjedő ecetfát (Rhus
typhina) ajánlotta. De téves alapon, mert az ecetfa nem való az ajánlott célra, legfeljebb húsos virágzatát teszik
ecetbe, honnan nevét kapta.

A Magyarországról külföldre is szállított szömörce, amelyről azonban Benkő-nek nem volt tudomása, mint fa is
értékes. Az asztalosiparban fisetfa, visetfa, fústel, füstik és „bois jaune de Hongrie" a neve s exotikus sárgafák
helyett használják.

Orvosi növény is volt a szömörce. A magyar származású Kramer János György, akiről már megemlékeztünk az
akácfa történetében, 1738-ban értekezést tett közzé, amelyben a szömörce levelét a kinin pótlására ajánlotta
abban a nehéz időben, amikor sok akadályba ütközött a kinin megszerzése. Zsoldos János, Veszprém vármegye
orvosa klinikai kísérleteket végzett a szömörcével, de nem a levelekkel, hanem a kéreggel s Bécsben 100
arannyal jutalmazott dolgozata 1815-ben História corticis Rhus cotini cum observationibus clinicis címmel
látott napvilágot. Kísérletei alapján különbféle betegségek orvosságának ajánlotta a szömörcét.

Mint díszcserje is figyelmet érdemel a szömörce s termésbugájáról Franciaországban parókafának nevezik. A
XVII. század közepén kertekben is kezdték ültetni, de északibb vidékre nem való, mert már Németország keleti
részén is majdnem minden télen elfagy. Nálunk erre azért nincs szükség, mert a természet bőven kínálja s aki
gyönyörködni kíván benne, akár parókájában, akár őszi piros lobmjában, a Magyar Középhegység területén
majdnem mindenütt megtalálja.

Télen át természetesen a szalmavirágok csokrai foglalják el a virágárus kosarakban a legnagyobb helyet. Erre a
célra a homoki gyopárt, a Carlina vulgaris-t és sziki laput használják a Xeranthemum annuum-on kívül. A
homoki gyopárból nagyon ízléses kis koszorúkat is kötnek. A szalmavirágokat gyakran megfestik vörösre vagy
sárgára, esetleg kékre vagy zöldre. A szín megválasztásában semmiféle természetesség sincsen. Nagyon
kedvelik a festett és szalmavirágnak tekinthető mácsonyát is (Dipascus fullonum).

A Pénzes által közölt névsorban 177 növényfaj szerepel, ezekből 93 a vadvirágok száma, a többi kerti virág.
Hogy azonban ezek a virágok nem a nép számára díszlenek sem a mezőn, sem a bokrétában, hanem a városi
ember multszázadi naturalisztikus divatját akarják kielégítani, hamarosan szembeötlik annak, aki ismeri a falusi
kiskerteket és temetőket, s néha egy-egy vasárnap megtekintette, hogy mivel díszíti magát a nép, mikor
templomba megy, vagy bármi okból ünneplőbe öltözködik. A falu otthon a maga körében ma is ragaszkodik ősi,
középkori, kolostorkerti „virágaihoz", a szagos mediterrán füvekhez, mentához, rozmaringhoz, isten fájához,
már a rózsát is csak az használja, aki „kivetkőzőben" van. A városi piacokon árult virágok között a falu
virágainak nyomát sem leljük, Pénzes jegyzékéből is joggal hiányzik a rozmaring, isten fája stb. A szabad
természet virágai nem voltak és nem is lesznek soha népis (falusi) virágokká.

Ezt bizonyos tekintetben még a ma már szinte nemzetinek tekintett árvalányhajról is elmondhatjuk, amely
napjainkban szőkén, büszkén pompázik a magyar cserkész kalapján is, s ahol cserkészeink megjelennek,
mindenütt a magyarföld szeretetének meleg sugarait ontja. Úgy ismerjük és úgy ismerik külföldön is, ahová,
kivált Angliába, nagy mennyiségben szállítják, mint a legjellegzetesebb magyar kalapdíszt, amely a kalapon is a
virágos magyar mákok (XV. tábla.) és puszták májusi bübáját hirdeti hervadhatatlan emlékezéssel.

180

Created by XMLmind XSL-FO Converter

13. Árvalányhaj.

Árvalányhaj nevet hord annak a szikár fűnek bonyolult szerkezetű termése, melyre Linné 1753-ban a Stipa
pennata nevet ruházta. Ez a növényfaj óriási területen honos: Európából beterjed messze Ázsiába, nyugaton
pedig még Amerika napos prerijeit is díszíti Ujmexikóban, Texaszban és Arizonában. A pontosabb vizsgálatok
ezen a hatalmas területen sokféle alakját különböztették meg, egyedül országunk csonka határai között is
legalább háromféle árvalányhajat találunk, melyeket ma Stipa Joanis, stenophylla és dasyphylla néven ismer a
tudomány.

E sokféle árvalányhajnak azonban közös tulajdona forgónak nevezett termése (111. kép) mely lényegileg három
részből áll: a füvekre általában jellemző szemtermésből s az ezt borító két levélből és pedig a kisebb és
vékonyabb pelyvából és a nagyobb, fent 10-40 cm hosszú alsó részében csavart, közepén térdalakban hajlított,
felül tollas szálkába futó tokiászból. A szálka felső, nagyobb, tollas része repítő készülék; ha megérik, a szél
könnyen magával ragadja a bugából s a nagyfelületű, de rendkívül könnyű tollas rész révén hosszabb ideig röpíti
a levegőben.

A forgó alsó része: a tokiász, a pelyva és a kettő közé zárt szemtermés, súlyánál fogva horgonyszerűleg lóg a
repítő részen. A tokiász töve hegyes tövisben végződik, - mely leszálláskor nyomban utat üt a szemtermést rejtő
tokiásznak a talajban. A tokiászt alsó felén felfelé álló serték borítják. Ezekkel horgonyozza magát a földbe, sőt
a tokiász hegye a szél lengetése következtében e serték révén mindig mélyebbre és mélyebbre nyomul a talajon.
Ugyanis a visszafelé álló, rugalmas serték a forgó eldöntésekor egyrészt megakadályozzák, hogy a tokiász
kihúzódhasosn a földből, másrészt ugyanakkor a talajba horgonyzott tokiászt ez eldöntés ereje benyomja a
földbe.

Ez a berendezkedés a leíró szavak gyengesége miatt első hallásra nem látszik valami nagyon hatékonynak.
Valójában azonban nagyon eredményes és a földre hullott forgó a legnagyobb könnyedséggel nyomul a talajba.
Hogy milyen kiváló az ilyen, furakodónak nevezett berendezkedés, azt legjobban két körülményből ítélhetjük
meg. Az egyik az a közismert játék, melyet az egérárpa (Hordeum murimim) kalászával szoktunk űzni, mikor a
szomszédunk kabátujjába dugjuk s a melyről a növény murinum nevét kapta, mert valóban egérszerű
könnyedséggel furakodik előre. Alig mozdul szomszédunk karja s az egérárpa kalásza a rugalmas és előre álló
szálkák, valamint azok visszafelé álló sertéi következtében már felnyomult a vállára, vagy a hónaljába. A másik
szemléltető és egyszersmind bizonyító jelenség, hogy az árvalányhaj forgója nem egyszer az állat szőrébe
gabalyodván, befurakodik a bőrébe is. Különösen veszedelmes a hire e tekintetben az árvalányhaj
testvérfajának, melyet Stipa capillata néven különböztetünk, s amelynek forgója abban különbözik az
árvalányhajétól, hogy a tokiász szálkája nem tollas és jóval erősebb, rugalmasabb. Furakodásában éppen ezért
higroszkópos csavarszerkezete viszi a főszerepet. Az Alföldön is sok bajt okozott a Stipa capillata forgója a
juhokban s a mult század első felében, mikor nagy nyájakban legeltek juhok az Alföldön, számottevő károk
keletkeztek az ilyen módon megkínzott és elpusztult állatok veszte következtében. A helytartótanács akkor az
egyetemhez fordult szakvéleményért a Cegléd körül pusztító különös Járvány" ügyében s a feleletet Haberle
írta meg, felvilágosítást adván a Stipa capillata forgójának szerkezetéről és érdekes viselkedéséről.

181

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. Árvalányhaj.

Az árvalányhajat sem a görögök, sem a rómaiak nem ismerték s mint annyi más, a régiek által figyelemre
méltatott európai növény, a Stipa pennata is Clusius révén vonult be a botanikai ismeretbe, aki jól sikerült rajzát
(112. kép) is közli pannóniai flóramüvében, ahol Spartum austriacum pennatum néven írta le. Azt is elmondja
róla, hogy ez a fűféle növény bőven található Ausztria és Magyarország mezein, így Baden hegyein és azon a
hegyláncon, mely Badentől a Dunáig nyúlik, de legszebben nő Bécsújhely vadaskertjében. „Abunde hoc genus
provenit in monte Badensibus thermis imminenti, totaque illa catena montium, qui inde ad Danubium usque
procurrunt, praeterea ad silvulam Lachn, aliisque apertis et graminosis locis Austriae et Ungariae, sed omnium
uberrime in Vivario illo Neapoli Austriae urbi contiguo, in quo uberius laetiusque provenit."

Clusius felfedezése nyomán az árvalányhaj ismerete egész Európában elterjedt és általánossá lett, s ettől kezdve
nemcsak a botanikai szakmunkákban látjuk viszont, hanem a kertekben is. Előbb csak a botanikus kertekben,
később a ritka növényeket előszeretettel gyűjtő főúri kertekben, végül a kisbb házikertekben is. Természetesen
kivált ott ültették a kertekben, ahol vadon nem terem, tehát Európa északnyugati vidékein. Kertészeti ismerete
német kertészeti munkák révén még Magyarországba is eljutott, ahol pedig eleget termel belőle a természet.
Nemrégiben megjelent magyar kertészeti munka, Lázár F. és Sávoly S. A jó mag és a helyes magvetés ezt írja
róla: „Az árvalányhaj (Stipa). Akármilyen földdel megelégszik, csak meleg tenyészetü, napos fekvésű legyen.
Sajátos kórószálka (így!) alakú magva márciustól júniusig vethető kihűlt melegágyba, vagy szobában
cserepekben. A mag 0.5 cm vastagon takarandó alá és le kell azt nyomkodni. Csak 20-25 nap múlva kel ki. A
kikelt és megerősödött palántákat kiültetjük."

Mint láttuk Clusius Spartum néven vezette be a tudományba. Akkoriban mindenféle szikár fűnek Spartum volt a
neve. Később, mikor a fűfélék különböztetése is pontosabb lett, de már csak a XVIII. században, kapta azt a
Stipa nevét, mely ma is használatos a tudományban. A stipa szó a görög stüpeion (stüpé) származéka és kócot,
lenkócot jelent. A nyugati nyelvekben többnyire innen vették költői és úgynevezett népies neveit is, ilyen a
németben a Marienflachs, türkischer Flachs, utóbbi talán annak emlékét is őrzi, hogy az árvalányhaj keletről és
Clusius korában terjedt el a kertekben. A kócról vett hasonlat később szakállá módosult, így támadt a St.
Iwansbart, St. Prokopsbart és Joachimsbart, valamint a romantikus mitológiai iskola hatása alatt a Frau
Harfenbart neve. Frau Harfe, Harke vagy Herke a romantikus német mitológiában az az istenasszony, akinek
egyebek között a len is védencei közé tartozik. Végül a már Clusius által használt pennatum neve él a
Liebfrauenhaar, Pfingsthaar, Wiesenhaar, Steinhaar, Federgras és Pfriemengras alakokban.

A magyarban ismert árvalányhaj neve egészen különös eredetű és még különösebb módon került kapcsolatba a
növénnyel. Az árvalányhaj szó mint növénynév már a XVI. században megjelent a magyar irodalomban, de
ekkor még egészen más növénynek volt a neve és csak a XVIII. század végén ruházták át a Stipa pennatá-ra. Az
árávalányhaj nevet legelőször a már többször említett Szikszai Fabricius Balázs latin-magyar szójegyzékében
olvassuk: Adianton magnum, Árva leány haja, később pedig: Capillus veneris, Árva leány haja.

A Capillus Veneris délvidéki páfrány s az árvalányhaj a capillas Veneris kifejezés szabad fordítása. Kétségtelen,
hogy nem népies eredetű név, mert a Vénusz-haj (Adiantum capillus Veneris nem honos Magyarországon és
nem ültetik a kertekben sem (113. kép).

182

Created by XMLmind XSL-FO Converter

13. Árvalányhaj.

Hogy Szikszai Fabricius maga is készítette-e a latin név magyar fordítását, vagy más valaki, ma már nem
állapítható meg. Az azonban bizonyos, hogy az árvalányhaj nevében az árvalány nem más mint Venus, még
pedig egyszerűen Venus vulgivaga. Az árvalány szó ilyetén értelemben ma is használatos az irodalomban és a
művészetben, előbbire idézhető Móricz Zsigmond hasonló című novellája, utóbbira pedig Zichy Mihály „Árva
leány sorsa" című, 1886-an készült és sokszorosításban közkézen forgó képe.

A régiek a signatura-tan alapján nevezték és használták az emberi hajszálhoz hasonlító növényeket /ia/-nak.
Már az egyiptomiak ismertek Izisz-haj nevű növényt. Erről Plinus következőket írja természetrajza 13.
könyvének 52. bekezdésében: „Juba írja, hogy a trogloditák szigete mellett a tengerben nő egy cserje, amelynek
Izisz-haj a neve, korallhoz hasonlít és levéltelen; ha levágják, eltörik." A görögök és rómaiak a hajszerű
páfrányokat callitrichum-nak és polytrichum-nak, vagyis széphajnak és sokhajnak nevezték, ugyanis az ilyen
páfrányokat, mint Plinius és Dioskurides elmondják, haj festő és hajnövesztő szernek használták. Ugyancsak már
Plinius és Dioskurides kétféle hajpáfrányt különböztetett meg, feketét, ez volt a ma Adiantum capillus veneris
néven ismert páfrány, és fehéret, ez pedig ma Asplenium ruta muraria nevet hord a botanikában. Utóbbi
Magyarországon is honos és rokonfajaival együtt ez a páfrány volt a régi magyarok hajnövesztő szernek
használt árvalányhaja. Veszelszki Antal ezt tanítja róla: ,, Adiantum aureum, Capillus Veneris, magyarul Vénusz
haja, árvaleány haja, németül Frauenhaar; azért nevezik így, mert ha lúgban élnek vele, szép vastag hajat nevel;
a levelei hasonlítanak a koriánderéhez..."

A fehér árvalányhaj megkülönböztetése a név későbbi sorsában döntő fontosságú volt. Ugyanis mikor Benkő
József, aki elsőnek igyekezett Linné rendszere szerint megkülönböztetni a magyar flóra növényeit, a
Magyarországon akkor még névtelen Stipa pennata számára nevet keresett, a szép szőke tollas forgó alapján
erre a növényre ruházta át a fehér árvalányhaj nevet s csak a „feketéllő árva leány haja" nevet hagyta meg a
páfrány-árvalányhajnak. Benkő újítását átvették a későbbi botanikai munkák is. Diószegi-ék Füvészkönyve
nyomán széles körben elterjedt az irodalomban és a nép ajkán.

Népszerűségét kétségtelenül a népies irodalmi irány költőinek köszönheti, első sorban Petőfi-nek, majd Tompá-
nak. Előbbi mint a puszta díszét vezette be a magyar költészetbe, honnan a magyar puszták osztrák rajongója,
Anton Kerner révén mint Waisenmadchenhaar az osztrák és a német irodalomba is eljutott. Utóbbi, a Népregék
érzelmes lelkű költője, a csendes esti szél bús leányaként eszményítette az árvalányhajat és - a szó eredeti
jelentésével bizarr ellentétben - a hűség jelképévé avatta:

Legények a leányhoz Hogy hivek legyetek, Bus Arvalány hajából Bokrétát kössetek.

Mint a népiesítő irodalom révén népszerűvé lett növény a XIX. században került a kalapra is. A régi magyarság
férfi része természetesen nem hordott növényi díszt a kalapján, hanem csak állatit. A férfi, kiki a maga
foglalkozása és társadalmi helyzete szerint, vadásztrófeát szerzett magának a süvegére, kócsagtollat, darutollat,
vaddisznó agyarát. Az alpesi vadász zerge szőrét stb. Mióta azonban az állati vadak megfogyatkoztak és a békés
földmíves foglalkozás irányítja a falusi divatot is, a férfi népség is a növényi díszhez fordult. Az alpesi
vadászból turistavezető lett s mint ilyen havasi gyopárt tett a kalapjára; az alföldi legény sem talált már
darutollat a lecsapolt mocsarakban, hát kalapjára tűzte az árvalányhaj bokrétát.

Manapság már egyáltalában nem érezzük az árvalányhaj nevében a szó tudományos történetét, hanem csak a
népies kor költészetének romantikája és virágnyelve cseng benne. A régi korok magyar növénynevei, tekintet
nélkül eredetükre, a XIX. században elnépiesedtek s a tudomány is mint népies növényneveket könyvelte el. A
régi és a régiek mintájára a táblabíróvilágban készített magyar növény- és kivált virágnevek népszerűségét
azonban a kispolgári körökben nem a tudomány biztosította, hanem a virágnyelv, a biedermeier kor egyik
legjellegzetesebb megnyilatkozása a virágkultuszban.

A virág mint jelkép természetesen nem a táblabíróvilág találmánya, amióta és ahol csak van virágkultusz,
mindig és mindenütt volt virágszimbolika. Láttuk, hogy a középkor virágkultusza is ezen alapult, a bibliában
emlegetett liliom és a római hagyományként őrzött rózsa vallási fogalmának lett jelképe s tulajdonképen ma is a
rózsa és a liliom azalapja az egész európai virágkultusznak.

A lovagkor már elvilágiasította a virágszimbolikát és a szerelmi költészetben gyakran alkalmazta. Ha a
táblabíróvilág virágnyelvének történelmi előfutárát keressük, a lovagkor virágkultuszában találjuk meg s amit a
margarétáról szóló fejezetben elmondottunk, az megvilágítja, hogy a szerelmi virágnyelv alapjait a lovagkor
költői rakták le. A szerelmi dal, amely szintén gyakran használja a virágszimbolika képeit, tulajdonképen
szintén a lovagkorban gyökerezik, csakhogy akkor nem a kispolgári, hanem a lovagi körnek volt dala, ahogy
irodalmi nyelven mondjuk, virágéneke. A középkor első felében a virág Krisztust vagy Máriát jelentette, a
lovagkor a Madonnán át az imádott nő jelképévé világiasította a virágot a magyarban is a virág szó mint női név

183

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. Árvalányhaj.

maradt ránk legrégibb, már föntebb ismertetett oklevelekben. Az egyetlen, eredeti lovagkori alakjában
fennmaradt virágének is, amelynek ismeretét vitéz Házi Jenő-nek köszönhetjük, aki nemrégiben közölte
Gugelweit János, soproni jegyző 1490-iki feljegyzése alapján, nem több, mint egyszerű hasonlat a szeretett nő
és a virág között:

Virág tudjad, tőled el kell mennem, És te éretted kell gyászba elteznem.

A virágének azonban csak a renaissance nagyobb erkölcsi szabadságával gazdagodott meg s ekkor lett
irodalmivá Balassa Bálint költészetében. Viszont az ellenreformáció újból erkölcsi tartalmat igyekezett önteni a
virágszimbolikába s így születtek meg a jézustársasági szerzetesek által készített erkölcsbotanikai müvek,
amelyek a már említett Lukas Martini Der christlichen Jungfrauen Ehrenkránzlein című munkáján alapulnak.
Mint említettük, Martini könyvecskéje 20 növényt sorol fel. Mindeniknek valamely erkölcsi jelentést tulajdonít
s így az akkoriban közkedvelt koszorúfonást erkölcsi tanításra használja fel. A koszorúról szóló fejezetben
felsoroltuk a Martini által említett húsz virágot, itt most az a feladatunk, hogy erkölcsi jelentésüket, vagyis az
ellenreformáció erkölcsi virágnyelvét ismertessük. Ez Péchy fordításának szavaival következőképen hangzik:

1. Sárga fű (kankalin): az isten igéjéhez és szolgálat jához való jókedv és szeretet.

2. szekfíí: hogy az istent és szent igéjét igazán ismerjük,

3. viola: istenhez való fiúi félelem,

4. kék ivola (ibolya): alázatosság.

5. ciprus (ciprusfü): imádság.

6. maiorána: hálaadás.

7. csombor: az igaz hitnek nyíltan való vallása,

8. Boldogasszony rózsája (kassai rózsa): szülőkhöz való szükséges tisztelet.

9. bécsi fű: dolgolódás.

10. tarka ivola (árvácska): emberséges magatartás.

1 1 . bársonyvirág: nyájasság.

12. bazsalikum: irgalmasság.

13. rózsa: szemérmesség és tökéletesség.

14. borsoló szekfű (büdöske): a testnek és ruhának tisztán való tartása,

15. ruta: mértékletesség és józanság.

16. rozmaring: a leányzóknak tisztaságuk,

17. levelendula: megelégedés és takarékosság.

18. nárcisz: adakozás.

19. izsóp: hűség és állhatatosság.

20. rukerc (százszorszép): hallgatás.

A barokk kor nemesi élete a hősi élet eszményeinek hódolt s a virágszimbolikát is ennek szolgálatába állította.
A jelképek ismerete a barokk korban nagyon fontos tudomány volt s vaskos kötetek maradtak ránk a XVII. és
XVIII. századból, amelyek kizárólag a jelképekkel foglalkoznak. Akkor ezt a tudományt symbolographiá-nak
nevezték. A Nemzeti Múzeum könyvtára több példányban és kiadásban őrzi Joachimus Camerarius jelképtanát,
amely 1661-ban jelent meg Frankfurtban Symbolorum et emblematum centuria címmel. Ezeket a könyveket
magyar elődeink sokat forgatták.

184

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. Árvalányhaj.

:per incly-

TA VJR.TUS.

4L— M-.-mü^f^ifeaw..

FLECTIMUR, NON

tíflil*r'tb-f*ij ,C ina u'l jraaj, fttOla;

Camerarius munkája négy részből áll, mindenik 100-100 lapos és az első centuria tartalmazza a növényi
jelképeket, ezért ennek Symbolorum et emblematum ez re herbaria desumtorum centuria una collecta a címe.
Sorra vonulnak el itt szemünk előtt a fák után annak a kornak divatos virágai, a rózsa, liliom (1 14. kép) tulipán,
boglárka, napraforgó, császárkorona, sáfrány, mák, oleander, ágávé stb. és viszontlátjuk a csalánt, nádat (115.
kép) és más igénytelenebb növényeket, amelyek valamely tulajdonságuknál fogva mgukra hívták az ember
figyelmét. Jelentésükre nézve legyen elég alábbi néhány példa:

Csalán: leviter si tangis, adurit, anemone: brevis est usus, tulipán: langvesco sole latente, liliom: semper inclyta
virtus, nád: flectimur non frangimur, bazsarózsa: caduca voluptas. napraforgó: non inferiora secutus, tök: cito
nata cito pereunt, rózsa: aliter coelestia curant.

Másik hasonló munka a Nemzeti Múzeum könyvtárában Jacobus Boschius, jézustársasági szerzetes 1702-ben
megjelent Symbolographia című müve, amelyben nagyon érdekes meghatározását olvassuk a jelképtannak: „Ars
symbolica, quam aliqui philosophiam imaginum, idiomja heroum alii, vei equestri notabiltiati ac principum aulis
propriam sctentiam vocarunt..."

A régebbi erkölcsi és a barokk nemesi virágszimbolikának sajátságos keveréke és egészben átmenet a XIX.
század polgári virágszimbolikájához Benkő József már említett munkája, a Téli bokréta, melyet a Szentírásnak
idvességre illatozó virágaiból egy temetési oráció helyett való prédikációba kötött, és néhai tekintetes
toronyfalvi Tornya Borbára ifjú úrasszonynak, életében tekintetes nagyajtai Cserei Miklós ur szerelmetes
házastársának temetési tisztességekor, az 1777-dik uj esztendőnek hatodik napján, a nagyajtai unitárius
templomban az ottan nagy számmal megsereglett jeles halotti tanitó. Nyomattatott Nagyszebenben 1781-ben.
(56. oldal. Egyetlen ránk maradt példánya a Tudományos Akadémia könyvtárában.)

Benkő eme munkájára botanikai vonatkozásban Gombocz Endre hívta fel a figyelmet. Érdekessége s egyben a
botanika magyarországi történetének jellemző kuriózuma, hogy ebben a halotti beszédben ismerteti a szerző
először magyar nyelven Linné sexuális növényrendszerét és a növényi szaporodást.

A nagyajtai halotti beszéd alapeszméje Ézsaiás következő hasonlata: „Minden test fü, és annak minden
kedvessége mint mezőnek virága. Megszárad a fü, elhull a virág, mikor az Urnák szele fuvall arra. Bizony fü a
nép." Benkő József terjedelmesen kifejti ezt a hasonlatot s tudományosan igyekszik magyarázni a párhuzamot:
1. az ő természeti formáitatására s ékességére, 2. az ő szaporodására, természeti életére, fiziológiájára, 3.
külömb-külömbféle tulajdonságaikra, vagyis hasznaikra, végül a halálra nézve. Az általános párhuzam után
következik a „közönséges alkalmaztatás", melyben téli bokrétáját teszi az elhunyt koporsójára, és amelyben
könnyű felismerni Martini Koszorú-jónak kései és sokféleképpen módosított, de kétségtelen hatását.

„Megnyitom az ajtaját ennek a kertnek, mely is az anyaszentegyház. Eljárom ennek virágos tábláit, melyek a
szentírásnak levelei: bővön találok ezeken számotokra kötendő bokrétámba füveket és virágokat. Valakik azért
vártok ilyen bokrétát, adjatok, nyújtsatok nékem egy-egy ágacskát, avagy kávácskát, melyre a bokrétát körül
kössem: nem egyebet kérek, istenfélő szentek, hanem kinek-kinek szivét. Nyújtsátok! Nyújtsátok!... Elvettem...
Kötöm azért immár... Nézzétek! Kötöm pedig tízféléből, hogy kezeitek tiz ujjain mindenkor számban
tarthassátok.

185

Created by XMLmind XSL-FO Converter

13. Árvalányhaj.

Elsőt e bokrétába teszem a vitézvirágot (igy neveztetik tulajdonképen a Delphinium Ajacis), melyre fel van írva
az Ajax vitéz neve: értsd ezen amaz igaz álhatatos, erős, hitet. Vitézvirág bizonyára ez a hit, amint ezt ma nagy
plántáló kertésznek, Szent Pál-nak egyik kerti táblájában, u. m. Zsid. XI. megtalálod, mert ezzel lehet
országokat győzni, oroszlánok száját bedugni, tűznek erejét megoltani, fegyver élitől megmenekedni,
erőtlenségből megerősödni, táborokat elfutamitatni, világ kincseit megutálni sat. 26., 33., 34. versekben. írjad
pedig e lelki virágra vagyis gyümölcsre, a hitre (nem az Ajax, hanem) a Jézus nevet, viseld ezt igazán és
megtartatol.

Másodikat teszem a télizöldet, mely a kedvetlen télnek sanyargatásai között is szép zöldellő szinét el nem veszti:
ez a reménység, mely e világnak mindennemű keserves viszontagságai alatt is épen megáll. Ez ám az, ami meg
nem szégyenít, Róm. V. 5., hanem a hivek lelkét táplálja s nékiek az igazság koronáját megszerzi.

Harmadikat teszem a napranéző virágok közül egyiket. Ez a könyörgésben való áhítatosság (Róm. XII. 12.) és
igy imádságaid által szüntelenül a hegyek felé, a nap felé s az égre való kedves felnézés. Mikor tudniillik Dávid-
dal buzgón énekled: Szemem a hegyekre vetem, mert felyül van nekem minden segedelmem, Isten az én
reménységem sat. Zsolt. CXXI.

Negyediket teszem az engem-ne-felejts virágot. Ez az Isten parancsolatairól szakadatlanul való megemlékezés és
azokban való gyönyörködés. Ha Dávid lantján áhítatos lélekkel pengeted és szivedben teljesíted: Szüntelen
gyönyörűségem nekem vagyon csak a Te parancsolatidban sat. Zsolt. CXIX.

Ötödiket teszem az éjjeli violát. Ez az éjtszakai ártatlan és tiszta magaviselés, a setétség munkáitól való
őrizkedés és a szívnek az Istennel való lelki társalkodás ama szerént: Az én szivemben kívánlak éjtszaka. Ide
illők a Dávid mondásai: Éjjel az Urnák éneke vala velem. Zsolt. XLII. 9. Megemlékeztem éjjel a Te nevedről.
Éjfélkor felkelek, hogy Tégedet tiszteljelek, Zsolt. CXIX. 55., 62. Ismét Hajnal előtt kiáltottam tehozzád, a Te
beszédedben volt reménységem. Az én szemeim a vigyázókat előlveszik, hogy a Te beszédedről gondoskodjam.
V. 147., 148.

Hatodikat veszem a centuriát avagy centauriát (Centaurium minus), melyet nagy hasznáért százforintos fűnek és
kis ezerjófünek is neveznek. Ez oly keserű fü, melynél keserűbbet az izreliták sem ettek a húsvéti báránnyal (2.
Móz. XII. 8.) és ezért földepefünek is mondták. Jegyzem ezzel a bűnön való keserves bánatot, melyet szivében
kóstolni kell mindennek, valaki a mi húsvéti bárányunkban (1. Kór. V. 7.) a Krisztusban akar részes lenni az ő
nevében bocsánatot nyerni. Az ilyen keserűség szüli az igaz és örökös örömöt.

Hetediket teszem bokrétámba a keserü-édeset (dulcamara) Oly plánta ez tulajdonképen, mlynek virágai
kékellők, szőlőszemekhez hasonló gyümölcsei pirosak, ize keserű s édes, ereje súlyos nyavalyák ellen hasznos.
Ez azért a békességtürés, midőn az Istentől elvett édes dolgokkal ugyan az ő szent kezeiből származott keserűket
szelid, engedelmes és háládó szívvel tudja az ember elegyíteni s mérsékelni. Szedem ezt urunk Jézus
plántálásából, ki kis Luk. XXI. 19. ezt mondja: A ti békességes türésteknek általa bírjátok a ti lelketeket. Szent
Pál is ezen plántákat kívánja szivünkbe ültetni, Zsid. X. 36. igy szólván: Szükség néktek a békességes tűrés,
hogy minekutánna az Istennek akaratját cselekedenditek, elvegyétek az ígéretet.

Nyolcadikat a galambrigáto (aquilegia). Ez a szelídség, melyre int Urunk, Mát. X. 16.: Szelídek legyetek, mint
a galambok.

Kilencediket a folyó vagy alacsony borostyánt (Hedera humirepens). Ez az alázatosság, melyről mondja az ur
Jézus, Mát. V. 5.: Boldogok az alázatosak, mert ők örökség szerint bírják e földet. Szent Jakab pedig levelének
IV. részében V. 6.: Az isten a kevélyeknek ellenek áll, az alázatosaknak pedig adja az ő kegyelmét. Szent Péter
is I. Lev. V. 5.: Alázatossággal ékesek legyetek belől sat.

Tizediket teszem bokrétámba az engem-ne-bánts (noli me tangere) nevü füvet. Oly csudálatos ez a fü, hogy
midőn magvát akarnád venni, bár serénykedjél, ha ki nem szökik. Nem tréfa ez. Alig közelit kezed a füvön lévő
magahüvelykékhez, sebesen kiugranak magvai belőle. Ez a tiszta s szűz erkölcs, melynek oltalmazó pajzsa az,
ha Pál apostolnak ama mondását szüntelen magaddal hordozod mocsoktól való védelmezésedre: A jó erkölcsöt
megvesztegetik a gonosz társaságok, I. Kór. XV. 33."

A XIX. század első felében válaszolt a világ s a feltörekvő polgárság a maga képére és haosnlatosságára
alakította a virágszimbolikát és megteremtette a maga polgári és szerelmi virágnyelvét. Ma, amikor már a
kispolgári zárt családi élet a múlté, a virágnyelv is csak halvány emlék. Ma nincs szüksége a fiatalságnak
virágnyelvre, mert sokkal nagyobb a szabadsága, mint a táblabíróvilág fiatalságáé volt. Száz év előtt és még
sokáig a mult század folyamán más volt a helyzet. A fiatalságot úgy tekintették az öregek, mint valamely

186

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. Árvalányhaj.

tulajdonukat, amellyel, ha nem is szabadon, de mindenesetre bizonyos határok közt rendelkeznek. És mert az
öregek mindig elfelejtik, hogy maguk is voltak fiatalok és szerelmesek, akkor sem akarták megérteni a szív
szavát, hanem olyan célok szolgálatába akarták állítani a házasságot, amelyek az öreg szíveket hevítik.

Ilyen alakban nyilatkozott meg a táblabíróvilágban az ellentét öregek és fiatalok közt és az elnyomott fiatalság
mit tehetett mást, titkos nyelvet szerkesztett, hogy akkor is megértethesse magát, mikor az öregek nem akarták.
Ebben rejlik a polgári virágnyelv eredete. Nem volt az más, mint a szabadságra és függetlenségre - abban az
időben közkedvelt jelszavak - törekvő fiatalság rohama az öregek ellen. A virágnyelvek írói nem is csinálnak
ebből titkot, hanem az előszóban őszintén elárulták céljaikat. Természetesen annak a kornak virágos nyelvén,
amelyet ma már nem mindenki ért meg első hallásra.

íme Kassay Adolf előszava Virágnyelv című könyvecskéjében:

„A természet egyik legszebb rendeltetése azon szép tiszteletben pontosul, mellyek bir a nőnem a férfi felett; -
hány élv perceit varázsolják elő a nők, s viszont mennyi pokoli kínoknak teremtőjük megtagadott szerelmük
által. Hány élet esett áldozatul a szülői fényvágynak, melyet gyermekeik boldogsága fölé helyezvék a szülők,
hány véletlen találkozás boldogít bennünket egy pillanatban, amely az össze nem jöhetés miatt elöli üdvünket.
Hiába állítasz vaszárakat, a szerelmeket elszigetelendőket, egy büverő felnyitandja azokat, áttör az a vészek
rémein, át a sors hullámain, s mentől erősebb a neki vetett gát, annál nagyobb erővel, de szomorúbb
következéseivel magának nyit utat.

Mennél forróbb s tisztább két szív meggátolt érzelme, annál nagyobb lánggal lobban fel, annál nagyobb hatással
fejlik ki, s lehet-e kínosabb perc, ha már két szív közt kifejlett szerelmet kölcsönös viszonosság egybe nem
forraszthatja. A két szívben támadt s már el nem oltható érzelmek lángjait éleszteni van-e szebb s gyönyörűbb
alkalom, a legtisztább érzeteket egybefoglalt virágnyelvnél, hol a természet müve által tartatik fel a kölcsönös
érintkezés, kedveseinknek adott virágnyelv példányának sorai, egy küldött virágszál, vagy papírra irt, vagy
beszéd közben kifejlett virágnév felfedezendi szívünk titkait, s ez ártatlan, a virág általi társalgás kútfeje a
legtisztább s legforróbb szerelemek. Kinek megtagadná a sors az értekezhetési alkalmat kedvesével, annak
bánatait némileg e virágnyelv szétoszlatandhatja."

Mint már ebből is látjuk, a virágnyelv nem jelentette okvetlenül a jelkép-virág átnyujtását, elég volt annak neve,
amelyet beszéd közben említettek, vagy a levélben leírtak. A Pesten a mult század húszas és harmincas éveiben
használatos, németnyelvű virágnyelv előszavában erre nézve ezt olvassuk:

„Ez az elmés és szellemes virágnyelv a legkellemesebb szórakozást nyújtja a müveit személyeknek.
Természetesen a virágok maguk nem okvetlenül szükségesek hozzá. Az ember egyszerűen leírja ennek vagy
annak a virágnak a nevét, levélformába illeszti és elküldi rendeltetési helyére. Szolgáljon például a következő
szerelmes levél:

Gyöngyike!

Narancsvirág, melissza, muskátli, tök.
Fehér orgona.

Aki e levelet megkapja, a virágnyelv kulcsával megfejti e szavak értelmét és hasonló módon válaszol. Ez a
szórakozás levelezés útján vagy a társaságban szóval is gyakorolható; ha azonban el akarjuk rejteni mások elől,
akkor a levelező felek megállapodhatnak abban, hogy a kiejtett virágnév nem a kulcsnak megfelelő értelmet
jelenti, hanem a sorrendben következő, vagy a megelőző virágét. Ha ez a csel két személy titka, senkisem
leplezheti le leveleik rejtélyét."

A mult században egész Európában nagy keletje volt a virágnyelvnek s mindenfelé nagy számmal jelentek meg
azok a kis, néhány oldalas könyvecskék, melyek többnyire szerényen „virágnyelv" címet viseltek. A „müveit
társalgók"-nak is elmaradhatatlan fejezete volt a virágnyelv. Annyira kedvelték akkor a virágnyelvet, hogy
gúnyoros virágnyelveket is írtak, így például politikai virágnyelvet stb. Egyszerűség kedvéért itt csak azt a
három, külön füzetként megjelent virágnyelvet ismertetem, amelyet a Nemzeti Múzeum könyvtára őriz.

Legrégibb ezek között az Orientalische Blumensprache, amely Pesten jelent meg 1830-ban. Azonban ez a 16
oldalas füzet már a hatodik, bővített kiadás, tehát az első, még németnyelvű pesti virágnyelvek a mult század
húszas éveiben láttak napvilágot. Hogy a névtelen szerző keletinek nevezi virágnyelvét, nem jelent mást, mint
hogy gazdagnak, színesnek dicséri. A múzeum könyvtárában őrzött első magyar virágnyelv szerzője Kassay

187

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

13. Árvalányhaj.

Adolf, megjelent 1852-ben s 52 kisoldal terjedelmű. Végül a harmadik, a Legújabb virágnyelv, Debrecenben
1870-ben jelent meg s „mindkét nembeli ifjúság számára irta s összeszdte Szél Farkas."

A legelső, ami a virágnyelvek forgatójának feltűnik, hogy ahány szerző, ahány virágnyelv-könyvecske,
annyiféle a virágok jelentése. Csak nagy átlagban találunk párhuzamokat, valószínűleg a régi korok
virágszimbolikájának töredékes emlékeiként, egyébként azonban minden szerző a maga kedve és Ízlése szerint
állapította meg a virágok jelentését. Ez annak a jele, hogy a polgári szerelmi virágnyelv éppen úgy tudatos és
egyéni alkotás, mint voltak a régebbi erkölcsi és símbolographiai virágnyelvek. Szükséges is volt, hogy az újabb
szerző mentől jobban eltérjen elődjétől, mert csak így érhette el célját, hogy biztosítsa a virágnyelv titkát azok
számára, akik könyvecskéjét megvették. Ugyan mire ment volna a közönség olyan virágnyelvvel, amelynek
kulcsát bárhol megtalálhatta! Mentől több volt a virágnyelv, annál kevésbbé lehetett kinyomozni, hogy a titkos
levelezők melyiket használják.

így aztán, ha valaki nem tudta, hogy melyik kulcsot követik a levelezők, nagyon furcsa dolgokat olvashatott ki a
virágnyelven írt levélből. Ha például a címzett fehér orgonát kapott és az árgusszemü ellenőr nem tudta, hogy
melyik kulcs szerint kell annak jelentését értelmezni, és így sorra vette a virágnyelveket, alábbi eredményre
jutott. A pesti német virágnyelv szerint a fehér orgona azt jelenti:

Ich bin ganz der Deine.

A pesti magyar virágnyelv szerint:

Vonzalmad kietlen éltemet mennyé varázsold, e varázserő folytonos boldogságot igér.
A debreceni virágnyelv pedig ezt tanítja a fehér orgona jelentéséről:
Magyar hölgynek születtél, Alid érte sorsodat!
(Garai)

Ha tehát a lányát féltő mama csak annyit lesett meg, hogy lánya fehér orgonát kapott, ugyan törhette a fejét,
vájjon a fehér orgona szerelmi vallomás üzenete, vagy a viszonzott szerelem diadalkiáltása, avagy valamely
hazafias lelkű honatya lelkesedése-e?

A baj és a zavar akkor sem volt kisebb, ha a küldő olyan egyszerű falusias virággal is megelégedett, aminő a
babvirág. Ha az irigyszívü vetélytárs nem tudott ennél többet, akkor semmit sem tudott, hiszen a pesti német
virágnyelvben azt találta, hogy a babvirág

Wie oft habe ich dich unbemerkt belauscht,

ami elég ártatlan vallomás. De ha Kassay könyvecskéje alapján kereste a megoldást, akkor úgy olvasta, hogy a
babvirág

A zajos élet kinai elől elvonulva, magányomban is emléked nyugtalanít,

ami esetleg örömsugarat csalt a szemébe. Ha azonban történetesen Szél virágnyelve nyomán kereste a
küldemény értelmét, akkor összehúzhatta szemöldökét, mert a debreceni virágnyelv szerint a babvirág azt
mondja:

Ne tagadd!

Már pedig aki ezt izeni, az rendesen jól tudja, hogy a tagadás ebben az esetben csak látszat.

Különben figyelmet érdemel a debreceni virágnyelv -könyvecske. Nem hiába készült 1870-ben, amikor már
szabadabban éltek a legszigorúbb családok lányai is, tehát a virágnyelv inkább már csak társasjátéknak
számított, és nem hiába készült Debrecenben, olyan irodalmi törekvéseket árul el, amelyeket ma is illik
méltányolnunk. A régi symbolographiák ókori híres költők, bölcsészek vagy a biblia írója a romantikus és
népies költőket idézi, Kisfaludy-t, Bajzá-t, Sárosy-t, Csokonai-t, Berzsenyi-t, Eötvös-t, Arany-t, Petőfi-t és
természetesen a virágnyelv legnagyobb magyar költőjét, Tompá-t. Sőt Szél Farkas még az operákig is
felemelkedik és a császárvirág jelentését a Rigolettóból kölcsönzi:

Az asszony ingatag, Csalfa és ledér, Megbánja holnap, Amit ma igér.

188

Created by XMLmind XSL-FO Converter

13. Árvalányhaj.

Kassay virágnyelve szerint a bazsarózsa jelentése

Kacérságod ne igényeljen tiszta érzéseket.

Ellenben Szél idézi Bajza költeményének következő sorait:

Képeddel alszom el, Képeddel ébredek; Kimondhatatlan az, Mit érted szenvedek.

Amit akkor mindenki ismert és mindenki énekelt.

A csalán, amely Kassay kulcsában egészen prózaian kiáltja

Távozz, - irtózom tőled!

Szél virágnyelvében Csokonai muzsikáló szavaival kesergi:
Csak maradj magadnak!

A nád pedig, amely a pesti szerző munkájában azt hirdeti

Ingadozásod egy remélt boldogságot, vele egy életet semmisít meg,

a költői szárnyalású debreceni szerző virágnyelvében Vörösmarty szavaival mondja:

A leányka gyönge nád, Hajlik tőled és hozzád.

Mint ezek az utóbbi példák mutatják, a virágszombolika legjellegzetesebb jelképeit még a táblabíróvilág
változatosságra törekvő szerelmi virágnyelve sem változtathatta meg s csak legfeljebb más szavakba öntötte azt
a jelentést, amelyet már évszázadok, talán évezredek óta képviselt.

A fehér liliom minden esetben az erény virága: a pesti német virágnyelvben

Rein und flecklos sei dein Herz.

Kassay szerint:

Az élet ma kedvez, holnap boldogságodtól foszt meg, a sors végzete: egymástól válnunk kell,
végül a debreceni virágnyelv szerint
Ártatlanságod lefegyverez.

A piros rózsa mindenütt a boldogító igent, a fehér a kegyetlen nem-et jelenti.

A bürök az utálat és a halál jelképe. A pesti német virágnyelv szerint a bürök jelentése

Heiliger liebe Gewalt wich dem Tode noch nie!

Kassay így magyarázza a bürök szavát:

Ne fuss tőlem, én is a természet teremtménye vagyok.

Szél nem említi a bürköt, helyette a csomorikát vette fel beszélő virágai közé, nyilván, hogy kielégíthesse verses
szenvedélyét, mert ezt így idézheti:

Ki az urát nem szereti, Csomorikát főzzön neki!

A rozmaring az esküvő ígérete. A német virágnyelv szerzője kereken kimondja, hogy a rozmaring a
legünnepélyesebb szerelmi ígéret

Bald fiihr ich dich zum Altér.

Kassay ezt így fogalmazta:

189

Created by XMLmind XSL-FO Converter

13. Árvalányhaj.

Forrjon egybe szivünk Isten oltára előtt s legyünk egymásé.

Hogy azonban a virágnyelvek írói néha még ilyen esetekben is függetlenítették magukat, azt Szél Farkas
virágnyelv-kulcsa éppen a rozmaring esetében feltűnően mutatja. Szél ugyanis nem vesz tudomást a rozmaring
hagyományos jelentéséről, szerinte a rozmaring csak üres bók, jelentését Pap Endre költeményéből idézi:

A virág, ha kivirul, És a leány, ha már szeret, Olyan szépek, mintha éppen Lehozták volna az eget.

Korunkban már a mult elfeledett emlékének tekintjük a virágnyelvet és általában a virágszimbolikát. A
természettudomány megállapítása, hogy a virág a növény ivarszerve, általános ismeretté lett. De az igazság
helyes ismerete sem akadályozhat meg abban, hogy a virág továbbra si a maga külön jelképes nyelvén szóljon
hozzák, ha elfáradva az igazság kutatásában, ismét a szépet keressük benne. Milyen boldoggá tette a virág és a
kert például Paszlavszky József-et, a Természettudományi Társulat kiérdemesült titkárát élete alkonyán! Milyen
igaz és a maga nemében az egész magyar kertészeti irodalomban páratlanul álló alkotásra ösztönözte, mikor
utoljára tollat ragadva, megírta 1919-ben Kertészkedés az élet alkonyán című cikkét!

„Itt találtam én meg jókedvemet, amely elhagyott volt, „zöld erdőn, a vadvirágban, a szabad mezőn, a kis
madárban", a kertészkedésben - az élet alkonyán.

Tudom, hogy az alkonyatot követi az éj, a madárdalt a „gemitus mortis."

Elzengik majd fölöttem is azt a szép éneket, hogy „in paradisum deducant Te angeli..."

Nem bánom, hiszen ... „ott szebb a rózsa, tisztább a patak, zengőbbek a dalok."

A középkori Walahfrid szavai elevenednek itt új életre a modern természetkutató ajakán.

190

Created by XMLmind XSL-FO Converter

14. fejezet - 14. Muskátli.

A virág természettudományi felfedezése. A növény ivarszerve -
Keresztezések - Virágbiológia - Muskátli - Muskátli
keresztezések Angliában - Szobamuskátli - Fokföldi növények
vándorútja Európába - Gladiolus - Afrikai virágok - Rezeda.

Az emberiség ezerévek óta ismerte a virágot és ezerévek óta a XVIII. századig félreismerte. A régiek szemében
a virág nem volt egyéb, mint dísz, a növény ékessége, amelyet az embernek nyújtott koszorúkötésre. A XVIII.
század felvilágosodása, a természettudomány céltudatos kutatása nagykésőn semmisítette meg ezt a hitet és
tételről tételre bizonyította be, hogy a virág nem az emberért van, hanem a növényért, a növény szaporodásának,
a növény faja fenntartásának áll szolgálatában.

Hogy a növény is a szexuális tény, természettudományi tekintetben a XVIII. század felfedezése, azonban a
gyakorlatban nagyon régi idők óta szerepel a datolyapálma mint sexuális növény. Régi babilóniai domborművek
őrzik emlékét annak, hogy az ember már ősidőkben felismerte a datolyapálma virágainak kétlakiságát és hogy a
termős példányok csak akkor teremnek datolyát, ha a porzós példányok virágpora akár szél, akár az ember
közvetítésével eljut a termőre. Az említett domborművek megörökítették, miként végezte el az ember ezt a
mesterséges megporzást, amelyet a Földközi-tenger mellékén ma is az ősi hagyományok szerint végeznek a
datolyatermelők. De ez az egyébként exakt természettudományi ismeretnek megfelelő gyakorlati tudás nagyon
kevés volt ahhoz, hogy az ókor tudósainak a virágról és a növényről alkotott elméletét befolyásolja, legfeljebb
arra volt jó, hogy a költőket a pálmapár szerelmének megéneklésére indítsa.

Nem mondható, hogy a régiek mind kereken tagadták volna a növényi sexualitást. Sőt ellenkezőleg, több ókori
szerző megkülönböztetett hím és női növényeket, de egészen más alapon, mint a modern természettudomány.
Korunkban másodlagos ivarjellegeknek nevezzük azokat a külső eltéréseket, amelyek a hím egyéneket
megkülönböztetik a nőnemű egyénektől. A régiek ezeknek a részben embereken, részben állatokon megismert
másodlagos ivarjellegeknek alapján igyekeztek elméletileg különbséget tenni hím és női ivar között, példul az
emberi fajra jellemző, hogy a férfi nagyobb, mint a nő, mert általában ami nagyobb, azt hímnek tekintették a
hasonló kisebbel szemben. Az állatok világában a hím gyakran díszesebb, mint a nőstény, ennélfogva a
díszesebb hímnek tekintették és nevezték az egyszerűbb hasonlóval szemben.

Ilyen alapon különböztettek meg hímet és nőt a növények világában is. Például Plinius természetrajzában és
még a középkorban, sőt sokáig a füveskönyvekben is nem egyszer olvashatunk hím és női növényekről, de ez a
megkülönböztetés mindenkor csak a színre vagy a termetre szóval valamely a másodlagos ivarjellegekből elvont
tulajdonságra vonatkozik. Például a régiek gyümölcsének alakja miatt hím som, Cornus mas néven
különböztették meg a somot, ellenben a vörösgyűrűt Cornus femina néven női somnak tekintették. Hasonló
módon hím és női basarózsát különböztettek meg, a karminvörös szirmú és éretlenül vörös magvú Paenonia
corallina volt a hím basarózsa, a kertekben gyakori Paeonia officianlis a női basarózsa. A mas és femina mint
faji név Linné után is használatban maradt a növények tudományos nevezésében, de természetesen már csak
mint emlék, és senki sem tekinti többé hímnek az Aspidiumfilix mas-t és nőnek az Athyrium filix feminá-t.

A tudomány ezeket a megkülönböztetésekkel szemben az ókorban és a középkorban ivartalan lényeknek tartotta
a növényeket. Aristoteles a sexualitást egyenesen az állati lélekhez csatolta és pedig a helyváltoztatás
függelékének tekintette. Ezért azt tanította, hogy mind a növény, mind a helyhez kötött állatok, mint például a
héjas állatok, nélkülözik a sexualitást. Ez ugyan téves elmélet, de valamennyiben mégis elismerésre méltó:
Aristoteles el akarta mélyíteni a sexualitás fogalmát. Egyébként már Aristoteles elismerte, hogy bizonyos
analógiák alapján mégis lehet megkülönböztetni hím és női növényeket és ezek valóban különböznek
egymástól, mint például a kétféle füge.

Ilyen elméleti alapon folyt a vita a növényi sexualitásról az ókorban, középkorban és az újkor első felében. Mint
látjuk, ez a vita nem érinthette a virágról alkotott régi fogalmakat. A sexuális különböztetést sohasem kapcsolták
különlegesen a virághoz, hanem a növény bármely szervében kereshették az alapját. Például a hím és női
mandragóra megkülönböztetése a gyökér bizonyos, véletlen alakulásától függött (116. kép).

Mandragóra femina.

191

Created by XMLmind XSL-FO Converter

14. Muskátli.

És ilyen előzmények után vállalkozott Rudolf Jákob Camerarius (1665-1721) tübingeni tanár (117. kép), hogy
tisztázza a növényi sexualitás kérdését és bebizonyítsa, hogy a növényi sexualitás nem különbözik az állatitól.
Kisebb közlések után 1694 augusztus 25-én levelet intézett Valentin-hez, giesseni tanárhoz, amelyben
beszámolt kísérleti eredményeiről. Azonban valami nagy hatást nem ért el levelével. Ugyan Valentin
nagykésőre elkészült a felelettel és kivonatosan közölte a hozzá intézett De sexu plantarum epistola tartalmát,
de vajmi hiányosan és hibásan. A szakkörökben sem keltett különösebb feltűnést. Mindennek azonban
elsősorban Camerarius az oka. A növények életének sexuális jelenségeiről szóló beszámolója nem mondható
sikerült alkotásnak. A kísérleti bizonyítékok valósággal elvesznek benne Camerarius szerénysége annyira
határtalan volt, hogy a maga nézeteit, amelyekkel a növényi sexualitás kérdését természettudományosan
megalapozta, mindenáron össze akarta hangolni a régiek, Empedokles, Aristoteles és Theophrastus tanaival,
akiknek munkáiból sok idézetet közöl a maga igazának alátámasztására. így aztán Camerarius felfedezése nem
látszott újdonságnak.

Holott bizony nagyon is újdonság volt. Camerarius először is a virágot írta le mint a növény sexuális szervét, s a
virágban a porzókat a hím ivarszervekkel, a termőt a női ivarszervekkel azonosította. Hogy ezt nem többé a
koráig húzódó felületes értelemben fogta fel, munkája második részében bizonyította be, ahol nagyon szoros,
szinte drasztikusnak mondható párhuzamot vont az állati és a növényi ivarszervek közt. A növényi sexualitás
felismerése kétségtelenül azért volt olyan nehéz feladat, mert a legtöbb világban egyaránt találhatók porzók és
termők. Ez azonban nem vezette félre Camerarius-t és az ilyen növényt a hermaphrodita állatokhoz hasonlította.

Csak ezek után következik Camerarius levelében a legfontosabb, a kísérleti bizonyíték, amelynek azonban egy
része már megjelent kisebb közlemények alakjában, sőt a levélben inkább azok az esetek emelkednek ki,
amelyek látszólag ellentmondanak a növényi sexualitásnak. Természetesen Camerarius -nak is ott kellett
kezdenie, ahol a gyakorlati ismereteknek, csakhogy Tübingenben nem foglalkozhatott a datolyapálmával,
hanem más kétlaki növényt kellett választania kísérleti célra s így esett választása a szélfüre (Mercurialis). Két
termős szélfüvet cserépbe ültetett és beporzás nélkül hagyva a virágokat, kiderült, hogy egyetlen egy sem érlelt
magot. Tehát a termékenyítő, vagyis a hím princípium a hím szélfü porzóiban, még pedig a porzók virágporában
van, következtette és bizonyította Camerarius. Később más kétlaki és egylaki növényekkel ismételte meg ezeket
a kísérleteket, kenderrel, ricinussal, spenóttal, kukoricával. De ezek a kísérleti részben sikertelenül végződtek s
ezért záródik a növények ivariságáról írt, korszakos fontosságú levél meglehetősen méla akkorddal.

Bár nagykésve, a XVIII. század végén Magyarországra is eljutott ez a korszakos megismerés, s miként már
említettük, először Benkő József nagyajtai halotti beszédében jutott szóhoz magyar nyelven. „Továbbá, amily
igaz és tudva való dolog az, hogy az emberi nemzet férfiaknak és asszonyoknak indulatjuk által szaporodik, és
ezen két nem nélkül nem terjedhet, hasonló igazságnak állíttatik az is a füvésztudománynak mostani nevezetes
tanítóitól, hogy a füvek is az önnön virágjaikban lévő himi és nőstényi tagocskák által termesztik a tovább -
tovább való szaporodásra megkívántató magokat. Bizonyos is az, hogy semmi fáknak és füveknek virágai hím

192

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. Muskátli.

és nőstény részecskék nélkül nem magzanak. Melyre nézve ugy alkotta az isteni bölcsesség, hogy nagyobb része
a virágoknak nőshim (hermaphroditus), azaz olyan, mlyben mind a himi, mind a növényi tagocskák együttnőnek
a könnyű szaporodásért. De találtatnak sok olyan plánták is, melyeknek azon egy tőkéjén avagy szálán külön
vannak a him virágok, külön a nőstények, mégis mindazonáltal a him tagról a nőstényre a magpor általvitetik, és
e megnehézkesittetvén, a szaporodás végbemegyen. Ami pedig ennél is csudálatosabb, vannak oly fáknak és
füveknek nemei és fajai, melyeknek egy tőkéjén vagy cölönkjén csak him virágok nyílnak, más szálán csak
nőstények, mindazonáltal mégis a him virágnak nősző pora a nőstény virágra a levegő-égben való változások
által elhat, és eképpen a két hasonnemnek a nemzésre való összeillettetésük következik. Amit erősítek,
némelyek előtt csudának, másoknál képtelenségnek, sőt hiábavalóságnak tetszhetik, de e csalhatatlan igazság és
oly tudomány, mely aránt a természeti dolgokban megtudósodott világ nem kételkedik."

Camerarius levele után a régi vita a növényi sexualitásról más mederben folyt tovább s a XVIII. század
folyamán lényeges változásokat idézett elő mind az elméleti növénytanban, mind a kertészetben. A virág most
már nemcsak szépségével vonta magára az érdeklődők figyelmét, hanem azzal a különös érdekességével is,
hogy a növény ivarszerveit rejtegette. AXVIII. századdal divatossá lett kísérletezés a XVIII. században sem
vesztette vonzóerejét, s bár a botanikában a rendszerezés kérdése lépett előtérbe s Linné munkái mindennél
jobban lekötötték az érdeklődését, mégis Linné is azok közé tartozik, aki nagyban emelte a virág jelentőségét,
amikor rendszerét egészen a virágra, az újonnan megismert sexuális jelentségü virágra alapította. De a növényi
sexualitás évezredes vitájában nem annyira a linneánus faji megkülönböztetés, hanem a csakhamar meginduló
fajkeverés vezetett újabb lényeges eredményekhez.

Már Camerarius rámutatott arra, hogy talán lehetséges más fajhoz tartozó növény virágporával is beporozni a
termőt. A XVIII. század elején a porzó és a termő sexualitásának értékelése botanikus körökben mindenütt
elterjedt s a kertészeket is foglalkoztatta. Kétségtelen, hogy többen és több felé végeztek beporzási és ezek közt
keresztezési kísérleteket. Az első történelmi adat növényi keresztezéséről Angliában maradt ránk, ahol Fairchild
kertész már 1719 előtt keresztezte egymással a két kerti szegfüveg (Dianthus coryophyllus és barbatus). A
XVIII. század közepén már nagy érdeklődést keltett a fajok keresztezése, tudjuk, hogy Linné milyen
messzemenő feltevéseket fűzött a fajkeveréshez s bár feltevései helytelenek voltak, mégis világosan mutatják,
milyen nagy eredményeket várt a XVIII. század a fajkeveréstől.

A növényi keresztezés ismeretének gyakorlati megalapítása Josef Gottlieb Kölreuter (1733-1806) érdeme.
Kölreuter igazi kísérletező tehetség volt, akit az elmélet szinte alig érdekelt. De keresztezési kísérleteit olyan
türelemmel és kitartással végezte, amely ma is elismerésre ragadja azt, aki 1761-1766-ban Vorláufige Nachricth
von einigen, das Geschlecht der Pflanzen betreffenden Versuchen und Beobachtungen címmel közzétett
beszámolóit átlapozza. Első keresztezési kísérletét a díszdohánnyal (Nicotiana paniculata)és a kapadohánnyal
(Nicotiana rustica Jvégezte, de ez csütörtököt mondott. Azonban Kölreuter-t ilyesmi nem tántorította el és a
következő évben megismételte a kísérletet s ekkor csíraképes magvakhoz jutott, amelyekből felnevelte a
dohánykorcsokat. Később még sok más növénnyel folytatta a keresztezést, szegfüvekkel, violával, beléndekkel,
ökörfarkkóróval, maszlagokkal, tökökkel, keselyüfüvekkel s keresztezési kísérletei közben a növényi sexualitás
több részletjelenségére derített világosságot, a fajkeverésre pedig megállapította, hogy csak rokonfajok
keresztezhetők eredményesen, tehát a növényi keresztezésnek éppen úgy határai vannak, mint az állatinak.

A XVIII. század második és a XIX. első felében még sokáig hullámzott a növényi keresztezés kérdése a
tudományban, az akadémiák pályatételként tűzték ki, a botanikusok különféle oldalról igyekeztek megvilágítani
és megmagyarázni. Végre a XIX. század közepén elült a vita, amely tulajdonképen csak elméleti kifejtése volt
annak a nagy érdeklődésnek, amelyet ebben az időben a növényi keresztezések a kertészetekben keltettek.
Ekkoriban a kertészek már kevésbbé azzal hívták fel az érdeklődést virágaikra, hogy új exotikus fajokat hoztak
forgalomba, hanem főként fajkeverékek előállításával. Innen kezdve a kerti virágok egyre jobban eltávolodtak a
természetes fajoktól s a kertész mindent elkövetett, hogy különféle módokon újabb és újabb alakokat állítson elő
keresztezés útján.

A virág természettudományos magyarázatának utolsó részletét Konrád Sprengel (1750-1816) tisztázta.
Camerarius-t és Kölreuter-t, valamint mindazokat, akik később a keresztezés kérdésével foglalkoztak, főként a
porzó és a termő érdekelte a virágban, ellenben a virág egyéb, éppen a legfeltűnőbb részei, a szirmok és a
csészelevelek, csak futólag foglalkoztatták. Azt ugyan már előbb is megfigyelték, hogy a virágra rovarok járnak
s ezeknek szerepük van a beporzásban, azt is, hogy a virágban a mézfej tők váladéka azonos a méhek által
termelt mézzel, de mindez csak elszórt, mellékes ismeret volt addig, amíg Sprengel rendszeres kutatás tárgyává
nem tette.

Sprengel mint a spandaui iskola rektora úgy beleszeretett a virágokba, hogy azokért még hivatalát is
elhanyagolta, sőt végül inkább lemondott hivataláról és eldobta egész jövőjét, csakhogy zavartalanul

193

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. Muskátli.

folytathassa virágbiológiai megfigyeléseit, amelyekről 1793-ban számolt be Das entdeckte Geheimnis der Natúr
im Bau und Befruchtung der Blumen című, 25 szép rézmetszettel díszített munkájában (118. kép)

Munkájának előszava a „Remélem" szóval kezdődik, ámde szerzőjének csakhamar be kellett látnia, hogy hiába
áldozta életét a virágbiológia egyik legérdekesebb fejezetének tisztázására és hiába derített világosságot a virág
rovarcsalogató berendezéserie, nem marad más számára, mint a teljes reménytelenség. Elete utolsó éveit
nyelvórák adásával tengette és elfeledve halt meg. A virágbiológiai ismeretek elterjesztésének dicsőségét pedig
sokkal később Darvin aratta le, aki előkereste a feledés homályából a virágbiológiát s a XIX. század második
felében az élettudományok egyik legkedveltebb ágává avatta.

Sprengel-t nem érdekelte közvetlenül a termékenyítés folyamata a virágban, hanem mindaz, ami a beporzást
szolgálja a virág szerkezetében és a rovarok életében. Abból indult ki, hogy a természetben mindennek megvan
a maga rendeltetése, tehát a virág szirmainak is vannak természetes, nem emberi céljai. A méz első sorban arra
való, hogy a beporzást szolgáló rovarokat a virágba csalogassa, mert így a rovar tudtán kívül elvégzi a
beporzást. De a méz erre önmagában nem elég, hanem rovarcsalogatásra szolgál ugyanígy a szirmok élénk színe
is, a színek elosztása pedig, a sávozás tulajdonképen a mézfejtőkhöz vezető utat jelzi a rovarnak. Végül a virág
különféle alaki sajátságai által részben a mézet és a virágport védi, részben pedig a beporzást biztosítja olyan
módon, hogy a rovart oly mozdulatokra kényszeríti, amelyekkel a porzókról lesodorja a hímport és másutt a
bibékre keni.

Camerarius, Kölreuter és Sprengel kutatásainak eredményeként alakult ki a XIX. században a virág
naturalisztius értelme. Kiderült, hogy a virág szépsége, színe, illata mind nem az emberért van, mint a régiek
hitték, hanem a növény a maga céljaira fejlesztette mindezt. Olyan valami volt ez a virágbiológia, mint a régiek
virágszimbolikája, de most már nem emberi célt szolgált ez a virágszimbolika, hanem a természet rendeltetése
tükröződött benne. A virág most már azért illatozott, hogy a rovart magához csalja, szirmait azért festete pirosra,
fehérre, vagy bármi más színűre, hogy magára hívja a rovar figyelmét, az ember a sutba dobhatta a maga
virágszimbolikáját, amely évezredek óta lelkébe forrott.

Valóban a XIX. század közepén, amikor a virágbiológiai ismeretek általánossá váltak, az egész európai
virágkultusz lényegesen átváltozott. A virágszimbolika utolsó hagyományai még visszacsengtek a polgári és
szerelmi virágnyelvkeben, de ugyanakkor már hódító útra indultak azok az új virágok, amelyek mindenféle
szimbolikus hagyományok nélkül is kivívták a népszerűséget és megjelenvén előbb a felsőbb körökben, onnan
elszivárogtak a legkisebb ablakba is. Ezeket már nem támogatta más, mint viráguk festőisége. A XIX. század
közepén nagyon leegyszerűsödött az egész virágkultusz, nem volt már más eleme mint a természetes értelemben
felfogott szín, illat és alak.

Ennek a kornak legjellegzetesebb virága volt a muskátli. Ez valósította meg legelőször a naturalisztikus
virágkultusz feltételeit s ez volt az a virág, amely elindulva fokföldi hazájából, idővel eljutott minden parasztház
ablakába, anélkül, hogy bármiféle virágszimbolikái hagyomány támogatta volna hódító útjában, pusztán és
egyedül illatára s virágja színére utalva.

A muskátli növénynemzetség, amely a tudományban a Pelargonium nevet viseli, körülbelül 250 fajra oszlik s
ezek legnagyobb része a Fokföldön honos. Van azonban a muskátlinak néhány ausztráliai, újzélandi, abesszíniai
és szíriai faja is, amiből arra következtethetünk, hogy valaha sokkal nagyobb területen volt honos a muskátli
nemzetség. De ez, ha volt, régen volt, s ma a legtöbb muskátli a délafrikai flóra ékessége, ott díszíti virágaival a
különleges délafrikai törpeerdők és környékük vegetációját. Itt élt a nemzetség hosszú évezredeken át nagy
békében, mert a bennszülöttek, már mint a hottentották, busmannok, zuluk, becsuánok és kafferek alig-alig
vetettek rá ügyet. A néger csak akkor veszi észre a növényt, ha valami hasznát látja, a muskátlik között pedig

194

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. Muskátli.

ilyen kiváló faj nem akadt. Csak az afrikai mézmadarak keresték a muskátlik barátságát, illatos mézet
szedegetve csőrükkel a virágok elrejtett mézfejtőiből s közben - a virágbiológia törvényei szerint - a hímpor
hordásával biztsoítva a magvak fejlődését, új muskátlinemzedékek születését.

Szép, olyan rousseai értelemben elgondolt paradicsomi boldog világ volt ez a Fokföld az újkorig, de ekkor jött a
fehér ember, aki legyőzte az Óceánok végtelenségét és hajóival eljutott a Föld minden paradicsomi tájára.
Bartholomeus Diaz, a híres portugál tengerész, 1486-ban elindult Afrika körülhajózására és csakhamar
felfedezte a Jóreménység-fokot. Ettől kezdve több európai nemzet küzdött Délafrikáért, de főként a hollandusok
és az angolok. A XVII. század közepétől a XVIII. végéig hollandus birtok volt a Fokföld. Riebeck 1652-ben a
hollandus Keletindiai Társaság nevében nagy területet vett birtokba s megalapította Fokvárost. Ettől kezdve itt
áramlottak Délafrika belsejébe a kultúra áldásai, viszontt ott gyűlt össze s onnan szállt hajóra a Fokföld legtöbb
kincse, hogy az óceán hullámain áthajózván, Európa hatalmasainak lába elé gurulhasson.

A Fokföld 1795-ig volt Hollandiáé, eddig az iddeig Hollandia élvezte elsősorban Délafrika kincseit. De Anglia
érdeklődése szélesebb körű és komolyabb volt s így megesett, hogy már ezekben az időkben Anglia
üvegházaiban több délafrikai növényújdonság tünt fel, mint a leideniben. Az első muskátlikat is Anglia szerezte
meg és a muskátlik általában Angliából indultak hódító útra a kontinens üvegházaiba. Tanúm erre William
Aiton (1731-1793), aki 1759-től a világ egyik leghíresebb és leggazdagabb növénykertjének, a lodoni Kew
Garden-nek volt igazgatója s összeállította a kertben ápolt 5600 növényfaj névsorát és azt leírásokkal
egyetemben 1789-ben kiadta. Aiton több érdekes növény leírása után azt is közli, hogy ki és mikor hozta először
Angliába s ezek az adatai világítják meg, melyik muskátli mikor került délafrikai hazájából Angliába.

Közbevetőleg bocsássuk előre, hogy a nyugati nemzetek nyelvében ismeretlen a muskátli név, hanem kezdettől
geránium-nak nevezik a muskátlikat s minden olyan törekvés, amely arra irányult, hogy más népies nevet
teremtsen a muskátlinak, kudarcot vallott. Linné is még a Geránium nemzetségbe sorolta a muskátli-fajokat, bár
Burmán a fokföldi flóráról írt jeles munkájában már 1738-ban Pelargonium néven különítette el azokat. E név
jelentése hasonló a rokon Geránium és Erodium nemzetségek nevének jelentéséhez, s mindenik a termő hosszú
hegyes csőralakjáról származik, a Pelargonium a gólya görög pelargos nevének származéka. Ma már a
tudományban általában a Pelargonium név használatos a muskátli nemzetség neveként, de a kertészet és a
közönség ezt kevésbbé kedvelte meg.

Aiton bizonysága szerint az első fokföldi muskátlit Bentiek hozta Angliába 1690-ben s ez a Pelargonium
cucullatum volt. Ez a faj sem akkor, sem később nem keltett különösebb feltűnést a kertészeti körökben.

A szép borostyánmuskátli, amely a tudományban ma a Pelargonium peltatum nevet viseli, először 1701-ben a
gazdag Beaufort hercegnő kertjében jegyezték fel. Később nagy szerephez jutott mint csüngőszárú növény az
ablakokban és erkélyeken. Könnyen felismerhető, vastag, bőrszerü leveleiről.

Beuafort hercegnő üvegházában tünt fel először az a muskátli is, amlyre Európában a legnagyobb jövő várt s
melynek magyarban Diószegi-ék a találó hódos muskátli nevet adták, a tudomány pedig Pelargonium zonale
néven különbözteti. Mindkét név attól a barna sávtól ered, amely a növény karélyos, bársonyosan szőrös leveleit
félköralakban tarkítja. Ez a nagy jövőjű muskátli 1710-ben jelent meg Angliában.

Négy év múlva, vagyis 1714-ben Compton püspök kertjében tünt fel a hódos muskátlihoz nagyon hasonló
héring-muskátli (Pelargonium inquinans), amely gyenge héringszagáról kapta nevét. Azonban ez az illata nem
akadályozta abban, hogy egyik főeleme legyen a szobai muskátli-keveréknek.

Tíz év múlva, 1724-ben feltűnő újdonság jelent meg Chelseában, London mellett, Kings Roadban, ahol, mint
már említettük, Anglia egyik legnevezetesebb kertésze volt. Az új muskátli rendkívül kellemes citrom-,
helyesebben muskatályillatával és kurta szárával minden más, addig ismert fajtól különbözött. Nemcsak virágja,
hanem az egész növény illatos és így méltán viseli a Pelargonium odoratissimum nevet (119. kép).

195

Created by XMLmind XSL-FO Converter

14. Muskátli.

Ez a muskátli lett később a muskátli név megalapítója.

A XVIII. század második felében nevezetes szerepet játszott a muskátlik importálásában Masson. ő hozta
Angliába 1774-ben a seprümuskátlit (Pelangonium radula). Ennek virágai igénytelenek, levele szárnyasán
szeldelt, a szeletek szálasak. Másfél méter magasra is megnő. Illata gyakran rózsaszerű (var. roseum) s ezt a
változatát nagyban termesztik parfümgyártás céljára. Elsőnek terjedt el mint szobanövény a muskátlik közt.

Masson hozta Angliába 1794-ben a nagyvirágú vagy angol muskátlit (Pelargonium grandiforum) is. Ez volt az
utolsó a XVIII. század nevezetes muskátliújdonságai közt s vele lezárult a muskátli történetének első, a főúri
kertek üvegházaiban lejátszódó fejezete.

A XVIII. században a muskátli még nem volt népszerű növény sehol sem. A főúri muskátlikedvelők a fokföldi
muskátlikban nem láttak mást, mint ritka virágújdonságokat, s az újabb és újabb muskátlikat csak addig
méltatták figyelmükre, amíg az újdonság ingerével hatottak. Ebben a kontinentális országok főurai is követték
az angolokat, de azzal a különbséggel, hogy megelégedtek a gyarmatos államokból keletre áradó üvegházi
virágokkal, szóval többnyire már csak másodkézből jutottak világújdonságokhoz. Ugyan nagykésőn még Bécs
is gyűjtetett a Folföldön és Délamerikában exotikus virágokat a schönbrunni üvegház számára, de hiába
forgatjuk Jacquin pompás díszmunkáját, amely 1797-1 804-ben látott napvilágot Plantarum rariorum horti
caesarei Schönbrunnensis descriptiones et icones címmel, divatvirágot nem találunk a szép növényképek közt.
Eljutottak a fokföldi újdonságok Magyarországba is, ahol Esterházy Miklós herceg hatalmas üvegházaiban
külön házuk volt, de szakember nem jutott a kismartoni üvegházakhoz, növényeiről leírások nem készültek, még
csak puszta névsor sem.

Hogy mégis maradt valami nyoma a magyar főúri kertek virágújdonságainak, és ezek között a muskátliknak is,
azt Szency Imré-nek (1798-1860), a virágkedvelő premontrei prépostnak köszönhetjük, aki előbb mint a
keszthelyi, majd a szombathelyi gimnázium tanára és igazgatója szorgalmasan gyűjtögette ezeknek a
vidékeknek nemcsak vadvirágait, hanem kerti növényeit is. Pauer Arnold nemrégiben tette közzé Szency
herbáriumának névsorát s ebből tudjuk, hogy a magyar főúri kertekben is díszlettek a fokföldi muskátlik, ha
kissé megkésve is, mikor nyugaton már más muskátliújdonságok keltettek feltűnést.

Említettük, hogy a XVIII. század második felében milyen mértékben elterjedt a növénykeresztezések ismerete.
A fajkeresztezés nem kerülte el a muskátlikat sem s vele új fejezet kezdődik a muskátli történetében. A XIX.
század elején már nem került több új fokföldi muskátli az üvegházakba, de a keresztezéssel előállított
újdonságok továbbra is ébren tartották az érdeklődést a muskátlik iránt, sőt valóságos muskátli -lázat keltettek.
Bizonysága ennek Henry Andrews muskátli-monográfiája, amely Geraniums, or a monograph of the genus
Geránium címmel 1805-ben jelent meg. A világnak csak ez a munka adta hírül, mi folyik Angliában a muskátli-
újdonságok érdekében. A Fokföldről importált muskátliknak megindult az elkeverése s új meg új alakok
születtek ott minden évben. Az első nevezetes eredményt a muskátli keresztezésével Hoare érte el Chelseában,
majd ugyanott Colvil fejlesztette magas fokra a megalapított módszert. Rajtuk kívül Angliában még más
kertészek is foglalkoztak a muskátlik keresztezésével, így Davey, Denis, Tait és Anderson.

Anglia példáját csakhamar követték a kontinensen is. Franciaországban Bellevueben James Odier kertésze,
Duval, állított elő szép és híres muskátlikeverékeket. De egyelőre még mindig Anglia vezetett a muskátli-
divatban, miként Sweet ötkötetes munkája bizonyítja, mely 1820 és 1830 között Geraniaceae címmel
Londonban jelent meg és 500 „fajt" ismertet. Ez a munka utolsó jele az angliai muskátli -divatnak, amely
ugyanekkor átterjed a kontinensre és eljut egészen Bécsig.

Bécsben a muskátli rajongói közt Jákob Klier neve halhatatlan. Klier egyébként szorgalmas adóhivatali
pénztárnok volt, aki azonban hivatali fáradalmait, követvén császárja példáját, virágai közt pihente ki. Nemcsak
készen szerezte muskátli-újdonságait, hanem maga is állított elő újakat. A mult század húszas éveiben egész
Bécs csodájára járt Klier virágainak. Muskátlijai híre a császárhoz is eljutott s Ferenc császár személyesen
látogatott el a híres muskátlikhoz. így lett Klier a bécsi muskátli-láz közpnotja s az maradt vagy húsz évig. Klier
muskátlijaiban ma is elgyönyörködhetünk, mert Leopold Trattnick, a császári növénygyűjtemény tudós
felügyelője, mind leírta ezeket a virgácsodákat s Newe Arten von Pelargonien deutschen Ursprungs cimmel
pompásan illusztrált hat kötetben 1825 és 1483 között nyomtatásban is kiadta.

A XIX. század közepén a nép közé is leszivárgott a muskátli. Főként az a keverékalak terjedt el, amelyet ma
szobai muskátli néven ismerünk s amely a Pelargonium zonale és inquinans keveréke (120. kép)

196

Created by XMLmind XSL-FO Converter

14. Muskátli.

Franciaországban ugyanekkor nagyban kezdték termeszteni a rózsamuskátlit és a muskotálymuskátlit s 1847 óta
egyre növekvő mennyiségben állítanak elő geraniumolaj néven ismert illóolajat a muskátlikból. Mindez
természetesen nagyon közönségessé tette a muskátlit s bizony ma már csak a tömegtermesztő virágkertészek
foglalkoznak még muskátliújdonságok előállításával. A ritkaságra vadászó virágkedvelőket a XIX. század
közepén többé már nem érdekelte a Fokföld, hanem Keletázsia felé fordult az érdeklődésük, onnan hozták ettől
fogva a ritkaságokat.

Magyarországon a botanikai irodalomban csak Benkő József többször idézett munkájában 1783-ban tünt fel a
muskátli neve. Benkő azonban még csak egy muskátlit ismer: ,, Geránium odoratissimum, hungaris muskáta,
illatozó daruorr, germanis sehr wohlriechender Storchenschnabel, gallis bee de grue trés-odorant." Hogy ez a
muskátli valóban a Pelargonium odoratissimum volt, vagy talán inkább a rózsamuskátli, kétséges de az a
körülmény, hogy Benkő a Pelargonium odoratissimum-mal vezette be a pelargonium-nemzetséget a magyar
irodalomba, annyiban fontos, hogy ezen az alapon keletkezett és lett a Pelargonium-nemzetség általános neve a
muskátli.

A muskátli szó eredete a mósusztól, ettől a Himalájában és Tibetben honos szarvasszerü állattól származik.
Moschata vagy muscata mósuszillatút jelent. Magyarban meghonosodott más alakja a muskatály. Többféle
növényt ismerünk, amely muskatályillattal tűnik ki s ezek közül már a középkori kolostorkertben szerepet
játszott a Salvia sclarea. Leginkább terjesztette a Muscata nevet a muskatálydió, vagy szerecsendió (Myristica
fragrans), amelyet Európa a középkorban ismert meg az arabok révén, akik sokáig hordták nyugatra ezt a
hajdan nagyon kedvelt fűszert. Nem lehetetlen megállapítani, mi vezette Benkő-t a muscata névhez. A
mósuszillatú muskátli Franciaországban már a XVIII. században azzal vált közkedveltté, hogy leveleit a
tubáknak használt dohány illatosítására a dohánylevelek közé rakták. Szóval a muskotálydohány eredetileg a
mósuszillatú muskátlitól kapta nevét és illatát. Ez magyarázza, hogy ez a muskátli, még inkább a hasonló néven
terjesztett rózsamuskátli hamarosan elterjedt Európa-szerte s a magyar botanikai irodalomban is elsőnek
jelentkezett. De ez az alapja annak is, hogy a Pelorgonium-mmzetség fajai később is mind muskáta, vagy a
svábos muskátli néven váltak népszerűvé.

Diószegi-ék az isztragor szót ajánlották a Pelargonium magyar és népies neve gyanánt. Ez nem más, mint a
tudományos név magyar fordítása, mert isztragor a gólya régi magyar neve. De az egészséges magyar
nyelvérzék nem fogadta el ezt a nevet, s ragaszkodott és ragaszkodik a valóban népies muskátli szóhoz.
Diószegi-ék már 12 muskátlifajt sorolnak fel s ebből hármat jegyeznek mint a hazában ismertet. Egyik a már
Benkő által is említett Pelargonium odoratissimum, másik a hódos muskátli, a harmadik nevet minden
bizonnyal tévesen érte ez a kitüntetés. A hódos és a héring-muskátli keverékéből nevelt szobai muskátli a XIX.
század második felében terjedt el a falukban is csak a legújabban lett a magyarságnak is kedvenc szobavirága. A
muskátli nevet a muskatály muskátlitól örökölte, de már csak szép piros virágival lopja magát az ember szívébe,
mert sem hagyományok nem fűződnek hozzá, sem gyógyító erőt nem tulajdonítanak neki. Semmi más, mint
pusztán festői szép virág.

A Fokföld a muskátlin kivül még számos virággal ajándékozta meg Európát, amelyek közül egyesek eléggé
közkedveltek, ha nem is olyan népszerűek, mint a muskátli. Kedvelt cserépnövény például az égszínkék virágú,
hagymás Agapanthus umbellatus, a piros virágú Clivia nobilis és miniata, a virágkereskedésekben gyakran
látható Freesia refracta és rokonai, s a Fokföldről származnak legkedveltebb szobai levélnövényeink, mint a
csüngő szárú Chlorophytum comosum, meg a két szobai spárga, a nagyobb levelű Asparagus Sprengeri és a
valóban tűlevelű Asparagus plumosus.

Nagy lendületet adott a fokföldi virágimport a gladiolusz kultusznak. A Dél- és Középeurópában is több fajjal
képviselt gladiolusznemzetség már az ókorban magára hívta a virágkedvelők figyelmét s már Plinius a
koszorúvirágok közt sorolja fel a gladiolus nevet. Valószínű, hogy már a régiek több faját ismerték, így a
mediterrán communis-t. A görögök xyphion, a latinok gladiolus néven a levél kardalakja nyomán

197

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

14. Muskátli.

különböztették. A középkorban gyakran az íriszt nevezték gladiolus-nak, ami természetesen a kékliliom
leveleinek hasonlóképen kardalakjában találja magyarázatát.

A középkorban nem méltatták figyelemre, de a XV. században ismét felfedezték szépségét és már ekkor kezdték
a kertbe ültetni. Magyarországon a XVI. században különböztették meg s Bejthe István, vagy valamely előde,
mezei dárdácska névvel visszhangozta tudományos nevét. Benkő József munkájában ezen kívül a madárliliom
magyar nevét olvashatjuk. A külföldi és a magyar füveskönyvek különféle, többnyire már az ókori szerzők által
megírt gyógyító hasznait közlik, Lippay János mint kerti virágot ismerteti. „Gladiolus, fegyverliliom, a
levelének formájáról hivattatik annak, aki olyan mint a kétélű dákocska. Két vagy három arasznyira felnő. Egy
lehajlott szálon függnek renddel a szép piros ezüstszinüek. Piros elég leszen Magyarországban imott-amott a
réteken. A gyökere hasonló a sáffrány gyökeréhez, csakhogy laposabb annál. Nem kiván igen kövér földet, se
más bajmolódást, hanem mint a többi bulbusok. Kikelet után mindjárt virágzik." A Fokföld nagyon gazdag
gladioluszokban, olyan fajokban is, amelyek virága szebb és nagyobb az európai fajokénál. Ennek
következtében újabban egyre nagyobb szerephez jutottak a kertészetekben a fokföldi gladioluszok s a XIX.
század folyamán több keverékfajt is állítottak elő, amelyek szépség dolgában versenyeznek a legpompásabb más
hagymás virágokkal. A kerti gladioluszok többnyire a Gladiolus tristis és floribundus származékai, a
virágkereskedések kényesebb gladioluszai részben a Gladiolus cardinalus, cruentus és psittacinus, részben
tropikus fajok keverékszármazékai.

Afrika egyéb részei sokkal kisebb mértékben járultak hozzá a kerti flóra gazdagításához. De északafrikából
olyan virágot kapott a kert, amely egymagában is elegendő ahhoz, hogy vele külön foglalkozzunk. Ez a
közkedvelt északafrikai virág a rezeda (Reseda odorata).

A rezeda név ókori növénynév s már Plinius természetrajzában olvasunk egy rezedáról. De Plinius rezedájának
közelebbi meghatározása a hiányos leírás miatt teljesen lehetetlen. „Arminium mellett található az úgynevezett
reseda, - írja Plinius - amely mindenféle daganatot és gyuladást gyógyít; aki erre a gyógymódra rászánja magát,
ezeket a szavakat mondja: Reseda, enyhítsd a betegségeket, nem tudod, valóban nem tudod, ki hajtotta ezeket a
sarjakat, amelyeknek sem fejük, sem lábuk? Ezt a formulát háromszor kell ismételni s ugyanannyiszor köpni."
Ennyi az egész s ennek alapján aligha vállalkozhat komoly ember Plinius rezedájának meghatározására.

Európában több rezeda honos, ezek közül az egyik, a Reseda luteola már régen felkeltette a figyelmet mint sárga
festéket szolgáltató növény s erre a célra Nyugateurópában régóta termesztik. Azonban a kerti, illatos rezeda a
XVIII. század felfedezése és csak a mult században lett népszerűvé. Hazája Kyrenaika. Ez a kevéssé ismert
olasz gyarmat az ókorban itt épült Kyrene várostól kapta nevét. A középkorban arab birtok volt Barka néven.
Ma az olasz Libia-gyarmatrésze. Itt járt 1733-ban N. Granger, francia orvos, - ki négy év multán Basrában halt
meg, - és itt fedezte fel a növények közt a szerény ruházatú, de rendkívül kellemes illatú rezedát. Magot szedett
a növényről és megküldte a párisi királyi növénykertnek, honnan csere útján terjedt el egyelőre csak a botanikus
kertekben, később a házikertekben is.

Idővel - mint annyi más kerti és különféle termesztett növény hazáját - a rezedáét is elfeledték s csak a véletlen
folytán derül ki honnan került Európába ez a közben népszerűvé lett virág. Taubert afrikai kutató útján
elvetődött 1887-ben Kyrenaikába s ott újra felfedezte az illatos rezedát, amely azonban közben már régen
elragadta a táblabíróvilág hölgyeinek érzékeny szívét és ott illatozott minden valamire való polgári kertben. A
franciák tették divatossá s annyira szeretik, hogy ma is mignonette néven becézik, ebből a szóból ered olasz
miglionet, és minoneta spanyol és angol neve.

Linné a Species plantarum első kiadásáig még nem ismerte, csak a második kiadásban nevezte meg a növényt,
tehát elterjedésének kezdetét 1753 utánra kell tennünk. Magyarországon Diószegi-ék Füvészkönyvé-ben jelent
meg először s tőlük kapta szagos rezeda nevét. Szabó József orvosdoktor, Szabolcs-Abaúj megye és
Nagykúnkerület főorvosa, említett kertészeti könyvében, amely elsőnek ismerteti magyar nyelven az akkoriban
a polgári házakban is terjedő szobai kertészkedést, 1824-ben ezt írja német források nyomán a rezedáról:
„Rezeda. Ezt magról kell nevelni, melynek nem fénylő virágja igen balzsamszagú, amely a hálószobának éppen
veszedelmes. Ha ezt három szegletre ültetjük a cserépbe s egy karócskát tévén a közepébe, melyre őket
felkötjük, igen díszes piramist formálnak. Mérsékelt levegőn egész esztendőt által fel lehet tartani a
virágzásban."

198

Created by XMLmind XSL-FO Converter

15. fejezet - 15. Krizanténum.

A virágkultusz Japánban - Buddhista virágkultusz - Lótusz és
krizantémum - őszi rózsa - Szívvirág - Hortensia - Azálea -
Krizantémum - Camellia - A XIX. század virágfestői - Plein air -
Virágtermesztés a Riviérán - Mimóza - Örökzöldek honosítása -
Kertészeti technika, a modern virágkultusz alapja.

A XVIII. században kezdődő felvilágosodás elősegítette a virág természettudományi megismerését s létrehozta a
teljesen festői virágkultuszt, amely nem vesz tudomást a virágot az emberhez fűző ősi virágszimbolikái
hagyományokról, a virágban nem keres és nem lát mást, mint színt, alakot és illatot. De a virágkultusz - úgy
látszik - nem lehet meg virágszimbolika nélkül s ha ezt nem kapja meg Európában, eljár érte máshová.
Legújabban egyre nagyobb figyelemben részesül Európában a japáni virágszimbolika, amely még hivatásos
természetvizsgálókat is magasztaló szavakra ragad. Nemrégiben járt Japánban Hans Molisch, bécsi egyetemi
tanár s a Felkelő Nap országáról szóló munkájában, amelyet magyar fordításban a K. M. Természettudományi
Társulat adott ki, következőket írja a japáni virágkultuszról:

„A japánit nem kell nevelni a virág szeretetére, a virágkultusz természetéhez tartozik, azt mondhatnánk faji
sajátsága, szoros következménye annak a felfogásnak, amelyet a természetről alkotott és amely szerint a
természetben mindent lelkes lénynek tart. Ennek alapján megértjük bizonyos mértékig, hogy Japánban már
évszázadokkal ezelőtt külön művészetté fejlődött a növények és a virágok elrendezése bizonyos szabályok
szerint, sőt ennek a művészetnek külön tanárai vannak, akik a lányiskolákban, bár nem kötelező tantárgyként,
előadják a virágelrendezés művészetét. Tudomásom szerint nincs más ország a világon, ahol iskolában külön
tantárgy lenne, miként kell a vázákban vagy más edényekben, a bambuszszárból készült csőben, vagy a
kosárban a virágzó ágakat elrendezni. Ebben a tekintetben Japán páratlanul áll az egész világon. Tudvalevőleg
Európában is bokrétába kötik a virágokat, virágzó ágakat és a lombot, de a virágcsokrokat a kertész vagy a
kertésznő köti. Iskolában ezt Európában sehol sem tanítják. Japánban a növényeket meghatározott, nagyon
bonyolult szabályok, elvek, bölcsészeti elméletek és szépészeti előírások szerint rendezik el. Európában és
Amerikában ilyesminek semmi nyoma, hanem pusztán az egyéni izlés és mérlegelés vezeti a virágcsokrot
kötöző kezet."

Azonban nekem úgy tetszik, mintha nem egészen így lenne a dolog, mintha még most is, amikor már régen a
múlté az európai virágszimbolika, mintha mégis valami megfoghatatlan emlék maradt volna belőle, amely titkos
erő módján láthatatlanul vezeti az európai kezet, amikor bokrétát köt. És mintha nem lenne olyan nagy
különbség a japáni és az európai bokrétakötő kéz között! Mert vizsgáljuk csak meg, mi az alapja annak a híres
japáni ikebaná-nsk\ Mik valójában azok a „bonyolult szabályok", azok az „elvek", azok a „bölcsészeti
elméletek" és azok a „szépészeti előírások", amelyek a vázába állítandó virágok elrendezését irányítják?
Európai nevük röviden és egyszerűen: virágszimbolika. Teát olyan valami, ami Európában is nagy szerepet
játszott a virágkultuszban s a háttérben még ma is játszik.

A különbség mindössze annyi, hogy Japán népe nagyrészt buddhista vallású lévén, virágszimbolikája a
buddhista mitológia vagy bölcsészet köréből él. A háromvonalas virágelrendezésben a középső főág az Eget, a
nagyobbik oldalág az emberiséget, a kisebb oldalág a Földet jelenti. Az ötvonalas rendszerben - miként Hans
Molisch Japánról szóló munkájában olvassuk - a főág a közepet, a többi ág északot, délit, keletet és nyugatot
képvislei, és nevük is ez. Vájjon mi más ez, mint „középkori" virágszimbolika! A virágok jelentése
természetesen más, mint a középkori keresztény virágszimbolikában, amely a keresztény mitológiából vagy
bölcsészetből élt, azonban a lényeg, hogy a virág valamely vallási gondolatnak jelképe, ugyanaz.

Ennek megvan a maga egyszerű magyarázata, amely hamarosan megvilágítja azt a párhuzamot, amely
hamarosan virágszombolika vallási kapcsolatai közt van. A japán virágszimbolikát is szerzetesek gondolták ki
és pedig körülbelül ugyanakkor, mint a középkori keresztény virágszimbolikát az európai szerzetesek. A
keletázsiai virágkultusz is kolostori eredetű, a kínaiakat és japániakat is délről északra hatoló szerzetesek
tanították meg kertészetre és a virágkultuszra. Előbb a kínaiak és japániak is barbárok voltak és ennek
megfelelően állatkultuszt űztek. De Indiában éppen úgy megvolt már az ókorban a virágkultusz, mint Itáliában s
mikor az ókor, a római császárság összeomlott, Indiában is éppen úgy a szerzetesek vállalkoztak a
leegyszerűsített kultúra megmentésére és elterjesztésére, mint Itáliában. Japáni történetírók szerint is a japáni
virágkultusz vallásos jellegű és Indiából származnak, honnan a buddhista szerzetesekkel Kínán átjutott Japánba.

199

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. Krizanténum.

Japánban is eleinte a szerzetesek maguk űzték a virágelrendezés művészetét, később a császári udvar tagjai is,
majd a lovagok és előkelők. S hogy Japánban a virágszimbolika ma is élő valóság, annak is egyszerű a
magyarázata, Japán nem élte át a felvilágosodás, az enciklopédizmus korát. Vallási, erkölcsi, sok tekintetben
még társadalmi tekintetben is lovagkorban él.

És ha tovább nyomozzuk azt a párhuzamot, amely a keletázsiai és a nyugateurópai virágkultusz eredetében
kimutatható valószínűvé válik, hogy mindkét virágkultusznak közös a történelmi forrása, miként az egész
szerzetesi életnek is egységes az eredete. Valahol Nyugatázsia déli részében kell keresnünk a középkori
virágkultusz forrását, ahol a legnagyobb a múltja az ókori virágkultusznak, és egyáltalában az egész kultúrának
és civilizációnak. Itt honos a keresztény virágkultusz két legfontosabb virága, a rózsa és a liliom s körülbleül
idáig terjed a buddhizmus két legfontosabb virágjának, a krizantémumnak és lótusznak hazája.

Mert sajátságosképen a buddhizmus is két virágot avatott olyan mértékben vallási jelképpé, mint a
kereszténység a rózsát és a liliomot. Az egyik a lótusz, még pedig a dél- és keletázsiai indiai lótusz (Nelumbium
speciosum), amely éppen úgy Buddha jelképe keleten, mint a liliom Krisztus-é nyugaton. S miként a rózsa lett a
királyi virág nyugaton, azonképen királyi virág a krizantémum keleten, ezért hordja mai napig is címerében a
japáni császár. Nem valószínű, hogy ez a párhuzam véletlen egyezés. Sokkal valószínűbb, hogy a nyugati és a
keleti virágkultusz közös forrása magyarázza. A pápai aranyrózsa, amely azonban a pápai áldás szavai szerint
tulajdonképen liliom, végső elemzésében azonos a lótuszvirággal, amelyben az igazhívő buddhista Buddhát látja
s ezért visszhangzik az egész buddhista keleten a legegyszerűbb indiai imádság: Om mani padme hum, ó
drágakő a lótuszvirágban! (XVI. tábla.)

Európa csak újabban lett figyelmes a keletázsiai virágkultuszra és kertészetre, s hogy ez Európában feltűnést
keltett és bizonyos hatást gyakorolt, kétségtelenül éppen az a primitívsége, az a vallási jellege, szóval a
virágszimbolika magyarázza, amelyet Európában ekkor már a mult hagyományai közé temetett a XVIII. század
enciklopédizmusa. Kínát ugyan már régebben felfedezték az európaiak a tenger felől, de csak a XVIII. század
közepén jutottak róla pontosabb tudósítások Európába, mikor a keresztény hittérítés ott is hullámokat vert.
Franciaországban főként a kínai iparművészet tárgyai keltettek feltűnést, Angliában a kínai kert s mindkettőnek
csakhamar divatja támadt. A barokk stílust a XVIII. század közepén az egész vonalon egyre nagyobb támadások
érték. XIV. Lajos épületeinek és kertjének mértani szabályossága ellen fordult a stílusizlés és Laugier építész
1753-ban kiadott építészeti müvében keresve-keresi a stílusban a szabálytalanságot. Nem sokkal előbb, 1747-
ben jelent meg Attiret páter tudósítása a kínai császár csodás palotájáról s 1752-ben angolra is lefordították.
Ebből a tudósításból kiderült, hogy van a világ másik oldalán kész „szabálytalan" stílus. Nosza megindult annak
utánzása. William Chambers fiatal éveiben a Svéd Keletindiai Társaság szolgálatában hosszabb időt töltött
Kínában, ahol vázlatokat készített a kínai viseletről és épületekről s ezeket 1757-ben nyilvánosságra bocsátotta
Európában. Munkája csakhamar francia, majd német nyelven is megjelent s vázlatai nyomán gyors iramban
terjed a kínai izlés utánzása Európában. Hogy milyen messze eljutott ez a divat, utalunk a már említett
nagykedei templom mennyezetképeire, amelyek közül többön látható a kínai hatás és valószínűleg a
virágbokréták „napraforgója" is tulajdonképen a kínai krizantémum motívum (54. kép)

A XVIII. század második felének nagy kínai divatja természetesen a virágkultuszt is hatalmába ejtette egész
Európában, s megindult Kínából is a virágok importja az európai kertekbe. Hogy milyen átalakulást idéztek elő
Kína virágai a kertekben, elsősorban a kínai rózsára (tearózsára) hivatkozunk, amely lényegesen megváltoztatta
az európai rózsakultuszt, mint azt már előbbi fejezetben elmondottuk. Hasonló szerep jutott a kínai
basarózsáknak is, ezek is új basarózsadivatot idéztek elő. De ezeken kívül egész serege özönlött Európába a
kínai virágoknak.

200

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. Krizanténum.

Legismertebb és legnépszerűbb kínai virág az őszi rózsa. Azonban ez a Kínából eredő kerti virágunk csak
befejezője az európai kertészetben az aszterek hosszú sorának, amely már az ókorban nagyon szép fajjal indult
hódító útjára. A legősibb aszter a Nyugatázsiában, Dél- és Középeurópában honos Aster amellus, amelyet már
Vergilius megénekelt s ezért később gyakran Vergilius asztere volt a neve. „A mezőkön áll az amellus-virág, -
írja Vergilius - amely sűrű tömegben nő. Aranysárga virágát sötétibolya szirmok körítik, íze erős és koszorút
kötnek belőle. Borban főtt gyökere beteg méhek orvossága." A görögök csillagvirág, aster néven ismerték, így
ismerteti Plinius és Dioskurides is.

A lovagkorban kertekbe ültették s még a barokk korban is szívesen látták a kertben. „Aster atticus, görög
csillagvirág - írja Lippay - versecskék, csaknem Szent Márton napig mind virágzik apró leveles szálacskákon;
minden esztendőben földig el kell metszeni, minekutána elvirágzott." A magyar irodalomban Melius Juhász
Péter ismertette először Aster atticus, békaterjék csillagfü néven. Benkő József a linneánus nevén kívül Amellus
Virgilii nevét is közli.

A XVIII. században kezdték Európába importálni az északamerikai asztereket, amelyek száma rendkívül nagy
és szépség dolgában könnyen versenyeznek a „görög" aszterrel. A virágzási idő tekintetében is, mert némely
amerikai aszter szintén télig virágzik. Miként az európai, azonképen az amerikai aszterek is évelők, de az egyes
fajok változatossága nem jelentékeny.

A kínai aszter, vagy magyarul közönségesen őszi rózsa, egyéves növény és mert fészekpikkelyei nagyok,
levélszerüek, Callistephus néven külön nemzetségnek is szokták tekinteni s így ma Collistephus chinensis a
tudományos neve. A francia D'Incarville jézustársasági szerzetes a XVIII. század második felében küldte az
első „magvakat" Kínából a párisi növénykertnek. Kínában régebb idő óta tartják a kertekben szép és kései
virágaiért. Az európai kertészet szívesen fogadta és hamarosan felkarolta a kínai asztert, mert változatosság
dolgában minden európai és amerikai rokonát nagy mértékben felülmulta. Ma több mint 6000 változata
ismeretes a kertészetekben. A magyar botanikai irodalomban Benkő József említi először s tőle származik az
őszi rózsa név is, amely a Plinius által használt rosa autumnalis fordítása. Hogy mit értett Plinius őszi rózsán,
ma már nem állapítható meg. Természetesen a kínai asztert semmiképen sem. Mint sok más virágnév
használata, ez is önkényes alkalmazás. Mindenesetre a kínai aszter ezen a néven lett a magyarban népszerű s ma
már a legegyszerűbb kertekben is gyakran látható, mert gondozás tekintetében elég igénytelen.

Kína északi részében honos a szívvirág és a hortenzia. A szívvirág (Dicentra spectabilis) a XVIII. században,
sőt még a XIX. egész első felében is botanikuskerti növény volt Európában s csak a magyar történelem egyik
nagy esztendejében, 1848-ban kezdett terjedni mint díszvirág. Ekkor azonban piros, szívalakú, két külső
szirmának sarkantyúja miatt hamarosan népszerű lett s ma már külföldön és nálunk is többféle népies neve van.
A hortenzia (Hydrangea hortensia) Lapeaute csillagász feleségének tiszteletére hordja női nevét, melyet
Commerson angol botanikus adott a növénynek, ki a hortenziát 1767-ben fedezte fel. A teltvirágú hortenzia
1788-ban a Kew Gardenből került a kontinens kertjeibe. Később Japánból és Eszakamerikából más hortenzia-
fajok is eljutottak az európai kertekbe s ma a különféle hortenziák a legkedveltebb kerti és cserepes virágaink
közé tartoznak. Magyarban Diószegi-ék pompás kertéke néven akarták népszerűsíteni.

Kína déli részében honos hidegházaink legszebb virágú cserjéje, az azálea (Rhododendron indicum), amely
Kínából 1800-ban került először Európába. A régiektől örökölt, de az ókorban az oleandert jelentő
rhododendron név magyarul rózsafának hangzik s kétségtelenül találó volt ókori alkalmazása is, de talán még
találóbb újkori használatra a modern botanikában. Mert a Rhododendron nemzetségnek sok olyan faja van,
amely szépségben vetekedik a rózsával. Az azálea is görög szó s szárazat jelent.

Legyen ennyi elég a kínai származású virágokról.

S most lássuk a legújabb virágjövevények színhelyét, Japánt. Ez a legkeletibb szigetország a VI. századig élte a
maga primitív pogány életét, azonban a VI. században Japánban is megjelentek a buddhista szerzetesek és
meghonosították ott a virágkultuszt. Ettől az időtől számíthatjuk tehát a japáni kertészet és virágkultusz
fejlődését. De a japáni virágkultusz a legújabb időkig megőrizte „középkori", vagyis vallásos jellegét, mert
Japán a legújabb időkig mereven elzárkózott a külvilágtól s a XIX. század közepéig valahány kísérlet történt az
európai civilizáció behatolására, mindannyi kudarccal végződött, míg végül 1868-ban Japán is megnyitotta a
kikötőit az idegen hajók előtt. Ez a magyarázata annak, hogy Japánban olyan magas fokra fejlődhetetett a
különleges japáni-buddhista kultúra s ebben a japáni virágkultusz is, amely a XIX. század végén bámulattal
töltötte el Európát, s meghódította az európai szíveket is a japáni virágoknak, első sorban a krizantémumnak.

A krizantémum (Chrysanthemum indicum) nem japáni, hanem indiai virág, honos India felső és Kína déli
részében. Noha adatszerűleg nem mutatható ki, valószínű, hogy Indiában már az ókorban kerti virág lett belőle.

201

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. Krizanténum.

A buddhista kolostorok virágkultuszában már a korai középkorban nagy szerepet játszott s a VII. században már
Középázsiában is ültették a kolostorokban, mint erről újabban kiásott kolostori romok falfestményei
tanúskodnak (XVI. tábla). A porosz Turfan-expedició, amelyről Le Coq 1913-ban Chotscho címmel adta ki
beszámolóját, több olyan buddhsita kolostor falfestményét közli, amelyek világosan mutatják, milyen nagy
szerepet játszott a buddhista vallási szertartásokban a krizantémumkultusz. A szerzetesek kezükben virágos
krizantémumágakkal vonultak fel (121. kép) s a templomban, ahol Buddha szobra állott a szent lótuszon,
kosarakban és tálakban krizantémumot hordtak körül és krizantémumvirágot szórtak a szoborra. Már ezeken a
falfestményeken megtaláljuk a később Kínában és Japánban oly nagy szerepet játszó krizantémum-
motívumokat, amelyek közül egyik-másik perzsa selyemszőnyegen már a XIII. században felismerhető és
eljutott nyugatra is, ahol azonban természetesen ismeretlen maradt.

Mint a budhizmus virága idővel általánosan elterjedt Kínában és Japánban a kertekben, s az elvilágiasodó
virágkultuszban is megtartotta vezető szerepét. Japánban a császári család az egyszerű ősi krizantémumot viseli
címerében. Ennek 16 száma van (botanikai műszóval 16 nyelves virága), neve hiromisi, és szerepe megfelel az
európai heraldikus rózsamotívumnak, ősszel üli a japáni császár a krizantémumünnepet, amely lényegében véve
nem más, mint császári fogadás a császár kertjében. Ezen az előkelőségek jelennek meg s ilyenkor mutatják be a
császári kertészet krizantémumújdonságait. A császári krizantémumrend, a jelenlegi legmagasabb császári
kitüntetés Japánban, kései eredetű, csak 1878 decmber 27-én alapította Kikádó császár.

A krizantémum változatossága szinte kimeríthetetlen s a kínai és japán kertészek évről-évre merészebb
újdonságokkal lepik meg a közönséget. De kétségtelen, hogy a régi Kína és Japán még inkább csak az egyszerű
krizantémumban gyönyörködött s a krizantémumúj donságokra csak európai hatása alatt indult meg a vadászat.
A régi krizantémum-motívumokhoz ragaszkodó festészet Kínában is, Japánban is legújabb időkig az egyszerű
krizantémumot rajzolta, amelynek csak szélső virágköre nyelves, a teltvirágú krizantémum, amelynek minden
virága nyelvessé és így meddővé vált, újabb jelenség a keleti kertészetben. Más kertészeti átalakítást is el kellett
azonban viselnie a krizantémumnak, némelyek ugyanis csak egy szárát s azon csak egy fészkét nevelik, amely
így hihetetlen nagyságot érhet, mások éppen ellenkezőleg abban lelik örömüket, hogy épen száz vagy mentől
több fészket nevelhessenek a krizantémum szárán, amely így valóságos fa alakját ölti magára (122. kép)

202

Created by XMLmind XSL-FO Converter

15. Krizanténum.

Mindezeknek a kertészeti krizantémumalakoknak más és más nevet adtak Japánban, az egyszerű ősi
krizantémumnak nogiku a neve, tehát ezt tekinthetjük eredeti nevének.

Európába a XVII. században Hollandiába jutottak az első keleti krizantémumok, s 1676-ban már hat különféle
keleti krizantémumot neveltek a leideni botanikus kertben. A kínai divat idején 1764-ben Angliában is eljutottak
az első krizantémumok, és pedig közvetlenül Kínából. De mint kerti virág még Angliában is csak a XIX. század
közepén kezd szerepelni s krizantémumkultuszról csak a mult század kilencvenes éveitől kezdve beszélhetünk,
amikor azonban rendkívül gyorsan elterjedt a krizantémum szerte a világon s ma az őszi virágkirakatok
valóságos krizantémumünnepek és halottak napján a temetők valósággal krizantémumdíszben úsznak.

A Chrysanthemum-mmzetség régóta ismeretes mediterrán és európai fajaival valóban könnyen szállt versenyre
a keletázsiai krizantémum. A kolostorkerti növények közt nem kevesebb mint három Chrysanthemum-faj
szerepelt, ezek ma is gyakoriak a parasztkertekben, hol hajdan mint gyógynövény játszottak fontos szerepet.
Említettük annak helyén mind a hármat, a varádicsot (Chrysanthemum vulgare), a Boldogasszony mentáját
(Chrysantemum balsamita) és az anyafüvet (Chrysanthemum parthenium). Mindhárom erős illatú növény s az
anyafü, amely szó a latin marticaris fordítása, ahogyan a régiek nevezték ezt a növényt, nem éppen erkölcsös
oldaláról mutatja be a rokokó kora óta sokat magasztalt népies erkölcsöket. Mentségül azt hozhatjuk fel, hogy a
legújabb korig nem ismerték az összefüggést a szerelmi élet jelenségei és a termékenyülés között s a
természettudományokban járatlan ember ma sem látja és nem is láthatja tisztán ezt a problémát. Azt azonban jól
tudták, hogy „borban főtt virágai levét hasznosan isszák hószám ellen, mert azt elindítja", és hogy „az
asszonyok mátráját meggyógítja". Ezért a régóta használt, latinból fordított anyafü, mátrafü, mádrafűts nátrafű
nevei. Ez az ősi kerti „krizantémumunk" azzal is kitűnik, hogy fészkei könnyen teljesednek, vagyis fehér,
nyelves sugárvirágainak száma a kövér kerti földben meggyarapodik, mert a belső virágok elnyelvesednek. így
aztán már a lovagkorban dísznövénnyé lépett elő a kertben. Akkor természetesen még a lovagkor előkelő
hölgyei használták mátrafünek.

A margaréta néven közismert Chrysanthemum leucanthemumról már részletesen szóltunk. A XVI. századtól
kezdve más fajok is elterjedtek a kertekben, így a már az ókorban kedvelt, mediterrán, sárga virágú
Chrysanthemum coronarium, amelyet az olasz nép Siéna vidékén éppen úgy salátának fogyaszt, mint a japáni a
maga keletázsiai krizantémumának sárga virágú változatát, továbbá az Alföldön honos Chrysanthemum
serotinum, amely kései virágzásával kedveltette meg magát. Mint rovarölő növényt termesztik virágáért a
Dalmáciában honos Chrysanthemum roseum fajokat, mely utóbbiból készül a perzsa rovarpor s mivel ezt
Tifliszből 1846-ban Zacherl vezette be a bécsi piacra, ma is zacherlin a neve s erről általában a rovarport
népiesen Magyarországon is országszerte zacherlin néven ismerik.

203

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. Krizanténum.

A keletázsiai krizantémum mindezeket könnyen legyőzte s felülmulta a különféle asztereket is szépségével és
nagy változatosságával, amelynek köszönheti, hogy az őszi virágok között, a dáliát sem kivéve, első helyre
küzdötte fel magát a legegyszerűbb kertektől kezdve a legelőkelőbb szónokig.

Kimondottan japáni virág a kamélia (Camellia japonica). Japánban nem kell üveg mögött tartani ezt a pompás
növényt, amelyet ott gyakran ültetnek élősövénynek s kivált a templomok mellett láthatók kamélia-élősövények.
Neve Gergius Josephus Camellius jézustársasági szerzetestől ered, ki Manilla szigeten 1639-ben növényeket
gyűjtött. Hogy tehát valami összefüggés lenne a kamélia és a teve camel neve között, mint avatatlanok vélték,
csak úgy értelmezendő, hogy a Camellius családnév állítólag valóban a camel szó származéka. Különben a
Camellia nevet korántsem azért viseli a növény, mintha Camellius hozta volna Európába, hanem 1739-ben lord
Pétre hozta Európába Japánból. Divatvirággá a XIX. század legelején lett. Napóleon első felesége, a
szerencsétlen sorsú Josefin, 1809-ben kaméliákat kapott Genfből, ahol akkor már jól értettek a kamélia
tenyésztéséhez. A császári udvarban nagy izgalmat okoztak a , japáni rózsák", mindenki meg akarta szerezni,
hogy az estélyeken azzal léphessen a császárné elé. Volt rá eset, hogy 600-700 frankot is elfizettek egyetlen
kaméliavirágért a versengő udvari emberek. Később egyre emelkedett a kamélia kurzusa, majd kitöri a
kamélialáz s a párisi virágkereskedők úgy spekuláltak a kaméliával, mint hajdan a hollandusok a tulipánnal.
Még kamélia-sorsjátékot is rendeztek s a főnyeremény minden húzáson 21,000 frankkal boldogította a szerencse
fiát.

Bérlése abbé 1838-ban monográfiát írt a kaméliákról, müvében 188-féle kaméliát ismertetett. Hogy a kamélia
azóta is kedvelt virág s a virágtenyésztők mennyit foglalkoztak vele, mutatja, hogy az újabb kertészeti
katalógusok 1000 változatát is kínálják. Virágjának szépsége páratlan, de hideg, mert szirmai viaszfényüek.
Levele örökzöld, kemény, ünnepélyes. Kétségtelenül nagyon illik abba a környezetbe, amelyből Alexandre
Dumas, az ifjabbik, a mult század közepének leghíresebb regényét merítette s méltán szerepel a Dame aux
camélias címében.

Japán ezeken a legismertebb virágokon kívül még sok örökzölddel is gazdagította az európai kerteket, így
például japáni növény a szobáinkban gyakori Aspidistra eliator is, és a japán kertészet különleges termékei is el-
eljutnak Európába, mint a cserépben nevelt törpefák, noha itt még korunkban sem találnak nagyobb közönségre,
amikor pedig a modern virágkultusz alig-alig őriz valamit a régi hagyományokból. Manapság a virágkultusznak
már nem is annyira az exotikus újdonságok vadászata, hanem a technika adja meg sajátos jellegét. A modern
virágkultusz a magas fokra fejlett növényélettan segítségével olyan mértékben fejlesztette és gazdagította a
kertészeti technikát, hogy egyedül ennek segítségével kielégítheti a modern ember virágkultuszát.

Ez a virágkultusz ugyanis, mint említettük, már nem keres mást a virágban, mint színt és alakot. Legfőként
pedig színt és fényt, s ezért festőinek nevezhetjük. Noha a XIX. század első felének és közepének romantikus és
történeti festői csak mellékesen ereszkedtek le a virágfestészethez, mégis már Eugéne Delacroix festett virága
hűen tükrözik ezt a virágkultuszt. A magyarok közül Munkácsy Mihály és Benczúr Gyula virágain pompázik a
romantikus szín és fény. Végül a század második felében Szinyei Merse Pál az 1873-ban festett Majális című
képén megteremti a plein air stílust. Ezzel a virág, mint általában minden festészeti tárgy, fénytani problémává
lett, a virágkltusz még a festészetben is természettudományi tanulmánnyá alakult (XVII. tábla).

204

Created by XMLmind XSL-FO Converter

15. Krizanténum.

Háromféleképen nyilatkozik meg legfőként a modern idők virágkultuszában a technika, egyrészt a közlekedés
haladása révén lehetővé vált a délvidéki örök tavasz virágainak elszállítása az északi területekre friss állapotban,
ami sok tekintetben feleslegesekké tette az északi nagy üvegházakat, másrészt a honosítás terén sikerült a
növénytani ismeretek segítségével szinte csodásnak látszó eredményeket elérni, végül az üvegházakban a
virághajtatás módszerei tökéletesedtek olyan mértékben, hogy a virágkereskedést bármikor szinte bármely
virággal elláthatjuk a virágkedvelő közönséget.

A közlekedés terén korszakos változást idézett elő a virágkultuszban is a vasút, amely olyan gyorsan elszállítja,
kivált a hütőkocsikban, a déli virágokat északra, hogy azok itt a jeges tájon nyitják fel finom szirmaikat. Ez a
körülmény teremtette meg a rivériai bámulatos arányú virágtermelést. A Riviérán, mint említettük, régebbi idők
óta folyik a nagyarányú virágtermelés illóolaj -gyártás céljaira. De a mult század közepe óta nemcsak a kivont
virágillatot, hanem magát a virágot is lehetővé vált északra szállítani. A riviériai virágtermelésről hü képet
rajzolt a sejtkutatásban kiváló Edvard Strasburger, aki öreg napjaiban a Riviérán pihente ki élete fáradalmait.

„Az Antibes-fok naponta nagy tömeg vágott virágot küld északra, - írja az 1912-ben elhunyt botanikus
Streifzüge an der Riviéra című munkájában - és a Riviéra legközelebbi piacait is ellátja virágokkal. Hogy
milyen sok virágot fogyasztanak magán a Riviérán, mindenki megítélheti, aki az ottani városok virágpiacait
meglátogatta és résztvett néhány virágünnepen. Másrészt az északra tartó virágkivitel is óriási méretű.
Valójában ez a fokozott kertészeti üzem itt nem nyúlik vissza tovább mint 1850-ig; ezelőtt főleg csak Grasse
környékén és csak illatszergyártási célra termelték itt a virágokat. A tarka virágültetvények most mindkét
Riviéra részeire kiterjednek. A francia Riviéra máris átalakult egyetlen virágos kertté.

Ollioulesban Tulon mellett, és Hyéres körül már télen virágzik a fehér, Romaine blanche néven ismert jácint
(Hyacinthus orientális var. albulus), és mint vágott virág vándorol az északi városokba, mielőtt a hollandi jácint
kinyiihatna az ottani kertekben. Utóbbi nem érzi jól magát a Riviérán, ahol hagymáit szinte évenként ujakkal
kell felcserélni. A jácint után következnek a nárciszok, jonquillák, tacetták, fehér és vörös szegfüvek; Grasse,
Cannes és Antibes környékén a szegfüvek helyett anemonék és boglárkák uralkodnak. Az anemonék az
Anemone coronaria alakkörébe tartoznak, de kulturváltozatok, amelyeket Anémones de Caen néven ismernek és
erősebb növésükkel, valamint részben teljes viráguk nagyságával tűnnek ki. A boglárkák pompáznak. A

205

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. Krizanténum.

tenyésztők megkülönböztetik a Renoncules des fleuristes boglárkákat, amelyeknek szirmai tetőcserép módjára
fedik egymást, és a Renoncules pivoines, vagy d'Afrique néven szereplő boglárkákat, amelyek virágai a
basarózsákra emlékeztetnek, különlegesen nagyok, szirmaik inkább felfeleállók és kissé behajtók. Az anemonék
és boglárkák szinpompája itt felülmúlja a képzeletet. A nap által élesen megvilágított tarka anemone-föld a
mesék világába ragadja az embert.

Ujabban kiterjedt a keresztezésből származó Gerbera Jamesoni termelése, amelynek tőfajai Transavaalból
származnak. Aki némi távolságból látja hullámzani a magas szárakon a többnyire bíborpiros, de részben
sárgavörös, sárga, sőt egyenesen fehér virágfészkeket, sokáig azt hiszi, hogy az Anemone stellata különösen
nagyvirágu alakjával áll szemben. Aonban közelebbi megtekintésre elárulja a növény, hogy a fészkesek
családjába tartozik, de nyelves virágai feltűnően hosszúak és csövesvirágokból alkotott jelentéktelen középső
korongot vesznek körül. A tőkocsány a mi pitypangunkra emlékeztető tőlevélrózsából ered.

Másutt az lepi meg az embert, hogy milyen méreteket érnek el a kerti szegfű virágai. A fehér violák közt
különösen kedvelik azokat, amelyek Giroflées de Nice néven ismeretesek. Egyetlen virágzata egész bokréta. Az
említett virágokon kívül látható még viola, sárga viola, rezeda, továbbá Sparaxis, Ixia, Freesia, Gladiolus és a
virágok királynője, a rózsa. Ki tudná megjegyezni mindazokat a neveket, amelyekkel az itt tenyésztett sokféle
változatot megkülönböztetik! És évről-évre ujabb rózsanevek merülnek fel, ellenben régebbieket, azelőtt
közkedvelteket, többé nem hallunk. Végre az ember jobbnak tartja, hogy egyszerűen átadja magát az illatok,
szinek és alakok gazdagságának, anélkül, hogy a nevek után érdeklődne. Tavasz végén naponta százezerszámra
virágzanak ezen a vidéken a rózsák, az értékesítés gyakran minden legkisebb reménye nélkül.

A megvilágítási viszonyok szerint különböző vastagságú árnyékoló lapok alatt nevelik az élénkzöld, kapaszkodó
Asparogus-okat, a délafrikai Asparogus medeoloides-t és plumosus-t, valamint a Natalból származó Asparagus
Sprengeri-t, amelyeket mostanában mint asztaldíszt nagy számban alkalmaznak. Miként a makkiák kapaszkodó
spárgája (Asparagus acutifolius), ezek is levélszerü oldalágakkal pótolják a leveleket.

Cannes az Acacia dealbata számos kulturalakjával tűnik ki. Ezek virágzási idejükben különböznek egymástól,
továbbá többé vagy kevésbbé könnyen hajtathatók, ennélfogva egész télen át ellátható ezzel a virágdísszel mind
a helyi fogyasztás mind a szállitás. A virágzati fürtök élénksárgák és hatásosan elütnek a kétszerárnyalt,
fehéreszöld, fiatalon puhaszőrü levelektől. A finom szeldeltség szerezte meg ennek az akáciának a
kereskedelemben a mimóza nevet. A fa bámulatos gyorsan nő, 5-6 év alatt 10 méternyi magasságot érhet. Sok
Acacia retinoides-t is szétküldenek, amelynek egyszerű, bőrnemü, lándzsás levelei, vagyis phyllodiumai
vannak. Az északi virágkereskedésekben szintén gyakran látható Acacia longifolia phyllodiumai is hasonlók.
Ezt a fajt arról a tulajdonságáról ismerjük meg közönségesen, hogy virágai nem kerek gombokba tömörülnek,
hanem hernyószerü barkákba. Mindnyája sárgán virágzik és szakaszosan követi egymást a virágzásban. A sort
az Acacia cultriformis zárja le, mely a Riviérán csak márciusban díszlik teljes virágpompájában. Virágzata
kerek, phyllodiumai kurták és szélsek, egyszersmind a ruta leveleihez hasonlók.

Az északra irányuló virágküldeményekhez a mindenütt kedvelt rezedát szokták mellékelni. Az ibolya rosszul
viseli a nagyobb utat, de a Riviérán töméntelen mennyiségben fogyasztják, részben sziruppal itatva drazsénak is.
Továbbá szállítanak még északra kék búzavirágot, tubarózsát, violát és sárgaviolát, gladioluszt, fehérvirágu
hagymát (Allium), ixiát és az illatos fréziát. A Riviérán a virágkerekedések kirakataiban feltűnik az idegennek a
nagy és szürke, bíborral freccsentett Iris susiana, amely igazi gyászvirág.

Gyakran használják a Chrysanthemum frutescens nagy, fehér vagy sárga fészkeit is, kivált pedig a sárgákat,
amelyek Etoil d 'or néven ismeretesek. Ezeket főként Angliába küldik. Szállítása júniusig tart, mint Londonban
az idénye.

Kiszámították, hogy Cannes és Antibes együtt egyetlen télen több mint egymillió frank áru vágott virágot szállít
az északi országoknak; magán a Riviérán még sokkal nagyobb a virágfogyasztás.

Ollioules hegyeinek száraz lejtőin különlegesség a szalmavirág (Helichrysum orientale) termelése. A
virágzatokat megszárítják és különböző szirtre festve legnagyobb részben a francia temetők számára küldik
északi útjukra."

Délen megtelnek a vonatok virágokkal s a déli virágok hozzák magukkal a déli napsugarat. A napsugarat,
amelyet itt szinte egészen feled az ember tél folyamán.

De íme, most egyszerre csak itt kínálgatja magát a szemem előtt, ráugrik az írógépre s onnan kacag a szemembe.
Igaz, igaz. Miért is keresem a virágot évezredek és évszázadok távlatában, mikor ma már télen is

206

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. Krizanténum.

gyönyörködhetem a virágok eleven szépségében! Felkelek hát s otthagyom az írógépet, otthagyom a szobát és
eindulok virágért a januári napsütésben.

És a napsugár csalogat magával végig a körúton, végig a virágkereskedések előtt. Egyszer csak szembe találom
magamat vele, a rivérai tavasszal, a virággá vált napsugárral, amely szikrázva ragyog a virágárus asszonyok
virágkosarában. Sárga az egész virágkosár a mimózáktól s a téli napsugártól. Elő aranysárga, amilyen csak virág
lehet.

Nem állhatok ellen a csábításnak s veszek egy ágat a hálátlan virágból, melynek szépsége csak itt a friss levegőn
teljes, otthon egyszerre felényire összezsugorodnak viráglombjai. A sárga mimóza ugyanis azok közé a virágok
közé tartozik, amelyek szépsége nem a szirmoktól, hanem a porzóktól származik. A fürtökben elrendezett,
rövidnyelü virágfejekben sok apró virág rejtőzik, ezek csésze- és sziromlevelei jelentéktelenek, ellenben a sok
porzó hosszan kinyúlik a virágokból s a vékony szálak és a tetejükben himbálódzó portokok tömege teszi
utolérhetetlenül finommá és bájossá a mimóza apró sárga viráglombjait.

A tudomány embere Acacia néven ismeri ezeket a virágokat. Az Acacida nemzetségnek van vagy 500 faja,
melyek mind a melegebb övek lakói. Különösen gazdag akácfa-fajokban Ausztrália, de a történelemben
legrégibb hírnevük van az afrikai fajoknak, amelyek jellemző fái az afrikai steppéknek és szavannáknak s
közülük több a ragasztógumit termi, a kereskedelemben gummi arabicum néven ismert árút. Noha a gummi
arabicum régi egyiptomi találmány s Egyiptomban már Kr. e. 1700-ban használták, ismerték a görögök és
rómaiak is, mégis a régi időkben nem használták dísznek az akácfa virágát s ha fel nem fedezik Amerikát és
nem születik meg a Farnese-család ama tagja, aki mint bibornok a XVII. században divatba hozta az akáciát, ma
aligha gyönyörködöm a budapesti körúton a mimózában.

Virágaival ugyanis először egyik amerikai akácia tünt fel a nyugatindiai San Domingoban honos Acacia
Farnesiana, melynek virágai ibolyaillatúak. A Róma történetében nevezetes szerepet játszó és hatalmát III. Pál
pápa néven ismert ősével megalapító Farnese-családnak ez a XVII. századi tagja mint kardinális hozta Rómába
1611-ben a később nevéről különböztetett akáciát Nyugatindiából s ott az ősi, még Michelangelo tervei szerint
épült Farnese-palota kertjében ültette el. Ez volt az első „mimóza" Európában.

Farnese bibornok mimózája azonban még távolról sem volt olyan szép, mint a milyeneket ma árulnak a
virágkosarakban. E faj viráglombjai ugyanis egyenként állanak. Abban is különbözik a modern mimózáktól,
hogy a kétszer szárnyalt levelek tövében kétoldalt egy-egy tövise kellemetlenkedik. De azért az Acacia
Farnesiana csakhamar elterjedt a délvidéki kertekben, ma pedig már nagyszámban virágzik a Riviérán is, ahol
virágaiból készül a jóilaltú kasszia virágolaj, amely fontos alkatrésze sok parfümnek.

A legszebb mimózák később, és a kereken 300 Acac/a-fajjal büszkélkedő Ausztráliából kerültek elő. Eleinte
nem is virágjukért, hanem a trópusok alatt jól használható, kitűnő épületfájukért ültették őket. így jutottak,
részben indiai, részben afrikai kertekből a Riviérára, ahol azonban a kertészek felismerték, milyen érték rejlik
korai virágzásukban. A mimózákat nem kell hajtatni, nem kell technikai müfogásokkal siettetni, maguk
szívességéből megrakodnak sárga bugákkal a legelső koratavaszi napon, mikor erre északon Télapó még
javában rázza havas üstökét. Csak egy kis napsugárra várnak s nyomban kitolják a végtelenül sok és végtelenül
finom porzót.

íme ajanuári napsugár!

Messziről jött, valahonnan Ausztráliából és a Riviéráról, míg ideérkezett s elhozhatta magával ezeket a szép,
finom mimózákat.

Nem is marad sokáig.

Télapó hamar visszakergeti délre.

De a mimózák itt maradnak s otthon a szobában is mesélnek a drága januári napsugárról.

A déli napsugarat szomjazó örök vágy táplálja déli hatásokkal egész kultúránkat is, ez a vágy teremtette az első
középeurópai kerteket. S azóta is valahányszor újabb és újabb viráginvázió érkezett kertjeinkbe, mind déli
virágokat hozott magával. Tulajdonképen egész kertészetünk nem más, mint déli növények honosítása a
mérsékelt és kevésbbé enyhe klima alatt. Ilyesmi volt már a gyümölcsfák ültetése és ilyesmi a szőlőmüvelés is a
mi éghajlatunk alatt. Ilyesmi volt a narancsház is.

207

Created by XMLmind XSL-FO Converter

15. Krizanténum.

Korunk azonban a növénytani ismeretek birtokában megkísérelte a lehetetlent is, örök tavaszt igyekezett
varázsolni a középeurópai kertekbe. Ezt az örökzöldek honosításával érte el. Az örökzöldekben természettől is
gazdag, és idők folyamán számtalan helyről, kivált Keletázsiából telepített és honosított örökzöldek révén még
jobban meggazdagodott mediterrán területekről először Anglia vette át az örökzöldeket, majd a század végén a
kontinens középső országain át Magyarországba is elérkezett ez az áramlat.

Magyarországon is nagy múltja volt ekkor már a szorosabb értelemben vett növényhonosításoknak is,
amelyekből már előbb megismerkedünk az amerikai akácfa honosításával. A mult század elején különösen
József nádor folytatott eredményes mozgalmat a növényhonosítások érdekében, s akik munkálkodásának
emlékét ismerik, tudják, hogy nemcsak a királyi vár kertjének és a Margit-szigetnek általa ültetett rózsái voltak
híresek, hanem a ma már csak csonkán őrzött margitszigeti platán is, amelyet személyesen hozott
Olaszországból. A mult század folyamán a főúri parkokban, kivált az ország nyugati részében sokféle érdekes
külföldi fát honosítottak.

Az örökzöldek honosításában gróf Széchenyi Rezső volt az egyik úttörő. Századunk első éveiben megvette a
gyöngyösapáti kastélyt s annak parkját a legszebb és a legérdekesebb örökzöldekkel ültette be. Szabadban
zöldéinek itt télen is a különféle Rhododendron-ok, amelyek virágzáskor csodálatos látványt varázsolnak a
parkba. Világhírű gróf Ambrózy-Migazzi István malonyai parkja Barsmegyében, ahol vagy 70 holdnyi területen
sokezer örökzöld fa és cserje hirdeti télen is a növénytani tudomány csodáit, s egy magyar főúr még
csodálatosabb akaraterejét és türelmét. Fekete fenyők alatt virágzik Malonyán az amerikai honosságú
Rhododendron catawbiense (XVIII. tábla) és exotikus fenyők alatt három méternyi magasra nőtt a Camellia
japonica, - nem üvegházban, hanem télen-nyáron szabad ég alatt (123. kép).

208

Created by XMLmind XSL-FO Converter

15. Krizanténum.

Szombathely mellett és báró Baich Mihály-é Alsószelestén. Saághy István parkja leggazdagabb fenyőkben, de a
szép virágairól liliomfának nevezett Magnólia-nemzetség fajait is feltűnést keltő gazdagságban mutatja be. Báró
Baich Mihály az örökzöldeken kívül a kőkertészetben alkotott páratlan példát az országban.

Hogy a növényhonosítás az Alföldön is szép eredményeket igér, Kovács János és Széky Péter bizonyították be.
Kovács István erdőtelki parkjában Hevesmegyében szinte úgy nőnek a bambuszok, mintha hazájukban

209

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. Krizanténum.

lennének. Széky Péter a Tisza mellett fekvő tiszaigari parkjában mutatja be, hogy a magyar táj tiszavidéki
kopárságáról hangoztatott elvek babonaszámba mennek korunkban.

Nevezetes szerepet játszanak a magyarországi növényhonosításban a hazai hővizek. A nagyváradi hővízbe talán
még a természet ültette el a nílusi tündérrózsa (Castalia lotus) egyik alakját, amelyet Kitaibel Pál fedezett fel a
tudomány számára és Decandolle hővízi tündérrózsának nevezett. Kitaibel áttelepítette ezt a növényt a
Lukácsfürdő hővízébe. Ujabban Lovassy Sándor végzett sikeres honosítási kísérleteket Hévízen a Balaton
mellett különféle trópusi tündérrózsákkal. Napjainkban több exotikus vízi növényt honosítottak meg Miskolc
mellett Görömböly-Tapolca hőforrásának vizében. Sőt Saághy István még az indiai tündérrózsát is sikerrel
telepítette kertjének nem is melegvizű tavában.

Mindez eléggé mutatja, milyen szerepet játszik korunk virágkultuszában és kertészetében a modern botanikai
tudomány s a modern technika. De vájjon lehet-e jobban méltányolni ezek jelentőségét, másutt, mint a
virágkereskedések kriakataiban! Ahol találkozót adnak a Föld kerekségének minden táján honos virágok, ahol
nincsen évszak, mert minden időben bármiféle virág kapható, ahol utólérthetetlen szépségben mutatkozik be
mindaz, amit a kiválogatás, öröklés, keresztezés, táplálás, hajtatás révén teremtett a virágokból az ember.

Mert korunkban már nem egyesek kiváltsága a kertészeti technika vívmánya sem, hanem a tömegek számára
készül a legcsudálatosabb virág is. Kint a nagyvárosok körül kisebb és nagyobb üvegházakban százával és
ezrével készülnek elő a divatvirágok (125. kép) s mikor elérkezett a napjuk, bevándorolnak a
virágkereskedésekbe, ahol csakhamar gazdát találnak, akik széthordják őket a lakásokba. Ma már a trópusok
legbüszkébb csodavirágai, az orchideák sem zárkóznak előkelő elvonultságba, mint még Alexander Humboldt
és Aimé Bonpland korában, akik először keltettek érdeklődést az exotikus kosborok iránt, mikor így számoltak
be amerikai expedíciójuk egyik szakaszáról: „Egy festő egész élete sem lenne elég, hogy - csupán egyetlen
vidéket tartva szem előtt - lefesthesse a perúi Andok mély völgyeinek utolérhetetlen szépségű orchideáit."
Azóta bizony John Lindley (1779-1865), hatalmas munkát írt a exotikus kosborokról 1830-1840-ben s
megállapította, hogy Linné óta, aki még csak 102 kosbort ismert, legalább 2000 -re növekedett a számuk.
Korunkban pedig vagy 500 a nemzetségek és 15,000 a fajok száma ebben a növénycsaládban, amelyeket
nemcsak azért tekintettek a virágok arisztokratáinak, mert a legszebb, hanem azért is, mert a legigényesebb
virágok. Ma azonban a tudomány az exotikus epyphita kosborok titkáról is lerántotta a leplet, minden kertész
könnyen tenyészti őket üvegházában s a virágkereskedésekben ott kínálják magukat a pompás orchideák is a
többi téli virággal.

Azt mondhatjuk, hogy nincs már többé ritka virág. A kertészeti technika minden akadályt legyőzött és bármely
virágot hihetetlen festői szépségben és bármely számban szállít a modern nagyközönségnek. A szerénység nem
korunk divatja, a szerény ibolya sem bújik meg már többé, hanem háromszoros nagyságú szirommal kínálja
szépségét és illatát.

A virág a lélek tükre. Mindenki azt találja meg benne, amit keres és minden kor a maga képére és
hasonlatosságára alakítja. A középkor áhítatot keresett benne, a lovagkor játszi természetet, a renaissance

210

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15. Krizanténum.

florisztikai ritkaságot, a barokk pompát, a biedermeier szerény vadvirágot, a nagykapitalizmus technikát, és a
virág mindez volt. Hűségesen kísérte s kíséri útján az embert, aki elragadta a természettől és viszi magával a
multak történelmi és a jövő ismeretlen állomásain át.

211

Created by XMLmind XSL-FO Converter

16. fejezet - Irodalom.

Rövidítések:

B. K. = Botanikai Közlemények.
M. B. L. = Magyar Botanikai Lapok
M. Ny. = Magyar Nyelv.

N. M. E. = A Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője.
T. K. = Természettudományi Közlöny.

— Orientalische Blumensprache. 1830.

— Grimani breviárium.

Aiton, W.: Hortus kewensis, or a catalogue of the plants cultivated in the Royal Garden at Kew. 1789.

Alföldi Flatt K: A kerti tulipán története. (Kertészeti Lapok) 1892.

Alföldi Flatt K: Veszelszky Antal mult századbeli botanikus. (T. K. pótf.) 1894.

Alföldi Flatt K: Péchy Lukács és botanikai müve. (T. K.) 1900.

Anderews, Ff.: Geraniums, 1805.

Ascherson, P.: Közlés a jerikói rózsáról a Bot. Ver. der Prov. Brandenburg -ban 1881.

Balogh E. : Tulipán ornamentikánk eredete. (Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeumban 50 éves jubileumára)
1929.

Balogh J.: Perpetua és Felicitas. (Budapesti Szemle) 1931.

Bálint Nagy I.: Purkicher György pozsonyi orvos élete. (Orvosi Hetilap) 1830.

Bátky Zs.: Néhány adat Bánffyhunyadnak és környékének népies építkezéséhez. (N. M. E.) 1907.

Beythe A.: Fives könüv. 1595.

Bejthe L: 1. Clusius.

Belon, P.: Les observations de plusierus singularitez et choses mémorables trouvées en Gréce, Asie, Indie,
Egypt. Arabic et autres pays étranges. 1533.

Beluleszkó S.: Magyar hímes tojások. (N. M. E.) 1905.

Benkő J.: Téli bokréta. 1781.

Benkő J.: - Fűszeres bővebb nevezetek. (Molnár Magyar Könyvháza) 1783.

Benkő J.: A középajtai szkumpia. 1796.

Bérlése, L.: Monographie du génre Camellia. 1837.

Bérlése, L.: Iconographie du génre Camellia. 1839.

Bonpland, A.: Description des plantes rares cultivées á Maimaison et á Navare. 1813.
Borbás V.: Kelet virágaitól pórkertjeinkig. (Földrajzi Közlemények) 1890.
Borbás V.: Európának idegen növényekkel való beruházkodása. (T. K.) 1891.

212

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom.

Borbás V.: cikkei a Pallas Lexikonban.
Boschius, J.: Symbolographia. 1702.
Brunfels, O.: Contrafeyt Kreuterbuch. 1532.

Brunschwigk, H.: Das Buch der rechten Kunst zu destillieren 1500.
Buday J.: Ujabb adatok a Bükkhegység flórájához. (M. B. L.) 1913.
Burmán, J.: Rariorum africanarum plantarum decades. 1738-39.
Camerarius, J.: Symolorum et emblematum centuria. 1661.
Camerarius, R. J.: De sexu plantarum. (1694) 1899.

Cloquet, L.: Esai sur la décoration architectonique. (Revue de l'art chreiten) 1901.

Clusius, C: Rariorum aliquot stirpium per Pannoniam, Austriam observatarum histora. 1583.

Clusius, C: Rariorum plantarum história. 1601.

Cusius, c. és Bejthe L: Stirpium nomenclator pannonicus. 1583.

Columella, L. I. M.: A mezei gazdaságról. Fábián I. ford. 1819.

von le Coq, A.: Cotscho. 1913.

Cordus, V.: Annotaciones in Pedaci Dioscoridis de Medica matéria libros. 1561.
Csapó J.: Uj füves és virágos magyar kert. 1775.
Csánki D.: I. Mátyás udvara. 1884.

Csefkó Gy.: A tulipán szó és motívum történetéhez. (Népünk és nyelvünk) 1929.
Csergő G.: Wappenbuch de Adels von Ungarn. 1885-1894.

Csérer L.: A kertészet a fejedelmek korabeli Erdélyben. (Magyar Gazdák Szemléje) 1928.

Csippék J.: Adatok a felvidéki olajkárok, házaló gyógyszerárúsok történetéhez. (N. M. E.) 1907.

Csippék J.: Sáfrányosoka felvidéken. (N. M. E.) 1910.

Csorna J.: A magyar heraldika korszakai. 1913.

Degen Á.: Clusius botanikai jelentősége. (T. K. pótf.) 1926.

Diószegi S.: Orvosi füvészkönyv. 1813.

Diószegi S. és Fazeaks M.: Magyar füvészkönyv. 1807.

Dodonaeus, R.: Florum et coronarium odoratarumque nonnullarum herbarum história. 1568.
Erdélyi P.: A virágének. (Ethnographia) 1899.

Ernyey J.: Természettudományi mozgalmaink a XVII-XVIII. században. (T. K. pótf.) 1912.
Ernyey J.: A pozsonyi botanikuskert katalógusa 1651-ből. (B. K.) 1916.
Ernyey J.: A borsodbánfalvi kastély virágoskertje 1787-ben. (T. K.) 1926.
Ernyey J.: Az akácfa vándorútja és megtelepedése hazánkban. (M. B. L.) 1926.

213

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom.

Emyey J.: Benkő J. természettudományi hagyatéka. (B. K.) 1932.

Ferrari, G. B.: De florum cultura. 1633.

Ferrari, G. B.: Hesperides. 1646.

Fiinály H.: A besztercei szószedet. 1892.

Fischer, H.: Mittellaterliche Pflanzenunde. 1929.

Fischer L: Ritkább és homályosabb képzők. (Magyar Nyelvőr) 1878.

Frombergy, E. D.: Die Parfümeriekunst. 1856.

Fuchs, L.: Commentarii de história stirpium. 1542.

GayerGy.: Magyar nyelvemlék holland kiadásban. (Magyarság) 1928.

Genthon L.: A régi magyar festőművészet. 1931.

Gesner K.: Horti Germaniae. 1561.

Gesner K.: De tulipa turcarum. 1561.

Gombocz E.: Kék. (M. Ny.) 1910.

Gombocz E.: Adatok az újabbkori magyar botanika történetéhez. (Orsz. Nőképző Egyesület Értesítője) 1911.

Gombocz E.: Linné és a magyar botanika. (U. o.) 1914.

Gombocz E.: Az árvalányhaj mint betegségokozó. (B. K.) 1914.

Gombocz E.: A budapesti egyetemi botanikus kert és tanszék története. 1914.

Gombocz E.: Bejthe András Füves könyvének kritikája (B. K.) 1920.

Gombocz E.: Clusius élete. (T. K. pótf.) 1926.

Gombocz Z.: A tulipán. (M. Ny.) 1906.

Gombocz Z.: Arpád4cori török személyneveink. (M. Ny.) 1914-1915.
Gombocz Z.: Eletföldrajz és a magyar őshaza, (t. K.) 1925.
Gombocz Z. és Melich J.: Magyar etymológiai szótár. 1914—

Grossinger J.: Universa história physica regni Hungáriáé, tomus V. Dendrologia. 1797.

Gulyás P.: Melius Péter Herbáriumának címképéről. (Magyar Könyvszemle) 1929.

Győrffy I. (Szeged): Kossuth Lajos turini botanikus kertjének egy élő emléke. (F. K.) 1918.

Győrffy I.: Kossuth Lajos kaktusza Szegeden. (T. K.) 1931.

Győrffy I. (Budapest): Nagykunsági fajták. (N. M. É.) 1907.

Győrffy I.: Az alföldi kertes városok. 1926.

Győrffy I.: Magyar népi hímzések I. A cifraszür. 1930.

Gothein, M. L.: Geschichte der Gartenkunst. 1926.

Haberle K: Succinta rei herbariae hungaricae et transsilvanicae história. 1830.

214

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom.

Hampel J.: Intercisa emlékei. (Archaeológiai Értesítő) 1906.
Hampel J.: A honfoglaláskor hazai emlékei. 1896.

Haynald L.: A szentírási mézgák és gyanták termőnövényei. (Magyar Növénytani Lapok) 1879. - Atlasz hozzá
1894.

Haworth, A. HL Synopsis plantarum succulentarum. 1812.

Házi J.: A soproni virágének. (M. Ny.) 1929.

Hegi, G.: Illustrierte Flóra von Mitteleuropa. 1906-1930.

Hermán O.: Az ispilángról. (M. Ny.) 1914.

Hermán O.: A magyar pásztorok nyelvkincse. 1914.

Hoffmann E.: A Nemzeti Múzeum Széchényi könyvtárának Magyarországon illuminált kéziratai. (Magyar
Könyvszemle) 1927.

Hollós L.: A Ruscus aculeatus-ról. (M. B. L.) 1912.

Holuby J.: Domáce lieky ludu slovenského. (Letopis Matice Slovenskej) 1875.
Hooker és Greville: Botanical miscellany, III. 1833.

Horváth G.: A honfoglaló magyarok természetrajzi ismeretei. (A m. orvosok és természetvizsgálók
vándorgyűlése) 1896.

Horváth J.: A magyar irodalmi művelődés kezdetei. 1931.

Hovorka, O. és Kronfeld A.: Vergleichende Volksmedicin. 1908-1909.

Huszka J.: A debreceni cifraszűr (Művészi Ipar) 1885.

Huszka J.: A székely ház. 1895.

Huszka J.: Magyar ornamentika. 1898.

Huszka J.: A magyar turáni ornamentika története, 1930.

Ipolyi A.: Magyar mythologia. 1854.

Jacquin, N. J.: Plantarum rariorum horti caesarei Schönbrunnensis descriptiones et icones 1797-1804.
Jakubovich E.: Régi magyar női nevek. (M. Ny.) 1915.

Jakubovich E.: Nagy Lajos király oxfordi kódexe, a Bécsi Képes Krónika kora és illuminátora. (Magyar
Könyvszemle) 1930.

KandraK: Magyar mythologia. 1897.

Kassay A.: Virágnyelv. 1852.

Kerényi K: Árpád és a növényi termést jelentő magyar személynevek. (M. Ny.) 1931.
Kerner, A.: Die Flóra der Bauergárten. (Verhandl. des Zool.-Bot. Ver. in Wien) 1855.
Kerner, A.: Die Geschichte der Aurikel (Zeitschr. des deutsch-östr. Alpenverrins) 1875.
Kerner, A.: Die Geschichte des Flieders. (Neue Freie Presse) 1893.
Kovách A.: Az istenfa. (Ethnographia) 1904.

215

Created by XMLmind XSL-FO Converter

Irodalom.

Kölreuter, D. J. G.: Vorláufige Nachricht von einigen, das Geschlecht der Pflanzen betreffenden versuchen und
Beobachtungen (1761-1766) 1893.

Kronfeld, E. M.: Geschichte der Gartenmelke. 1913.

Kronfeld, E. M.: Park und Garten von Schönbrunn. 1923.

Landau, P.: Das Blumenbildnis. 1929.

Laurembergius, P.: Apparátus plantarius. 1632.

Lenz, H. O.: Botanik der altén Griechen und Römer. 1859.

Lindley, J.: The genera and species of orchidaceous plants. 1830^-0.

Linné, C: Species plantarum. 1743.

Lippay, J.: Posoni kert. 1664.

Lonicerus, A.: Kráuterbuch. 1557.

Lovassy S.: A keszthelyi hévvíz tündérrózsái. 1908.

Löw, I.: Die Flóra der Juden. 1924-1928.

Lyka K.: A malonyai park. (Magyar Figyelő) 1913.

Madarassy L.: Az aratókoszorú. (Ehtnographia) 1931.

Madarassy L.: A magyar pásztormüvészetről. 1932.

Magyary-Kossa Gy.: Aqua Regináé Hungáriáé. (Orvosi Hetilap) 1927.

Malonyay D.: A magyar nép művészete. 1907.

Martini, L.: Der christlichen Jungfrauen Ehrenkrántzlein. 1581.

Matthioli, P.: I discorsi nei sei libri della Matéria medicináié di Pedacio Dioscuride. I. kiadás 1553, II. kiadás
1558.

Mágocsy-Dietz S.: Az ágáve virágzása, (t. K.) 1885.
Meissner, C. F. közlése a Selaginella lepidophyllá-ról a Linnaeá-ban 1838.
Melich J.: Szikszai Fabricius Balázs latin-magyar szójegyzéke 1590-ből. 1906.
Melich J.: Caepinus latin-magyar szótára 1585-ből. 1912.

Melius P.: Herbárium az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. 1578.

Meyer, E. H. F.: Geschichte der Botanik. 1857.

Michon: Voyage religieux en Orient. 1853.

Misák: Immergrüne Laubgehölze.

Mizault, A.: Alexikepus, seu auxiliaris hortus. 1565.

Moesz G: Néhány bevándorolt és behurcolt növényünk. (B. K.) 1909.

Moesz G: Kossuth Lajos és a botanika. (T. K. pótf.) 1915.

Moesz G: Botanikai vonatkozások Petőfi költészetében. (Uránia) 1922.

216

Created by XMLmind XSL-FO Converter

Irodalom.

Moesz G.: Jókai növényismerete. (T. K.) 1925.

Molisch, H.: A felkelő nap országában. 1929.

Molnár J.: Phytologicon. 1780.

Morison, R.: Plantarum história univ. 1715.

Munting és Elsholz: Theatrum tuliparum. 1661.

Muntz E.: Les roses d'or pontificales. (Revue de l'art chretien) 1901.

Nadányi J.: Kerti dolgoknak leírása. 1669.

Nato: Flroentina phylologia. 1674.

br. Nyári A.: A heraldika vezérfonala. 1886.

Pais D.: Régi személyneveink jelentéstana. (M. Ny.) 1922.

Palló M.: Kökörcsin. (Nyelvtud. Közlemények) 1923.

Paszlavszky J.: Kertészkedés az élet alkonyán. (T. K.) 1919.

Pauer A.: Adatok a magyar kerti kultúra történetéhez, főtekintettel Szency herbáriumára. 1926.
Pálinkás Gy.: A kölni víz története és mibenléte. (T. K.) 1923.
Pálos E.: Győrvidék kapufái. (N. M. É.) 1906.

Pápai Páriz F.: Dictonarium latino-hungaricum. 1708. Ujabb kiadás 1767.

Péchy L.: Az keresztyén szüzeknek tisztességes koszorúja. 1591.

Pénzes A.: Budapesti virágok. (Kertészeti Lapok) 1926.

Pfeiffer, L.: Enumeratio diagnostica Cactearum hucusque cognitarum. 1837.

Plinius, C. secundus: História naturális. 1838

Plumier, Ch.: Plantarum americanarum fasciculi. 1755-60.

br. Prónay R.: Honunk kertészete a múltban és jelenben. (Budapesti Szemle) 1862.

Rapaics R.: Néhány szó a magyarföldi virágok érdekében. (Kertészet) 1916.

Rapaics R.: A kölni víz eredete. (T. K.) 1921.

Rapaics R.: A firenzei bizarria. (T. K.) 1922.

Rapaics R.: A rozmaring nyomában. - Magyar virágok sziklakertje. (Pesti Hirlap) 1928.
Rapaics R.: Örök tavasz a magyar kertekben, (t. K.) 1931.
Rapaics R.: Öreg fák, ősi legendák. (T. K.) 1929.

Rapaics R.: Arvalányhaj. - A jerikói rózsa és a karácsonyi virágok. (T. K.) 1930.

Rapaics R.: Kökörcsin, a magyarság ősi virága. (T. K.) 1931.

Raiapcs R.: A magyar kert eredete. (T. K. pótf.) 1931.

Rapaics R.: A Posoni kert virágai. - Nefelejts. (Kertészeti Szemle) 1931.

217

Created by XMLmind XSL-FO Converter

Irodalom.

Rapaics R.: Péchy L. Koszorújának forrásmüve. (B. K.) 1931.
Rapaics: A XV. század magyar várkertjei. (Magyar Művészet) 1931.

Rapaics R.: A tulipán diadalútja a tulipántos ládáig. - Virág a vázában. (Magyar Szemle) 1931.
Rapaics R.: Virágok virága. (Napkelet) 1931.
Rapaics R.: Isten fája. (Magyar Asszony) 193 1.

Rapaics R.: Szemirámisz kertje. - A Gellérthegy csodája. - Sárga liliom. - Csipkerózsika. - Napraforgó. -
Szőmörce. (A Természet) 1931.

Rapaics R.: Hatvani István csodálatos lakomája. (T. K.) 1932.

Rauwolf, L.: Aigentliche Beschreibung der Raiss, so er vor dieser Zeit gegen Auffgang um die Morgenlánder
nicht ohne geringe Mühe und grofie Gefahr selbs vollbracht. 1581-1583.

Raymann A. közlése az ürömtaplóról az Acta phys.-med. Acad. Caes. Leopoldino-Carol.-ben. 1730.

Ráth Gy.: Az iparművészet könyve. 1905.

Reinhardt, L.: Kulturgeschichte der Nutzpflanzen. 1911.

Risso és Poiteau: Historie naturelle des Orangers. 1818.

Rodiczky J.: A virágok, gyümölcsök és a régi magyar úriasszonyok. (A Kert) 1904.

Rosen, F.: Die Natúr in der Kunst. 1903.

Ruellius, J.: De natura stirpium libri tres. 1536.

Saulcy: Voyage autour de la Mer Mort. 1853.

Scherser, H.: Die Flóra aller Bauergárten und Friedhöfe.

Schönherr Gy.: A római Casanate-könyvtár Korvin-kódexe. 1905.

Schultz, P. F. F.: Unsere Zierpflanzen. 1909.

Sebestyén K: A magyarság ládái. (M. Ny.) 1927.

Simonyi Zs.: Gyappanik. (Magyar Nyelvőr) 1881.

Soó R: Aster-tanulmnáyok. (B. K.) 1924.

Sprengel, K: Das entdeckte Geheimnis der Natúr im Bau und Befruchtung der Blumen. (1793) 1894.

Steinbrinck, C. és Schinz, H.: Über die anatomische Ursacheder hygrochastischen Bewegungen der sogenannten
Jerichorosen. (Flóra) 1908.

Störck, A.: Libellus des usu medico Pulsatillae nigricantis. 1771.
Strasburger, E.: Streifzüge an der Riviéra. 3. kiadás. 1913.
Sweet, R.: Geraniaceae; the natural order of Gerania. 1820-30.

Sz. J. (Szabó József): Az önmaga tapasztalásából tanitó okos, gondos és értelmes kertész, avagy egy csalhatatlan
kertészkönyv. 1824.

Szamota I.: A Murmelius-féle latin-magyar szójegyzék 1533-ból. 1896.
Szamota I.: A schlágli magyar szójegyzék a XV. század első negyedéből. 1894.

218

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom.

Szamota I. és Zolnay Gy.: Magyar oklevélszótár. 1902-1906.

Szathmáry L.: Magyar alkémisták. 1928.

Szenei Molnár A.: Dictionarium latinoungaricum. 1604.

Szél F.: Legújabb virágnelv. 1870.

Szilády Z.: Bulgária. 1931.

Szinnyey J.: Magyar írók élete és munkái. 1891-1914.
Tabernaemontanus: Kráterbuch. 1687.
Takáts S.: Rajzok a török világból. 1917.
Theophrastus: Grece et latiné opera omnia. 1613.

Timár K.: Arpádházi Szent Erzsébet legendájához. (Ethnographia) 1910.

Trattinick, L.: Neue Arten von Pelargonien deutschen Ursprungs. 1825-1843.

Tschirch, A.: Handbuch der Pharmakognosie. 1908.

Valiét, P.: Le Jardin du Roy. 1658.

Varga M.: A magyar tulipán. (Kertészeti Szemle) 1929.

Vaszary M.: A haarlemi tulipán. 1907.

Veszelszki A.: A növevényplánták országából való erdei és mezei gyűjtemény 1798.

Viski K.: A székely népművészetről. (Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum 50 éves jubileumára) 1929.

Volkamer, J. Ch.: Nürnbergische Hesperides, 1708-1714.

Walahfrid: Hortulus. (827) 1926.

Waldstein és Kitaibel: Descriptones et icones plantarum rariorum Hungáriáé 1802-12.

Weinmann: Phytanthoza-iconographia. 1745.

Weszprémi L; Magyarországi öt különös elmélkedések. 1795.

Wick B.: Kassa régi temetői, templomai, kriptái és síremlékei. 1931.

Winterl J.: Index horti botanici universitatis hungaricae. 1788.

Woolley, L.: Ur und die Sintflut. 1930.

Zalán M.: A Pray-kódex forrásaihoz. (Magyar Könyvszemle) 1901.
Zlinszky A.: Arany kisebb történeti költeményei. (Irodalomtört. Közi.) 1901.
Zsoldos J.: História corticis Rhus cotini. 1815.

219

Created by XMLmind XSL-FO Converter

Internet Archive Audio

Featured

Top

Images

Featured

Top

Software

Featured

Top

Texts

Featured

Top

Video

Featured

Top

Mobile Apps

Browser Extensions

Archive-It Subscription

Save Page Now

Full text of "Rapaics Rajmund - A Magyarság Virágai 1932."

See other formats